Ünneprontó leszek. Ezen a jeles napon bizonyára a sajtószabadság meglétéről vagy nem meglétéről kellene veretes esszét közölni egy sajtóblogon. De hát most nem erről lesz itt szó. Hanem a pénzről.

Reggel olvastam a Magyar Narancs honlapján egy dühös cikket arról, hogy “az egész írótársadalom konszenzusos jelöltjeit tartalmazó listájáról hat embert kihúztak a minisztériumban, és beírtak a helyükre hat számukra szimpatikus szerzőt.” Mármint a József Attila-díj listájára.

A József Attila-díj, tudhatjuk meg a cikkből, a legrangosabb állami irodalmi díj, írói körökben nagyobb becsben tartatik, mint a Kossuth-díj, hiszen ezt kifejezetten irodalmároknak utalják ki, ha szépen és rendesen dolgoznak. Mostanság már évi tizenhárom íróembernek.

Sosem kaptam ilyen díjat. Semmilyen állami díjat sem kaptam. Gyanítom, nem is fogok. Mert nincs is miért. Tehát hiába is bizonygatnám, hogy nem a szőlő savanyú, úgyis mindenki tudni véli majd, hogy csak az irigység beszél belőlem.

Hát akkor beszéljen.

A díjat a Rákosi-korszakban alapították. Ez persze semmit nem von le azok munkásságának értékéből, akik valaha is megkapták. Ahogy számolgatom, csak az elmúlt huszonkét évben több mint kétszázan.

Jó dolog, hogy ennyi embernek díszes oklevele is van arról, hogy íróember, innen is látszik, sikeres ország a miénk. Mégis tűnődésre késztet, amikor elképzelem, ahogy “az egész magyar írótársadalom” konszenzusra jut évről-évre az állami díj körül, amely most már – ha hinni lehet a Narancs háborgó cikkének – a dicsőség mellett 800.000 forinttal is jár.

De minden bizonnyal ez utóbbinak nincs köze a konszenzuskereséshez.

Némi konszenzuskeresés után tehát az írótársadalom konszenzusra jut. Mert a konszenzus, az értékmérő dolog. Abszurd is lenne a feltételezés, miszerint a konszenzus úgy születik, hogy “én elfogadom a te jelöltedet, te meg az enyémet, és mindenki végre hazamehet”.

Ezután az egész magyar írótársadalom listája felmegy a miniszterhez, vagy az államtitkárhoz. (Számomra követhetetlen kihez és hogyan.) Az államtitkár vagy a miniszter pedig fogja az államtitkári vagy a miniszteri golyóstollat, majd az egész magyar írótársadalom konszenzusos listáját, és – szó bennszakad – belejavít. Neveket ír be, meg húz ki, úgy na.

Miután az államtitkár vagy a miniszter így megszentségtelenítette a konszenzust, az írótársadalom nekilát tiltakozni. Elfúló hangon nyilatkozik, és sértett közleményeket jelentet meg. A sajtó meg cikkezik, mert ha nincs cikkezés, nincsen semmi se’.

Szóval, felbolydul a TÖMEGÍR.

Na most, ha én konzervatív kormányzat lennék, mint ahogy egészen bizonyosan nem vagyok az,  én nem javítanék bele az egész magyar írótársadalom konszenzusos listájába. Inkább egy tolvonással megszüntetném az ilyen díjakat.

Mondom ezt annak ellenére, hogy az idén például az újságíróknak adott Táncsics-díj kitüntetettjei között volt egyik kollégám is, aki az egyik legjobb magyar riporter, és aki nem csak ezt a díjat, hanem bármilyen újságíró díjat megérdemelne, évente kettőt is…tehát ezúton is gratulálok neki. És annak ellenére, hogy számos kitűnő József Atilla-díjast személyesen is ismerek.

Talán innen is nyilvánvaló, nem a díjazottak személyével van gondom. A mostaniakkal vagy a korábbiakkal.

Hanem az alapelvvel. Szerintem nem helyes gyakorlat, ha az állam írókat, újságírókat jutalmaz. Még akkor sem, ha más európai országokban is dívik ez a gyakorlat. Mert az államnak ez nem föladata.

Olvasom a Magyar Narancs cikkében, hogy “ma délután a Szépművészeti Múzeum Barokk Csarnokában Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter, Halász János parlamenti államtitkár és Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár ünnepélyes körülmények között beletörölte a lábát a magyar írótársadalomba”.

Pedig én azt hittem, az írótársadalomba akkor törölte bele a lábát a politika, amikor 1950-ben ezt a díjat létrehozták.