Pedig megfogadtam, hogy nem fogok kötözködni, vitatkozni, csak azért hozzászólni, hogy legalább egy kicsit intelligensnek érezzem magam a nagyon intelligensek között. Nem vagyok már huszonéves, nem kellene hogy tűzbe hozzanak olyan viták, amelyeken úgy sem múlik semmi – legfeljebb néhány kollegiális hátba veregetés, vagy meghívás egy újabb ködszurkáló konferenciára.Amikor azonban Fernando Tesón (University of Florida) előadását hallgattam arról, szerinte mikor nyúlhat az állam a célzott likvidálás (“targeted killing” – a Human Rights Watch gyakran ismételt kérdések formájában szépen összefoglalta, miről is van szó) eszközéhez (értsd: mikor gyilkolhatja meg bármiféle jogi procedúra nélkül akár saját állampolgárait is), kicsit felment bennem a pumpa.

Egyrészt mélységesen bizalmatlan vagyok azok érvelésével szemben, akik képesek meggyőződéssel olyan kifejezést használni, mint például “iszlamofasizmus” (méltó társa a “judeobolsevik”-nak). Másfelől az utóbbi években egy kicsit fárasztanak már a “foteltábornokok”: azok, akik íróasztaluknál csücsülve nagyszerű tanulmányokat írnak arról, miért is támogatható morálisan Irak lerohanása, miközben puskalövést is legfeljebb csak a moziban hallottak.

Tesón előadását itt Oxfordban kedden hallgattam meg (podcast róla itt). Többek között azt állítja, hogy a következő feltételek mindegyikének teljesülése esetén az állam jogosult az arra érdemesnek tartottak legyilkolásra békeidőben is:

  • sok ártatlan élete menthető meg ezáltal
  • a gyilkosság “igaz ügy” érdekében történik
  • a célpont bűnös és gonosztevő
  • nincs más, “nem-halálos” alternatíva (pl. az illető elfogása)

Ezzel a listával az a baj, hogy személy szerint én kicsit ódzkodom attól, hogy az “állam” (így személytelenül) döntse el

  1. mi az “igaz ügy”
  2. ki a gonosztevő

De a cérna ott szakadt el nálam, amikor Tesón megemlítette, egyetemi karrierje alig élte túl, hogy publikációiban támogatta George W. Bush iraki háborúját. Erre jegyeztem meg az előadóhoz intézett kérdések során: örvendetes, hogy karrierje túlélte a támadásokat, ám több mint 100.000 iraki nem élte túl a Tesón által (is) támogatott háborút, illetve a háború következményeit. Ezért meglep, hogy továbbra is ennyire bízik az államban, amikor is annak eldöntéséről van szó, mi számít “igaz ügynek” egy háború megindítása vagy valaki likvidálása esetén.

Különösen visszásnak érzem mindezt annak tükrében, hogy Obama elnök robotrepülő-háborúja eközben zavartalanul folyik a pakisztáni légtérben: ezeknek a légicsapásoknak jó része is tulajdonképpen célzott likvidálás. Bár meg kell jegyeznem, hogy Tesón nem tartja megengedhetőnek az ilyen légicsapásokat, ha közben fennáll a kockázat, hogy ártatlanok élete is veszélybe kerül, az általa elég bölcsnek tartott amerikai államot (hiszen képes eldönteni, mi számít igaz ügynek, és mi nem), ez nem nagyon hatja meg. A Guardian a minap idézte a Bureau of Investigative Journalism statisztikáit, miszerint 2004 és 2011 augusztusa között pakisztáni célpontok ellen robotrepülőgépekről indított támadásokban 2300 ember vesztette életét, és halottak közül 392-781 (a pontos szám bizonytalan) lehet polgári áldozat, 175 (!) gyermek.

Amúgy pedig persze nincs új a nap alatt. Az újságírást tanulóknak csak ajánlani tudom a Pentagon-ügyirat (Daniel Ellsberg megakiszivárogtatása a vietnámi háború idején) történetének tanulmányozását. Szép összefoglaló mindehhez a The Most Dangerous Man in America című dokumentumfilm, amely sajnos arra is rávilágít: a politikában bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba.

Én legalábbis nem értem, hogy amit Amerika hátrahagyott maga után Irakban (terrorizmus, hatalmi vákuum, majdnem nyílt vallásháború és egy lehetséges irak-iráni szövetség), miért érte/éri meg ezt a vérontást.