A szétszórtság kultúrája, avagy utánuk az özönvíz

Ma reggel elhatároztam, hogy megírom életem főművét. Mondjuk egy nagyregényt, olyat, amilyen a Buddenbrook-ház óta nem volt. Ha minden nap bevésnék a szövegszerkesztőbe kétszázötven oldalt, néhány év alatt meg is lennék.

Vagy egy forgatókönyvet, mert már nem bírom hallgatni, ahogy Andy Vajna napra nap arról panaszkodik, nincs jó magyar forgatókönyv, ezért nem is forgatnak inkább semmit.

El is képzeltem, ahogy benyitok az irodájába. A lába fenn van az asztalon, és néz ki a budapesti nagy semmibe az ötödik emeletről. Úgy képzelem, az ötödik emeletről, mert Budapesten nincsenek felhőkarcolók, és be kell érnie ennyivel.

Szóval benyitok, odasétálok az íróasztalához, amelyen a lába van, kinyitom mögötte az ablakot, kiveszem a számból a még mindig parázsló cigarettám, és kihajítom a királydekket az utcára.

Csak utána mondanám: “Hey, Andy!”, és lezserül az asztalra dobnám a forgatókönyvet. Illetve, A Forgatókönyvet.

Ő előbb leütné az asztalán ólálkodó legyet a kezében lévő légycsapóval, majd unottan belelapozna. Ám alig telne el egy perc, elpárologna az a fene nagy unalom, és az izgalomtól verejtékezni kezdene homloka.

Én pedig ekkor, még mindig semmit sem szólva, beilleszteném névjegykártyámat számítógépének klaviatúrájába, egész pontosan az F és R billentyűk közé, majd nagyot sóhajtva annyit szólnék: “You can call me if you want”, és kisétálnék az ízléstelenül berendezett szobából.

Ki is nyitottam ma reggel kedvenc szövegszerkesztőmet, de még mielőtt bármit írhattam volna, a program arról tájékoztatott, hogy most letölti magának a legújabb programfrissítést.

Már régóta elszemtelenedett a szövegszerkesztőm, ezért megadóan tűrtem ezt az újabb pofátlanságát. Nem baj, gondoltam, addig megiszom egy kávét, és megnézem, mi hír a Facebookon. Mire kiderül, hogy természetesen semmi hír a Facebookon, mert nem arra találták ki, hogy bárki bármi fontosat valaha is közöljön ott, a frissítés, illetve, A Frissítés, arról tájékoztat, hogy most ideje újraindítanom a számítógépet.

Megiszom még egy kávét.

A gép közben újraindul. Leülök az íróasztalhoz. Laza csuklótornát végzek, azt hiszem, ezt csinálja egy nagy író, illetve Az Író a nagyregény első mondata előtt.

Ám most felugrik a Skype-on egy üzenet: bejelentkezett egy rég elveszettnek hitt riporter, műholdas telefonon, valahonnan Dél-Szudánból vagy Jemenből, mindegy is. Azzal fenyeget, hogyha nem kap magasabb flekkdíjat, agyonlöveti magát. Egyébként is nyomában az Al-Kaida, a CIA, és a Trilaterális Bizottságnál is kihúzta a gyufát, úgyhogy válaszoljak most és azonnal valamit. Jó, írom, rendben, csak most vonulj fedezékbe, és péntekig legyen itt az anyag. Oké, válaszolja az elveszettnek hitt riporter, aki ért ahhoz, hogyan zsarolja szerkesztőjét, és felszívódik a jemeni vagy dél-szudáni nagy semmibe, amely épp olyan, mint a budapesti, csak kevésbé csapadékos.

Aztán eszembe jut, miről is akartam írni. Arról, hogy nemrégiben láttam a PBS egyik dokumentumfilmjét. Az volt a címe, hogy Digital Nation, és arról a generációról szólt, azokról a huszonévesekről, akiket a köldökzsinór elmetszése után rögtön a szélessávú internetre kötöttek.

Most hagyjuk azt, hogy nem olvasnak könyvet vagy nyomtatott újságot, ez most mind lényegtelen. E huszonévesek világában kalauzunk Douglas Rushkoff, aki már akkor hirdette az igét a szép új világ eljöveteléről, amikor még csak pár nagyon elvetemült ember küzdött az internettel betárcsázós modemen. Ám Douglas Rushkoff most elgondolkozott: mi van, ha ez a világ, amely csakugyan elérkezett, sokkal lényegibb dolgokat változtat meg bennünk, mint azt valaha valaki is gondolta volna. és nem biztos, hogy jó irányba.

Ennek az online világnak ugyanis nem feltétlenül az a kulcsa, hogy mekkora információözönnel birkózunk nap mint nap, hogy mennyire tágítja ki vagy szűkíti le valóságérzékelésünk, hanem a figyelem.

Illetve annak hiánya.

A filmben van egy rész, amikor a dokumentaristák a bostoni MIT-re, a világ leghíresebb műegyetemére látogatnak. Természetesen az előadóteremben megengedett a laptopok használata, hiszen a diákok már abba jegyzetelnek.

Már aki. Ahogy az egyik előadás alatt végigpásztáz a termen a kamera, látszik, hogy a legkevésbé sem erről van szó: a hallgatók, szép magyar szóval élve, multitaskingolnak. Nem is hallgatók, belehallgatók. A gépeken legalább öt ablak nyitva: chat, Facebook, Gmail, Google, esetleg szövegszerkesztő. A tanárok arra panaszkodnak, hogy nem tudnak versenyezni az internettel: nem tudnak olyan érdekes előadást tartani, amely lekötné a diákok figyelmét. Nincs az a multimédiás prezentáció, amely elérné, hogy csak rájuk figyeljenek. A belehallgatók viszont meg vannak győződve arról, hogy a multitaskingé a jövő, hogy képesek egyszerre több dologra odafigyelni, és nincs szükségük arra, amit korábban úgy hívtak: elmélyülés.

A felmérések mást mutatnak: ezek a diákok semmilyen feladatot nem képesek kielégítően megoldani, amikor figyelmüket megosztják.

Valóban, lehet, hogy sokkal mélyebb változásról van szó, mint amit korábban bárki is sejthetett. Nem mondanám, hogy ez a változás rossz vagy jó. De lehet, olyan mértékű, mint amikor az emberiség a szóbeli kultúrából – amelyben az eposzok születtek, méghozzá úgy, hogy emberek egész hőskölteményeket szavaltak el egymásnak a tűznél – beléptünk az írásbeliség kultúrájába. Majd a nyomtatott szóéba. Az írás mentsvár, de mert mentsvár, megöli az emlékezetet.

És ezzel az új világgal az írás is megváltozik. A hallgatók arra panaszkodnak, nem tudnak már egybefüggő szöveget írni, nehéz teljesíteni, amikor a tanár esszét követel tőlük. Mert ők inkább bekezdéseket írnak. Írnak egy bekezdést, aztán megnézik az emailjüket. Még egyet, aztán chatelnek kicsit, és így tovább.

Egyesek szerint az emlékezet azt jelenti, hogy képesek vagyunk saját múltunkra legalább emlékezni: azok vagyunk, ami történik velünk, és amit ezekből a történésekből képesek vagyunk megélni, átélni és tudatosítani is. Az emlékezet az életet jelenti. A felejtés a halált.

De most, úgy tűnik, már nincs szükségünk emlékezetre, mert számítógépünk minden mozdulatunkat feljegyzi, és múltunk visszakereshető. (Gondoljunk csak a Facebook idővonalára.)

Mindaddig visszakereshető, amíg a digitális felhő rendelkezésre áll.

Élet az élet után, emlékezet a cybertérbe exportálva, maga a paradicsom.

Eszembe jut Jack Kerouac utolsó, dörgedelmes írása. A beat írófejedelme ekkor már nem volt igazán magánál, és nem csak azért, mert eluralkodott rajta az alkohol. Azért is, mert, ahogy minden valamirevaló próféta, látta a jövőt. Utánam az özönvíz, ezt a címet viselte a kicsit zavaros esszé, amelyet a New York Times a halála után hozott le, csupán tiszteletből, és nem azért, mert bárki bármi értelmét is látta volna ennek az írásnak. Kerouac megkérdezte ebben az írásban, mi lesz, ha a rock’n roll gyermekei nem tudnak majd megcímezni egy borítékot? Vagy képtelenek lesznek átlátni saját pénzügyeiket, mert azt sem tanulják meg, hogyan vezessék a konyhapénzt egy darab sajtpapíron?

És lőn pénzügyi világválság. És lőn az én olvashatatlan kézírásom a borítékokon.

Mit is akartam írni? Nem biztos hogy ezt. Azt hiszem, ebből ma sem lesz nagyregény. Nos jó, akkor inkább lemegyek futni a Ligetbe.

De azért viszem magammal a telefonom.