Van, hogy az ember elképzeli, elvisz egy lányt a moziba, és következik majd egy óra negyven perc szabadságesszencia, benzedrine-en és négy keréken. Meg “úton lenni az élet” érzés. Aztán kiderül, tökmindegy, mit képzel el ez az ember otthonról, megérkezni a halál.

Mármint a moziba. Illetve főleg kijönni onnan, ha a filmnek végre vége van. De hogy is lehetne olyan könyvet megfilmesíteni, mint Kerouac beat bibliáját, az Útont?

Izgalmasnak szánt jelenet a filmből. Valahogy nem indul be

Története a könyvnek tulajdonképpen nincs. Jellemek vannak, karakterek, lüktetés, mozgás, színek és ritmus mindenek felett. Leginkább a nyelvben, a képekben. Az Úton  talán nem is regény, inkább költemény: nem véletlen, hogy Jack Kerouac egyetlen papírtekercsre írta, hogy ne kelljen még addig sem megállnia a gépelésben, amíg papírt cserél.

Vándorlás az amerikai napon, az amerikai éjszakában, megmerítkezés valami újra felfedezett ősforrásban, amiből aztán egy egész generáció születik majd, meg a rock’n roll.

De sejthettem volna, hogy ebből sehogy sem lehet film.

Pedig Kerouac már életében erről álmodozott, a főszerepet Marlon Brandónak szánta, de úgy tűnik, Hollywoodban még akkoriban jobban értettek ahhoz, hogy mit visel el a filmvászon, és mit nem.

Így most ahelyett, hogy miképpen szeltem át egykoron az Egyesült Államokat keresztül és kasul, fel és alá Kerouac örököseinek nyomában, szóval a kínosan rossz és vontatottan hosszú film után másról beszélgettem.

 

De hogyan jutottunk idáig? Hogyan jutottunk Dean Moriarty-től (valódi nevén Neal Cassidy) – aki olyasvalaki lehetett az amerikai beatben, mint Dixie a magyar punkban: nem sok maradt utána, legalábbis leírva, mégis mindenki őt idézte –, a fékezhetetlen lóerőktől és az ötvenes évek szabadságmámorától a  mélygarázsos bevásárlóközpontig, amelyben ez a film otthon érzi magát?

Hiába gondolunk Dean Moriartyre (ahogy Kerouac regénye zárómondatában gondol rá), Dean Moriartyre, aki saját bevallása szerint életének egyharmad részét a billiárdteremben, egyharmad részét sitten, a fennmaradó harmadát meg közkönyvátrakban töltötte, sehogy sem leljük őt Walter Salles mozijában.

És nem a színészekkel van baj. Talán nem is a forgatókönyvvel. Hanem a lelkiséggel. Ami teljességgel hiányzik a filmből. Azzal van baj, hogy azok, akik egykoron a könyvön nőttek fel, annyira felnőttek, hogy már le sem ér a lábuk a földre. A 35. emeleti manhatteni reklámirodájukból. Arra a földre, ahonnan Jack Kerouac pénztelenségében, de éppenséggel szent szerelemben szedegette a királydekkeket az utcán, hogy legyen mit szívnia, miközben ír. Arról a 35. emeletről, ahol megtervezik, mikor érkezett el az idő, hogy a mítoszból legyen egy kis pénz, és termékpromóció.

A film szépen bemutatja a beat kulisszáit. Hosszú egyenes út a sivatagban, többnyire kétségbeesett szeretkezés kettesben, hármasban, ágyon földön, autóban. Alkohol, kábítószer, füst. Rengeteg füst. Tájak. Utcák. Városok.

Csak valahogy a lényeg veszik el. Például Jack Kerouac. Vagyis a főhős: Sal Paradise. A katolikus kanuck,  aki élete végéig próbálta feloldani keresztény lelkiismerete és az életet habzsoló természete közötti feszültséget. Többnyire buddhizmussal, de leginkább alkohollal.

Tényleg, aki nem tud semmit az íróról, mit kezd az anyjával váltott francia szavakkal? Honnan tudja majd, hogy Kerouacnak nem, vagy nem teljesen anyanyelve az angol, mert francia ajkú amerikaiként, kanuckként született a Boston melletti Lowellben? Hogy valójában hontalan és mégis mindenhol otthon van.

Jack Kerouac az életben sok tízezer mérföldet megtett Amerikában, mégsem jutott soha sehonnan sehova. Édesanyja mellett halt meg Flodidában. Persze, az alkohol vitte el.

De közben mégis felnőtt. Férfivá lett. Az álmai a lowell-i kamaszé maradtak (megejtően zűrzavaros és gyönyörű könyve, a Dr Sax gyerekkori álmaiból született, amelyeket már akkor is akkurátusan leírt), az élete zátonyra futott, de átesett azon a beavatáson…

… azon, amelyen manapság, úgy tűnik, egyre kevesebben.

A film a  szórakoztatóipar terméke, így beavatás nincs. Jack Kerouac a vásznon kisfiú marad.