KezdőlapGondolatA közéleti sa...

A közéleti sajtó és az ígéret földje (4.): A Guardian napilap új ruhája és az Unilever ultimátuma

Az év elején a brit Guardian napilap új lapdizájnnal, és legfőképpen a korábbiaktól eltérő méretben került ki az újságosstandokra: január 15-én a nemrégiben még sokat dicsért berliner formátumról váltott az eredetileg csak a bulvárlapokat jellemző, ún. „tabloid” méretre.

Első blikkre megmagyarázhatatlan lépés ez annak tükrében, hogy az előző, 2005-ös dizájnváltást, Mark Porter tervezőgrafikus-pápa (azóta 2012-ben már újrakalibrált) alkotását annak idején a laptervező tipográfusok szinte vallásos áhítattal fogadták. Sőt, tizenhárom évvel ezelőtt a valóban gyönyörű, már-már műalkotásnak is beillő új külcsín hovatovább az haute couture világába emelte az újságot, a letisztult tökéletességet kereső technokrácia pedig véget nem érő ünnepléssel ismerte el a teljesítményt. Alan Rusbridger főszerkesztő elégedetten dőlhetett hátra.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 4. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Aztán eltelik pár év. Ami alatt neves szerkesztőségek züllenek szét, mennek tönkre, és még a legnagyobbak is riadtan néznek körbe azt a pusztulást látva, amit a Google és a Facebook a hirdetési piac letarolásával vitt végbe. Szóval, ehhez képest ez a mostani váltás a Guardiannél sokkal kevesebb felhajtással járt.

Mi történhetett? A Rusbridgert 2015 márciusában váltó új főszerkesztő-asszony, Katherine Viner női szeszélye lenne ez az újabb változtatás, így akarván – jobb ötlet híján – névjegyét letenni az asztalra?

Aki egy kicsit is ismeri a Guardian üzleti „eredményeit”, az tudja, nem erről van szó.

Vészjelzés a tenger alól

Alan Rusbridger (egyébként sok tekintetben igen előremutató) regnálásának kevésbé vonzó része ugyanis az volt, hogy a Guardian gazdasági helyzete mondhatni eléggé megborult. Mint ahogy az közismert, a lap megjelenését és függetlenségét az biztosítja, hogy 1936 óta alapítványi tulajdonban van. Az 1936-ban létrehozott Scott Alapítvány (Scott Trust) hivatott garantálni azt, hogy a lap szellemiségét ne veszélyeztessék üzleti befektetők, valamint hogy a nyereséget ne lapátolják ki mohó részvényesek, hanem a tulajdonos mindenkor visszaforgassa azt az újságba. Nyereségről persze már régóta nincs szó, az utóbbi években inkább súlyos veszteségekről. Ám ez nem mindig volt így: a hét évtized alatt felhalmozott vagyon eddig biztosította azt, hogy ne kelljen lehúzni a rolót.

[irp posts=”3883″ name=”A közéleti sajtó és az ígéret földje (1.): A Politis tikkadó előfizetési felhívása”]

Csakhogy a Rusbridger-érában a Guardian úgy égette a pénzt, mintha nem lett volna holnap. Érdemes például megemlíteni a 2005-ös dizájnváltás költségeit: az újratervezés a lapnak 80 millió fontjába fájt. (Kétszer is ellenőriznem kellett a hihetetlen összeget: ez magyar pénzben mérve 25 milliárd forint!).

Nem elírás ez tehát, mivel bár a berliner formátum megszokott Európa „kontinentális” részén (Magyarországon is már régóta ebben a méretben nyomtatják a politikai napilapokat), a hüvelykek meghatározta brit nyomdaiparban nem használták ezt a méretet, ezért gyakorlatilag új nyomdai beruházásra is szükség volt az „újraindított” újság kivitelezéséhez.

Tehát 80 millió font pár centiért. (Egészen pontosan a berliner 3,5 centiméterrel magasabb, és 4 centivel szélesebb a „tabloid”-nál.)

És hogy miért erőltették akkor a berlinert? A hivatalos magyarázat az volt, hogy a tabloidnál enyhén nagyobb méret ugyanolyan jól kezelhető még a metrón és buszon, de nagyobb szabadságot ad az oldaltervezéshez. Én azonban azt gyanítom, hogy a berliner behozásának lehettek egy kicsit ideológiai okai is: talán ezzel is demonstrálni akarta a Guardian az Európai Unió (és szabványai) iránti elkötelezettségét. Illetve jól láthatóan ez olyan extravagancia volt, amelyben reklámértéket és a lap menőségfaktorának emelését látták. (Nem teljesen alaptalanul.)

Ez talán önmagában még nem vágta volna haza a lap költségvetését. Viszont Rusbridger elképzelései arról, miképpen működik majd az online hirdetési piac, végül majdnem megpecsételte az újság sorsát. Az eredeti tervek ugyanis arról szóltak, hogy a Guardian online fenntartja teljes ingyenességét, sőt, ebből a márkanevet erősítő filozófiát kreál (mármint hogy a Guardian hisz az információ szabad áramlásának fontosságában), valamint nemzetközi terjeszkedésbe, elsősorban az amerikai piac meghódításába kezd. Így az Egyesült Államokban és Ausztráliában helyi online kiadást hoztak létre, gyakorlatilag helyi alszerkesztőségekkel. Ennek célja pedig az volt, hogy a Guardian online elérését az egekbe emeljék, aminek sikerét majd az internetes hirdetésekkel le lehet aratni.

A terv első része fényesen sikerült. A Guardian online ma már havi 160 millió (illetve napi 9 millió) egyéni felhasználóval büszkélkedhet. (Összehasonlításképpen: a Magyarország leglátogatottabb hírportálját, az Indexet kiadó CEMP teljes médiaportfóliójának januári látogatottsága 4,3 millió volt a DKT adatai szerint. Azaz már ebben benne van pl. a blog.hu látogatotttsága is.) Csakhogy a Guardian előretörését nem követték a hirdetési bevételek. Mivel hogy Rusbridgerék azzal nem számoltak, hogy a Facebook és a Google csak morzsákat hagy majd az online hirdetési bevételből a lapnál. Azaz hiába az óriási számok, kiderült, hogy csupán online hirdetésekből a forgalom megsokszorozása ellenére sem lehet egy ekkora szerkesztőséget fenntartani.

Ennek megfelelőlen, 2015-ben, Rusbridger távozásának évében, a Guardian vesztesége (tehát csak abban az esztendőben) 57 millió fontra rúgott. Ebben a helyzetben vette át a lapot Katharine Viner, akinek nem volt nehéz átlátnia, hogy valamit sürgősen tennie kell.

Hogyan talált 800 ezer fizető olvasót a Guardian?

Mivel az online változat ingyenességét továbbra is fenn kívánták tartani (nem lehetett lerombolni a brand egyik fő üzenetét), Viner két elképzelést ötvözött üzleti tervében. Az egyik, hogy megpróbálják lefaragni a költségeket. A másik, hogy az előfizetői modell helyett az önkéntes támogatások rendszerét felfuttatják.

A Financial Times tavaly májusi cikke már részletesen beszámolt a főszerkesztő-asszony stratégiájáról. Ezek szerint 2016-tól kezdve három éven át folyamatosan csökkentik a veszteségeket, és a cél az, hogy 2019 áprilisáig elérjék a nullszaldós gazdálkodást.

És itt jön a meglepetés. Ma már egyre valószínűbbnek tetszik, hogy Katharine Vinernek ez sikerülni fog. Pedig még egy évvel ezelőtt is sokan csak legyintettek az elképzeléseket hallva.

Az év eleji dizájnváltás tehát jól sejthetően inkább a költségcsökkentés, mint valamiféle megújulás része. Bár, ahogy néztem, a szakmai kritikák elégedettnek mutatkoztak az átgondoltnak mondott új dizájnnal, az többé-kevésbé világos lehetett mindenkinek, hogy ezt a változtatást már részben a kényszer szülte.

Sokkal izgalmasabb azonban, hogy eközben mi történik a bevételi oldalon. Akik rendszeresen olvassák a lap online kiadását, észrevehették, hogy jó egy éve a Guardian minden cikke alatt ott a felhívás, hogy az olvasók támogassák önkéntes alapon az újságot. Azt gondolhatnánk, ez csak valami kétségbeesett kapálózás. De a The Drum marketing szakportál tavaly októberi cikke már elég illusztris számokat közölt a Guardian támogatói programjának sikeréről. Ezek szerint a Guardian törzsközönsége nagyon is hajlandó pénzt áldozni kedvenc lapjának fennmaradása érdekében. Íme a számok:

  • Az októbert megelőző 12 hónapban a Guardian tagsági programja keretében a rendszeresen támogatást fizetők száma 75.000-ről 300.000-re nőtt.
  • Ugyanezen időszakban némileg nőtt, és 200.000-re emelkedett a lap print és egyéb termékeire előfizetők száma.
  • 300.000-en fizettek egyszeri támogatást a lap cikkeinél elhelyezett felhívásra – ez a szám több mint 140 ország olvasóinak felajánlásaiból jött össze.

Ez azt jelenti, hogy a Guardian az említett időszakban 800.000 fizető olvasóra bővítette adakozói bázisát. Mindezt úgy, hogy az amerikai terjeszkedést – ami a Guardian nemzetközi programjának gerince – jelentősen vissza kellett vágni költségmegtakarítási megfontolásokból. (A költségmegtakarítások másik fő eleme a létszámleépítés volt: a lap állandó munkatársainak száma 1800-ról 1400-ra csökkent).

Mindezek után a Digiday médiaszakportál már arról írt január végi cikkében, hogy a Guardian a nullszaldó küszöbén áll. A cikkből az is kiderül, hogy – amint azt David Pemsel, a kiadó elnökvezérigazgatója elmondja – nem csupán passzív adománygyűjtésről van szó. Például folyamatosan elemzik, mely témák a legnépszerűbbek az olvasók körében, majd e témák köré nyilvános eseményeket szerveznek, ahol szintén olvasói felajánlásokat gyűjtenek. Ez a megközelítés különösen az amerikai piacon sikeres, ahol az ilyen fund-raising összejöveteleknek eleve nagy hagyománya van. (Azt már csak én teszem hozzá: nyilvánvalónak tűnik, hogy a Guardiannek ezen a módon Trump elnökségének a liberális szavazótáborban tapasztalható mozgósító erejét is sikerül némi bevétellé konvertálnia.)

Pemsel azt is megjegyzi: vége annak az időszaknak, amely arról szólt, hogy egy-nagy médiacég úgy terjeszkedik külföldön, hogy erőteljes helyi jelenlétet épít ki, amelynek aztán a költségeit a hirdetési bevételek növekedése kitermeli. Ehelyett az új stratégia az, hogy kisebb, mozgékony, rugalmas csapatok jelennek meg egy-egy olyan földrajzi területen, ahol a kiadó szerint van potenciális olvasótábor, majd ezeket a csapatokat inkább az olvasók helyi felájnlásaiból próbálják meg fenntartani. Azaz elsősorban már ezek a bevételi források határozzák meg, mennyi embert tud helyben csatasorban tartani a Guardian.

Függetlenül, hogy olvasói támogatásról vagy hirdetési bevételről van szó, ez az új, „dinamikus” – divatos katonai kifejezést kölcsönözve asszimetrikus – harcmodor, ahol a nemzetközi jelenlétet folyamatosan, szinte valós időben alakítják a lehetőségekhez, már korántsem csak a Guardianre jellemző. Inkább azt mondhatnánk, hogy a nemzetközi sajtó új modelljéről van szó.

A nyomulós Vice és társai

Mint ahogy az előzőekben láttuk, a Guardian még a visszavágások után is klasszikusan nagy, másfélezer főt foglalkoztató szerkesztőséget üzemeltet, amelynek költségeit a hirdetések mellett olvasói támogatásokból próbálja előteremteni.

Vannak olyan médiavállalkozások azonban, amelyek nem reménykedhetnek ennyire elkötelezett olvasókban. Ők azzal kísérleteznek, hogy miképpen tudnak hasonlóan nagy, globális olvasótábort megszólítani, sokkal kisebb létszámú szerkesztőségekkel. Így hiába rabolja el a Facebook-Google duopoly hirdetési bevételeik jó részét, az óriási látogatószámok miatt mégis maradhat annyi e kiadóknál, hogy van esély nyereségessé tenni működésüket.

Ennek megfelelően viszonylag új fejlemény, hogy újonnan induló online szerkesztőségeket eleve azzal a céllal hoznak létre, hogy nemzetközi olvasóközönséget szólítsanak meg. Üzleti modelljük része, hogy minél hamarabb gigászi méretű olvasótáborra tegyenek szert a világhálón, Amerikától Indiáig. Ez az új, jellemzően kockázati tőke által finanszírozott médiaforma rendszerint – kulturális, politikai vagy gazdasági értelemben vett – rétegigényeket céloz meg, de mivel ezek a piaci rések globális méretűek, akár százmilliós olvasótáborokat is jelenthetnek.

A teljesség igénye nélkül az utóbbi pár évben ilyen modell alapján kezdte meg vagy alakította át működését a Magyarországon is olvasott Vice, a Quartz, a Business Insider, a Huffington Post, a Buzzfeed vagy (előfizetői modellel kombinálva, amelyről még lesz szó) a holland De Correspondent, amely szintén nemzetközi terjeszkedésbe kezdett.

Ezeknek a szerkesztőségeknek fő jellemzője, hogy viszonylag (de legalábbis olvasótáborukhoz mérten) kis stábbal óriási közönséget próbálnak megszólítani. De félreértés ne essék, nem hírgyűjtő oldalakról van szó (már a Buzzfeed esetében is egyre kevésbé): saját újságíróik munkáját kínálják, sokszor prémium tartalmat, méghozzá ingyen. Céljuk, hogy cikkeiknek, videóiknak lehetőleg minél nagyobb hányada a világ minden pontján értelmezhető, érthető és „fogyasztható” legyen.

Ezen túl elérésüket a nagyobb nyelvterületeken „helyi kiadásokkal” igyekeznek növelni, amelyek adott esetben a nyelvi és kulturális korlátok átlépését is segítik (hiszen ezekben a kiadásokban már megjelenhetnek az inkább a régióhoz kötődő tartalmak, de jók arra is, hogy költséghatékonyan újrahasznosítsák a már meglévő cikkeket is). A Huffington Post (illetve ma már „HuffPost”) például a helyi médiapiac meghatározó szereplőivel alakított ki együttműködést helyi kiadásaihoz (pl. a franciához a Le Monde-dal, vagy a japán esetében az Aszahi Sinbunnal kooperál.) Mint ahogy a Reuters Intézet 2017 decemberében publikált, témába vágó elemzése megjegyzi: a HuffPost, ma már 17 helyi kiadással rendelkezik, a BuzzFeed tizeneggyel, a Vice pedig több mint 30 piacon van jelen (lengyel és cseh/szlovák kiadása is van).

E hírportáloknak ma már sok esetben nagyobb nemzetközi olvasótábora van, mint azoknak a régebbi, nagy lapoknak, amelyek eleve rendelkeztek nemzetközi ismertséggel világszerte. A hét nyelven kiadott Business Insider például havi 120 millió egyedi látogatóval dicsekedhet, de a többi cím esetében is illusztris számokról beszélhetünk.

Bár egyelőre ezek az online hírportálok „növekedési szakaszban” vannak, és veszteségesek (elsődleges céljuk jelenleg az olvasótábor növelése), a piac kétségtelenül megmozdult és fantáziát lát bennük: a Prequin elemzőcég szerint az elmúlt három esztendőben kockázati tőke formájában 15,6 milliárd dollár (!) zúdult a digitális médiába, amely pénznek jelentős része a globális növekedési potenciállal bíró startupokat finanszírozta.

A pártelit eladta, a pártelit visszavette

Csak hogy egy Magyarországon is ismerős médiaszereplőt említsünk: a 2009-ben alapított Business Insidert az Axel Springer 2015-ben 451 millió dollárért vásárolta meg. Az összeolvadó Ringier és Axel Spirnger amúgy egy évvel korábban értékesítette magyarországi lapjainak jó részét – a megyei napilapokat, a Népszabadságot, a Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot, illetve sport-, női és ifjúsági magazinokat – a Vieanna Capital Partners (VCP) nevű cégnek, amely tranzakció aztán megnyitotta az utat ahhoz, hogy e lapok a magyar kormányhoz közelálló befektetőkhöz kerüljenek. (A finn Sanoma is elhagyta Magyarországot, de története annyiban eltér, hogy médiaportfólióját nem kormányközeli vállalkozások, hanem a Central Fund, a sok más mellett a 24.hu-t is jegyző Varga Zoltán üzletember vásárolta meg.) Azaz a bulvárt leszámítva az Axel-Ringier konszern úgy vonult ki a magyar lappiacról, hogy annak problémásabb, a politika által szorongatott, de szempontjukból nagyrészt egyébként is már ócskavasnak számító részét (jó pénzért) hátrahagyta, de digitális vállalkozásai révén immár magyarországi jelenlét nélkül is el tudja majd érni (ha akarja) azokat az magyar olvasókat, akik preferált hirdetői célcsoportjába tartoznak.

Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni, mert szinte szimbolikus, ami Magyarországon a megyei lapokkal (és bizonyos értelemben a Népszabadsággal is) történt. 1989-90-ben, amikor ezek az újságok még a nyugat-európai médiakonszernek vonzó befektetési célpontjai voltak, a kommunista pártelit spontán privatizációval átjátszotta az újságokat (régi főszerkesztőikkel együtt) az új tulajdonosoknak. (A bevételből az utódpárt MSZP választási kasszáját töltötték fel – erről nyíltan beszélt egy 2000-ben adott interjúban Fabriczki András, a párt akkori kincstárnoka.) Tették ezt azelőtt, hogy a helyi közösségek esélyt kaphattak volna arra, hogy a diktatúra évtizedei után versenyképes médiát építhessenek. Aztán, amikor (az első fejezetben elemzett folyamatok miatt) ezeknek a lapoknak üzleti kilátásai egyre komorabbá váltak, e befektetők – ismét olvasóik feje fölött – gyakorlatilag visszaadták ezeket az újságokat egy újonnan felépült pártelitnek.

[irp posts=”4101″ name=”A közéleti sajtó és az ígéret földje (3.): Soros György Davosban és a Grateful Dead utazó cirkusza”]

Szemtanúi lehetünk tehát annak, ahogy a nyugati médiacégek felszámolják a kilencvenes évek során megszerzett pozícióikat a „végeken”. A jutányos árat kínáló, állami megbízást teljesítő vevők, a vételi szándékot hangsúlyosabbá tevő esetleges politikai nyomás azonban ennek csak egyik oka. A másik, hogy egyre kevésbé szükséges ahhoz helyi jelenlét, hogy ezeken a médiapiacokon pénzt lehessen keresni (avagy más kifejezéssel élve: innen pénzt lehessen kiszivattyúzni).

A változásnak több, az előző részekben már érintett összetevője van.

  1. A globális reklámhálózatok megjelenése. A reklámok egyre nagyobb részét a globális hálózatok szállítják a helyi közönség orra elé is. (A Facebook és a Google kifinomult targetálási lehetőségei miatt azok is egyre inkább rajtuk keresztül érik el lehetséges vásárlóikat, akik korábban helyi lapokban, helyi hirdetési újságokban keresték vevőiket.) Magyarán, nem kell ahhoz a megyei lapot megvásárolni, hogy valaki például a helyi apróhirdetések hasznát lefölözhesse.
  2. A globális szellemi buborékok kialakulása. A sorozat előző, harmadik részében bemutattam, hogy az igényesebb, nyelveket beszélő olvasóréteg a globálissá váló márkák szellemi buborékaiban is elvan, ott is megszólítható. Azaz a minőségi közéleti sajtó – sajnos – egyre inkább nemzetközivé válik.
  3. A globálissá váló szolgáltatások. A korábbi – helyi – tömeglapok szétcsomagolása után az üzletileg nyereséges szolgáltatásokra már külön, világméretű platformok jöttek létre. (Nem kell helyi médiajelenlét az Airbnb-hez, az eBayhez, az Amazonhoz stb.)

De mi következik a fentiekből? Leginkább az következik, hogy a kisebb nyelvi közösségek piacain a helyi közéleti vagy szeriőz hírlapoknak (hírportáloknak) nem sok esélye van a globális média számaival versenyezniük. Egyrészt nem remélhetnek nagy bevételt az olvasói felajánlásokból (a második részben részletezett adatokból láthattuk, hogy alkalmasint 4-5000 ilyen digitális előfizetőt szólíthat meg egy-egy szerkesztőség ma Magyarországon). De eközben a Google-Facebook univerzumban nem lesznek képesek csupán az online hirdetésekből sem eltartani magukat: ez az univerzum, legalábbis a közéleti sajtó tekintetében, egyszerűen azok méreteire van szabva, akik óriási eléréseket képesek produkálni. Ugye nem kell magyarázni, hogy magyar egyéni látogatóból aligha lesz havi 160 millió… Nyilván ezeket a hatásokat a duopolyn kívüli hirdetési piac jelentősen árnyalja, a legnagyobbak esetében esetleg ki is védi, de mivel e két cég fölénye egyre lehengerlőbb, mindez nagyon sokaknak reménytelenné teszi helyzetét.

Vihar készül a Facebook ellen

Az persze a jövő zenéje, hogy ez így marad-e: egyre több jel utal arra, hogy nem. A nagy kiadók igencsak megelégelték a Facebook rombolását, és az amerikai politika egy része is egyre hangosabban követeli a közösségi médiaszájt megregulázását, nem különben Brüsszel is szorongatja Zuckerbergéket. A Wired kedden jelentett meg egy igen hosszú és szép tényfeltáró cikket arról, miként vált hangsúlyossá az elmúlt években a hírterjesztésben vitt szerep a Facebooknál (amely mögött elsősorban az állt, hogy a Twittert kiszorítsa erről a piacról), és hogy miként képtelen ellátni a cég az ezzel járó feladatokat. Röviden összefoglalva a bővebb ismertetést is megérő cikket (amelyből a Facebook elképesztő bénázása és dilettantizmusa rajzolódik ki): az álhírek elleni küzdelem során a Facebook egyszerűen nem tudja kikerülni, hogy a hírfolyamába bekerülő tartalmakat válogassa, ám ezzel a gépi algoritmusok képtelenek megfelelően megbirkózni (korábbi hírszerkesztőségét a cég egyszeeűen szélnek eresztette egy politikai botrány után, amit az kavart, hogy kiderült, a szerkesztők diszkriminálják a republikánus politikai oldalnak kedvező anyagokat: a Facebook a lépéssel ugyan megbékítette a konzervatív honatyákat, ám más szempontból ez felért egy harakirivel.) Ez viszont azzal fenyegeti a Facebookot, hogy elveszíti azt a védettségét, amit az 1996-os amerikai médiatörvény azoknak biztosít, akik az interneten csupán közvetítik mások anyagait. (Ebben az esetben ugyanis nem kell felelősséget vállalni a megosztott anyagok tartalmáért). Így ha aktívan szerkeszteni és válogatni kezd – úgy tűnik, nem fogja megúszni –, ez hírüzletági modelljének végét jelentheti. Nem véletlenül tett fogadalmat Mark Zuckerberg arra, hogy ez az év az álhírek elleni küzdelemről fog szólni: pontosan tudja, ha nem sikerül megoldást találni, jön a lejtmenet, és a botrányok nyomán elindulhat vállalatának eróziója a tőzsdén is.

[irp posts=”3476″ name=”Középkori arab tudós az új médiasztár: Ibn Khaldún és a Facebook álhírei”]

Annyi bizonyos tehát, vihar készülődik a Facebook és a Google hírterjesztői ténykedése körül. Ezt jelzi az is, hogy az Unilever, a világ egyik legnagyobb hirdetője a hét elején nevek említése nélkül, de gyakorlatilag bojkottal fenyegette meg a két óriást arra az esetre, ha nem tudják rendbe rakni az álhíreknek kedvező és társadalmi megosztottságot gerjesztő hírfelületeiket. Jellemző, hogy a Guardian máris a digitális hirdetési piac „#MeToo-pillanatának” nevezte az ultimátumot, amelyhez könnyen csatlakozhatnak további megahirdetők is.

De addig még tönkremehetnek páran

Amíg azonban itt mélyreható változások kezdődhetnek, sok víz lefolyik még a Dunán. Épp elég ahhoz, hogy további médiavállalkozások húzzák le a rolót a kisebb piacokon. Magyarországon tovább nehezíti a helyzetet, hogy a magyar kormányzó erők helyesen ismerték fel: ebben az üzleti környezetben az ellenségesnek ítélt sajtó elpusztításához tulajdonképpen elég, ha óriási mennyiségű adófizetői pénzt öntenek saját médiájukba, a többieket pedig, ennek híján, teljesítményüktől függetlenül kivégzi majd a piac.

A fentiek alapján viszont az is kimondható: a „minőségi”, kormánytól független sajtó Magyarországon nem fogja megúszni, hogy valamiképpen olvasóit anyagi értelemben ne mozgósítsa. Éppen ezért a következő részben azt vesszük szemügyre, milyen előfizetési modellek léteznek jelenleg, és melyek kecsegtethetnek sikerrel, hogy aztán ezt követően ráforduljunk az utolsó részre is, ahol némi ötletelést rendezek majd arról, miképpen kellene – akár bizonyos törvényi módosításokkal is – elérni, hogy 2020-ra a magyar sajtó értelmesebb része ne kerüljön fel a kihalt fajok listájára.

(Folytatás hamarosan.)

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 4. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Felhasznált irodalom

Bond, David. „Guardian relies on readers’ support to stave off crisis”. The Financial Times, 2017. május 13. https://www.ft.com/content/9044ff9a-358b-11e7-99bd-13beb0903fa3.
Burrell, Ian. „How the Guardian Found 800,000 Paying Readers”. The Drum, 2017. október 26. http://www.thedrum.com/opinion/2017/10/26/how-the-guardian-found-800000-paying-readers.
Davies, Jessica. „»We’re at the Foothills of What We Can Do«: How The Guardian Improbably Put Itself on the Path to Profits”. Digiday, 2018. január 24. https://digiday.com/media/guardian-improbably-put-way-path-profits/.
Nichols, Tom, és Nielsen Rasmus Kleis. „The Global Expansion of Digital-Born News Media | Reuters Institute for the Study of Journalism”. Reuters Institute, 2017. december 6. https://reutersinstitute.politics.ox.ac.uk/our-research/global-expansion-digital-born-news-media.
Thompson, Nicholas, és Fred Vogelstein. „Inside Facebook’s Hellish Two Years—and Mark Zuckerberg’s Struggle to Fix it All | WIRED”. Wired, 2018. február 18. https://www.wired.com/story/inside-facebook-mark-zuckerberg-2-years-of-hell.
„Tulajdonváltozások a magyar médiapiacon”. Mérték, 2016. november 28. http://mertek.eu/2016/11/28/tulajdonvaltozasok-magyar-mediapiacon/.

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok