KezdőlapGondolatA közéleti sa...

A közéleti sajtó és az ígéret földje (3.): Soros György Davosban és a Grateful Dead utazó cirkusza

Volt idő, amikor úgy hitték, egy totalitárius rezsim legnagyobb ellensége az információ. Amely mint valami ellenanyag, segíti az elnyomó hatalom hazugságaitól megtisztítani a társadalom szövetét. Amely kúrának köszönhetően aztán a rezsim szétesik és megdöglend. Vagyis „az emberek”, rendszert váltanak.

Mindebből következett a meggyőződés, hogy minél több stencilgépet, fénymásolót és videomagnót juttatunk be egy ilyen zárt társadalom képzeletbeli szervezetébe (ellenzékiek keze ügyébe), annál inkább elősegítjük a leváltani kívánt rendszer kimúlását. Mark Palmer (1941–2013), aki az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt a rendszerváltás előtt, ezt az iskolát képviselte. Olyannyira, hogy még 2003-ban (tehát tizenhárom évvel azt követően, hogy a magyarországi változások kiteljesedésével átadta budapesti állomáshelyét utódjának) megjelent könyvében (Breaking the Real Axis of Evil) is ebben a szellemben adott útmutatót ahhoz, hogy miképpen lehet rezsimváltást előidézni azokban az országokban, amelyeket ő a gonosz tengelyéhez sorolt.

Márpedig elég sokat sorolt ide: ellentétben a pár darabbal beérő George W. Bush amerikai elnökkel (aki így is elég vihart aratott 2002-es, „Gonosz tengelye” évértékelőjével, amely az USA újabb közel-keleti háborúinak programbeszéde volt), Palmer negyvenöt országot tuszkolt rá erre a tengelyre. És közben nagyon bízott az internetben, mint amely szerinte elősegíti majd a diktátorok uralmának megdöntését:

Az internet, még a kormányzati kontroll mellett is, a máskülönben elnyomás alatt szenvedő és izolált emberek számára megnyitja a világ többi részét. Ennek a kontrollnak az állhatatos és kreatív kijátszásával az interneten egyfajta virtuális demokrácia hozható létre.

– írta Palmer könyvében, amelynek alcíme is elég lendületes: Hogyan söpörjük ki 2025-re a világ utolsó diktátorait.

Pár évvel később már egyre többeknek derengett, hogy 2025-ig nem hogy az utolsó diktátorok nem söprődnek majd ki sehonnan, de mintha egyre több lenne belőlük. Nehéz eldönteni, hogy Palmer „virtuális demokráciájából” mennyi volt a korszellem sugallata, mennyi őszinte lelkesedés, és mennyi a politikai propaganda: fedősztori, amely inkább egy agresszívebb amerikai külpolitika PR-kampányának tekinthető.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 3. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Mindenesetre utólag elég lelohasztó szembesülni azzal, ami az akkori vezércikkek soraiból kitüremkedik. „A forradalmat twittelni fogják” – harsogta világgá például az akkor még a politikai bloggerkedés élvonalából író Andrew Sullivan az iráni „zöld forradalom” idején, és nyugati elemzők hadserege tette magáévá azt az elgondolást, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat az internetes aktivizmus erjeszti, gerjeszti, és vezényli le. A lelkesedés aztán lelohadt, amikor kiderült, hogy a valósághoz ennek a divatos megközelítésnek nem sok köze van (például azért, mert az amerikai elképzelésekkel szemben Iránban szinte senki sem használja a Twittert): az elmúlt tíz esztendő megmutatta, hogy a földgolyóbis világfaluvá szerveződése önmagában egyáltalán nem garantálja az elnyomó, vagy autoriter rendszerek felbomlását.

A fehérorosz Jevgenyij Morozov nagy sikerű könyvet szentelt annak (The Net Delusion – The Dark Side of Internet Freedom, 2012), hogy bemutassa: sok esetben az internet és a digitális forradalom épphogy segíti ezeknek a rendszereknek a túlélését, illetve újabbak megerősödését. Morozov, aki egyáltalán nem rajong az autoriter politikai berendezkedésért, arra is figyelmeztet: az amerikai Szilícium-völgyben szárba szökkent, általa „kiberutópizmusnak” nevezett vízió nem számolt azzal sem, hogy a totalitárius államok elképesztő találékonysággal tanulják meg – sokszor egymástól – miképpen tudják az új technológiákat azonnal hadrendbe állítani saját céljaik érdekében.

SZOMORÚ FRISSÍTÉS. Pár órája érkezett a hír, hogy egy nappal azután, hogy ez a poszt megjelent, 2018. február 6-án, 70 éves korában elhunyt John Perry Barlow kiberforradalmár és a Grateful Dead zenekar szövegírója, nem mellesleg ennek az írásnak egyik „főszereplője”. Nyugodjon békében!

Mindezek mellett sajnos a divatos kijelentés, miszerint a „videomagnó” (vagyis a kor információs technológiája) kényszerítette térdre a Szovjetuniót is, már a nyolcvanas években sem volt igaz, világít rá Morozov. Inkább olyan társadalmi, gazdasági és világpolitikai folyamatok eredményéről van szó, amelynek következtében a kommunista birodalom helyzete tarthatatlanná vált. A szerző Stephen Kroptkint, a Princeton Egyetem szovjetológusát idézi, miszerint a „civil társadalom” által legyőzött diktatúra leginkább nyugati akadémikusok és újságírók kitalációja volt, az agytrösztök kutatóhelyein, illetve az újságok véleményoldalain szárba szökkent elgondolásnak pedig nem kis része volt abban, hogy a kibertutópizmus a reagani külpolitikai doktrina része lett. Csakhogy az elképzelés már csak azért sem felelt meg a valóságnak, mert 1989-ben a szovjet stílusú rendszerekben egyszerűen nem létezett civil társadalom. Nem mellesleg, a hidegháború vége felé még mindenki hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy úgymond a szocialista országok táborában már akkor sem csak a szovjet gazdasági modell létezett. Ahogy Morozov fogalmaz:

A kínai mikrocsip-gyártók a térdüket csapkodhatták a röhögéstől hallva Reagan jósolatát, miszerint a totalitarizmus Góliátját a mikrocsip Dávidja fogja porba zúzni.

De honnan is ered ez az optimista kiberutópia? Mi adta rendkívüli befolyását és erejét?

Ideológia a napfényes Kaliforniából

Végy egy csipetnyi Aldous Huxleyt, egy szép új világot Kalifornia napos óceánpartján Big Sur-ben, keleti filozófiát, amit a beatnikek terítettek szét a San Franciscó-i City Lights könyvesbolt progresszív miliőjéből előbb a többi amerikai államban, majd az egész nyugati világban. Vedd a hatvanas évek ellenkultúrájának fellegvárát, minden tankapujafőiskolák ősét, a Huxley és Alan Watts atyáskodásával Kaliforniában létrejött Esalen Intézetet. Fűszerezd meg a szexuális forradalommal, majd – pár gumibotozás, rendőrattak, illetve Reagan kaliforniai kormányzósága után – tegyél hozzá egy kis belátást, hogy a megváltáshoz vezető út nem a politikai küzdelmeken keresztül, hanem magad megváltoztatásán, az önjobbításon át vezet.

Szökkents szárba pilates és hot jóga kurzusokat, paleo diétarendszereket, életmód mozgalmakat. Keverd össze mindezt a New Age egyébként általad nemesített, vágott zöldségével, majd öntsd le az egészet a Grateful Dead zenekar utazó cirkuszával. Tűzdeld meg a cuccot a bandát követő, Szilícium-völgyi geekekkel, akik éjjel beszívva fetrengenek valamelyik koncert színpada előtt, nappal pedig az új operációs rendszereket vagy adatbáziskezelőket kódolják.

És a nyolcvanas évek közepére kapsz valami egészen különleges dolgot. Nem, nem a szabadságot. Nem a megvilágosodást. Azt kapod, amit „kaliforniai ideológiának” is szokás nevezni, és ami ma már a hatékonyság és a self-help kultuszán keresztül észrevétlen mindannyiunk vallásává vált az egész földtekén. Mindannyiunké, akiknek csak ott csörög a zsebében az okostelefon.

Szóval, ez az a „kultúra”, ahol a munka nem annyira munka, mint szórakozás. Ahol nincs többé szabadidő, csak folyamatos fejlesztés, javítás és újítás. Szoftverek fejlesztése és magunk fejlesztése, avagy folyamatos újítása. Kilépés a régiből, belépés az újba. A régi technológiából. A régi kapcsolatokból. Az ígéret földjére. Földjeire. Állandóan, újra és újra.

Tehát megkapod Steve Jobsot, Bill Gates-t, a Windowst és az iPhone-t. Megkapod a Facebookot és a Google-t. A „technológiai determinizmust”. Megkapod a legnagyobb techcégek vállalatvezető guruit egyfelől, és megkapod a digitális anarchistákat, Mark Snowdent, Julian Assange-t másfelől. Akik valamiképpen mind-mind az élete végén – már majdnem teljesen vakon – Kaliforniában prédikáló Huxley, na és persze a Grateful Dead köpönyegéből bújtak elő. (Huxley-éból, akinek Michel Houellebecq így szúr oda a szexuális forradalom és a kaliforniai ideológia elleni vádiratnak is tekinthető, Elemi részecskék című regényében –: „közömbösnek látszott saját halálának lehetőségével szemben, de talán egyszerűen csak el volt már hülyülve, vagy be volt lőve”.)

És megkapod John Perry Barlowt. Aki egyszerre volt a vadnyugat ethoszát őrző marhatenyésztő (szüleitől örökölt ranchén), az ellenkultúra apostola, a virtuális jövő győzelmét hirdető futurológus és persze a Grateful Dead szövegírója is. (A kaliforniai rockbanda híres volt kultikus követőtáboráról, amelynek tagjai közül sokan együtt utaztak a turnézó zenekarral. És akiknek „a Dead” engedélyezte, hogy magnókazettán cserélgessék egymás közt a zeneszámokat, kialakítva ezzel az első zenemegosztós szubkultúrát. Lásd még: shareware.)

Szóval John Perry Barlow költő, esszéista, jövőbelátó guru, és persze ott találjuk a Wired magazin meghatározó szerzői között a kilencvenes évek első felétől. Amely lap tekinthető valójában a „kaliforniai ideológia” mozgalmi és életmód sajtójának is: 1993-as alapításától kezdve meghatározó módon formálta a Szilícium-völgy kultúráját.

Hogy Barlow gondolatainak befolyását érzékeltesse, a Washigton Post egy 2015-ös véleménycikke megjegyzi: „A probléma az, hogy learattuk azt, amit elvetett”.

És hogy milyen szelet vetett? Milyen vihart aratott? Erről a cikkíró, Jacob Silverman így ír:

Amikor [a Google-vezér] Eric Schmidt, bármily tévesen is, de úgy írja le az internetet, mint a „világ legnagyobb, kormányozatlan terét” Az új digitális kor című könyvében, Barlow retorikáját kölcsönzi. Amikor Peter Thiel techmogul azt írja Egy libertariánus neveltetése című munkájában, hogy a PayPalt azért alapította, hogy a kormány kontrolljától független pénzeszközt hozzon létre, valamint azt, hogy „internetes üzletének beindításával a vállalkozó egy új világot teremthet”, akkor lehetetlen nem kihallani ebből a barlowiánus visszhangokat.

(A magyar olvasóközönségnek egyébként Schmidt mellett talán ismerősen csenghet Peter Thiel neve is. Ő volt ugyanis az, aki személyes sérelmei miatt, kitartó bosszúhadjárat során, anyagilag zúzta szét a Gawker médiabirodalmat – aminek következtében a magyar Cink.hu is beadta a kulcsot. Ez persze egy másik, nem kevésbé izgalmas történet, de talán érdemes itt megemlíteni, csak hogy lássuk: az internet új apostolainak viszonya a szabad sajtóval nem nevezhető éppen problémamentesnek.)

Világ netproletárjai, egyesüljetek!

Mindenesetre 1996-ban John Perry Barlowt nem csupán a Wired hasábjain találjuk meg, hanem a svájci Davosban is, a Világgazdasági Fórumon. Amolyan csodabogárként hívták meg a világ dolgairól tanácskozó hatalmasságok szórakoztatására, ugyan beszélne egy kicsit arról a fura dologról, amit internetnek hívnak. Barlow ekkor a konferencia színhelyén, szinte szent bódulatban fogalmazza meg kiáltványát, amit azon nyomban fel is tölt a netre (ez akkoriban nem volt annyira magától értetődő). A kiáltvány – A Kibertér függetlenségi nyilatkozata címen ma is olvasható – ezekkel a delejes sorokkal kezdődik:

Ipari világ kormányai! Ti acélból és húsból való, megfáradt óriások! Én a kibertérből jövök, az elme új otthonából. A jövő nevében arra kérlek titeket, hogy hagyjatok minket békén. Nem vagytok szívesen látottak közöttünk. És nincs hatalmatok ott, ahol mi gyülekezünk.

Aztán ilyen is van benne, hogy:

Kínában, Németországban, Franciaországban, Oroszországban, Szingapúrban, Olaszországban és az Egyesült Államokban a szabadság vírusának terjedését próbáljátok megakadályozni azzal, hogy őrhelyeket emeltek a kibertér határain. Ez kint tarthatja a fertőzést egy rövid ideig, de nem fog működni egy olyan világban, amelyet hamarosan egy bit-alapú média fog körbeölelni.

A szöveg afféle függetlenségi nyilatkozat, amely azt proklamálja, hogy az internet dzsungele szabályozhatatlan, megzabolázhatatlan és ellenőrizhetetlen, szinte eleve elrendeltetett módon tör előre az analógból digitálisba lépő világtörténelemben, úgyhogy az állam tegye csak arrébb mocskos mancsát, no pasarán! Vagyis a szabadság új, független terét, birodalmát jelenti. Függetlent, legalábbis a kormányzati kontrolltól függetlent.

Ez az a gondolat, amit John Gilmore (a Sun Microsystems egykori vezető programozója, ugyancsak Grateful Dead rajongó és szabadszoftver guru) egy kicsit egyszerűbben így fogalmazott meg: „A Net sérülésként értelmezi a cenzúrát, és forgalomirányításával megkerüli azt.”

Érdekes, a Wired guruinak a Szilícium-völgyi techóriások befolyásával már kevesebb gondja akadt. Talán azért, mert e cégek elnökvezérigazgatói székeibe ekkoriban kerültek azon haverjaik, akikkel amúgy együtt lógtak a Grateful Dead koncerteken.

Pedig utólag úgy tűnik, a kezelhetetlen és megkerülhetetlen sérüléseket éppen ők okozták a neten.

Soros György Davosban

És akkor most vissza a jövőbe: forgassuk előre az idő kerekét, egészen ez év januárjáig, amikor is Soros György beszélt Davosban a pulpituson. Méghozzá arról, hogy nem jött be. Nem jött be ez az egész, vagy nem úgy jött be, ahogy ezt korábban a netguruk hirdették. Hogy olybá tűnik, a kibertér képzelt függetlensége nem hogy nem hatott a politikai szabadság irányába, hanem egyenesen azt veszélyeztető folyamatok indultak meg segítségével. Amely folyamatokat ráadásul a Soros által tekintélyelvűnek tekintett politikai rendszerek saját előnyükre fordítanak.

A Magyarországon a kormányzat által házimumusként bemutatott Soros január 25-én elmondott beszédében meglehetősen fontos észrevételeket tett: a Facebook és a Google hálózatait például monopolhelyzetben lévő közszolgáltatásnak nevezte, és szigorú szabályozásukat sürgette. Azaz a kibertér valamiféle kontrollját tartotta kívánatosnak Barlow látomásával szembehelyezkedve. Beszélt arról is, amit már ebben a sorozatban is ecseteltem: az emberi figyelem szétzilálására épülő gazdasági modellről.

Valami nagyon ártalmas és talán visszafordíthatatlan történik az emberi figyelemmel a digitális korban. Nem csupán a figyelem elvonásáról vagy függőségről van szó; a közösségimédia-vállalatok arra ösztönzik az embereket, hogy feladják autonómiájukat. Az emberek figyelmét alakító hatalom egyre inkább pár vállalat kezében összpontosul. Komolyan tenni kell azért, hogy érvényre juttassuk, illetve megvédjük azt, amit John Stuart Mill „a gondolkodás szabadságának” hívott. Megvan a lehetősége annak, hogyha egyszer ezt elveszítjük, azok, akik a digitális korban nőnek fel, csak nehezen tudják visszaszerezni.

[irp posts=”3992″ name=”Új útmutató az álhírekhez a Harvardról – Plusz: a Századvég kamuhír száma”]

Aztán máris ott vagyunk a tekintélyelvű államoknál. Amelyekkel szemben a fölényes hang, Donald Trump megválasztása óta, kicsit elpárolgott a nyílt társadalom híveinek körében, és helyébe lépett az aggodalom:

[…] még ennél is riasztóbb lehetőség dereng fel a láthatáron. Az autoriter államok és a nagy, adatokban gazdag IT-monopóliumok között szövetség jöhet létre, amely a születőben lévő vállalati megfigyelőrendszereket egybeforrasztaná az állami bábáskodással már működő megfigyelőrendszerekkel. Ez pedig a totalitárius kontrollnak egy olyan hálóját eredményezné, amelyet még Aldous Huxley vagy George Orwell sem tudott elképzelni.

Vagyis nem csak arról van most már itt szó, hogy az információs technológiák terjedése – a videomagnótól csupán három évtized kellett a Facebookig – nem teremt önmagában szabadabb társadalmi viszonyokat. Hanem arról is: könnyen előfordulhat, hogy bizonyos körülmények között épp ennek ellenkezőjét teremti meg.

Ezt mostanában már azok is érzékelik, akiket Morozov kritikája pár évvel ezelőtt célba vett. A demokráciaexport elősegítéséért még 1983-ban létrejött washingtoni agytröszt, a National Endowment for Democracy (NED) – amelynek Mark Palmer társalapítója volt, és majd tíz éven át a szervezet igazgatótanácsában is helyet foglalt, és amely egykor segítette azt, hogy a kaliforniai ideológia optimizmusa utat találjon az amerikai külügyminisztérium stratégáihoz is – pár hete, 2017 novemberében új blogot indított „Power 3.0” néven. A bevezetőben egyebek mellett ez áll:

A hidegháború utáni időszak uralkodó felfogása azt tételezte fel, hogy ha az autoriter rezsimek kapcsolatba kerülnek a demokratikus értékekkel és normákkal, ez a politikai reformokat náluk elősegíti majd. Csakhogy sok tekintetben ennek éppen az ellenkezője történt.

Fontos, bár egy kicsit késői beismerés ez a NED részéről. Azt hiszem, a mítosszal, hogy az online információval beoltott társadalmak önmaguktól egyenes irányú egyenletes mozgást végeznek a demokrácia felé, tényleg érdemes leszámolni.

A magára hagyott helyi médiapiac

Jó-jó, kérdezhetik sokan, de mi köze mindennek elemzésünk tárgyához? Leginkább annyi, hogy a világ nagy médiavállalatai ugyanezeknek a folyamatoknak a következtében egyre kevésbé lépnek fel befektetőként a helyi médiapiacokon. Sőt, kivonulnak onnan. Felismerték: Barlow kibertere valósággá vált, csak nem egészen úgy, ahogy a guru elképzelte. A Google és a Facebook „duopolijává” kalapálódott át, ahol nagyon is intenzív adatgyűjtés és adatgazdálkodás folyik, és ahol két törvénnyel kellett szembesülniük.

A méret a lényeg. A két óriás által meghatározott szabályrendszer szerint hirdetésekből itt leginkább csak tömegeket megcélozva lehet számottevő nyereséghez jutni. Ezért iszonyatosan erős lett a további fúziók felé a nyomás. (Kérdéses ennek sikere, de új összeolvadási őrület vette kezdetét.) Ahogy a The Street gazdasági hírportálon a médiaelemző guru, Ken Doctor fogalmaz:

A mai médiaüzlet – jobban, mint valaha – igényli a méretet a sikerhez. Véget ért az a digitális korszak, amikor valaki egy jó kis ötlettel, mint például [a Mashable alapító] Pete Cashmore, a blogolás gyerekcipőben járó világát a tech hírek iránti érdeklődéssel vegyítette, és ezzel megsokszorozódó haszonra számíthatott. Ma Cashmore Mashable-jének egyebek mellett a Vox Media, a Buzzfeed és a Business Insider kiadóvállalataival kell versenyeznie, és egyszerűen lemaradt.

Minden igazán-igazán globálissá vált. A média ebben a Google-Facebook lufiban egyre inkább működtethető a helyi viszonyoktól függetlenül is – függetlenül, akár fizikai értelemben is.

Talán ennek a felismerésnek a következménye, hogy úgy tűnik, az óriások inkább kivonulnak a kisebb, úgymond „lokális” piacokról: felszámolják helyi irodáikat, nem finanszírozzák tovább a régi szerkesztőségeket. Ahelyett, hogy a politikától egyre inkább terheltebb viszonyokkal viaskodnának, amúgy is haldokló helyi érdekeltségeiket átengedik az „acélból és húsból való, megfáradt óriások”-nak, Orbán Viktoroknak – jó pénzt kaszálva az amúgy már leírt print lapokból is.

De más formában mégiscsak visszatérnek. Nemzetközi közönségre szabott, esetleg több helyi kiadással rendelkező, globális hírportálokkal, amelyek felszippantják az otthagyott kisebb piacok „minőségi” olvasóit is. (A Business Insider, a Vice vagy a Quartz üzleti modelljéről a következő részben még lesz szó részletesebben.)

És ott vannak a korábban dinoszaurusznak gondolt világlapok is. Immár valóban globális közönséggel.

A szabadság szigetei

A Soros által emlegetett megfigyelés és kontroll valós és rémisztő technikai lehetőség. De talán mélyrehatóbb változás ennél, miképp alakítja át a politikához – és ezen keresztül a közéleti sajtóhoz való viszonyunkat – a technológiai forradalom.

Ezek a diktatúrák, vagy csak autoriter rendszerek, illetve „illiberális demokráciák” (egynémely esetben nehéz eldönteni, melyik meghatározást használjuk) ma már legalábbis gondosan ügyelnek arra, hogy állampolgáraik ne unatkozzanak.

Így az unalom, amely a társadalmi változások egyik kovásza, szélesebb társadalmi rétegek számára is megszűnt politikai felhajtóerőként létezni (talán a kifejezetten keményvonalas, az észak-koreaihoz hasonló diktatúrákat, vagy a káoszba fulladt, nem működő országokat leszámítva). A tekintélyelvű rendszerek számára ugyanis a szétszórtság és a figyelemhiány kultúrája (erről az előző részben írtam a „Figyelem szétcsomagolása” címszó alatt) nagy ajándék: az igaz, hogy ők is ádáz harcot vívnak az alattvalók egyre aprózódó figyelemszeleteiért, de sokkal nagyobb eséllyel indulnak ebben a küzdelemben az állami befolyástól független helyi szerkesztőségeknél: míg az utóbbiak immár folyamatos tőkehiánnyal küzdenek egy hanyatló piacon (ennek okairól szólt a sorozat első része), a központi költségvetés bőséggel finanszírozza az egyre bővülő pártsajtó-birodalmat.

[irp posts=”3883″ name=”A közéleti sajtó és az ígéret földje (1.): A Politis tikkadó előfizetési felhívása”]

Korábban a zárt társadalmak felforgató erőt láttak a videokazettán terjesztett Rambóban, vagy az amerikai életérzést exportáló Coca Colában. Az új autokraták már inkább szövetségest: jobb ha „az emberek” otthon az Xboxot nyüstölik, mintha tüntetésre járnának. Jobb, ha a Facebookon agitálnak, mintha az utcán tennék. (És ezzel egyébiránt értékes adatokkal is szolgálnak magukról mind a multinacionális cégeknek, mind a helyi vezetésnek.) Jobb, ha Frank Underwoodról beszélnek, mintha a helyi kiskirályról gondolkodnának. Vagy éppen – egye fene – New York Review of Books-t olvasnak országuk elviselhetetlen közállapotairól, és közben a távoli, boldog szigetekről ábrándoznak, ahol ezeket a lapokat a régi idők gondosságával elkészítik.

Ahogy Morozov megjegyzi:

„[…] az internet lehetővé tette, hogy az autoriter államok értelmisége egy globális szellemi szférába integrálódhasson – már ők is tudják követni a New York Review of Books-ban folyó vitákat – , de ez annak árán valósult meg, hogy elvágták a helyi közösségekhez való kötődéseiket. […] Nem meglepő, hogy sokuk tájékozottabb arról, mi folyik a Greenich Village-ben [, New York trendalkotó bohémnegyedében], mint saját városházájukon.”

Az elmúlt esztendők digitális forradalmának következménye tehát az is, hogy a virtuális térben létrejött egy olyan globális nyilvánosság, amelynek úgy lehet részese szinte bárki, hogy ezeknek az olvasóknak nem kell eközben az otthoni, akár igen nyomasztó közéleti miliővel érdemben foglalkozniuk, annak megváltoztatására leküzdhetetlen kényszert érezniük.

Így aki a helyi sajtó színvonalát nem érzi megfelelőnek, ma már a legtöbb esetben ingyen vagy olcsón hozzáférhet a világlapok online cikkeihez még a diktatórikusabb berendezkedésű országokból is.

Ez eredményezhet olyan szellemi értelemben vett buborékot, globális „biztonságos teret”, amelyben egész jól el lehet lenni úgy, hogy a helyi viszonyok „provincialitása” közben nem változik érdemben, de ez nem is annyira zavaró, mintha e szellemi menekülőutak nem léteznének. Win-win szituáció: jó az ellenzéki olvasónak, és jó a vezérnek is, mert nem vele foglalkoznak otthon, hanem az eredeti, lényegi kérdésektől egyre inkább eltávolodó #metoo kampánnyal vagy a fegyvertartás amúgy az európai olvasó számára korlátozottan releváns kérdéseivel. (Mindkettő természetesen fontos téma, de nyugtalanító jelenség, hogy ma már egy viszonylag szűk amerikai elit kulturális vitái uralják szinte mindenütt a véleményoldalak nyilvánosságát.)

Hovatovább előállhat egy olyan fura helyzet, hogy a globálissá váló média elősegíti a „perifériák” siralmas közéleti állapotainak konzerválását, és a helyi sajtó leépülését: a szabadság – ugyan csak virtuálisan, de – a világnak abból a részéből is megélhető, amely egyre hangsúlyosabban törzsi vagy feudális jelleget ölt, ám a színvonalas közéleti vita mégiscsak pár kiemelt központ, egynémely boldog szigetek, elíziumi mezők sajátja lesz. Eközben a szigeteken kívül, az autoriter rendszerek országai, ami sokak számára a mindennapok világát jelenti, mind inkább más törvények szerint működik majd.

Íme Barlow világának kettős jellege: a vegytiszta, virtuális szabadság a kibertérben és a saját, egyre inkább ellenőrzött és korlátozott helyi viszonyaink.

Hogyan is néznek ki a béke e globális sajtószigetei? Miképpen jelentenek konkurenciát a helyi „minőségi” sajtónak? Ezt boncolgatom majd a következő részben a Guardian példáján keresztül, amely lap hirtelen talált magának 800 ezer (!) fizető olvasót.

(A következő rész itt olvasható.)

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 3. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

 

Felhasznált irodalom

 

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok