A halálba indulók köszöntenek + fotók

Olykor az jár a fejemben, hogyan lehetne elég hosszan nyitva hagyni azt a képzeletbeli blendét a fejemben, hogy elég nyomot hagyjon a benti homályban az a külső, amit egyesek életnek neveznek.

Hogy az a kevés fény utat törjön magának. Hogy mozdulatlanságba dermessze az állandó változást, mintát szőjön a ritmusból, térképet rajzoljon az ismeretlenből.

Ilyenkor sok minden történhet – vagy semmi sem. Születhet egy vers, valami zene, rajz. Vagy csend, ahogy a Jelenések könyve írja, “úgy egy félórára”.

Vagy egy fotó.

4
3
2
1
18
17
16
15

Jó, ha az embernél ilyenkor van toll, papír, zongora.

Vagy egy fényképezőgép.

Susan Sontag azt írta: “Minden fénykép memento mori. Fényképfelvételt készíteni annyit tesz, mint részt venni valaki (vagy valami) halandóságában, sérülékenységében, változékonyságában. Épp a pillanat kimetszése és kimerevítése által minden fénykép az idő vigasztalan szétolvadásáról tanúskodik.”

Az utcai fotózáshoz talán kevésbé technikai tudás, mint valami belső fényérzékenység szükségeltetik. Mert – a fentiek értelmében – az idő múlásának drámáját kellene egy-egy árulkodó pillanatban megragadni: hagyni, hogy  a köröttünk lévők – élők, tárgyak, holtak – nyomot hagyjanak a lemezen (negatívon, fényérzékelő lapkán). Úgy, ahogy tényleg vannak. Ahogy léteznek. Önnön valójukban.

Nehéz dolog ez, hiszen sokszor a tárgyak is hazudnak. Az emberek még inkább. Legtöbben talán csak akkor nem, ha éppen nem figyelnek oda.

Talán ez az “a döntő pillanat”, amiről Cartier-Bresson beszélt.

Szellem a gépben

Közismert kultúrantropológiai történet, miszerint egyes észak-amerikai törzseknél nem csak az ősök földjeit átszelő vasparipától rettegtek az indiánok, hanem a fényképezőgépektől is. Úgy tartották ugyanis, hogy a képpel együtt lelkük is a negatívra kerül.

Ennek oka persze legfőképpen abban a hiedelemvilágban gyökerezik, miszerint ha néven nevezek valamit, hatalmam van fölötte. Ha lerajzolok, lefestek valamit, azzal újrateremtem a más által alkotott létezőt – hatalmam van fölötte tehát. (Az ember mágikus igyekezetétől még Isten is mintha kicsit tartana: ne csinálj magadnak faragott képet, szól a bálványimádás elleni parancsolat, mintegy biztosítva az újrateremtethetetlen sarokkő helyét az univerzumban).

Ám nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a fényképezőgéptől való félelem végső soron nem attól való rettegés, hogy elveszítjük azt, amiről úgy gondoltuk, csak a miénk. Inkább annak kínzó gyanújáról van szó, hogy még az sem a miénk, amit lényegünknek gondolunk. Hogy olyan képet látunk viszont, amely felett nincs hatalmunk. Amelyről legszívesebben azt mondanánk: csinálj légy szíves még egy képet, mert ez nem én vagyok.

Félünk, hogy a kimerevített pillanatban valaki más arca néz vissza ránk.

Testközelben

Innen is adódik az utcai fotográfus alapvető késztetése: lehetőleg dolgozzon észrevétlenül. Majdhogynem reménytelen elvárás, hiszen ott a kezében a fényképezőgép, és ez árulkodik alkalmatlankodásáról.

De legfőképp nem ez a kényelmetlenség oka. Legfőképp az, hogy a fotósnak sok esetben át kell törnie azokat a védvonalakat, amelyek még egy zsúfolt nagyvárosban is léteznek, hiába nyomakodunk kényszerből és szinte folyton egymás személyes terébe. (A kutyák hálásak ezért, az ember, ha ismeretlenekről van szó, csak ritkán.)

Ám ha a fotós engedelmeskedik Robert Capa felszólításának, és elég közel merészkedik témájához, hogy jó kép készülhessen, minduntalan olyan helyen találja magát, ahol semmi keresnivalója, mintha hívatlan vendégként bukkanna fel egy baráti vacsorán, vagy idegenként családi veszekedésbe szólna bele.

Kívülálló ott, ahol nagyon is bennfentesnek kellene lennie.

Általában a fotógráfusnak addig van lehetősége jó képet készíteni, amíg ez a kívülállósága le nem lepleződik. Vagy, ha tud viselkedni, személyisége megnyerő és elég kezdeményező: amíg “a mások” maguk közé nem fogadják.

Ezért rejt magában nagy lehetőségeket az iPhone-t segítségül hívó utcai fotográfia: tökéletes álcázás, hiszen legtöbbször azt sem lehet megmondani, hogy valaki éppen fényképez, vagy csak az e-mailjeit nézi meg.

Hogy ez levon-e valamit önmagában a telefonnal készített képek minőségéből, nem hiszem. Hiszen ez is csak egérút. Van itt ugyanis olyasvalami, ami a felhasznált technológiától függetlenül akadályozza az utcai fotós munkáját. Mert az igaz, hogy meg kell sértenie az előbb említett, láthatatlan határvonalakat (Nem tudom, pontos-e, ha itt személyes térről, magán- vagy intimszféráról beszélünk, amelyek mind kulturális változók.) Ehhez az kell, hogy a fotógráfus saját hasonló védműveit folyamatosan és tudatosan rombolja le, de legalábbis kilépjen ezek mögül.

Némi bonyodalom a Carfax toronynál

Az ilyen helyzetekben, úgy hiszem (és ez azért csak vélekedés, mert nem hivatásom a fotózás), a legjobb, ha az ember elfeledkezik arról, hogy a kezében fényképezőgép van. Hagyja, hogy a lehető legtermészetesebben szűrődjön az élet a lencséken át a filmre vagy a pixeleket rögzítő képérzékelőre.

Ezért nehéz olykor elővenni a gépet akkor is, ha nem látja senki. Ki kell lépni a magunk teremtette biztonsági zónából, ami lázadás eredendő tompaságunk, tunyaságunk és kényelmességünk ellen.

És ezért van az, hogy vannak, akik alkalmasak arra, hogy a fotózásnak ezt a válfaját, illetve bármiféle válfaját hivatásszerűen gyakorolják, mások pedig nem. Én az utóbbiak nagyobb táborát gyarapítom, még akkor is, ha szeretek fényképezgetni. (Ilyeténképpen elég bátor dolog, hogy ehhez az esszéhez Oxofrdban készült utcai felvételimből válogattam egy galériára valót illusztrációként.)

A napokban történt, hogy megint csak “fényképezgettem” – ezúttal Oxford belvárosában, a Carfax toronynál. Egy padon ülő édesanya babakocsis gyermekével jó témának tűnt, ellőttem rá pár kockát úgy, hogy ezt nem vette észre. De amikor felfigyelt a fényképezőgépre, odaintett magához, és követelte, hogy a róluk készült képet töröljem ki. Hiába magyaráztam, hogy nem pedofil vagyok, és hogy jó eséllyel nem fogja viszontlátni gyermekét óriás poszteren vagy magazinok címlapfotójaként sem, hajthatatlannak tűnt. Nem volt valami jól sikerült felvétel, a téma pedig amúgy is megvolt egy korábbi képen, nem pöröltem, odébbálltam, letöröltem. Vagyis fordítva: kitöröltem a képet, és elköszöntem.

Képek a vasfüggöny mögül

Az osztrák Harry Redl a hatvanas években a Life-nak fotózott, és a vasfüggöny mögötti életről tudósította a lap olvasóit. Ő mondta: “Ha van valami, amiben minden kommunista ország hasonlít, az a fényképezőgéptől való majdnem misztikus félelem… Olyan, mint a természetfelettitől való rettegés, valami, ami rokon az amerikai indiánokéval, akik azt hitték, hogy az ember szó szerint foglyul ejtette annak a lelkét, akinek képét lerajzolta. Kínától Csehszlovákiáig, vegyél elő egy fényképezőgépet, és bárki, a legpiszkosabb utcagyerekig rögtön serifhelyettesnek képzelte magát”.

A kommunista országok zártsága és paranoiája, hogy minden információ, amit nem a párt kontrollál, büntetendő információ, némileg magyarázza ezt a viselkedést. (Magyar fotósok panasza, hogy Magyarországon a legtöbben a mai napig így viselkednek, ha fényképezőgépet látnak.). No de Oxford, emlékeim szerint, sosem tartozott a szovjet érdekszférához, még annak ellenére sem, hogy a hetvenes évektől elég erős lett a college-ek falain belül a baloldali, olykor a radikális baloldali gondolkozás.

Megértem persze az édesanyák aggódását, hiszen rengeteg elmebetegről lehet olvasni az újságokban, és nem nagyon örülnek neki, ha idegenek fényképezőgépekkel ugrálnak körülöttük, még akkor sem, ha forgalmas utcáról van szó.

A technológia, vajon mi?

Ez a reakció mégsem mondható teljesen ésszerűnek. Oxford belvárosa közismerten tele van nyilvános térfigyelő-kamerákkal, amelyeket a rendőrség üzemeltet. A Carfax toronynál lévő kereszteződésben legalább három ilyen működik, és kit tudja hány olyan webcam, biztonsági kamera, stb., amelyekről nincs központi nyilvántartás.

Tágítsuk kicsit tovább a kört. Miért nem szólal meg bennünk ugyanaz a vészcsengő, mint amelyik megszólal, amikor fényképezőgépet látunk, ha leülünk a számítógép elé? A Google valószínűleg több adatot tart rólunk nyilván, mint amennyit a Stasi egy átlagos keletnémet állampolgárról 30 év alatt összegyűjtött.

Böngészési, olvasási és vásárlási szokásaink, azaz lelkünk megannyi darabját.

Ha a közösségi  oldalakat veszem, több fotót(!), magánéleti tényt, személyes adatot osztunk meg magunkról önként és dalolva, mint amennyit egy kínzókamrában ki tudnának csikarni belőlünk. A fotós okvetlenkedése és bosszantó kíváncsiskodása ehhez képest smafu.

Hirtelenjében két egymással aligha összeegyeztethető magyarázatot tudtam adni erre az ellentmondásra:

  1. Magánéletünk és a nyilvánosság közötti határvonalról alkotott elképzeléseink hibásak. Az ember sokkal kevésbé szociofób lény, mint azt eddig gondoltuk: személyes tere, intim szférája iránti igénye csupán kulturális konstrukció. A magánélethez való igénynél erősebb a közlés vágya. Amint olyan eszközök kerülnek a kezébe, amelyekkel magáról hírt adhat, életéről másoknak hatékonyan beszámolhat, saját maga rombolja le ezeket a határvonalakat.
  2. Magánszféránk határainak kijelölése kulturális evidencia, amely azonban legbelsőbb természetünk lenyomata közösségi viszonyainkon. Csakhogy a technológiai fejlődés kijátssza egyébiránt egészséges  ösztöneinket: miközben személyes kapcsolatainkban, “törzsi szinten”, személyes terünkben pontosan érezzük, hol az a határ, amelyen túl valaki érdeklődését zavarónak vagy kifejezetten erőszakosnak érezzük, az információs társadalmakban létrejött gigantikus hálózatokban nem érzékeljük megfelelően ezeket a határvonalakat. Nem éljük meg veszélyként az irdatlan mértékű adatgyűjtést, amelyet a digitális technika tesz lehetővé. (Legfőképpen az, hogy az elmúlt években az adattárolás költségei töredékére estek a korábbiaknak, és üzletileg ezért igencsak gyümölcsözővé vált az óriási adatbázisok felépítése. És az adattárolásnak egyre kényelmetlenebb gátat szabni: ld. a Facebook ügyesen túlbonyolított beállítási lehetőségeit, a Google halandók számára követhetetlen új adatpolitikáját, az Amazon, a mobiltelefon-társaságok rólunk gyűjtött irdatlan mennyiségű személyes adatait, a bűnözést valóban visszaszorító térfigyelő kamerákat – amelyek kapacitása a fejlett digitális képrögzítő eljárások miatt ugrásszerűen nőtt meg, stb.)

Vagy van még egy harmadik, költőibb lehetőség. A fényképezőgép, a fotógráfus tényleg ellopja a lelkünket, és minden portré, minden arc a halálba indulók tekintetét zárja magába.

Amely kevésbé személyes, mint azt gondolni szeretnénk.