KezdőlapUncategorizedIgenis, minis...

Igenis, miniszterelnök úr!

Színdarab napi politikai viccekkel, ütődött miniszterelnökkel és minden hájjal megkent kabinetfőnökkel? Yes, Prime Minister!

image
Jelenet a színdarabból. Balról Sir Humphrey Appleby kabinetfőnök (Michael Simkins), a közhivatalnoki kar kiüthetetlen tekintélye, középen Jim Hacker, a kicsit szerény képességű miniszterelnök (Graham Seed)

 

A nyolcvanas években Nagy-Britannia legnépszerűbb tévésorozata volt, egyesek szerint a mai napig a világ legjobb sitcomja (“szituációs komédiája”).  Az Igenis, miniszterelnök úr! most  – színdarab formájában – Oxfordba érkezett – némileg felfrissítve.

Ami kicsit fura, mert az itteni színházhoz értő, egyébként amatőr színjátszó ismerősöm szerint fordítva szokott lenni: vidéki színházban “tesztelik” a közönségen a darabot, utána viszik a londoni West Endre. Úgy tűnik tehát, a darab szervezői elég biztosra mentek…

A színdarabot pénteken volt alkalmam megnézni az Oxford Playhouse-ban, és mivel van benne politika és sajtó is bőséggel, arra gondoltam, miért ne legyen erről (is) ezen a blogon pár sor.

Ami a színpadra írt komédia elődjét, a ma már legendásnak mondott tévésorozatot illeti, a nyolcvanas évek első felében, az  első évadokban Igenis, miniszter úr (Yes, Minister), később Igenis, miniszterelnök úr! (Yes, Prime Minister) címen futott a Margaret Thatcher kormányzása alatt álló Nagy-Britanniában (meg még számos más országban is, a vasfüggöny mögött tudomásom szerint nem).

A televíziós sorozat történésének hátterét és alaphelyzetét egy némileg korlátozott képességű miniszter (később, miniszterelnök) valamint a közvetlen környezetében tüsténkedő közszolgák, legfőképpen a dörzsölt Sir Humphrey Appleby közigazgatási államtitkár (később kabinetfőnök) közötti látszólagos konfliktus adja. Vagyis: hogyan akadályoz meg bármiféle értelmes politikai döntést, reformot a brit társadalomban külön kasztot alkotó közhivatalnoki sereg (Home Civil Service), amely legfőképpen a változatlanságban, a “stabilitás” fenntartásában, illetve létszámának folyamatos duzzasztásában  érdekelt? (Némi adalék ez utóbbihoz: a brit birodalmat annak csúcspontján kevesebb hivatalnok irányította, mint a háború után igencsak összezsugorodott Egyesült Királyságot.)

A konfliktus pedig azért látszólagos, mert értelmes politikai döntés és reform nincs, hiszen az egyes részekben éppenséggel a politika ilyenekkel nem áll elő, annál több abszurd elgondolással, amiből a nézők azt a következtetést vonhatják le: csoda, hogy az ország valahogy működik.  Így érthető a fő bürokrata, Humphrey meggyőződése is, hogy a valódi kormányzati munka a hivatalnokok dolga, illetve az ő feladatuk, hogy a politikusokat saját ostobaságuktól megvédjék, azaz fenntartsák a “stabilitást”.

Az egykori tévésorozat a humor mögött olyan mély meglátásokat, bölcsességeket osztott meg a politikáról a nézőkkel, hogy egy 2004-ben a sorozatról készült dokumentumfilmben hatását – már ami az állam működéséről alkotott képzeteinket illeti – Orwell 1984 című regényének hatásához hasonlították.

Az eredeti sorozat forgatókönyveit író Antony Jay és Jonathan Lynn 2010-ben Igen, miniszterelnök úr! (Yes, Prime Minister) rukkolt elő a színházi változattal, amelyben a jól ismert szereplők, de új történet és új színészek  szórakoztatják – ezúttal – a színházi közönséget.

Meglepően új történet, vagyis inkább aktuális. Nem akarok senkit halálra untatni, ezért erről csak címszavakban:

  • Ázsiából Európába olajat szállító vezeték (nyilvánvaló utalás a Nabucco és a Déli Áramlat körüli hercehurcára)
  • globális felmelegedés
  • pénzügyi világválság
  • deficit
  • képzeletbeli közép-ázsiai diktatúra (Kumranisztán) megmentőnek szánt óriási pénzkölcsöne Európának
  • szexéhes kumranisztáni külügyminiszter
  • 15 éves prostituált állami közbeszerzéssel
  • telefonlehallgatások (á la Murdoch)
  • görög csőd

A darab olyan-amilyen: nem fog katartikus élményt nyújtani, de célját eléri, amennyiben a cél az, hogy két órára kikapcsolja az embert, vagyis szórakoztasson. (Majdhogynem népszínműnek is nevezhetnénk, de hál’ istennek nem táncolnak és nem énekelnek benne.)

Viszont az eredeti “franchise” erejét mutatja, hogy a brit szerzőpáros milyen könnyedséggel illeszt be napi politikai eseményeket a színdarabba, akár utólag is (saját bevallásuk szerint több új poént is beleírtak a 2012-es évadra készülve, pl. a Murdoch-féle sajtóbotrányt és a görög csődöt is). Állandóan frissíthető ez a komédia így: afféle kibővített Hacsek és Sajó, amelynek alaptörténete nem változik, a poénok azonban cserélődhetnek a napi politikai aktualitásoknak megfelelően.

A nyolcvanas évek Magyarországán az eredeti tévésorozatot valószínűleg nem csak politikai okokból nem vetítették, hanem mert a brit közéletet nem ismerő, világtól elzárt magyar nézők a rendkívül feszesre és finomra hangolt párbeszédek, poénok egy részét valószínűleg nem értették volna. Ma már persze más lehet a helyzet, és ami a politika működését illeti, egyik-másik meglátás vagy vicc nagyon is érthető a magyar politika nézőpontjából is.

Elképzeltem ugyanakkor, mi lenne, ha a pesti színházakban is futna egy olyan szatirikus darab, amelynek témája ennyire a napi politika, a kormányzat működése lenne.

Aztán azt, hogyan születne rögtön két változat, egy bal- és egy jobboldali.

Aztán azt, kinek lenne ma Magyarországon kedve ezen nevetni.

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

1 hozzászólás

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok