Útvesztők

Útvesztők
Jack Kerouac megtalált öröksége (1.)

Megjelent: Magyar Nemzet, Hétvégi Magazin, 2005. szeptember 3. (21. oldal)

Jack Kerouac megérkezett: írásai az utóbbi négy-öt évben valóságos reneszánszukat élik, nem csak Amerikában. Hogy kié lesz öröksége, azért irodalmi szalonok és szórakoztatóipari óriások vívnak majd csatát. Tán e háború előszele az a perpatvar, amely tíz éve dúl a hagyatékért, amelynek története önmagában is családregény – és egy egész nemzedék számvetése is.

Tóth Szabolcs Töhötöm

Jack Shea dokumentumfilm-rendező azt mondta, hétezer mérföldet vezetett Amerikában azért, hogy elmesélhesse ezt a történetet. Jómagam is repültem érte vagy tízezer kilométert, igaz, Shea-vel sosem találkoztam: akkoriban fejezhette be a forgatást, amikor én róla mit sem tudva elkezdtem felgombolyítani ezt a kusza történetet Massachusettsben, Kaliforniában és Floridában.

Szerettem volna beszélni vele is, de már nem lesz rá alkalmam, mert mikor végre rászántam magam, hogy írjak neki, megtudtam: pár hónappal ezelőtt, nem sokkal filmje hivatalos premierje után valami ostoba baleset érte otthonában, és meghalt.
De ez a történet nem is Jack Shea-ről szól. Ez a történet Jack Kerouacról szól, aki vagy hatvan évvel ezelőtt megalkotta az amerikai „beatnemzedék” testamentumát, de akinek örökségén ma is vitáznak. Aki az ötvenes–hatvanas években Amerika és az irodalom peremvidékein csavargott, de írásai, kultusza mára a fősodor kultúra részévé váltak.

Az Egyesült Államokat átszelő régi 66-os út a kaliforniai San Bernardinónál (Wikimedia Commons)

Mert úgy tetszik, az ő esőköpenyéből bújt elő egy egész generáció. Abból az esőköpenyből, amelyben Amerika országútjainak véget nem érő mérföldjeit rótta. És amely esőköpeny nemrég csillagászati összegért kelt el.

Mert az igazi árfolyamrobbanás pár évvel ezelőtt következett be, amikor az a generáció révbe ért: Woodstock nemzedékének egy része jól fizetett egyetemi állásokba katapultált, kiadóvállalatok, produkciós irodák, cégbirodalmak élére került. És felnőtt az a nemzedék is, az MTV-generáció, amelyet már ez a szórakoztatóipar alakított.

Vagy tíz éve, a dübörgő kilencvenes évek derekán a Kerouac-hagyatékból korábban nem is álmodott áron kezdtek elkelni darabok: Jim Irsay, az Indianapolis Colts futballcsapat tulajdonosa 2,4 millió dollárért vásárolta meg 2001 májusában Jack Kerouac legnagyobb regénye, az Úton kéziratát, az író esőköpenyét pedig Johnny Depp amerikai filmszínész szerezte meg potom 15 ezer dollárért.

Mindaz, ami ma kincset ér, a kéziratok, a bútorok és a régi ruhák, amelyek ma gazdag és kényelmes otthonok barátoknak mutogatandó díszei csupán, meg persze a jegyzetfüzetek, a levelek és a naplók is, mind annak az írónak a tulajdonában voltak egykoron, aki haláláig nem tudott szabadulni a pénztelenségből, az alkoholtól, és soha, soha nem lelt igazi otthonra sem. Talán ezért is lehet, hogy a ma tízmillió dollárra becsült hagyatékért, az irigyelt örökségért egy hajléktalan alkoholista pereskedik.

„… ahogy bementünk, és az eladó elénk jött, Japhy megszólalt azon a favágó hangján: »Felszerelem a barátom az apokalipszisre.« És aztán a bolt hátuljába vezetett, és kiválasztott egy gyönyörű nejlon esőkabátot kapucnival, amit ha ráborítasz a hátizsákodra (ettől hatalmas púpos szerzetes leszel), teljesen megvéd az eső ellen.”

Én két évvel ezelőtt az író szülővárosában hallottam először, hogy vita támadt a Kerouac-hagyaték körül.

A Bostontól 40 kilométerre fekvő Lowell, a második világháború előtt virágkorát élő textilipari város minden októberben megünnepli nagy szülöttét, Jack Kerouacot. Az 1969-ben meghalt író sírján és emlékhelyén kívül nem is igen akad itt más olyan nevezetesség, amely vonzaná a turistákat, ezért aztán a település határában tábla fogadja az érkezőt: „Lowell – James McNeill Whistler és Jack Kerouac szülővárosa.” A neves festő és Kerouac sorsában mindenesetre annyi közös, hogy már igen korán elmenekültek innen, és életük nagy részét nyughatatlan vándorlással töltötték.

A több napig tartó Kerouac-fesztivál, amelyről az itt élők többsége nem nagyon vesz tudomást, filmvetítésekkel, a szerző műveit felidéző városnéző túrákkal ünnepli a mestert, a kocsmákban tartott szeánszokon pedig kékharisnyák, széplelkű bostoni könyvárusok, homályos irodalmi klubok hősei olvasnak fel Kerouac írásaiból és saját műveikből egyaránt: sok mindenki elfér e köpeny alatt, annak az írózseninek az árnyékában, akit ma már az angol nyelv egyik legnagyobb huszadik századi virtuózának tartanak.

Pedig a szabad versként lüktető mondatokat, játékos szófutamokat olyasvalaki vetette papírra, aki hatéves koráig egyáltalán nem is beszélt angolul. A jobb napokat megélt Lowell, az egykor erősebb befolyással bíró massachusettsi francia közösség az itt élő amerikai franciák, azaz „canuckok” egyik fellegvára volt. Mára ugyan erősen megfogyatkozott a francia ajkú népesség, de még az ötvenes–hatvanas években is mindennapos volt a város utcáin a francia szó.

„Il faut vivre en Anglais, c’est impossible vivre en Francais (angolul kell élni, lehetetlen franciául élni). Ez a canuck titkos gondolata Amerikában” – írta Jack Kerouac egy 1951-es naplóbejegyzésében.

A Kerouac család büszke volt anyanyelvére, francia gyökereire. Maga Jack Kerouac – akinek nevét sokszor nem tudták leírni helyesen, még a keresztlevelét kiállító helyi plébános sem – dacból kezdte kutatni eredetét, és a nagy lendületben egyenesen Trisztánig és Izoldáig vezette vissza a családfát. Az már a bretagne-i família által őrzött legendák között szerepel, hogy a mélyen katolikus „Kirouackok” kulcsfigurái voltak a „nagy” francia forradalom köztársasága elleni vendée-i lázadásnak. Bizonyítani azonban ezt nem lehet, ahogy azt sem, hogy Bonaparte Napóleon is a rokonsághoz tartozott volna. A történetéből csupán annyi bizonyos, hogy a család a XIX. század végén az éhség és a szegénység elől menekült az Újvilágba, és előbb New Hampshire-ben (franciául Nashué), majd Lowellben telepedett meg, ahol végre elfelejthette a krumplihéjlevest. Itt, Lowellben látta meg tehát a napvilágot 1922 márciusában Jean-Louis Lebris de Kerouac, azaz Jack Kerouac.

„Csak bukott angyalok lennénk, akik nem akarták elhinni, hogy a semmi az semmi, és így avégre születtünk a világra, hogy egyenként veszítsük el szeretteinket és legkedvesebb barátainkat, aztán a saját életünket is azért, hogy végre
bizonyítva lássuk ezt?”

Itt, Lowellben a fesztiválon találkoztam Jim Canaryvel, az indianai egyetem könyvrestaurátor-professzorával is. Azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, hogy kezükben tarthatták a XX. század talán legbizarrabb irodalmi relikviáját, az Úton kéziratát.
Canaryval egy sör mellett arról a 35 méteres tekercsről beszélgettünk, amelyet Irsay az egyetem könyvtárában helyezett el és a futballvezér Canary gondjaira bízott.

– Mintha csak kapcsolatba léptem volna Jackkel – mondja az 51 éves professzor, aki farmeringet és bőrmellényt visel, őszülő haját copfba kötve hordja; ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet még fiatalon vont bűvkörébe a regény. Arról mesél, hogy a Jack Kerouac vándorlását, nyughatatlanságát és életéhségét megörökítő gépiratfolyamot olvasva csakhamar azon vette észre magát, hogy előszedve rég nem használt írógépét, maga is a billentyűkön pötyög…

A fesztivál kedvéért vezette tehát végig az utat Indianából Canary, és autójában éjszakázott hálózsákban a hűvös, ködös új-angliai októberben – pedig valószínűleg telt volna neki hotelszobára is. A massachusettsi egyetem lowelli campusán tartott előadást a kéziratról, amely sokáig kallódott, mielőtt a New York-i egyetem könyvtárába került – egyszer tényleg ebek harmincadjára jutott, mivel a tekercs végét szétrágta az író barátjának kutyája –, innen vásárolta meg Irsay, majd szállíttatta át aztán Indianába.
Ez a tekercs Jack Kerouac korszakalkotó regényének első kézirata, amelyet a beatnemzedék írófejedelme – saját elmondása szerint – 1951 áprilisában huszonegy, kávéban és benzedrine-ben úszó nappal és éjszaka leforgása alatt, szinte egy szuszra vetett papírra egy barátja New York-i lakásán. Jobban mondva egyetlen papírrolnira, mivel az író az egyes oldalakat előre összeragasztotta, hogy gépében, a lendületet és írásának spontaneitását megőrizendő, ne kelljen lapot cserélnie.

„Ez nem írás, ez gépírás” – fanyalgott nem véletlenül a kortárs Truman Capote a könyvről írt egykori recenziójában. Az utókor másképp gondolta: az először 1957-ben megjelent kötetből csak az Egyesült Államokban több mint háromillió példány lelt gazdára azóta, Jack Kerouacot pedig az irodalom halhatatlanjai közé emelte. És a mítosz – amelyet Kerouac az ötvenes évek robusztus Amerikájából, a több ezer mérföldes utakból, költészetből, alkoholból és orgiákból, buddhizmusból és katolicizmusból, lüktető dzsesszzenéből, jégkrémből és almás pitéből gyúrt össze – nemcsak az író saját sorsát határozta meg, hanem az elkövetkező harminc év ellenkultúráját is.

*
Nem csoda hát, hogy Irsay nem csupán a restaurációra kérte fel Jim Canaryt, hanem arra is, hogy kísérje végig a papírrolni körutazását: 2004-től kezdve 2008-ig tizenhárom amerikai nagyvárosban teszik közkinccsé azt, ami egy játékos elme ma már dollármilliókat érő, nagyon is komolyan vett öröksége.

– [Irsay] kötelességének érzi, hogy megossza azt, ami oly nagy hatással volt saját generációjára – mondja Jim Canary, miközben Lowell egyik vörös téglás, múlt századi iparcsarnokában, az egykori dohánygyárban berendezett kocsmában kortyoljuk a bostoni Sam Adamset. A felettünk lévő tágas teremben, az acélgerendák és a fehérre meszelt falak között lüktet a dzsessz.

David Amram zenél, zakatol, énekel, improvizál, no és szaval – szabad verset – csakúgy, mint majd fél évszázaddal ezelőtt, amikor Jack Kerouac prózáját kísérte a színpadon és egy filmben is, az 1959-ben készült Pull My Daisyben. (Ez a film a beatírók amolyan spontán ars poeticája; felbukkan Kerouac, aki az amúgy nem létező cselekményt kiötlötte, Allen Ginsberg, aki ekkor már megénekelte nemzedékének pokoljárását az Üvöltésben, aztán Kerouac beatbibliája, az Úton főhősét ihlető jóképű vadember, Neal Cassady is, akit a beat igazi géniuszának tartottak, de aki után egyetlen könyv sem maradt.)

Az akkori láng ébrentartása mára kétségtelenül jól jövedelmező vállalkozás lett. Gerald Nicosia, aki az író mindeddig legátfogóbb életrajzát alkotta meg egy majd nyolcszáz oldalas, kínosan precízen dokumentált könyvben (Memory Babe, 1983), gúnyosan jegyzi meg, hogy David Amram zenei karrierje manapság az „Amram Kerouackal játszik” CD-k kiadásán alapszik, és hogy Amram minden Kerouac-, beateseményen ott lóg „innentől Timbuktuig”.

Persze lehet, hogy Nicosiából csak az irigység beszél, mert az is igaz, hogy Amram ott lehet például a lowelli Kerouac-fesztiválon, Nicosia meg nemkívánatos személy ezeken az eseményeken.

Hogy pontosan miért alakult így, azt csak a fesztivál után tudtam meg, amikor utánanéztem annak, amit az acélgerendák és a fehérre meszelt falak között hallottam. Mert valaki a dzsessz, a lámpafény és az egyre kapatosabb, ősz hajú beatnikek között megemlítette nekem: háború folyik a Kerouac-hagyatékért.

„Csak gondolj bele, micsoda világforradalom lesz, ha a Kelet találkozik végre a Nyugattal, és olyan srácok indítják ezt el, mint te meg én. Gondolj csak a milliókra, akik a világon mindenütt hátizsákkal róják majd az úttalan utakat, autóstoppolnak, és mindenkinek elviszik a hírt.”

A háborút Jan Kerouac, az író megtagadott lánya indította a nyolcvanas évek elején apja harmadik és utolsó felesége, Stella Sampas, jobban mondva Stella leszármazottai ellenében. A „Sampasok” ma is Lowellben élnek, ők gondozzák a Kerouac-hagyatékot, illetve az abból származó jogdíjak, egyéb bevételek haszonélvezői is.

Pedig Jack Kerouac végrendeletében harmadik feleségére, Stella Sampas Kerouacra sem hagyott semmit: mindent az író édesanyja örökölt.

„Csak azt akartam […], hogy olyanra szálljon a »hagyatékom«, aki közvetlenül kötődik direkt vérvonalam utolsó cseppjéhez […], és hogy ne hagyjak egy szaros fillért se feleségem hadseregnyi görög rokonára. Tervezem azt is, hogy elválok, vagy semmissé teszem a házasságunkat” – írta egy nappal halála előtt unokaöccsének, akihez erősen kötődött, és akit „Paul” vagy „kicsi Lou” néven emlegetett regényeiben.

Gabrielle Kerouac, az író édesanyja négy évvel később, 1973-ban követte fiát a másvilágra, ám előtte aláírt egy végrendeletet. Ebben mindent, a teljes írói hagyatékot Kerouac görög származású feleségére, Stella Sampasra hagyta.
Jan ebből a végrendeletből is kimaradt. Talán ezért is lendült oly erővel támadásba, amikor Nicosiával úgy találták: Gabrielle Kerouac aláírása az 1973-as végrendeleten hamis.

Jan Kerouac egész életében jussáért harcolt: előbb azért, hogy apja legyen, aztán hogy apai öröksége. 1996-ban bekövetkezett halála után ezt a harcot Gerald Nicosia folytatta, akit egyesek az igazság bajnokának, mások egyszerű bajkeverőnek tartanak.
Annyi bizonyos, hogy Nicosia szerelmes lehetett Jan Kerouacba.

Amikor erről kérdeztem, az életrajzíró nem tagadta érzelmeit. Barátságos, kétszintes kaliforniai otthonában – amelyet a Kerouac-hagyaték fölötti viszálykodás miatt majdnem elvitt egyszer feje felől a bíróság –, néhány mérföldre San Franciscótól, a varázslatosan szép, Csendes-óceán melletti Corte Madeirán egy hónappal a 2003-as fesztivál után kerestem fel.
– Gyönyörű szép volt, és én beleszerettem, ahogy minden férfi beleszeretett körülötte – mondja a biográfus, ám hozzáteszi, soha nem volt szerelmi kapcsolata a lánnyal.

Jan Kerouac 1952-ben született Jack második feleségétől, Joan Havertytől azután, hogy Kerouac már különköltözött az asszonytól. (Az író gyereknevelésről és családról vallott katolikus felfogása, ahogy anynyi idealistát – ilyen volt például Rousseau is –, őt sem akadályozta meg abban, hogy a való életben meggyőződése ellen cselekedjen. Anyjának, akihez szinte betegesen kötődött, soha nem merte bevallani, hogy lánya született.)

Először 1962-ben, tízéves korában látta gyermekét, azon a napon, amikor New Yorkba utazott, hogy egy bírósági határozat szerint Brooklynban vért adjon a még mindig folyó apasági eljárás végső bizonyítékaként. (Joan tartásdíjat követelt, és a vérvizsgálat eldöntötte: Jack az apa.) „Aranyos kislány vagy, de nem vagy az én lányom” – mondta Jannek egy olcsó bisztróban, majd az italboltba mentek, ahol Jack sherryt vásárolt magának. Jan megőrizte a dugót.

Legközelebb öt év múlva látta az apját. Akkor szökött meg az intézetből, és új fiújával, John Lashsel, még mielőtt a törvény elől futva Mexikóba indultak volna, meglátogatták az akkor egy időre ismét Lowellben, édesanyjánál lakó és egyre ismertebbé váló írót, aki szívélyesen fogadta őket. Indulás előtt, már részegen, odabökte Jannek: „Használd a nevem. Írj egy könyvet.”
Soha többé nem látták egymást, a lány a rádióból tudta meg azt is, hogy apja meghalt.

– Amikor először találkoztam Jannel, a Memory Babe-en dolgoztam – mondja Nicosia. – Pocsék állásokat vállalt, mosogatott, takarított. Tudtam, hogy Sampasék cudarul bánnak vele. Mindig is azon tűnődött, miért nem kapott semmit sem az örökségből.
Jan Kerouac könyve sokkal később, nem kis mértékben Nicosia unszolására, megszületett. Gázos baby címmel magyarul is megjelent, és hát a magyar cím sokatmondóbb az eredetinél (Baby Driver).

Nicosia nem is tagadja, túl jó fiú lett volna ehhez a nőhöz.

– Egy ponton azt mondta nekem: „Nézd, Gerry, én nem szeretem a jó fiúkat, a bajkeverőket szeretem.” No igen, én két gyereket nevelek, jó fiú vagyok, de ő mindig is a rossz fiúkba szeretett bele. Később el is magyarázta nekem: „Azt hiszem, Gerry, hogy az apámmal való kapcsolatomat játszom el újra és újra, mert olyan apám volt, aki nem vett rólam tudomást, aki rosszul bánt velem. Egész életemben olyan férfiakat hajszoltam, akik ugyanezt tették.”

Jan már tinédzserként is keményen ivott, kábítószerrel élt, volt Phoenixben prostituált, New Yorkban elmegyógyintézet lakója, tele rázós, papírra kívánkozó történetekkel az élet árnyékos oldaláról, ám ahogy szerencséje a férfiakkal, az irodalmi sikerek is elkerülték.
– Költőnek csapnivaló volt, írónak középszerű – mondta kérdésemre Temesi Ferenc író (lapunk állandó szerzője), aki a nyolcvanas évek második felében egy amszterdami buliban még találkozott vele. Ami megmaradt a találkozásból? „Még mindig szép volt”, és „az apjából élt”.

Az apjából élt, de sokáig nem a könyvek után járó jogdíjakból: az ekkorra már egyre inkább bálvánnyá váló Jack Kerouac alakja köré rendezett események állandó vendége lett világszerte, ahol a dicsfényből és a könnyebb életből, ha csak napokra is, neki is juthatott.
Egy ilyen eseményen ébresztették rá arra is, hogy az örökségből, a végrendelet ellenére, neki is jár.

„… amiért Darwin törvénye a túlélésről a leginkább Kínára illik: ha nem tudod, hogyan kell pálcikával enni, és mégis a legjobbakkal együtt kell a családi fazékba mártanod, éhen halsz.”

Az Úton megjelenésének 25. évfordulójára Allen Ginsberg 1982-ben nagyszabású fesztivált rendezett Coloradóban (Jack halála után Ginsberg itt alapította meg a Jack Kerouac Testetlenné Vált Költészet Iskoláját), ahová mindenkit meg akart hívni, akinek Kerouachoz valaha is köze volt. Jan Kerouac egy pékségben dolgozott néhány állammal arrébb, Oregonban, neve ekkor már ismert Ginsbergék köreiben is, de pénze nem volt arra, hogy Coloradóba utazzon.

– Azt hiszem, Ken Kesey (a Száll a kakukk fészkére szerzője – A szerk.) hozta le kocsival – mondja Nicosia, aki szerint Jan rögtön a fesztivál sztárja lett, egyre-másra kapta a meghívásokat a helyi bulikba.

John Steinbeck, a világhírű író fia is meghívta házába egy partira. Itt Jan elpanaszolta, mennyire kemény az élete. A Steinbeck fiú, aki akkor már tisztes hasznot húzott az apja könyvei után járó jogdíjakból, megjegyezte: „Jan, ugye te törvényes gyereke vagy Jacknek? Hát nem tudod, hogy a család, a végrendelettől függetlenül, a jogdíjból származó bevételek ötven százalékára jogosult?”
Nicosia szerint azonban Jan Kerouacnak még 1982 után is jogi csatát kellett vívnia Sampasék ügyvédjével, hogy jussát megkaphassa, mivel a bírósági határozat ellenére vonakodtak elismerni, hogy törvényes Kerouac leszármazott. Meglehetősen rapszodikusan jutott tehát a pénzéhez, sokszor csak úgy, ha jogi eljárásokkal fenyegetőzött.

A Sampas famíliával folytatott háborúskodásban 1994-ben állt be fordulat. Ebben az évben Nicosia felfedezte és megmutatta Jannek Jack édesanyja – Jan nagyanyja –, Gabrielle Kerouac 1973-as végrendeletének másolatát, mint mondja, hátsó szándék nélkül. (Ebben rendelkezik Gabrielle arról, hogy mindent Stella Sampasra hagy, és a végrendeletében unokáit sem említi.) Jannek feltűnt, hogy nagyanyja, Gabrielle hibásan írta rajta a saját nevét. Miután az aláírás eredetiségével kapcsolatban felmerült kételyeiket egy massachusettsi írásszakértő szakvéleménye is megerősítette, megindult az a per, amely, ha más formában is, de a mai napig tart, és amelynek tárgya tulajdonképpen az egész hagyaték sorsa lett.

Az archívum felett ma Stella testvére, John Sampas diszponál. Ügyvédje, a sztárok ügyeit vállaló George Tobia egy hónappal a fesztivál után fogadott Boston belvárosában lévő irodájában, és arról beszélt, hogy nekik is megvannak a saját írásszakértői véleményeik, amelyek a Sampasok igazát bizonyítják. Legfőképpen arra hívta fel a figyelmet, hogy Gabrielle, amikor a végrendeletet aláírta, már túlesett egy szélütésen, ezért egyáltalán nem meglepő, ha ekkor már az idős asszonynak saját neve leírása is megerőltetést jelentett. Tobia arról is biztosított, hogy az egész ügy „humbug” csupán, és nagyon hamar pontot tesznek a végére. Ez két éve volt. A háború ma is folyik Floridában, a Pinellas megyei bíróságon.

„… miközben a hozzánk hasonló srácok izgatottan olvassák a keletieket, és lepelben járnak, addig az igazi keletiek odaát szürrealizmust és Charles Darwint olvasnak, és élnek-halnak a nyugati öltönyért.”

A tét azért sem kicsi, mert az író kéziratait tartalmazó archívum igen terjedelmes. Jack Kerouac ugyanis egész életén át jegyzetelt, írt és már 12 éves korától naplót vezetett: egész életén át majd mindennap került bejegyzés ezekbe a füzetekbe, amellett pedig külön jegyzettömböket nyitott utazásainak, egyéb élményeinek. A huszonegy nap alatt született regény mítosz csupán: az író megszállottan dolgozott egész életében, mellényzsebében mindig ott volt az elmaradhatatlan jegyzetfüzet, amelyet a legváratlanabb pillanatokban kapott elő. A Kerouac után maradt óriási mennyiségű írott anyag a mai napig nagyrészt feldolgozatlan.

– Az archívum magántulajdon. Mi gondoztuk 20–30 éven át – nyilatkozta John Sampas a Jack Shea által készített dokumentumfilmben. – Ez idő alatt senki hozzá nem nyúlt, senki nem kezdett vele semmit sem. Így amikor irányításom alá került, azt mondtam, rengeteg kiadatlan anyag van itt, amit meg kellene jelentetni.

John Sampas, aki Stella 1990-ben bekövetkezett halála után vette át a hagyaték igazgatását, azzal szembesült, hogy már a hozzáértő katalogizálás is temérdek pénzt emészt fel. Ezzel magyarázza, hogy a hagyatékból bizonyos darabokat értékesített.

Az is tény azonban, hogy eközben a jogdíjakból az örökösök tetemes bevételhez jutnak: annak ellenére, hogy a hetvenes–nyolcvanas években e művek majdhogynem feledésbe merültek, csak az Úton évente 100–150 ezer példányban kel el az Egyesült Államokban, és akkor még nem beszéltünk a többi Kerouac-regényről, valamint a külföldi kiadások jogdíjairól. De nemcsak ebből származik bevétel, hanem a poszterekből, képeslapokból, fotókból, egyszóval mindabból, ami miatt – divatos szóval élve – azt mondhatjuk: Kerouac „franchise” lett, alakja pólókon, reklámokban bukkan fel. A kilencvenes évek közepén a GAP ruházati üzletlánc alakjával hirdette fiatalokat célzó imázsát, ami egyben Kerouac újrafelfedezésével is egybeesett. De 2003-ban például Lowellben megjelent a Kerouac-„bólogatóbaba” is, amelyet a Lowell Spinners, a helyi focicsapat árult korlátozott mennyiségben. A műanyagból öntött Jack Kerouac itt utazótáskájával, elmaradhatatlan jegyzetfüzetével látható. (A baba darabjáért néhány órával a róla szóló hír megjelenése után már 100 dollárt kínáltak az e-bay internetes licitfórumon.)

Ugyanakkor John Sampas kitart amellett: az Úton kéziratán kívül soha nem adtak túl semmi olyan darabon, amely a hagyaték „fontos” elemét képezte volna: a hagyatékot „kincsként őrzi” a görög család, és jelentős összegeket áldoz arra, hogy ezek a dokumentumok a kutatók számára hozzáférhetők legyenek.

Nicosia korábban azt követelte, hogy a Kerouac-hagyatékot közkönyvtárban helyezzék el, hogy mindenki számára kutathatóvá váljék. Ez az óhaja, ha nem is abban a formában, ahogyan szerette volna látni, hamarosan teljesülhet. John Sampas ugyanis 2001-ben szerződést írt alá meg nem nevezett összegért, amelyben azt vállalta, hogy az egész anyagot átadja a New York-i közkönyvtárnak. Ám kikötötte, hogy mindaddig a kezelésében marad az anyag, amíg az általa felkért New Orleans-i életrajzíró, Douglas Brinkley el nem készíti az író új életrajzát. Brinkley nem egészen egy éve már előrukkolt Kerouac 1940 és 1956 között írt naplóinak kiadásával, az életrajzot pedig erre az évre ígérte.

Gerald Nicosia úgy fogalmaz, Brinkley Sampas újabb nagy reménysége, akit azért alkalmaz, hogy kiüthesse a Memory Babe-et, miután egy korábbi hasonló kísérlet – szerinte – olyan rosszul sült el, hogy még a könyvesboltokat is „fertőtleníteni” kellett, ahol a konkurens Kerouac-életrajz megjelent. (Brinkley kérdésemre diplomatikusan elhárította, hogy a hagyaték körüli botrányról nyilatkozzon.)
Sokak szerint a Kerouac-hagyaték ügyében csak annyi történt, hogy Nicosia feltüzelte az elégedetlen Jan Kerouacot a perre, és az asszony egészségi állapotának romlása a perrel járó idegeskedés miatt következett be. Tény, hogy Nicosia nem könnyű ember, hiszen ma már a beatírókra szakosodott kutatók és Kerouac egykori barátainak jó részével hadban áll, és arról beszél, miként fizet hallgatásukért John Sampas, miként nyomoztat utána „vérebeivel” és titkosrendőrökkel. A háborúskodás a két táborra szakadt Kerouac-rajongók között újabban internetes fórumokon lángolt fel, és a harc odáig fajult, hogy egyik on-line vádlóját Nicosia félmillió dollárra perelte be személyiségi jogai megsértéséért. A per azonban számára balul ütött ki, és a felmerülő költségek miatt majdnem elvitték Corte Madeira-i házát a feje fölül.

Nicosia ellene folyó rágalomhadjáratot emleget, amelynek hátterében John Sampast véli felfedezni a szálak mozgatójaként. Mindebből annyi bizonyos, hogy John Sampas, amikor a St. Petersburg Times újságírója nekiszegezte a kérdést, nem cáfolta, hogy megpróbálta megakadályozni a Memory Babe újabb kiadását, és az is tény, hogy a Sampas família sokszor vonakodott kifizetni Jan járandóságát. Így Nicosia állíthatja: nemhogy ő lenne felelős a Kerouac lány haláláért, de inkább ő volt Jan legerősebb támasza a bajban akkor, amikor az író régi barátai is elfordultak tőle, és semmit sem tettek azért, hogy Jan Kerouac legalább a gyógykezelése érdekében hozzájuthasson a jogdíjak őt megillető részéhez.

– 1996-ban Jan már nagyon beteg volt, szörnyű fájdalmak kínozták, járni sem tudott – mondja Nicosia. – Én vásároltam be neki, én hoztam neki gyógyszert is. Az utolsó napokban mondta nekem, gondoskodnia kell arról, hogy valaki továbbvigye a pert.
Hangfelvételt mutat, amelyet egy olasz riporternő készített pár nappal Jan halála előtt, 1996 májusában. Ez az utolsó interjú a Kerouac lánnyal telefonon készült, a súlyosan beteg Jan Kerouac otthonából beszél.

– Sajnos nagyon kevés igazi barátom maradt – szól Jan Kerouac hangja a szalagról –, mert mindannyian átálltak Sampasékhoz. [Lawrence] Ferlinghetti már nem barátom, és Allen Ginsberg sem a barátom már. […] Jack valószínűleg forog a sírjában, hogy mindazok, akik egykor barátai voltak, most a kiárusítók mellé álltak.

Jan kifejti: nem magának, hanem egy San Franciscó-i könyvtárnak szerezné vissza az anyagot. Mikor a riporternő megkérdezi, mi maradt neki apjától, így válaszol: „Semmi, végképp semmi, csak a neve.”

Nem sokkal ezután Jan Kerouac 44 éves korában meghalt. Önpusztító életmódja mellett az az örökletes családi betegség vitte el, amely Jacket is kínozta: visszérgyulladás – a vénában megtapadó vérrögök okozta betegség –, amely ellen Jack Kerouac is anynyit hadakozott egykoron. (Egy hobó tanácsait megfogadva például reggelente fejen állt, hogy lábaiból múljék a kínzó fájdalom.)
Mindenesetre a Boston Globe-nak a felindult John Sampas tavaly októberben már így fogalmazott a családot támadó nyilatkozatok kapcsán: „Csak egy rakás csalóval van dolgunk, akik meg akarják szerezni a Kerouac-hagyatékot.”

Bizonyos, hogy e rakás csaló közé számítja Mr. Sampas a floridai Bill Wagnert, aki ügyvédként immár évek óta viszi a pert a Sampasok ellen Floridában.

Pár hete látogattam meg őt a floridai Tampában, ahol hosszan beszélgettem vele a kusza perről, amelyet ősszel ugyanaz a bíró fog tárgyalni Pinellas megyében, aki nemrég Terri Schiavo ügyében is ítélkezett. (A világszerte nagy port felvert ügy tétje az volt, hogy levehetik Terry Schiavót a lélegeztetőgépről férje kérésére, vagy szülei akarata szerint továbbra is életben tartják az agysérült asszonyt.)

Kérdésemre megerősíti, Nicosia már nem részese ennek a pernek: nem sokkal Jan halála után kénytelen volt „kiszállni” az eljárásból. Akadt azonban egy új felperes: az unokaöcs, akinek Jack Kerouac a halála előtt azt a levelet írta, amelyben említést tesz a végrendeletről.
Ifj. Paul Blake a levelet már régen pénzzé tette. Alkoholista és hajléktalan. Több millió dollárra vár.
(A kiemelt szövegrészek Jack Kerouac Dharma Bums című regényéből vett idézetek.)

 

Kísértet a boltban – Jack Kerouac megtalált öröksége (2.) – Az írás második része

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok