A Facebook és a Universal Studios csütörtökön olyan megállapodást kötött, amelynek értelmében a zeneipari óriás által menedzselt zeneszámokat (ebből elég sok van) a Facebook felhasználói szabadon használhatják a közösségi portálra feltöltött videóikhoz. A megegyezés értelmében a felhasználók jogtisztán hozzáférhetnek majd a Universal zenei katalógusaihoz, amelyekből kedvükre választhatnak majd zenét a home videókhoz.
A megállapodás több okból is mérföldkőnek tekinthető:
- Átfogó kísérlet arra, hogy elkezdje rendezni a közösségi médiában burjánzó kaotikus és ellenőrizhetetlen állapotot, miszerint mindenki onnnan nyúl zenét a videóihoz, ahonnan tud – és a jogsértések óriási száma miatt nem is nagyon képes ez ellen fellépni egyelőre a zeneipar.
- Emögött nyilván kőkemény üzleti egyezség van, amelynek sok egyéb mellett az lehet a lényege (ez csak persze az én feltételezésem), hogy a Facebook fizet a Universalnak az általános jogokért, cserében Zuckerbergék kikerülnek abból a szürke zónából, amely miatt előbb-utóbb perek garmadájával kellene szembenézniük.
- Hogy maguknak az előadóknak mennyi csurran-cseppen ebből, meglátjuk. Elviekben akár még jól is járhatnak, tekintve, hogy eddig semmi sem csurrant cseppent ilyen esetekben. Ám az sem kizárható, és ez majd a következő hetek híreiben köszön majd vissza, hogy a két óriás megint jól lehúzza a zenészeket, akiknek az ilyen megállapodásokba valószínűleg semmilyen beleszólásuk nincs.
- Az üzleti célú felhasználásra a megegyezés jó eséllyel nem vonatkozik. Érdemes tehát azt a kérdést is feszegetni, hogy a professzionális médiavállalkozások (és itt nem feltétlenül csak a „nagyokra” kell gondolni, hanem az alig-alig vegetáló kicsikre is) majd milyen hátrányba kerülnek, ha nekik eközben ugyanezeknek a zenéknek a felhasználásért fizetni kell.
- Általában véve a kísérlet jól illeszkedik abba a trendbe is, hogy valamiféle új technikai megoldással, az egész szisztémát megújítva próbálják meg a szerzői jogokat úgy érvényesíteni, hogy ezzel esetleg támogassák, bátorítsák eredeti tartalmak megszületését is.
Ez utóbbi pont veti fel talán a legizgalmasabb kérdéseket. Az elmúlt évtizedben ugyanis a közösségi média másról sem szól, minthogy miképpen lopható el vagy „kannibalizálható” más szellemi terméke. Kicsit leegyszerűsítve: miképpen rakható össze U2-ból macskás videó. Csakhogy ha ebből az alkotók nulla centet látnak viszont, ez a megosztott zenék, videók színvonalának drámai eséséhez fog vezetni (nem lehet a világ végéig abból élni, hogy visszavisszük a dicső napok bulijaiból maradt üres üvegeket). Épp ezért kezdenek erőre kapni az olyan kezdeményezések, amelyek vagy „micropayment”-ekkel (kis összegű, pl. zeneszámonkénti fizetéssel), a fizetés kényelmessé tételével, illetve előfizetési modellekkel veszik rá a nagyérdeműt arra, hogy pár fillért, de már áldozzon arra, hogy kedvenc zenésze mondjuk holnap ne haljon éhen, és a későbbiekben is képes legyen megörvendeztetni majd fülének kedves muzsikával.
Ebbe a vonalba illeszkednek azok a kísérletek is, miszerint a Facebook és társaik a saját profitjukból állják ehhez a cehhet. (A Youtube a Facebook megállapodásához hasonló egyezségéket ütött nyélbe épp a napokban a Universallal és a Sony Music Entertainmenttel is.) Persze jótékonykodásról nincsen szó. A Facebook eleve rengeteg hirdetési bevétlet terelt el eddig is a kiadóktól úgy, hogy saját produktuma a terjesztési hálózaton kívül nincsen. És akkor arról még nem is tettünk említést, hogy szolgáltatásaiért a felhasználók egyre inkább azzal fizetnek, hogy bérmentve odaadják nekik személyes és más jellegű adataikat – ami elképesztő aranybánya a cégnek.
Eközben a sajtóban…
Befejezésül még két gondolatot felvetnék. Egyrészt a különféle területi jogkorlátozások miatt nem lehet megjósolni, hogy milyen mértékig lesz hozzáférhető a Universal szolgáltatása mondjuk Kelet-Európában. A másik megjegyzés viszont talán fontosabb. A zeneiparban kikísérletezett megoldások előbb-utóbb fel fognak bukkanni a sajtó területén is. Ugyanis a sajtó, legfőképpen a közéleti sajtó gyakorlatilag anyagi csődben van. Pontosan amiatt, mert képtelen a hírek előállítási költségeit fedezni, ami mondjuk tíz éve még azért nem volt ennyire reménytelen. Az, hogy ez hova vezet, meg lehet nézni: a politika és a közélet teljes átalakulását vonja maga után, ha a valódi híreket elnyomja a zaj és az álhír.
A kiadók és szerkesztőségek – és egyre inkább a politika is – ezért egyre intenzívebb nyomást fejtenek ki, hogy hasonló megoldásokat az eredeti tartalmak előállítóra szabva is rendszeresítsenek az új terjesztőhálózatok óriásai (pl. Facebook, Google). Olyanokat, amelyek a cikkszemlézők, tartalomlopók és álhírgyártók helyett azokat is képes finanszírozni, akik az adott információnak, hírnek utánajártak, e munkára erőforrásokat, pénzt szántak.
Ez azonban egy külön bejegyezés témája lesz majd. Addig is lehet nézegetni a Universal playlistjeit (ahogy nézem, nem biztos hogy én a legfőbb célcsoport leszek).