Színdarab napi politikai viccekkel, ütődött miniszterelnökkel és minden hájjal megkent kabinetfőnökkel? Yes, Prime Minister!

image
Jelenet a színdarabból. Balról Sir Humphrey Appleby kabinetfőnök (Michael Simkins), a közhivatalnoki kar kiüthetetlen tekintélye, középen Jim Hacker, a kicsit szerény képességű miniszterelnök (Graham Seed)

 

A nyolcvanas években Nagy-Britannia legnépszerűbb tévésorozata volt, egyesek szerint a mai napig a világ legjobb sitcomja (“szituációs komédiája”).  Az Igenis, miniszterelnök úr! most  – színdarab formájában – Oxfordba érkezett – némileg felfrissítve.

Ami kicsit fura, mert az itteni színházhoz értő, egyébként amatőr színjátszó ismerősöm szerint fordítva szokott lenni: vidéki színházban “tesztelik” a közönségen a darabot, utána viszik a londoni West Endre. Úgy tűnik tehát, a darab szervezői elég biztosra mentek…

A színdarabot pénteken volt alkalmam megnézni az Oxford Playhouse-ban, és mivel van benne politika és sajtó is bőséggel, arra gondoltam, miért ne legyen erről (is) ezen a blogon pár sor.

Ami a színpadra írt komédia elődjét, a ma már legendásnak mondott tévésorozatot illeti, a nyolcvanas évek első felében, az  első évadokban Igenis, miniszter úr (Yes, Minister), később Igenis, miniszterelnök úr! (Yes, Prime Minister) címen futott a Margaret Thatcher kormányzása alatt álló Nagy-Britanniában (meg még számos más országban is, a vasfüggöny mögött tudomásom szerint nem).

A televíziós sorozat történésének hátterét és alaphelyzetét egy némileg korlátozott képességű miniszter (később, miniszterelnök) valamint a közvetlen környezetében tüsténkedő közszolgák, legfőképpen a dörzsölt Sir Humphrey Appleby közigazgatási államtitkár (később kabinetfőnök) közötti látszólagos konfliktus adja. Vagyis: hogyan akadályoz meg bármiféle értelmes politikai döntést, reformot a brit társadalomban külön kasztot alkotó közhivatalnoki sereg (Home Civil Service), amely legfőképpen a változatlanságban, a “stabilitás” fenntartásában, illetve létszámának folyamatos duzzasztásában  érdekelt? (Némi adalék ez utóbbihoz: a brit birodalmat annak csúcspontján kevesebb hivatalnok irányította, mint a háború után igencsak összezsugorodott Egyesült Királyságot.)

A konfliktus pedig azért látszólagos, mert értelmes politikai döntés és reform nincs, hiszen az egyes részekben éppenséggel a politika ilyenekkel nem áll elő, annál több abszurd elgondolással, amiből a nézők azt a következtetést vonhatják le: csoda, hogy az ország valahogy működik.  Így érthető a fő bürokrata, Humphrey meggyőződése is, hogy a valódi kormányzati munka a hivatalnokok dolga, illetve az ő feladatuk, hogy a politikusokat saját ostobaságuktól megvédjék, azaz fenntartsák a “stabilitást”.

Az egykori tévésorozat a humor mögött olyan mély meglátásokat, bölcsességeket osztott meg a politikáról a nézőkkel, hogy egy 2004-ben a sorozatról készült dokumentumfilmben hatását – már ami az állam működéséről alkotott képzeteinket illeti – Orwell 1984 című regényének hatásához hasonlították.

Az eredeti sorozat forgatókönyveit író Antony Jay és Jonathan Lynn 2010-ben Igen, miniszterelnök úr! (Yes, Prime Minister) rukkolt elő a színházi változattal, amelyben a jól ismert szereplők, de új történet és új színészek  szórakoztatják – ezúttal – a színházi közönséget.

Meglepően új történet, vagyis inkább aktuális. Nem akarok senkit halálra untatni, ezért erről csak címszavakban:

  • Ázsiából Európába olajat szállító vezeték (nyilvánvaló utalás a Nabucco és a Déli Áramlat körüli hercehurcára)
  • globális felmelegedés
  • pénzügyi világválság
  • deficit
  • képzeletbeli közép-ázsiai diktatúra (Kumranisztán) megmentőnek szánt óriási pénzkölcsöne Európának
  • szexéhes kumranisztáni külügyminiszter
  • 15 éves prostituált állami közbeszerzéssel
  • telefonlehallgatások (á la Murdoch)
  • görög csőd

A darab olyan-amilyen: nem fog katartikus élményt nyújtani, de célját eléri, amennyiben a cél az, hogy két órára kikapcsolja az embert, vagyis szórakoztasson. (Majdhogynem népszínműnek is nevezhetnénk, de hál’ istennek nem táncolnak és nem énekelnek benne.)

Viszont az eredeti “franchise” erejét mutatja, hogy a brit szerzőpáros milyen könnyedséggel illeszt be napi politikai eseményeket a színdarabba, akár utólag is (saját bevallásuk szerint több új poént is beleírtak a 2012-es évadra készülve, pl. a Murdoch-féle sajtóbotrányt és a görög csődöt is). Állandóan frissíthető ez a komédia így: afféle kibővített Hacsek és Sajó, amelynek alaptörténete nem változik, a poénok azonban cserélődhetnek a napi politikai aktualitásoknak megfelelően.

A nyolcvanas évek Magyarországán az eredeti tévésorozatot valószínűleg nem csak politikai okokból nem vetítették, hanem mert a brit közéletet nem ismerő, világtól elzárt magyar nézők a rendkívül feszesre és finomra hangolt párbeszédek, poénok egy részét valószínűleg nem értették volna. Ma már persze más lehet a helyzet, és ami a politika működését illeti, egyik-másik meglátás vagy vicc nagyon is érthető a magyar politika nézőpontjából is.

Elképzeltem ugyanakkor, mi lenne, ha a pesti színházakban is futna egy olyan szatirikus darab, amelynek témája ennyire a napi politika, a kormányzat működése lenne.

Aztán azt, hogyan születne rögtön két változat, egy bal- és egy jobboldali.

Aztán azt, kinek lenne ma Magyarországon kedve ezen nevetni.