Harasztinak nem kellene a pajzstörvényt sürgetnie


Nyilvánvaló, hogy a névtelenül elmondott információk sokszor nem az igazság feltárását, a kormányzati munka ellenőrzését, hanem a politikai ellenfél lejáratását, a hazugságok terjesztését szolgálják. Nagy kérdés akkor, hogy az újságírót és a névtelen forrásokat védő ún. "pajzstörvény" nem épp a kormányzati hazudozók munkáját segítené-e?

 

Sosem voltam híve az ún. „pajzstörvényeknek”, amelyek privilégiumot adnak az újságírók kezébe, hogy névtelen forrásaikat megvédjék a hatóságok elől (ha jól értem, egy ilyen törvény értelmében pl. a riporterek a bíróság felszólítására sem kötelesek a védett forrás kilétét közölni, és bizonyos körülmények között a névtelen forrás által elmondottak is szolgálhatnak bizonyítékul egy sajtóper esetén). Eddig elsősorban definíciós problémáim voltak, nevezetesen: kit is tekintünk manapság újságírónak? Ki határozza meg ezt a kört? Nem célja ennek a postnak ezt a kérdést részletesen körüljárni, elég legyen annyi, hogy egy olyan társadalomban, amely tiszteletben tartja a sajtószabadságot, ennek definíciója legalábbis körülményes, de semmiképpen sem lehet elég szabatos ahhoz, hogy büntetőjogi kategóriát lehessen gyártani belőle. Másfelől könnyen elképzelhető, hogy rossz esetben a pajzstörvény a hanyag újságírói munkát segítené elő, hiszen a félinformációkat, kitalációkat imígyen könyebb körülbástyázni névtelen forrásokkal.
Ám Glenn Greenwald egy kitűnően adatolt cikkben a Slate.com hasábjain egy sokkal nyomósabb és elgondolkoztatóbb érvet hoz fel arra, hogy miért igen veszedelmes egy pajzstörvény. Nevezetesen azt, hogy egy ilyen bírósági kivételezés elsősorban nem a sajtót, hanem a hazugságokat terjesztő kormányzati hivatalnokokat védené. Egy ilyen rendelkezéssel ugyanis az újságírókon csökkenne a nyomás, hogy a lehető legkörültekintőbben járjanak el a névtelen forrás által elmondottak esetében, és a névtelenségben maradó forrásnak is kevésbé kellene tartania a lelepleződéstől, amennyiben tudatosan félrevezette a sajtót.
Mert – habár a titoktartási kötelezettség az együttműködő névtelen forrás esetében kötelező az újságíróra nézve – Glenn Greenwald megjegyzi, a sajtóban és a sajtótudományokkal foglalkozók körében elfogadott nézet az, hogy egyetlen esetben ez a kötelezettség megszűnik: akkor, ha kiderül, hogy a névtelenségben tartott forrás szántszándékkal hazudott a lapnak és akarattal félrevezette annak olvasóközönségét.
Minderre jó példa egy 20 évvel ezelőtti sajtóaffér. 1987-ben Oliver North ezredes, az amerikai szenátus meghallgatásán azt állította, hogy azért hazudott korábban az Irán-Contra fegyverszállítási botrány ügyében a Kongresszusnak, mert számára bebizonyosodott, hogy a törvényhozásra nem lehet rábízni államtitkokat, mivel azok kiszivárognak onnan a sajtónak. Amikor az ezredest arra kérték, mondjon erre példát, azt az esetet említette, amikor a Kongresszusból kiszivárgott a Newsweek című hetilapnak egy terroristaellenes katonai akció terve, amely az Achille Lauro utasszállító hajó eltérítőit szállító egyiptomi repülőgép elfogására irányult. A Newsweek North kijelentése után felfedte a kiszivárogtatás valódi forrását, ami nem éppen volt hízelgő az ezredesre nézve: “… az ezredes nem említette, hogy az elfogás részleteit, amelyeket először a Newsweek közölt címlap sztorijában, nem más szivárogtatta ki, mint North ezredes.”
Greenwald találóan mutat rá: a források titokban tartása egy olyan újságírói modellt feltételez, amelyben a média ellenséges a kormányzattal, és amely média azért használja a névtelen forrásokat, mert olykor ez az egyedüli módja annak, hogy kiderítse, amaz miben sántikál. “De mostanában, nagyon is gyakran, a média a kormányzat karjaként [ágaként] üzemel, és az establishment médiát a kormány arra használja, hogy propagandát és nyilvánvaló hazugságokat terjesszen el”.
Egy-két, Glennwald cikkében is szerepelő vagy most hirtelenjében nekem eszembe jutó amerikai eset (a magyar példákat esetleg a kommentelők összeszedhetik, van egy-két ötletem):
Jessica Lynch (egy tanulságos összefoglaló erről itt).
Judith Miller és az iraki tömegpusztító fegyverek (A niylvánvaló kormányzati hazugságokat terjesztő NY Times riporter ámokfutásáról majd a laptól való különös távozásáról szép összefoglaló a wikipedia bejegyzése. Miller története, különösen a szintén idekívánkozó Plame-ügy kapcsán játszott tisztázatlan és szerintem álságos szerepére, egészen rossz színben tűnteti fel a sajtó egy részének mai gyakrolatát a névtelen forrásokkat illetően.)
A nagy média csindradrattával igaztalanul megvádolt, de azóta tisztázott Steven Jay Hatfill esete az amerikai anthrax ügyben, illetve a tudós, akit aztán helyette vádoltak meg, Dr. Bruce Ivins, aki kevésbé bírta a gyűrődést és július végén öngyilkos lett (az ő történetének apropóján született Glennwald részletes elemzése, amelyből ez a sötétnek látszó ügy is az olvasók elé tárul).

Mindezek után aligha érthető, hogy Haraszti Miklósnak, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadság–képviselőjének miért szívügye egy amerikai pajzstörvény. (Harasztinak a törvényt sürgető véleménye a Washington Postban  is megjelent, ennek a cikknek magyar összegfoglalója az Emasan).

Igaza van abban Haraszti Miklósnak, hogy az "amerikai magatartás modell". De a jelek szerint egy ilyen törvény nem orvosolná azokat a problémákat, amelyek az állam titkolózásából adódnak, miközben megkönnyítené azt, hogy a fősodor sajtót tudatos hazugságok terjesztésére használják fel. Márpedig nem nehéz felismerni azt a buzgalmat, amellyel a félretájékkoztatás és hazugságok esetében a kormányzati PR itt Magyarországon is az amerikai (vagy éppen brit) "példákat" lemásolja.


Close Menu