Mire a levelek lehullanak, Teheránban leszünk?

Nem néztem meg, csak a felvétel elejét. Hét foglyul ejtett szír kormánykatona félmeztelenre vetkőztetve térdel a földön, fejük a porba nyomva. Hátukon verések, kínzások nyoma. Mögöttük fogva tartóik, lázadó fegyveresek gépkarabéllyal. Az FSA (Free Syrian Army) egység parancsnoka forradalmi verset szaval, a végkifejletet a videót bemutató New York Times cikkéből ismerem: amikor a vers véget ér, a foglyokat tarkón lövik.
A halálraítéltek arca nem látszik. Mozdulataik, rettegésük igen. Ebből nekem elég tíz másodperc is. De már ez is kukkolás. A túlsó partra.
A New York Times cikke emlékeztet: ez a felvétel csak egy a sok közül, amely egyes lázadó csoportok brutalitását dokumentálja. Illetve azt a kegyetlenkedést, amely a lassan két és fél éve tartó szíriai polgárháborút egyre inkább jellemzi – mindkét oldalon.
A dilemma: akkor most kik is a rossz fiúk? A kegyetlen megtorlásokkal a polgárháborút kiprovokáló, és most gáztámadást végrehajtó Asszád-rezsim, amelynek brutalitása közismert? Vagy a szunnita olajkirályságokból és a nyugat által pénzzel és fegyverrel támogatott szalafista vagy al-kaidás lázadó csoportok (nem csak ilyenek vannak), az al-Nuszra Front, akiknek kíméletlensége, vallási fanatizmusa szintén közismert?
Miért is támogatnánk egyiküket a másikuk ellenében?

Visszatér a neokon érvkészlet

A kérdésfelvetés némileg álságos gyötrődés a New York Times részéről, hiszen a lap már hónapokkal ezelőtt elkötelezte magát az amerikai beavatkozás mellett. Bill Keller főmunkatárs (2011-ig a lap főszerkesztője) már májusban vezércikkben letette a voksát, bár elismeri, hogy vagy tíz évvel korábban ő személy szerint oktalanul sürgette és támogatta Irak lerohanását. Egy pár évig ezért nem is szívesen írt háború párti cikkeket, de mivel, ahogy írása címében leszögezte, „Szíria nem Irak”, most ismét kedvet kapott hozzá. Arra próbál rámutatni, hogy Obama elnök tétlenkedése veszedelmesebb, mint a háború.

„Szíriában, attól tartok, az óvatosság fatalizmussá vált, valamint az elővigyázatosságunk, az elszalasztott lehetőségek, a hitelvesztés és az egyre növekvő tragédia atyjává.”

Ez a körülményes megfogalmazás valószínűleg azt jelenti, hogy a New York Times meglehetősen elégedetlen volt azzal, ahogy Obama igyekezett az USA-t távol tartani a szíriai polgárháborútól. Logikája pedig kísértetiesen hasonlít arra, amivel 2001 után a külpolitikacsináló neokonok, és a New York Times is, a háború(k) mellett érveltek: a nem cselekvésért magasabb árat fizetünk, mint a cselekvésért, mondták.
Igazából többről van szó. Az amerikai külügyi establishment egy része (lett légyen szó liberális vagy konzervatív héjákról) láthatólag nem díjazta azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok fokozatosan csökkentse súlyát a Közel-Keleten, és koncentráljon inkább Dél-Kelet-Ázsiára és a Csendes-óceán térségére (vagyis az egyre potensebb Kínára). Vali Nasr például, aki Obama elnök pakisztáni és afganisztáni különmegbízottjának főtanácsadója volt, és számos egyéb pozíciója révén igen befolyásos az amerikai külügyi vonalon, egy egész könyvet írt e kivonulást ostorozva. A könyv pár hete jelent meg, címe talán mutatja az elégedetlenkedők dühét: Eldobható nemzet – A visszavonulóban lévő amerikai külpolitika. Ebben a szerző az arab tavasz során szerinte tétlen maradó amerikai külpolitikát ostorozza, amely Nasr szerint csak a vákuumba belépő Kínának tesz szívességet. Nasr egyben azt is követeli: Amerika döntsön irdatlan mennyiségű pénzt a Közel-Keletre, legyen új Marshall-segély, hogy a térség gazdasága stabilizálódjon. (Azt nem feszegeti, hogy a súlyosan eladósodott USA honnan venné ezt a pénzt.)

A nagy sakkjátszma célja: matt Iránnak

Mindenesetre Obama a súlypont-áthelyezés jegyében kísérelte meg lezárni két rossz, elődjétől örökölt háborúját Afganisztánban és Irakban. És ennek megfelelően próbálta elkerülni, hogy újabb háborúba kezdjen ebben a térségben. Csakhogy ez nem fér össze a New York-i ikertornyok leomlása után kidolgozott nagy sakkjátszmával, amelyet a George W. Bush-éra Nasrhoz hasonló csodastratégái, illetve ideológusai (pl. Richard Perle, Paul Wolfowitz, Douglas Feith) dolgoztak ki — természetesen nem előzmények nélkül. És amelynek a Közel-Kelet ellenséges vagy olajban szegényebb államainak „demokratizálása” (a nem éppen demokratikus olajkirályságok nem tartoznak ebbe a körbe), vagyis az amerikai érdekeknek megfelelő teljes átalakítása a célja. És amely sakkjátékot, úgy tűnik, nem lehet leállítani. Ahol az utolsó parti nem Szíria, hanem Irán. Az az Irán, amely 2008-ban kölcsönös védelmi szerződést kötött Szíriával. Azaz a Szíria elleni támadás valójában az Irán elleni katonai fellépés kezdete.
Hogy egy esetleges Irán elleni háború hova vezetne, ez már az apokaliptikus jóslatok körébe tartozik. Egyesek – nem minden alap nélkül – a Harmadik Világháború kezdőrúgását látják az Irán elleni készülődésben. (Egyebek mellett azért, mert ekkor már Oroszország és Kína is határozottabban beléphet ebbe a sakkjátékba.)
Obama már jóelőre kijelentette, hogy a vegyi fegyverek „szisztematikus” használata Szíriában határvonalat jelent. De mintha nagyon is reménykedett volna abban, hogy ennek átlépésére nem fog sor kerülni. Viszont az, hogy augusztus 21-én majdnem 1500-an vesztették életüket egy gáztámadásban Damaszkusz egyik külvárosában (köztük 426 gyerek), nem ad lehetőséget további manőverekre. A vegyi fegyverek ennél szisztematikusabb alkalmazása aligha elképzelhető.
Tegyük félre most annak mérlegelését, kinek állhatott érdekében egy ilyen súlyos gáztámadás kivitelezése. Egyelőre kézzel fogható bizonyítékokat nem mutattak be arra vonatkozóan, hogy Asszád vagy a felkelők lőtték ki a mérges gázt ezen a napon. Hiába igaz az, hogy annak a több mint százezer embernek, aki ebben a polgárháborúban meghalt, elenyésző része vesztette életét gáztámadásban, és hogy valószínűleg sokkal többen haltak meg olyan megtorlások során, amelyet a cikk elején említett videó is bemutat. Az amerikai nemzetbiztonsági aritmetikában ez akkor is gyökeresen más eredményt jelent. Ott 2001. szeptember 11. óta azok az országok, amelyek tömegpusztító fegyverrel rendelkeznek ( ilyet készek is bevetni), és amelyeket Amerika amúgy latorállamoknak, tehát kiszámíthatatlanul viselkedő, ellenséges országoknak tekint, automatikusan célponttá válnak.
Ez olyan mélyen beivódott a politikai gondolkozásba, hogy Obamának saját nemzetbiztonsági apparátusával is szembe kellene fordulnia, ha az augusztus 21-i gáztámadás után tétlen maradna. Sőt, mindazzal szembe kellene mennie, amellyel Amerika 2001. utáni intervencióit indokolta. Egyetlen opciója marad: húzni az időt és a minimálisra korlátozni az újabb háborút.

Elmosódó határok

Az egyik probléma persze az, hogy van amikor ez a határvonal mégsem határvonal. Például az oroszok azt állítják, nekik is vannak bizonyítékaik szarin támadásra, csakhogy azt éppen a felkelők hajtották végre idén tavasszal. Gyakorlatilag ugyanezt állította az ENSZ az esetet vizsgáló bizottságának veterándiplomatája, Carla del Ponte is. (Épp azon a napon nyilatkozott erről, amikor Bill Keller az amerikai kormányzatot támadásra ösztökélő vezércikke a New York Timesban megjelent.)
Másrészt furán működik ez az egyenlet. Ha ugyanis nem „latorállam” használ tiltott vegyi anyagokat a harctéren, akkor nincs határvonal: Izrael 2009-ben sűrűn lakott palesztin területekre dobott fehérfoszfor bombákat (a genfi egyezmények tiltják bevetését lakott területen), ez mégsem verte ki a biztosítékot Washingtonban. Vagy akkor sincs határvonal, ha éppen más állam közvetlen érdekszférájában van a célpont, mint Észak-Korea esetében, amelynek lerohanását Kína nem nézné ölbe tett kézzel.
Az is kérdés, miért volt annyira más a kalkulus pár évtizeddel ezelőtt? Szaddám Huszein az Irán ellen vívott háborújában a CIA támogatásával vetette be nyugati segítséggel kifejlesztett vegyi fegyvereit. A Foreign Policy magazin pár napja titkosság alól feloldott dokumentumok és volt tisztviselőkkel készített interjúk alapján állította, hogy 1983-ban, az irak-iráni háborúban, az amerikaiak annak ellenére segítették az iraki vezért hírszerzésükkel, hogy tudták, Szaddám vegyi fegyverrel támad majd az előretörő irániakra.
Úgy tűnik az USA 1953 óta nem tud leakadni erről az országról. Amikor is a CIA Teheránban – ezt pár napja szintén titkosítás alól feloldott amerikai hírszerzési dokumentumok bizonyítják – első sikeres puccsát szervezte meg, amely mintául szolgált a későbbi, hasonló műveleteihez. A megválasztott Moszadek eltávolítása után jött az amerikaiak által támogatott sah uralma, amely megágyazott az iszlám forradalomnak. (Így csinál a politika az egyik problémából másikat.)
Mindez persze hidegháborús célokat is szolgált, de a hidegháború állítólag tizennégy éve véget ért.  Az Irán-mánia, úgy tűnik, nem.

Hitelvesztés Irakban

Persze nehéz támogatást szerezni Szíria megtámadásához, hiszen a tömegpusztító fegyverek kérdésében Amerika hitele az utóbbi években némileg megkopott. Éspedig, Bill Keller állításával ellentétben, nem a szíriai polgárháborúban való tétlenség miatt, hanem jóval korábban, az Irakban való nem tétlenség miatt. Abban az Irakban, amelyet az Egyesült Államok a fenti egyenlet alapján támadott meg. Abban az Irakban, ahol azóta sem találják azokat a vegyi fegyvereket, amelyekről egykor Colin Powell külügyminiszter látványos diavetítést tartott az ENSZ-ben.
Irakban az öldöklés azóta is tart, immár jórészt az amerikaiak nélkül. Mert hogy ott is meghalt vagy félmillió ember a „rezsimváltás” következményeképp. Hogy mennyire nem volt jó ötlet csak úgy bemasírozni Irakba, az nem csak a szinte naponta elkövetett terrorcselekmények mutatják, amelyekkel a hatalomért versengő síita és szunnita csoportok folytatnak háborút egymás ellen, hanem az is, ami most a szomszédos Szíriában van. A térség destabilizálása ugyanis Bagdadban kezdődött.
Persze Seres László, az amerikai neokonzervatívok és egyéb színű héják magyar hangja a hvg.hu-n diadalittasan számol be arról, hogy „Na, drága baloldali és pacifista barátaim: Szaddám ideggáz-készleteit kerestétek? Részben itt vannak, Szíriában, helló.” Az egyik probléma ezzel az, hogy – mint amit azt Scott Ritter, az ENSZ volt iraki fegyverellenőre állította – Szaddám Huszein szarin vegyi fegyverei már 2002-ben használhatatlanok lettek volna, mivel a gáz és az irakiak által használt technológia miatt e fegyverek „eltarthatósága” maximum öt év volt. Ám a helyzet az, mint erre Ritter ekkor rámutatott, hogy ezek a fegyverek 2002-ben már nem léteztek, mert az 1991-es öbölháborút követő években ezeket a készleteket az ENSZ ellenőrzésével megsemmisítették, egy vegyi-fegyverprogram újraindítását pedig a titkosszolgálatok jelezték volna. De tegyük fel, hogy a már akkor sem létező, használhatatlan arzenált, átszállítják Szíriába, majd még ott tíz évig tárolgatják, aztán előveszik. Bár így lett volna! Akkor ugyanis senki sem halt volna meg az augusztus 21-iki gáztámadásban.
De miért kell egy egyelőre ellenőrizetlen állítást (ki követte el a gáztámadást) egy ellenőrizetten ostobasággal megfejelni (iraki vegyi fegyverekről van szó)? Azért, mert a szerző nem csak a beavatkozás mellett érvel, hanem egy csapásra, bármiféle bizonyíték nélkül, a háborúpártiak 2003-as pofára esését is meg nem történtté tenné. Ahogy amerikai társai.

Nekünk Auschwitz kell?

A gáztámadásnak a fenti egyenleten kívül persze van még egy politikailag kényszerítő körülménye: emlékeztet Auschwitzra. Ha az amerikai – és egyre inkább a nyugat-európai – közvéleményben egy-egy konfliktus vagy tragédia kapcsán sikerrel idézhető fel a Holokauszt, netalán maguk a koncentrációs táborok gázkamrái, Washington sokkal nehezebben teheti meg, hogy tétlen marad. Ahogy Anne Applebaum, neves angolszász lapok publicistája 2000-ben a Daily Telegraphban fogalmazott:

„A Holokauszt nem csupán a legfontosabb esemény az amerikai zsidó emlékezetben, lassan ez lesz az egyetlen jelentős külföldi esemény, amelyre Amerikában bárki is emlékezni fog […] Az egyetlen biztos módja, hogy valaki Amerikában bármely más tragédiára – lett légyen az múltbéli vagy jelenbéli – ráirányítsa a figyelmet az az, hogy a Holokauszthoz hasonlítsa: így igazolták a koszovói háborút és – a legfőbb áldozat szerepéért folytatott grandiózus csatában – így vonják magukra a figyelmet más etnikai csoportok is.”

Ezért is címe Seres László cikkének az, hogy „Nekünk Auschwitz kell?”, amelyben úgy érvel, hogy

“Nem könnyű beismerni, de legalább nézzünk szembe vele: a random öldöklések nem érik el az ingerküszöbünket. Nekünk a vészkorszak átöröklött képei kellenek ahhoz, hogy rájöjjünk, mi is zajlik a világ némely sarkában”

Sajnos a cikk további része kicsit zavaros. A helyi fasizmusok elleni küzdelemre szólít fel, de nem egészen világos, hogyha a dzsihadistákat e fasiszták közé sorolja, akkor a nyugat miért támogatja őket Szíriában a szekuláris diktátor ellenében? Mindegy. Mellékvágány. A fő probléma az, hogy bennem ez a készülődés felidézi egy másik holokauszt rémképét. Amit nukleárisnak szoktak nevezni.
Ami persze lehet, hogy túlzás. Ám pillanatnyilag olyan ez az egész szíriai ügy, mint egy vasgolyó: gurul, gurul valamerre, és nem lehet kitéríteni, nem lehet útjából kitérni.
Hogy az álláspontok mennyire eleve meghatározottak és megmásíthatatlanok, azt talán jól jelzi, mivel volt elfoglalva John McCain szenátor, a háborúpárti politikusok legfőbb szószólója a Szenátus külügyi bizottságának Szíria ügyében pár nappal ezelőtt tartott meghallgatásán. Az okostelefonján pókerezett.
Kérem, tegyék meg tétjeiket! Mire a levelek lehullanak, Teheránban leszünk?