Emlékeim szerint tavaly ilyenkor kezdtem el olvasni Tim Weiner amerikai újságíró munkáját az FBI történetéről. Amely történet tulajdonképpen egyetlen ember, J. Edgar Hoover élet-tényregényének is felfogható. Ez most azért is jutott eszembe, mert ma reggel Kurt Vonnegut Timequake című regényét (magyarul Időomlás címen jelent meg) olvastam az ágyban, és hirtelen úgy éreztem: hoppá, az idő tényleg ismétli magát. Olykor. És kicsit máshogyan.
Ha szakmai észrevételt szeretnék tenni, akkor írhatnám, hogy gyakran az újságírás és a fikció ugyanarról a valóságról szól – csak másképp. Ha nem ragaszkodom ehhez, inkább azt írom: nem tudtam, hogy John Dillingernek, a legendás amerikai bankrablónak, magyar nő lett a veszte.
Weiner munkája izgalmas könyv, komoly újságírói teljesítmény. És persze bőséggel van benne szó a már életében legendássá vált Dillingerről.
A harmincas években, a világgazdasági válság legkeményebb éveiben ez a gengszter, aki kétszer is megszökött a börtönből, vagy huszonöt bankot és négy rendőrőrsöt is kirabolt bandájával, és amolyan modern kori Robin Hoodként kezdett megjelenni az amerikai sajtóban. A rabló, aki megsarcolja – a többek között a kisbirtokos Amerikát is lenyelő – bankokat, és újból és újból megleckézteti a rend őreit.
Mondhatnám, ő volt az amerikai Viszkis, ha nem hatna lehetetlenségnek például az, hogy Benny Hill volt az angol Gálvölgyi.
Hoover tudta, hogy az efféle Robin Hood-mesék veszedelmesek arra a rendre, amelynek őréül szegődött. De nem csak jó rendőr, jó politikus is volt: többek között a Dillinger-ügyet használta fel arra, hogy a döntéshozók a szervezett bűnözés elleni harc nevében rábólintsanak az új szövetségi nyomozóiroda tervére. Így állíthatta fel az FBI-t, amelynek aztán haláláig, 1972-ig igazgatója volt.
Tehát a Dillinger-történet egyben része az FBI genezisének is. Talán ezért is volt, hogy John Dillingert nem élve vagy hava, hanem inkább halva kapták el.
Vonnegutnál olvasom: 1934-ben történt, amikor ő még csak tizenegy éves volt, hogy Dillingert a szövetségi ügynökök agyonlőtték. A bankrabló egy moziból tartott kifelé, ahol egy nővel randevúzott. A csaj dobta fel. Azt mondta a nyomozóknak, narancsszínű ruhát visel majd, és a férfi, aki mellette lesz, az Dillinger. Nem tudom, mennyire pontos a gyerekkori emlékre építő elbeszélés, mindenesetre Vonnegut szerint a rendőrök egyszerűen kilőtték a nő mellől Dillingert, meg sem próbálták letartóztatni.
Más beszámolók szerint ellenállást tanúsított és a fegyvere után nyúlt, ezért nyitottak tüzet. Valószínű ez lehet az igazság. Ám Vonnegut Amerika-mítoszába jobban illeszkedik a rebellis likvidálása. És az igazat megvallva, Hoover célja is végső soron ez volt.
Ez az emlékképekre és fikcióra épülő valóság is valóság tehát: nem csak az FBI eredetmítoszáról van szó, hanem Jazz Age káosza után egy új világrend születéséről is, ahol majd a szövetségiek, immár a kémelhárítás feladatait is vállalva, szovjet ügynökökkel vívják majd meg a negyvenes években kezdődő hidegháborút.
Miért is írom ezt le most? Ja igen, a nő magyar volt. „Ahogy a régi mondás tartja – írja Vonnegut – : »Ha van magyar barátod, nincs szükséged ellenségre.«
