Zavaró jelek – Háború 2.0 a Gázai övezetben

Nem megyek bele abba, hogy most ki ütött először. Annyit azonban megjegyeznék, hogy amíg az Izraeli Véderő (IDF) blogján esztétikailag kifogástalan rakétaszámláló működik – amely azt mutatja, hány rakétát lőtt ki a Hamász izraeli területre a Gázai övezetből – a másik oldalon gyerekszámláló lesz. Vagyis hogy hány csöppséget téptek szét a megtorlásként indított izraeli légicsapások bombái és (ha hinni lehet a szárazföldi támadás előkészületeiről szóló beszámolóknak), majd a tankokból kilőtt repeszgránátok.

A légiháború szerda óta egyre intenzívebb, csak remélni lehet, hogy Izrael újabb büntetőhadjárata nem lobbantja lángra a Közel-Keletet (a jelek szerint Egyiptom nem fogja olyannyira tétlenül nézni a bombázást, mint Mubarak idején).

Az IDF saját blogját említettem, amely a 21. század követelményeinek megfelelően szinte élőben juttatja el a háborús propagandát a karosszékekbe. Látványos tűzijáték, bátor katonák, a gyerekeket emberi pajzsként használó gonosz terroristák. A videojáték profin van összerakva. (És szerintem tudatosan kölcsönöz a lövöldözős játékok képi világából.)

 

Az offenzíva tehát nem csak a levegőben és a szárazföldön, de a digitális térben is megindult. Az IDF-blog csak egy az arzenálból: Tumblr mikroblog, Youtube videók, Facebook, Instagram és persze Twitter. (És mindehhez csatlakozik a fősodor média cikkeinél a kommentháború – olykor gyaníthatóan irányított vagy fizetett hozzászólókkal. Az IDF blogján pl. virtuális katonai rangot lehet nyerni az aktivitásért, posztok lájkolgatásáért és még ki tudja, miért.)

Egy korábbi posztomban már írtam, hogy a Gázai övezet nem csupán a háború és az ott élők szenvedéseinek színtere, hanem médialaboratórium is. Az a poszt arról szólt, hogy amikor nem engedik be a fősodor média tudósítóit, miként támaszkodnak majd jobban a hírügynökségek az alkalmi riporterekre. Ez a bejegyzés inkább arról, milyen veszélyeket rejtenek az online háborús játékok.

Kiszignáljuk a propagandát

Mondhatjuk persze, hogy nincs új a nap alatt. Pár éve kezembe került a náci Németország hadseregének lapja, a Signal. Meglepődtem az újság minőségén: igazi képes magazin volt ez a harmincas-negyvenes évekből. Csúcsminőségű fotók, gondosan megrajzolt térképek, magas színvonalú és izgalmas tartalom, miközben, akár egy valódi hírmagazinban, oldalain a legnagyobb német cégek (Agfa, BMW stb.) hirdettek. Szóval valóságos lapnak  tűnt, de valójában csak hatékony propagandáról volt szó.

 

Ahogy ez ebből a Wikipedia bejegyzésből is kiderül, az újság a Wehrmacht propagandaosztályának gondozásában jelent meg, fénykorában több mint két és fél millió példányban, legfőképpen Németországon kívül. (Mielőtt ez a blog is csatatérré változna, jelezném: Izraelt ezzel nem a Harmadik Birodalomhoz hasonlítottam. Ugyanakkor az is tény, hogy ami az 1967 előtti határokat és a palesztin területeket illeti, jelenleg az IDF-et nehéz másnak minősíteni, mint megszálló és megtorló akciókat indító haderőnek, legyenek ezek az akciók Izarel biztonsága szempontjából bármennyire indokoltak vagy éppen indokolatlanok.)

Megváltozott terjesztők

Mi változott tehát azóta?

A sajtó digitális forradalmában nem az a lényeg, hogy papíron vagy az interneten publikálunk. Illetve hogy tudunk-e videót csatolni a cikkekhez vagy nem. A lényeg a terjesztőhálózatok fölötti ellenőrzésért vívott küzdelemben van.

Korábban a nagyobb regionális, országos lapok vagy saját terjesztőhálózattal rendelkeztek, vagy ha az újságokat mondjuk egy másik vállalkozás kézbesítette, vitte ki az előfizetőknek és az újságosbódékhoz, a kiadók, a híreket előállító szerkesztőségek hatékonyan tudták képviselni érdekeiket.

Most olyannyira nem tudják, hogy a Google vagy a Facebook által közvetített információkért, cikkekért legtöbbször egy petákot sem látnak viszont (a terjesztőhálózatok fölötti háborúról szól a jelenlegi franciaországi és a brazíliai csata is.) Vagyis azoknál, akik behozzák a híreket egyre kevesebb pénz marad, míg azoknál, akik kiviszik, egyre több.

Másrészről ezek az új terjesztőhálózatok lehetetlenné teszik, hogy ezek a kiadók “összecsomagolva” tegyék olvasóik elé írásaikat, amely korábbi hirdetési-pénzügyi modelljük szétverését jelenti: régebben az olvasott cikkek mellé oda tudták tenni a drága előállítású, fontos híreket is, amelyeket önállóan nem lett volna kifizetődő megírni (pl. egy hónapokig készülő tényfeltáró írást, amit kevesen olvastak, de a közéletre nagy hatással lehetett), és persze a hirdetéseket is. Ennek következménye az is, hogy a hirdetések és a propaganda sokkal inkább tudják önállóan használni azokat a csatornákat, amelyeket a média is használ.

Miért érdekes ez most szempontunkból? Három dolog miatt:

  1. Új kapuőrök. Csúsztatás az, hogy a web 2.0 eltüntette volna a kapuőröket, azokat, akik döntenek arról, mi jelenhet meg a nyilvánosság előtt és mi nem. (Klasszikus értelemben ez ugye, többek között, ez a szerkesztőt jelenti.) Az igazság az, hogy a kapuőri szerepet folyamatosan az új terjesztőhálózatok veszik át, ahogy ez a Mohamed-film bemutatása körüli vitából is kiderült.
  2. Azonos csatornák. A propaganda és a reklám ma ugyanazokat a csatornákat használja, amelyeket a hagyományos média tartalmai. De ebben az esetben nem a régi, hanem az új kapuőrök döntenek arról, hogy milyen tartalom kaphat zöld jelzést.
  3. Rejtőzködőbb feladó. A tartalomcsomagok fölrobbanásával a keletkező zajban olykor nehezebb megállapítani, honnan is érkezik az információ, elemzés, vélemény.

Zöld jelzés, de miért?

Visszatérve az IDF akciójára, a GigaOM nevű, médiaelemzéseket (is) közlő site szerzője érdekfeszítő cikkében kifejti: az IDF több esetben és nyilvánvalóan megsértette ezeknek az új hálózatoknak a szabályzatait (pl. a Twitteren halálos fenyegetést küldött a Hamász-vezetőknek), ennek ellenére a Twitter nem törölte az IDF fiókját, a Facebook pedig ki is nyilvánította, hogy ezt nem fogja megtenni. Külön gondot jelent, hogy nem világos, miképpen és miért döntenek arról, amikor mégis eltávolítanak egy üzenetet, bejegyzést, videót, bezárnak egy oldalt stb. Holott a felhasználóknak joga lenne ezen a téren is az átláthatósághoz. Nem is beszélve arról, hogy a bíróságokon megkérdőjelezni egy-egy ilyen döntés jogosságát szintén lehetetlen.

A Facebook, a Youtube és a Twitter most mind zöld utat adott az IDF “tartalmainak” (értsd: propagandájának). Az izraeli hadsereg látványos harctéri videói, izgalmas blogbejegyzései a média híreivel versenyeznek – ugyanazokon a csatornákon. Vajon mindez az említett cégek vezetőinek politikai beállítottságát tükrözi, vagy “csupán” a könnyebb ellenállás felé tett lépésüket jelenti?

Jó lenne, ha tudatnák velünk.