Hogy az újságíró nem feltétlenül Grál-lovag, ez közhelyszerű megállapítás. Úgyhogy nem is a filmekből ismert, törtető újságíró alakját elemzem majd, amikor az „erő sötét oldaláról” írok ebben a postban. Még inkább zavarba ejtő lehet, hogy az egyik alapértékről. a méltányosságról lesz szó.

 

Még mielőtt túlságosan belemerülnék a moralizálásba, meg kell osztanom az olvasóval egy idézetet, amelynél pontosabb leírásával még nem találkoztam annak, amit nevezhetnénk akár az újságírás árnyékos vagy sötét oldalának. Nem, nem a kitalációról, a manipulációról, a trehányságról vagy egyéb bűnökről, hibákról van szó: ezeket következetességgel és tisztességes munkával ki lehet küszöbölni – ha nem is mindig sikerül ez maradéktalanul. Hanem arról a romlottságról, amely az újságíró munkájába egyszerűen bele van kódolva, ha úgy tetszik eredendő bűne, és amellyel minden becsületes riporter nap mint nap viaskodik.
Az idézet Janet Malcolm, a New Yorker magazin riporterének könyvéből való. (Malcolm egy bűnügyi riporter munkájáról írt riportkönyvet, feltárva, hogy az újságíró miként férkőzött egy gyilkossággal vádolt és később felmentett férfi bizalmába. Részletesen dokumentálta annak a munkamódszernek az árnyoldalát, amely minden valamire való újságíró sajátja ebben a szakmában.):

„Minden újságíró, aki nem túl hülye vagy nincs túlságosan eltelve magától ahhoz, hogy felismerje, mi folyik itt, tudja, hogy amit csinál, az morálisan védhetetlen. [Az újságíró] afféle bizalmi ember, az emberek hiúságát, tudatlanságát és magányát veszi célba, megszerzi bizalmukat, majd minden további nélkül elárulja őket. Ahogy a hiszékeny özvegy egy reggel felébred, és észre veszi, hogy az elbűvölő fiatalemberrel együtt minden vagyona eltűnt, az együttműködő forrás épp így – amikor a cikk vagy a könyv megjelenik – megtanulja a kemény leckét. Az újságírók árulásukat, temperamentumuk szerint, különbözőképpen igazolják. A fellengzősebbek a szólásszabadságról beszélnek, és arról, hogy a „köznek joga van a tájékozódáshoz”; a kevésbé tehetségesek művészetről; a legsimulékonyabbak arról mormolnak valamit, hogy meg kell élniük valamiből. […]Mikor a kérdéses cikket vagy könyvet [a forrás] elolvassa, szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy az újságírónak – aki oly barátságosnak és együtt érzőnek tűnt, oly készségesnek arra, hogy mélyen megértse, oly figyelemreméltóan egy hullámhosszra került vele – a leghalványabb szándékában sem állt az, hogy együtt dolgozzon vele a sztorin, hanem mindig is az volt a célja, hogy megírja saját történetét.”

(Janet Malcolm: The Journalist and the Murderer, p.3)

Valóban, az újságíró saját történetét írja meg az összegyűjtött, kiválogatott és összesűrített tényekből. Saját narratíváját, saját térképét készíti el, amely sosem 1:1-hez léptékű. Nem is lehet az. A Holdnak azonban nem csupán árnyékos oldala van, és ez az eredendő bűn, amelyet Malcolm talán kicsit túldramatizál, mindez tehát nem menti fel az újságírót felelőssége alól, hogy az ilyenféle kártételt minimalizálja.
Méltányos újságírás alatt én tulajdonképpen két dolgot értek: méltányosságot az olvasó felé és méltányosságot forrásaid, interjúalanyaid felé. Mindez aligha lehetséges úgy, ha saját magaddal nem vagy tisztában. A méltányosság ugyanis önismeretből következik: tisztában kell lenned saját felfogásoddal, elfogultságoddal, azzal, mi hajt munkád során, és nyitottnak lenni azokra a dolgokra, azokra az emberekre, amelyek esetleg ebbe a felfogásba nem illenek bele.
Erre a méltányosságra épül tulajdonképpen az a három érték is, amelyeket más posztokban tárgyalok majd: az alaposság, a pontosság és az eredetiség is. A méltányosság tehát legutolsó ezek sorában. De nem azért utolsó, mert hogy a legkevésbé fontos lenne. Hanem azért, mert ezt a legnehezebb csupán szakmai alapon körüljárni. Ezért is foglalkozom vele elsőnek utolsóként.
A méltányosság voltaképpen alázat: a tényekkel szemben, embertársainkkal szemben, és annak elfogadása, hogy tudásunk nem lehet teljes, és az ellenőrzés, az összevetés, a kétkedés ezért mindig helyénvaló.
Ne nézd hülyének az olvasót. Az olvasó iránti méltányosság ezek közül a legfontosabb, hiszen az újságírónak elsősorban feléjük van kötelezettsége, minden más ezután következik. Ezt a méltányosságot a legtalálóbban úgy foglalhatnám össze: ne nézd hülyének az olvasót!
Ebből a látszólag vásári igazságból nagyon mély dolgok következnek. Bár sok esetben széles olvasóközönségnek írsz, a közérthetőség nem jelenhet lebutítást: tudomásul kell venned, hogy sok olvasó műveltebb, intelligensebb és talán még tájékozottabb is nálad. Ha cikkedben manipulálni szeretnél, észre veszik. Ha lenézed őket, például azzal, hogy alibi forrásokra építesz, látszategyensúlyra törekszel, hiányos források alapján konstruálsz biztosnak beállított tényeket, ha a feltételezéseidet tényként adod elő, ha a tények helyett előítéleteidet tukmálod rájuk, ha fájó logikai hibákkal építed fel érvelésedet, ezt látni fogják, és jogosan lesznek dühösek rád.
Méltányosság forrásaiddal szemben. A mozikból, ponyvaregényekből jól ismert a végletekig rámenős, másokon átgázoló, folyton trükköző újságíró karaktere. Filmek főhőseként izgalmas jellemrajzot adhat egy ilyen újságíró, de a valóságban nem biztos, hogy sikerre ítéltetett. A morális vonatkozásokat most nem is említve, ennek oka egyszerű: ha mások átejtésével, hazudozással, ügyeskedéssel dolgozol, saját magad alatt vágod a fát. David Randall a brit Independent on Sunday szerkesztője kitűnő könyvében találóan jegyzi meg:

„Akár hiszed, akár nem, az újságírás eléggé hasonlít a való élethez. Ebből pedig az a megsemmisítő igazság következik, hogy ha azt szeretnéd, forrásaid segítsenek téged, akkor ha barátságos vagy, ha a tisztességes vagy és méltányosan kezeled őket, ez sokkal jobb, mint a szekírozás, az ügyeskedés és a megfélemlítés. A méltányosság életbevágóan fontos. Ha valami rossz fát tettek a tűzre, és ezért bírálják vagy vádolják őket, akkor nem elég csupán ezekkel az állításokkal szembesíteni őket, hanem időt kell hagyni arra, hogy válaszolni tudjanak. Tíz perc a lapzárta előtt nem nevezhető elégségesnek erre” .

(David Randall: The Universal Journalist, p.63.)

A forrás kiszolgáltatott helyzetben van az újságíróval szemben, hiszen a riporteren múlik, hogy nyilatkozatát miképpen használja fel cikkében, mit idéz tőle és ezt milyen kontextusban teszi. Az újságíró felelőssége tehát, hogy a forrást lehetőleg ne érje a vele való együttműködés során igazságtalanság.

A dolog rákfenéje, hogy az újságíró az igazság feltárását tekinti elsődleges céljának. És az igazság – egy újabb közhellyel keretbe zárva a postot – néha fáj.

 

FRISSÍTÉS/PONTOSÍTÁS: Elszámoltam magam, nem négy, hanem öt alapértékről akartam írni, cím javítva. Hogy melyik ez az öt, az ennek a postnak a végén van felsorolva.