Gáza, a médialaboratórium

Tekintve, hogy mi folyik most a világ minden bizonnyal legnyomorultabb 360 négyzetkilométerén, kicsit cinikus arra figyelmeztetnem, hogy a Gázai övezet nem csupán egy ostoba hadművelet színtere jelenleg, hanem egyben az “új” média kísérleti terepe is.

Az izraeli hadsereg nem engedi be a nemzetközi újságírókat a műveleti területre, ez pedig oda vezetett, amiről a ködös jövőbe látó és bizodalmukat e homályba vető médiaguruk szoktak nap mint nap elmélkedni: erről a hermetikusan elzárt területről hiányzik a professzionális nemzetközi média.

Illetve majdnem: tudomásom szerint egyetlen profi külföldi újságíró tartózkodik jelenleg a Gázai övezetben, az Al-Dzsazíra tudósítója. Mielőtt valaki elkezdene kiabálni, hogy terrorista tévé, kérem nézzen utána, miről beszél. Igaz, az arab adásokat nem ismerem, de az angol nyelvűek tudósításai szakmailag nem maradnak el a CNN-től (lehetőségeiben olykor igen). Bár nyilván az egyik a palesztin szenvedés szempontját helyezi előtérbe, míg a másik Izrael biztonságáét, de ha az ember tudja, mit néz, ez nem lehet zavaró. (Erről jut eszembe, milyen finom fogalmak korában élünk: ha erre azt mondom “news angle” – tehát, hogy milyen szemszögből mutatják be az eseményéket –, mennyire más, mintha “bias”-t emlegetnék – ez ugye az elfogultságot, részrehajlást jelenti).

Szóval, van itt egy 360 négyzetkilométeres médialaboratórium, ahol a következők figyelhetők meg.

1. A közösségi média kiterjedt polgári használata. Már ahol nem lőtték még szét vagy nem korlátozták az ehhez szükséges infrastruktúrát. Mivel nincs a terepen elég újságíró, a fősodor média is kénytelen azokra a forrásokra hagyatkozni, amelyekből a lezárt területen élők is tájékozódhatnak: blogok, sms-ek, twitter stb. (Az Al-Dzsazíra oldalán megtalálható a tévé kutatórészlegének (Al Jazeera Labs) ilyen kütyükre épülő hírszoolgáltatása is.)

2. A közösségi média propaganda célú használata. Egyrészt az előbbiek miatt, másrészt mert Izrael óriási energiát és pénzt fektet abba, hogy a világ közvéleményét a sajtó megkerülésével befolyásolja, e közösségi média minden eddiginél intenzívebben a propagandaháború terepévé vált (ebből természetesen a Hamász is kiveszi részét, de talán nem kell mondani, lehetőségei szerényebbek). Aki ebben kételkedik, kattintson erre az összefoglalóra, vagy fussa át a Wired magazin idevágó bejegyzését (huh, Wired: az is megérne egy posztot, miként lehet egy egész újságot azokra a csodapókokra építeni, akik már második osztályban szemüveget hordtak, és mindig elvették az uzsonnájukat).

3. A hírek ellenőrzésének lehetetlensége. Mindennek következménye az is, hogy a térségből érkező híreket, értesüléseket igen nehéz ellenőrizni. A jó öreg Bob Fisk az Independentben találóan jegyezte meg erről írott cikkében:

[...] az eredmény az, hogy a palesztin hangok – szemben a nyugati riporterekével – uralják most az étert. Az izraeli támadás alatt álló férfiak és nők, akik most saját történetüket mondják el a televízióban és a rádióban és a lapokban, úgy, ahogy soha nem tudták volna elmondani korábban, anélkül a mesterséges “egyensúly” nélkül, amelyet a televíziós újságírás olyannyira ráerőszakol az élő tudósításokra. Talán ez a tudósításnak új formájává válik majd – hagyni, hogy az érintettek mesélhessék el saját sztorijukat. Ennek hátulütője természetesen az, hogy nincs nyugati riporter Gázában, aki ellenőrizhetné a Hamász ördögi beszámolóit az eseményekről: a palesztin milícia számára újabb győzelem, és ezt az izraeliek tálcán kínálták neki.

 

(4. Hopp, majdnem kifelejtettem. Jancsi, a vízvezetékszerelő  (Joe the Plumber) a Közel-Keletre megy. Tudósítani, persze. Vajon a Republikánus Párt melyik ernyőszervezete állja majd a költségeket? Infotainment új magasságokban és pártfinanszírozásban. )

5. A nyugati média elsőségének megroppanása. Különösnek tartom, hogy elég kevesen elemzik az amerikai média válságát ebből a szempontból, de az, ami most az ottani lappiacon folyik, némileg összefügg azzal is, ahogy az Al-Dzsazíra a Közel-Keleten a CNN fölé kerekedett. Egyrészt kevés szó esik arról, hogy nem csak az internet miatt fordulnak el az amerikai (és külföldi) olvasók a fősodor lapoktól, hanem mert Irak lerohanását követően az amerikai média hitelessége roppant meg sokak szemében. Ellentétben a vietnámi háborúval, a legnagyobb lapok, legalábbis a kezdeti hónapokban, kritikátlanul vették át a kormányzati propagandát, és hát ugye a valóságtól elég messze álltak ezek a győzelmi jelentések. (Gondoljunk csak egy apróságra, Jessica Lynch esetére, amelyről elég hamar kiderült, a Washington Post egyszerűen a Pentagon sajtótisztjeinek meséjét adta el tudósításként. Becsületére váljék a lapnak, a mesét a sajtótörténet egyik leghosszabb és legkínosabb helyreigazításában helyre tette. Vagy nézzük meg mostanság a New York Times op-ed oldalához érkező olvasói kommentárokat, az is szemléletes). Másrészről Amerika  háborújával, majd a gazdasági válsággal az egész nyugati világ pozíciói rendültek meg, ha szelídebben akarunk fogalmazni: nyilvánvalóvá vált, hogy ismét többpólusú a világ. Tekintve, hogy a nagy nemzetközi hírügynökségek egykoron mind a brit hadihajók vagy az amerikai üzletemberek nyomában érkeztek, jól mutatja, hogy ezeknek a hírgyáraknak a története szorosan összefonódik a birodalmak hálózataival. A jelenlegi konfliktusban az is egyértelművé válik, hogy a nyugati világ súlyának csökkenésével médiájának súlya is csökken a világban: Ázsiában, a Közel-Keleten egyre kevésbé vannak ráutalva mondjuk a Reuters híradásaira. És ehhez az internetnek ismét csak vajmi kevés köze van.

No most, én, a nyugati világ polgáraként, mindennek egyáltalán nem örülök. Ám ez vajmi keveset számít.

Ezen túl a leginkább az aggaszt, hogy a hagyományos média hanyatlásával nem csupán a szólásszabadság esélyei növekedtek meg, hanem az is, hogy kilétüket titkoló (állami és vállalati) szereplők az eddiginél hatékonyabban változtatják a propagandaháború színterévé a médiát. Ahol már senki nem lehet biztos még egy rövidhír tényszerűségében sem.

Azért a technoguruknak további jó twitterezést és álmodozáést kívánok.

(Tényleg, emlékszik még valaki a Second Life-ra? A Second Life persze már annyira ciki és smafu, olyan web 2.0 a web nemtomhány.0 korában. Állítólag harmincan tüntettek ott az izraeli támadás ellen. Ez nem tűnik túl soknak. Én legalábbis, ha média befektető lennék, az ilyen divatokra nem építenék hosszú távú stratégiát. De ti tudjátok).