Aki dolgozott már print lapnál, az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: az újságíró és az olvasószerkesztő között örök háború dúl. A Times étteremkritikusánál gyakran szakadhat el a cérna, legalábbis erre enged következtetni az az olvasószerkesztőknek írt levele, amely viszont az előzőekkel ellentétben nemzetközi karriert futott be.
Nos, én remekül szórakoztam rajta, ezért is döntöttem úgy, hogy – bár tavalyi darab – megosztom ezt a levelet a magyar közönséggel is. (A levelet előbb a Media Guardian közölte le, aztán az amerikai Harper’s magazin, jelezvén, hogy tényleg archetipikus jelenségről van szó, és hogy a valóság néha tényleg mókásabb a fikciónál).
Nem, nem azért fordítottam most le, mert anglomán vagyok, hanem mert kitűnően illusztrálja, hogy milyen háborúra gondoltam az imént. Ez a háború épp úgy pusztít a magyar szerkesztőségekben is.
A tanulság, ha van, az, hogy mielőtt a másnapi lapban cikkedet megpillantva elküldöd az olvasószerkesztőt melegebb éghajlatra, számolj el tízig. Aztán ha elszámoltál, gondold át még egyszer, tényleg neked van-e igazad.
Nekem például sokszor nem volt.
Igaz, még többször igen, mert hogy az olvasószerkesztő néha tényleg nem áll a helyzete magaslatán. Csakhogy azt már az újságírók nemigen tartják számon, hányszor csípett el egetverő baromságot a kéziratban, hányszor mentette meg a lebőgéstől az évek során.
És most néhány megjegyzés a ferdítésről.
Bár kellemes ujjgyakorlat volt, hazudnék, ha azt állítanám, csípőből át tudom adni a brit szleng finomságait egy ilyen (állítólag) kiművelt kritikus leveléből, mint Giles Coren. A helyzet az, hogy simán lehet benne olyan, amit benéztem. Ez már csak azért is nehéz, mert Giles kolléga egyetlen névelő eltávolításán rágott be (megjelent: „to go for nosh” az általa írt „to go for a nosh” helyett), és írt többoldalas levelet. Megpróbáltam ezt visszaadni, de nem biztos, hogy akkurátusan sikerült, akinek egyes szófordulatokra jobb ötlete van, nyugodtan írja be javaslatát. Azt is, ha nagyon nem stimmel valami.
Mégis, az az érzésem, hogy a kritikus agya olyan különbségen szállt el, ami tulajdonképpen csak az ő agyában létezik, de legalábbis csapnivaló volt az a poén, amelynek legyilkolásán itt kesereg. Hogy mennyire elragadtatta magát, arra talán elég megjegyeznem: elnézést kérek az igen durva kifejezésekért, az istenfélőktől pedig az istenkáromlásért, de sajnos tényleg csak így jön át a levél. (Maga Coren egyébként eléggé terhelt fickó lehet, erről tanúskodik a levél mellett ez a wikipedia bejegyzés is, bár nem ismerem az illetőt, lehet, igazságtalanul állítom ezt.)
Nos, akkor a levél:
Fiúk,
Igencsak zabos vagyok. Ezt elküldtem Owennek, Amandának és Bennek, mert nem tudom, hogy kire is kellene zabosnak lennem. (Feltételezem Owenre, de továbbítottam Amandának és Bennek is, csak hogy fair legyen), és Tonynak is, aki nem volt ott – de ha ott lett volna, azt hiszem ez nem történt volna meg.
Nem igazán vagyok oda érte, ha a kéziratommal babrálnak csak azért, hogy babráljanak vele. Nem esik jól a feltételezés, hogy nektek jobb fületek, szemetek van nálam arra, hogyan is akarom a szavaimat nyomtatásban látni. Owen, már megbeszéltük ezt, amikor három hosszú mondatomat hat rövidre változtattad egyetlen cikkben, és hogy miképpen nem fog ez többször előfordulni, így hát merem remélni, nem te voltál az, aki a szombati kritikámat elkúrta.
Az utolsó mondat volt. Az utolsó mondatok nagyon, nagyon fontosak. Ezek azok a kis csecsebecsék, amelyeket az olvasó magával visz a hétvégére. Azt írtam: „El sem tudok szebb helyet képzelni ennél, hogy most tavasszal egy pohár rosé fölött ücsörögve figyeljem, amint a fiúk és lányok kinn az utcán melegen mosolyognak egymásra, azon merengve, hova is mehetnének egy [kis] nassra.” Ez így jelent meg: „El sem tudok szebb helyet képzelni ennél, hogy most tavasszal egy pohár rosé fölött ücsörögve figyeljem, amint a fiúk és lányok kinn az utcán melegen mosolyognak egymásra, azon merengve, hova is mehetnének nassolni.”
A hosszal nem lehet probléma. Ez arról szól, hogy valaki azt gondolta, „eltávolítom ezt a határozatlan névelőt, mert Coren egy írástudatlan faszfej, és én jobban tudom”.
Hát kurvára nem!
Ez fos, fos olvasószerkesztés volt, három okból is:
1. A “nass”, ahogy ti, jiddisül folyékonyan beszélők tudjátok, főnév, amelyet a német naschen-ből ferdítettek. Az pedig ige, és két különböző főnévhez lehet eljutni belőle. Az egyik, a „nass”, egyszerűen kaját jelent. Úgy döntöttetek, hogy én erre gondoltam, és kivettétek a határozatlan névelőt. Már az is eléggé sértő, hogy azt képzelitek, jobb fületek van az angol nyelvhez, mint nekem. De hogy a jiddishez is? Ezt kétlem. Mivel a másik „nass” főnév „étkezést” jelent – ebben az esetben úgy is fel lehet fogni, mint a „falás” kettős vegyértékét: elmehetsz falni valamit, vagy eszel egy falást. A mondat, amit nekem hagytatok fos, én nem ezt akartam írni. Miért változtattok meg egy mondatot úgy, hogy valami olyasmit jelent, amit nem akartam? Hát nem tudom, de minden esetben, amikor valamit megváltoztattok, ezt kockáztatjátok. És ezt a kibaszást úgy lehet elkerülni, hogy a megkérdezésem nélkül egyetlen szót sem változtattok meg, oké? Ez könnyű. Egyetlen. Szót. Sem. Soha.
2) És most elmagyarázom, hogy ez a hiba miért még nagyobb fos, mint amilyennek látszik. Mert tudjátok, én itt vicceltem. Néha szoktam. Az utcát szexuálisan túlfűtöttként állítottam be. Leírtam az út túloldalán lévő G.AY. körüli susmusolást. A „melegen” szót finom kis célzásként használtam. És a „nassra vágyik”-nak van egy olyan másodlagos jelentése, hogy szeretné, ha kivernék. Nem kifejezetten meleg dolog, mert hogy ez a Soho, és ott van bőven olyan lány, aki pénzt fogad el a nassért a fiúktól. Na most, a „nassolni szeretné”-ből hiányzik ez a kétértelműség.
A poén meghalt.
Az egész kikúrt bekezdést a poén kedvéért írtam. És úgy kibasztátok a poént onnan, ahogy az a dühös ír vakoló levakolta a reneszánsz freskót, mert, úgy gondolta, hogy Jézus bénán mutat sörrel.
Vagyis, a kurva istenit, nem olvassátok a kéziratot?
3.) És mind közül a legrosszabb, a legsüketebb, legfosabb, hogy eltávolítottátok a hangsúlytalan „egy” szót, ami azért volt ott, hogy a hangsúly a „nass”-ra essen, de ez most elveszett, így a cikk hangsúlytalan szótaggal végződik. Amikor prózát hangszereltek, a ritmus létfontosságú. Hát nem halljátok? Nem halljátok, hogy ez így rossz? Kibaszottul nem nagy tudomány. Még az érettségizők is kurvára tisztában vannak ezzel a mértékkel. 350 étterem kritikát írtam már a Times-nak, és egyet sem fejeztem be soha hangsúlytalan szótaggal. Bassza meg, bassza meg, bassza meg.
Sajnálom, ha mindez bagatellnek tűnik (amikor legutóbb a Times egyik olvasószerkesztőjének írtam én kerültem mindenféle bajba), de hát szívemen viselem a munkám, és gyűlölöm, ha elkúrják fos olvasószerkesztéssel.
Nem voltam egy darabig, Joe-t és Hugo-t olvasószerkesztettetek, és talán ők olyanok, hogy leadják az anyagot, aztán elhúznak, azt gondolván, „no gyerünk, ez csak a holnapi töltelék” – nos, én nem. Hajnali háromkor ébredtem vasárnap, és kurvára csak ott feküdtem, dühöngve, két órán át. Ez talán bizarr. De ez van. Egy ilyen minden önbizalmamtól megfoszt, ha a magazinba való írásról van szó. Nem túlzás. Erre a reggelre van egy megírni való kritikám, és semmi de semmi kedvem hozzá, mert attól félek, hogy valami finomságot kidobnak majd az utolsó sorból, a tanulságot, és még egy hétvégém romba dől.
Tizenöt éve írok a Times-nak, és soha nem kértem ezt azelőtt – soha nem kértem senkitől, akinek írtam –, de most muszáj ragaszkodnom hozzá, hogy ezentúl levonatot kapjak a megírt kritikámról, hogy ellenőrizhessem, van-e benne elkúrás. Éspedig időben kell megkapnom, hátha javítani kell majd. Ez az egyetlen módja annak, hogy folytatni tudjam a munkám.
És csak pusztán kíváncsiságból, bárki is eszközölte ezt a változtatást, szeretném, ha írna nekem egy e-mailt, és elmondaná, miért. Mondja el, pontosan miféle érvek késztették arra, hogy azt a szót eltávolítsa a kéziratból?
Bocsánat, ha hosszú voltam. A harag, az a baszott nagy, igazi füstölgő harag, az embert bőbeszédűvé teheti.
Giles
