Szereplők a riportban

A magyar médiaiskolákban oly nagy becsben tartott és oktatott „műfajelmélet” sokszor mítizál és szükségtelenül túlbonyolít, amikor egy-egy újságírói műfajt tárgyal, és nem hogy világos eligazítást nyújtana gyakorlati kérdésekben, de még homályosabbá teszi az érdeklődő előtt, miről is van szó. Ennek oka elsősorban az, hogy elvont meghatározásokkal bíbelődik, ahelyett, hogy azt venné lajstromba, milyen konkrét írói/újságírói eszközök, technikák használata formálhat egy cikket az adott műfajban. Különösképpen így van ez a riportnál, amelyről ezeket a munkákat olvasva megtudhatjuk ugyan, hogy a riport az újságírás királynője, esetleg némi kesergést is olvashatunk arról, hogy ma már ritka az igazi riport (ami nem igaz), de sokkal többet nem nagyon.
No hát, többet erről most sem fogtok megtudni, mert ez a poszt nem a riportról szól. Csupán egyik olyan eszközéről, amelyről hajlamosak vagyunk újságíróként megfeledkezni.

 

A jelenetek, az (újságírói értelemben vett) anekdoták, párbeszédek stb. mellett a riport egyik sajátos eszköze a karakterteremtés. Természetesen a riporter nem fiktív karaktereket teremt – mint arra már kitértem, ez halálos bűn lenne részéről –, de mégiscsak olyan eszközzel él, amelyet a realista regényírók fejlesztettek egykoron tökélyre.
Most mégsem egy regényíróról, hanem egy drámaíróról szóló anekdotával világítanám meg témánk lényegét. Amikor Csehov a moszkvai Művész Színházban végigkísérte A sirály című darabjának próbáit, sehogy sem tudott megbarátkozni azzal, ahogy Konsztantyin Sztanyiszlavszkij – a később világhírre szert tevő rendező és színházelméleti szakember – Trigorin alakját életre keltette a színpadon. A színésznek Csehov megjegyezte: nagyszerűen játszik, de sajnos ez nem a Sirály szereplője. „Én ilyet nem írtam” – jegyezte meg. Trigorint, a tehetségtelen, ámde sikereket arató írót Sztanyiszlavszkij fehér nadrágban, elegáns cipőben, dandyként jelenítette meg, és kezdetben nemigen értette, mi a baj alakításával. Amikor megkérdezte ennek okáról Csehovot, a drámaíró csak ennyit válaszolt: „[Trigorin] Kockás nadrágot hord és kikopott talpú cipőt”. Majd hosszas unszolásra még megmutatta azt is, hogyan szivarozik.
Sztanyiszlavszkijnak kezdett derengeni, milyen karakter is ez a Trigorin.
Öltözködésének két darabja és hogy miképpen szippant szivarjába megvilágítaná, miféle figurával állunk szemben? Hogyan lehetséges, hogy a két apró részletben benne van az egész?
Nem mágiáról, hanem fiziológiáról van szó. A realisták is jól tudták, hogy az emberi agy működése lehetővé teszi, hogy egyetlen apró mozzanat akár a teljes egészről beszéljen az olvasónak: sokszor egyetlen szó, mondat, ügyesen kiválasztott részlet képes megteremteni, megfesteni egy karaktert, de akár egy egész jelenetet is, és olyan érzelmeket előidézni, amelynek segítségével az olvasó majdhogynem részesévé válik a papíron leírt történéseknek.
Tom Wolfe, az „új újságírás” atyja nem véletlenül helyez különleges hangsúlyt a realisták technikáira, amikor a riporter munkamódszereiről beszél: „A papír (a filmmel és a színházzal ellentétben) olyan indirekt médium, amely nem annyira képeket vagy érzelmeket „teremt”, mint inkább az olvasók emlékei között bogarászik. Például egy részeges jelenetet ábrázoló író ritkán próbálja leírni magát a részegség állapotát. Arra számít, hogy az olvasó valamikor életében már volt részeg. Tulajdonképpen azt mondják: »ez és ez részeg volt, és hát tudod, milyen az«. ”

Karakterek az újságban
Jack Hart, a The Oregonian lapszerkesztője kicsit döcögősen, de lényegre törően fogalmazza meg, mit is jelent ez a szereplők megteremtése szempontjából:

„az ember meggyőződéseinek, elgondolásainak, viselkedésének és az általa birtokolt javak összessége. Abban különbözik mástól, ahogy bizonyos módon néz, bizonyos módon beszél, bizonyos módon jár.”

(Nieman Narrative Digest)

Nosza, szedegesd össze azokat a részleteket, amelyekből ez az „összesség”, valakinek a jelleme, személyisége összeáll. Ha leginkább a krómacél öngyújtója jellemzi kivagyiságát, akkor ezt kell megemlíteni, ha zselézett haja és pacsuriszaga van, akkor azt, ha a fürdőszobatükörre ragasztott motivációs idézetek jelzik leginkább, hogy olyan emberrel állunk szemben, aki számos kudarc ellenére töretlenül hisz céljaiban, álmaiban, akkor erről kell képet felvillantani, ha felemás zoknija mesél arról, hogy nincs ki gondját viselje, akkor arról. Ha beszédmódja kifejező, akkor érdemes szó szerint idézni tőle.
Egy jó karaktert tehát efféle részletekkel, megfigyelésekkel lehet a legplasztikusabban megjeleníteni. Mint az alábbi írásban, ahol az éltesedő és melankóliába zuhanó bonvivánt, Frank Sinatrát hallgatásán keresztül formálja meg a riporter (aki nem más, mint Gay Talese, az „új újságírás” egyik nagy alakja):

Frank Sinatra, egyik kezében egy pohár bourbont, a másikban pedig cigarettát tartva, a bár egy sötét szegletében állt, két vonzó, ám már hervadó szőkeség között, akik ott ülve arra vártak, hogy mondjon nekik valamit. Ám nem mondott semmit; majdnem egész este szótlan volt, de itt ebben a Beverly Hills-i privát klubban ha lehet még távolibbnak tűnt, ahogy a füstön és félhomályon keresztül bámulta a bárpulton túli termet, ahol ifjú párok tucatjai bújtak össze a kis asztaloknál vagy a táncparkett közepén rázták a hangszórókból üvöltő folk-rock csörömpölésére.
A két szőkeség épp úgy tudta, ahogy Sinatra közelben ácsorgó négy barátja is, hogy most nem lenne jó ötlet párbeszédet kezdeni vele, amikor rázuhan ez a mogorva hallgatás, az a hangulat, amely éppenséggel nem volt szokatlan tőle november első hetén, egy hónappal ötvenedik születésnapja előtt.
(Esquire)

Bár egy újságíró blognak nem lehet célja, hogy eligazítást nyújtson a dramaturgia és a drámaelmélet kérdéseit illetően, a karakterek megjelenítését tárgyalva meg kell jegyeznem, hogy a jó riportokban ugyanúgy sok minden múlik a találóan megfestett szereplőkön, mint egy színdarabban. Van, amikor minden. Egri Lajos, akinek könyve ma is az amerikai forgatókönyvírók bibliája, egyenesen úgy tartja, hogy minden konfliktus és cselekmény a jól megfestett karakterekből fakad: csak éppen el kell csípni azt a pillanatot, olyan szituációba kell helyezni őket, ahol és amikor az adott szereplő (éppen) hajlandó vállalni a konfliktust.
Nem nehéz belátni, hogy minden nagy hírértékű esemény rejt valamiféle konfliktust, ezért tartom fontosnak most újságíróként is Egri Lajost idézni:

„John Galsworthy láthatóan felfogta ezt az egyszerű igazságot, mivel azt állítja, hogy a karakter teremti a cselekményt, nem pedig fordítva. Bármit is mondott ez ügyben Lessing, a karakterre épített. Csakúgy, mint Ben Jonson – valójában számos színházi eszközt feláldozott azért, hogy karaktereit élesebb fénybe állíthassa. Csehovnak nem volt elmesélni való története, nem voltak olyan szituációi, amelyről beszélhetett, de színdarabjai a jövőben is népszerűek lesznek, mert karakterei megmutatják magukat és azt a kort, amelyben éltek.”

(The Art Of Dramatic Writing)

 

Mi is az a státuszrészlet?
Vannak olyan részletek szereplőink környezetében, amelyek nem csupán róluk, de társadalmi helyzetükről is mesélnek. Természetesen az angolszász újságírók itt némi előnyben vannak, mert a brit és az amerikai társadalom is (igaz, mindegyik a maga módján), igen osztály öntudatos és osztály vezérelt társadalom. De talán Magyarországon is érdemes ismét Tom Wolfe szavait idézni, aki előszeretettel használja a ”státuszrészlet” kifejezést:

Ez nem más, mint hétköznapi mozdulatok, szokások, modorok, a bútorzat, a ruházat, a berendezés stílusa, az utazás, az evés vagy háztartás vezetésének módja, a gyerekekkel, szolgálókkal, felettesekkel, beosztottakkal vagy egyenrangúakkal való viselkedés, plusz a különféle tekintetek, pillantások, testtartások, járásmódok és más szimbolikus részletek, amelyek egy jelenetben előfordulhatnak. Hogy mit is szimbolizálnak? Általában véve az emberek státusz életét, amely műszó, széles értelemben véve, viselkedésüknek és javaiknak azt a teljes mintázatát jelenti, amelyen keresztül kifejezik a világban elfoglalt helyüket vagy amit annak gondolnak vagy annak remélnek.

(The New Journalism)

És hogy miként jelenhet meg ez a napi sajtóban? A következő írás a fóti cigánykirály temetéséről készült, és az újságíró a lapzárta szorításában is fontosnak tartotta, hogy az általa megfigyelt és jellemzőnek gondolt apró részletek precíz lajstromával az olvasók elé tárja azoknak a tárgyaknak a listáját, amely az elhunyt társadalmi helyzetét és életstílusát is megvilágította:

A rövid ceremónia után a temetkezési vállalat alkalmazottai Máté Péter Elmegyek… című dalára elindultak a Mercedes emblémával díszített koporsóval. Oláh József utolsó útjára pedig kisgyermekek szórtak szegfűszálakat.
A cigány hagyomány szerint a megboldogult a sírjába is magával viszi a kedvenc tárgyait, ezért a király sírkamrájában helyet kapott a halott összes öltönye, a kalapja, a mobiltelefonja az éjjeli szekrényen, egy akár trónusnak is beillő karosszék, egy falitükör, rengeteg műanyag liliom és rózsa, valamint egy műanyag futball-labdába bújtatott televíziókészülék. Fölötte a halott portréja, illetve egy kisasztal aranyozott poharakkal, néhány üveg borral, egy-egy palack vilmoskörte-pálinkával és ásványvízzel. A bordó csempeborítású falat a halott fejénél aranykoronájúra mintázták, fölé keresztet helyeztek.
(Magyar Nemzet)

 

Tagged with