KezdőlapGondolatAz újságíró é...

Az újságíró és a szörny

Sziszüphosz mítoszában létezik egy olyan mozzanat, amely évezredeken át senkit sem érdekelt. Az, amikor Sziszüphosz lefelé ballag a hegyről. Albert Camus-t viszont ez az út, a tudatosság órája izgatta. Amely idő alatt az ember, miközben tudja, hogy a hegy lábánál várja a legördült szikla, önmaga lehet, számot vethet létezésével, és átélheti mindazt, amiért érdemes embernek lennie. Amikor az ember – ahogy az abszurdról írt híres esszéjében a francia író fogalmaz – „Erősebb a sziklájánál.”

Korunk embere a hegyről leereszkedvén zenét hallgat telefonján, az interneten chatel, és a Facebookon „kommunikál”. És közben arról beszél, hogy semmire sincs ideje, legfőképp pedig a lényegre nincsen.

Sokszor magam sem vagyok különb, de nem hiszem, hogy ez a kor eleve kudarcra ítélné azt, aki a lényeget keresi. És azt sem, hogy a sajtónak, illetve „minősigének” nevezett részének mindenképpen akadályoznia kellene Sziszüphoszt abban, hogy „erősebb legyen sziklájánál”.

Igaz, az átmeneti korokban, ahol egy forradalom sok mindent összezavar, mindig megsokasodnak az új ideológia, az új morál vagy az új technológia apostolai, akik azt prédikálják, hogy ezután már semmi sem lesz az, ami volt, és mindent kattintásszámban mérnek majd.

[irp posts=”946″ name=”A szétszórtság kultúrája, avagy utánuk az özönvíz”]

Az idő urai

„Íme a legnagyobb paradoxonok egyike: minél több időt nyerünk, annál kevesebb marad nekünk” – írja a Gyorsaság zsarnoksága című tanulmányában Déborah Corrèges. Azon vesszük észre magunkat ugyanis, hogy az új eszközök, amelyeket azzal az ígérettel vettünk használatba, hogy időt takarítsanak meg nekünk, valójában elrabolják időnket. Még az iPhone előtti korból, a Magyar Narancs egy 1996-os cikkéből idézek:

„A több szabadidő ígérete hazugság. A munkaidő menedzselése csak a kezdet. Az AT & T hirdetése: „Küldött már faxot a strandról? Fog. Csörgött már telefon a csuklóján? Fog.” A képen egy hegymászó csuklófonon ecseteli az asszonynak a naplementét. Ki hívná fel a feleségét hegymászás közben? Ki akar a strandon elnyúlva faxolni? Az indíték, amiért a vállalat hadrendbe állítja az új technikát (a profiton túl) annyira átlátszó, és olyan fájdalmas: „Töltött már napi 24 órát, évi 365 napot egy munkahelyen? Fog.”

Meglepődünk-e manapság azon, ha valaki a Facebookra kirándulás közben képet tölt fel? Vagy nyaralás közben „faxot”, avagy emailt küld a parton elnyúlva telefonján? Nem. Hány év telt el a cikk megjelenése óta? Ha jól számolom, tizenhét. Sem.

Hogy is van ez? Corrèges mindezt a modern ember mohóságával magyarázza. Azzal, amit a gazdaságban, a GDP-számok bűvöletében, növekedési kényszernek szokás mondani. Azzal, hogy az ember háromszor annyi távot akar bejárni, háromszor annyit termelni és továbbadni az új technológiával, amellyel igazából csak kétszer annyira lenne képes, mint korábban. („Ma végzi, amit holnap kezd el,/Örökké éhes s jóllakott” – szól a kapitalizmust megjelenítő londoni színben erről Madách a Tragédiában.)

Másodsorban beszélhetünk a történelem felgyorsulásáról is. Legalábbis abban az értelemben, hogy a nagy társadsalmi változások gyakrabban következnek be, valamint „lefolyásuk” is gyorsabb. Harmadsorban az előző kettő az egyén életritmusának felgyorsulását eredményezi, és egyfajta állandó zaklatottságot: minél több új dolgot lássunk, minél több új barátra tegyünk szert és minél több dolgot csináljunk egyszerre. Itt és most.

De mi is az a most? Hermann Lübbe német filozófus az említett gyorsulás következményeként a „jelen összezsugorodásáról” beszél, mivel ez a gyorsulás szétzilálja a múlt tapasztalatait és a jövőre vonatkozó várakozásokat is. Nem vagyok filozófus, Lübbét sem olvasom, de ennek az összezsugorodott jelennek a végső stádiuma lehet az a szörnylét, amiről Pilinszky is ír Zűrzavar című versében:

„Egy nemlétező résen át
nézi a szörny, de nem látja a mennyet.
A megsemmisült pillanat
kulcslukán át hiába leskelődik.”

A lovakat lelövik? Ugye-ugye

„Táncolni gyorsabban és gyorsabban, csak hogy egy helyben maradjunk” – fogalmaz Hartmund Rosa német szociológus esszéjében, amelyben többek között az általános versenykényszert nevezi meg a mindennapi élet felgyorsulásának fő okaként.

Mivel évek óta azt sulykolják belénk, hogy „válság van”, Rosa mondatából ugorjunk 1932-be, a nagy gazdasági világválság idejére. A Lovakat lelövik, ugye? Ugye!

A történet Los Angeles mellett játszódik, amely város az autós életforma, a motorizáció metropolisa volt, egy új világ országnyi méretű kísérleti laboratóriuma. Az 1500 dolláros díj reményében itt folyik a maraton, életre-halálra: a résztvevők azon versenyeznek, ki bírja tovább a táncparketten. A kíméletlen verseny már hetek óta tart, amikor a főszereplőknek világossá válik, hogy a győztesek – a különféle adók és elvonások miatt – szinte semmit sem látnak majd a díjból.

A minőségi lapoknak az utóbbi 10-15 éve hasonló Sydney Pollack filmjének rémálmához. Túl későn eszméltek és sokan kidőltek, kidőlnek majd, mire kiderül, nincs is fődíj, amiért küzdenek.

Korunk alapélménye tehát, ahogy Déborah Corrèges fogalmaz, az időéhség. Serge Halimi a Le Monde diplomatique főszerkesztője Corrèges gondalatait fűzi tovább, amikor pár hete magyarul is megjelent cikkében arról ír, hogy egyebek mellett a felgyorsult élet (gyorsabb utazás és azonnali híreket ontó hírportálok) az egyik oka a fizetős sajtó halálának.

„Szöszmötölni tilos. Nincs rá időnk. […] már nem vagyunk kíváncsiak a nagyvilágra, már nem várjuk a postást, és nem ácsorgunk bámészkodva az újságosbódéknál. Egy új cikk már csak azt jelenti, hogy még egy valamit el kell olvasnunk, miközben a felgyülemlett olvasnivalók sora vár ránk – és akkor még fizessünk is érte?”.

De vajon szükségszerű-e, hogy ez az általános gyorsulás, amelynek a technikai fejlődés és a versenykényszer az oka, elpusztítsa a minőséginek nevezett sajtót (is)? Nem éppen az lenne ennek a médiának a küldetése, hogy a jelen szétfeszítéséért dolgozzon? Értékeket, a jó élet vagy a jó kormányzás, a helyes politika receptjeit felmutassa? Felmutassa, hogy bár sok esetben óriási a nyomás, nem szükségszerű, hogy az ember szörnyként végezze?

Hartmund Rosa a sebességről elmélkedve a motorbicikli és a futópad képét festi elénk. Az egyik, az ötvenes-hatvanas években a szabadság szimbólumává vált. Manapság, érvel Rosa, inkább a futópad lehetne szimbólum: állandó rohanás – egyhelyben. A hatvanas évek hőse a szelíd motoros. A máé Sziszüphos. (Sajnos neki sem jut eszébe, hogy szegény Sziszüphosnak le is kellett jönnie a hegyről.)

Az új világról elmélkedve Halimi találóan „dühöngőblogokról” ír, és aki beleolvas például az Index címlapján szerepelő politikai véleményblogok némelyikébe, talán sejti, mire céloz a szerző. Természetesen ezeknek az írásoknak is helye van a sajtóban, de nagy kérdés, lehet-e tájékozott közvéleményről beszélni, és van-e értelme demokráciát emlegetni, ha a médiából csupán ennyi marad majd.

Szerencsére nem úgy fest, hogy errefelé tartanánk. Mint minden nagy felfordulás után, a Web 2.0 forradalmat követően is érezhetőek a restauráció jelei. Ezen túl a pénzügyi világválság sokkja, valamint a táblagépek és e-könyvolvasók nyomán létrejövő új lehetőségek is segítenek abban, hogy a minőségi sajtó magára találjon.

A pénzzel lelépő rikkancsok

Miközben az igény erre egyre inkább tapintható az olvasók részéről, a fenntartást támogató üzleti modell nem biztos, hogy maholnap tökéletesre csiszolódik. A nagy kérdés nem a mi, hanem a mikor. Többről van tehát itt szó, mint a nyomtatott avagy a digitális újságírás vetélkedéséről. Arról kell beszélni, hogy maga a professzionális újságírás egyáltalán miként éli túl a digitális forradalmat.

Ezért bármilyen találóak Halimi idézett mondatai, az újságosbódé képe kicsit félrevezető. Azt sugallja, hogy itt a régi és az új, a papírra nyomtatott újság és az internet vetélkedik egymással, amely küzdelem csakis a régi bukásával végződhet.

Valójában, ahogy ezt később a francia szerkesztő is érzékelteti írásában, nem ez a lényeg. Sőt, ez majdhogynem lényegtelen. A lényeg nem a technológiai váltásban rejlik. Hanem legfőképpen a terjesztési hálózatok fölötti kontroll elvesztésében. Jobban mondva abban, hogy az új terjesztők szinte semmit sem juttatnak vissza azoknak, akik a terjesztendő tartalmat előállítják.

Kikről is van szó? Kik ezek az új terjesztők? Nem nehéz kitalálni: az internetes keresők (elsősorban a Google), amelyeken keresztül a minket érdeklő írásokat, információkat megtaláljuk. A közösségi oldalak (legfőképpen a Facebook), amelyen a felhasználók a sajtó anyagait (is) megosztják.

Régebben a terjesztők, miután tisztes hasznukat levonták, az újságok eladásából származó bevételt eljuttatták a kiadókhoz. Az új terjesztők viszont úgy viselkednek, mintha olyan rikkancsok lennének, akiknek a kiadó bizományba átadja a frissen kinyomtatott újságot, de akik diszkontáron elosztogatják a portékát a járókelőknek, majd a bevétellel odébbállnak.

Sőt, a helyzet ennél is visszásabb. Mert ezek a rikkancsok a hirdetési bevétel jó részét is zsebre teszik.

Nem véletlen, hogy az első keményebb ütközetekben a Google a fő ellenség. A nagyobb lapok szeretnék elérni, hogy a Google fizessen azért, ha hírszolgáltatásában cikkeiket linkeli. A régóta parázsló vita tavaly októberben vált nyílt lázadássá, amikor is Brazíliában a legnagyobb lapok kivonultak a helyi Google News szolgáltatásból. A példa ragadós lehet. Németország és Franciaország elérkezettnek látja az időt, hogy az amerikai céggel szemben saját médiaválalkozásainak hathatósabb segítséget nyújtson. Berlin most törvényt készít elő ezt biztosítandó, míg Párizs egyelőre a tárgyalóasztalnál egyezkedik a céggel.

Eközben a táblagépeken az Apple, az Amazon és mások már az alternatív előfizetési rendszereiket tökéletesítik. Sejtésem szerint nincs messze az idő, amikor ezek a rendszerek annyira könnyen és olcsón szállítják majd a híreket, hogy a minőségre vágyó olvasók és a híreket előállító szerkesztőségek is jól járhatnak majd.

Ebbe a nincs messzébe azonban addig jónéhányan belehalhatnak majd.

A szatócsok öröksége

De miért hagyták, hogy az új rikkancsok ingyen vigyék az újságokat, ahelyett hogy – miként ez az utcai árusok esetében tényleg szokás volt – előre kifizettették volna velük azt az árat, amire rátehetik majd saját hasznukat?

Ennek számos oka van, de talán az a legfontosabb, hogy a kilencvenes évekre az írott sajtó szerkesztőségei (és itt hangsúlyozottan az Egyesült Államokról és Nyugat-Európáról van szó) már nem voltak az újítás, az innováció fellegvárai. Finoman szólva.

A nyolcvanas években lezajlott tulajdonosváltások során nagy hagyományú lapok kerültek olyan médiabirodalmak kezébe – őket hívja a folyomatot kitűnő könyvben dokumentáló Nick Davies szatócsoknak –, amelyek elsődleges célja a minél nagyobb profit elérése volt. A haszonból azonban nem sok maradt a lapoknál, a jövőre érzékenyebb szakembergárda pedig a jobban fizető álláshelyek, a rádiók és a (kábel)televíziók felé vette az irányt.

Nem csoda, hogy ezeknél az újságoknál először csak mint problémára tekintettek a világhálóra. Problémára, amely majd elmúlik és megoldódik magától. Így azokon a frontokon is veszítettek, ahol esély volt a győzelemre. A híreket pedig ingyen odaadták a rikkancsoknak, vagyis általánossá vált, hogy cikkeik ingyenes, ezért értéktelennek tartott portékává váltak a világhálón.

A probléma persze nem oldódott meg magától, ás az új hirdetési piac, az új terjesztési hálózat a régiek beleszólása nélkül szökkent szárba, miközben az átrendeződés már nem csak őket, hanem az interneten megjelenő újakat is nehéz helyzetbe hozza.

Mindezzel tehát nem azt mondom, hogy például a Google érdemtelenül került volna ebbe a pozcióba. Az újítást lehetővé tevő vállalati kultúra, az új technológia iránti fogékonyság, az internet természetének mélyebb megértése joggal emelte vezető helyre a cégóriást, miközben az írott sajtó valósággal átaludta a kilencvenes éveket.

A kretén és a ribanc

A napokban láttam az amerikai PBS 2001-es dokumentumfilmjét, amely arról szólt, miként alakítja az ifjúsági vagy tinédzser kultúrát egy minden eddiginél hatékonyabb marketing gépezet. A Menőség kufárai (The Merchants of Cool) című film azt is bemutatja, hogyan alakított ki két mesterséges embertípust a kilencvenes évek végére a Music Television.

A menő férfi karakter a „mook”, vagyis a kretén. A kretén a premanens serdülőkorban rekedt, elkényeztetett hím, aki a legyet is röptében, és brahiból minden hülyeségben benne van. Harsány, zabolátlan, részeges és állandó tesztoszterontúltengéstől szenvedő felfújt személyiség (jackass), akiről kulturálatlansága ellenére nem mondható el, hogy önbizalomhiányban szenvedne. A kretén persze a legmenőbb cuccokban jár, a jövője a legkevésbé sem érdekli, mert a kretén úgyis utat vág magának mindenhol, hiszen nagysága és határozottsága előtt végül meghajlik a világ.

A női tinikarakter a Midriff, amely szó jelentését e kontextusban nyugodtan visszaadhatjuk a magyar ribanc szóval. A ribanc tudja, hogy csak szexuális tárgy, de büszke rá. A teste kincs, amelyet az érvényesülés érdekében használnia kell. Koránál fogva a szűz és a szajha, az ártatlanság és a romlottság különös keveréke, gondolkodásának céltudatossága azonban a felnőttek világát idézi. A ribanc tinisztár egyértelműen Britney Spears (volt, amíg tönkre nem tette saját karrierjét).

A kretén és a ribanc viselkedési mintát adnak, mert „menők”. Egy baj van velük, mint ahogy azt Douglas Rushkoff a filmben is hangsúlyozza: nem léteznek.

Az embernek persze az a benyomása, hogy egyre több ilyen figurát sodor elé az élet, ám inkább arról lehet szó, hogy bizonyos viselkedésformák terjednek, ami azonban az emberi lényeget mégsem érinti: bármennyire is tuskó az illető, a való életben emberekről beszélünk, nem pedig epizódszereplőkről.

A reklámipar ezekre az emberi vonásokra persze nem kíváncsi: a menőséget a legkülönfélébb termékekkel társítja, és ezeket a termékeket a képernyőn tobzódó kretén és ribanc figurák népszerűségét felhasználva adja el.

Különös, hogy a populáris kultúrát oly nagy elánnal elemző és vegzáló minőségi lapok elhitték, hogy jövőjük egy hasonló figurától függ. Számukra egy másik karaktert teremtettek: a könyvet kezébe nem vevő, híreket csak a mobiltelefonján, maximum 140 karakteres terjedelemben olvasó, a zenén és a filmeken kívül másféle kulturális terméket nem fogyasztó, a képek világában teljesen feloldódó huszonéves mítoszát.

Az általános tanácstalanságban megjelentek a jövőbe látó guruk, akik elhitették, hogy a tartalom a múlt, a kattintásszám (a technológia) a jövő. A tulajdonosok pedig a halmozódó veszteségek nyomán elbocsátásokba kezdtek, és az olvasói igénytelenséget megcélozva nekiláttak a tartalom módszeres rombolásának.

A nagy kérdés, ez a figura, ez a nem olvasó mumus, tényleg létezik-e úgy, ahogy azt a megmondóemberek elképzelik? És ha létezik is, kell-e vele törődni?

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok