Kalandozásaim a Magyar Rádió Márványtermében


Azt hiszem, nem hobbim a gyűlölködés. Igaz, túl sokat mérgelődöm. Kevés olyan hivatás van, ahol ez előny, talán ezért lettem újságíró.

A minap felkértek egy pódiumbeszélgetésre, amelynek során igyekeztem megosztani a véleményem a gyűlöletbeszéd-törvényekről – meglehet, mondandóm egy kicsit csapongóra sikerült. (Minden tiszteletem azoké a kollégáké, akiknek a szerteágazó beszélgetésből összefoglalót kellett írniuk.)

Nagyon röviden: persze, hogy ezen a témán is szoktam füstölögni. Feleslegesnek tartom az ilyen szabályozást.

A Gyűlöletbeszéd és szabályozása a médiában címmel rendezett kerekasztal-beszélgetésre a Médiatanács Médiatudományi Intézetének szervezésében ma délelőtt került sor a Magyar Rádió Márványtermében. Megtisztelő társaságban, kilencedmagammal ülhettem a pódiumra. (A beszélgetés további résztvevői: Gulyás István, MTVA; György Bence, TV2; Jó Balázs, NMHH; Kotroczó Róbert, RTL Klub; Kovács Tibor, Magyar Lapkiadók Egyesülete; Szikszai Péter, Hír TV; Weyer Balázs, Főszerkesztők Fóruma és a moderátor, Dr. Koltay András.)

Miért éppen Ruanda?

Amikor a témához az előző napokban jegyzeteket készítettem, akkor két példának néztem utána. Az egyik a ruandai Radio Télévision Libre des Mille Collines dicstelen szerepe volt az 1994-es, felfoghatatlanul hatékony népirtásban. A másik pedig a gyűlöletbeszéd szingapúri szabályozása.

Miért is?

Alapvetően idegenkedek a gondolatbűn intézményétől. (George Orwell  vagy Albert Camus mit szólt volna egy ilyen vitához?) Ám az 1994-ben történt ruandai népirtás jutott eszembe, ahol néhány hét leforgása alatt nyolcszázezer embert gyilkoltak meg. És egy gyűlöletbeszédet sugárzó ruandai rádió.

Ez a ruandai rádió kétségtelenül egyik katalizátora volt az eseményeknek. Az ott elhangzó információk (pl. a lemészárlandó szomszédok azonosítása, lakcímek, rendszámtáblák közzététele) bizonyára növelte a népirtás hatékonyságát, és elősegítette, hogy kialakuljon az a tömegpszichózis, amelyben a morális gátak leomlottak a gyilkosokban: több helyen olvasni arról, egyik kezükben ott volt a machete, a másikban a zsebrádió.

Ám feltettem magamban a kérdést: megakadályozta volna ezt a genocídiumot a gyűlöletbeszéd szabályozása? Megfogalmazhatom még abszurdabb módon. Vajon egy ilyen rádióadó működése előidézett volna hasonló tragédiát, mondjuk Svájcban?

Nem akarok itt történelmi fejtegetésbe bonyolódni, valamint Afrika gyarmati múltjáról, a vonalzóval meghúzott határokról nagyívű gondolatokat megfogalmazni. A kérdést nyilván provokatívnak szántam.

A ruandai erőszakhullám halálos elegy robbanásának tűnik, amely képletnek csak egyik összetevője volt a rádió működése. A hutu szélsőségesek által működtetett és hutu üzletemberek által pénzelt kereskedelmi rádió “csupán” egyik eszköze volt egy gondosan és előre eltervezett genocídiumnak, amely a tuszi kisebbség teljes eltörlését tűzte ki célul.

A XX. század genocídiumairól szerintem általában is elmondható: a gyűlöletbeszéd, a kirekesztettek megbélyegzése a tömeggyilkosságoknak egyik eszköze volt, nem pedig kiváltó oka.

Absztrakciók

Mindezzel nem bagatellizálni kívánom az ilyen megnyilvánulások elharapódzásának veszélyeit, hiszen nem kell ahhoz tömeggyilkosságnak történnie, hogy a közbeszéd radikalizálódása aggodalommal töltsön el bennünket. Ám ha magyar viszonylatban felteszem a kérdést, hogy megoldana-e bármit is egy gyűlöletbeszéd-törvény, a válasz épp olyan abszurdnak hat, mint Ruanda esetében.

Magyarországon a növekvő türelmetlenség nem ok, hanem okozat. Tünet. Azt mondanám, hogy az azon való rágódás, miképpen szankcionáljuk a gyűlöletbeszédet, nem pótolja a leszakadó társadalmi csoportok megszűnt munkahelyeit. Nem helyettesíti az elsodort magyar nehézipart, feldolgozóipart és könnyűipart. (És még sorolhatnám.) Az ellopott vagyont.

Ha integrációt emlegetünk, ezek a leglényegesebb kérdések, nem pedig a gyűlöletbeszéd vagy bármilyen jól csengő roma stratégia. (Nehéz visszavezetni bárkit is a munka világába, ha nincs hozzá képzettségének megfelelő munkahely.)

Visszatérve kicsit Ruandához. Olykor az absztrakt elgondolások és az idealista megközelítés azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen a valósággal foglalkozni. 1994 április hatodikán, amikor Ruandában már elszabadult a pokol, Washingtonban, a külügy sajtótájékoztatóján Prudence Bushnell a ruandai szörnyűségeket ecsetelte újságíróknak. Őt azzal bízta meg a kormányzat, hogy levezényelje az amerikai állampolgárok kimenekítését. Ekkor már megszületett a döntés, hogy Amerika nem avatkozik be a konfliktusba, és semmilyen más külföldi szerepvállalást sem támogat az országban. (A Clinton-adminisztráció újabb szomáliai típusú kudarctól rettegett.) A Ruandában állomásozó ENSZ-erők kanadai parancsnoka eközben erősítésért könyörgött. Roméo Dallaire rosszul felszerelt egységeinek legjobb csapatait, a belga katonákat hamarosan kivonták a térségből. A katonák csak a külföldiek evakuálásának segítését kapták parancsba.

Bushnell után Michael McCurry külügyi szóvivő foglalta el a pulpitust. Témát váltott. A ruandai helyzettől teljesen függetlenül egynémely külföldi országot kárhoztatott amiatt, hogy akadályozzák a Schindler listája című film bemutatását. “Ez a film megindítóan mutatja be…a huszadik legborzasztóbb katasztrófáját” – mondta– “és megmutatja, hogy a népirtás közepette mennyit tehet akár egyetlen ember is.”

Mindeközben, a ruandai evakuálás során, a tuszi menekülteket, akik tudták, hogy az ENSZ-katonák távozása után halál vár rájuk, lerugdosták a távozó katonai járművekről. A kanadai parancsnok végül pár száz megmaradt katonájával is több tízezer ember védelmét biztosította: kiderült, olykor pár katona elegendő elrettentő erő volt a gyilkosságok megakadályozásához. Nem tudom, hogy Dallaire parancsnok látta-e a Schindler listáját.

Miért éppen Szingapúr?

Persze lehet gyűlöletbeszéd-törvényekkel is bíbelődni. Nem példa nélküli, hogy a szólásszabadság korlátozása a társadalmi békesség megteremtésének egyik garanciája. Viszont ahhoz, hogy ez a felfogás működjön, úgy vélem, egyrészről autoriter berendezkedésre, másrészről pedig perspektívát nyújtó, egyenletes gazdasági fejlődésre lenne szükség. Ezért említettem a szingapúri példát, ahol erős gyűlöletbeszéd-szabályozás van. Tekintélyelvű kormányzás. És kétségbevonhatatlanul látványos gazdasági fejlődés. (És lám, Szingapúrból nem érkeznek olyan hírek, amelyek az etnikai feszültségek kiéleződéséről, vallási köntösben megjelenő politikai fanatizmusról szólnának.)

Erre mondtam a beszélgetésen azt, döntsük el, mit szeretnénk. Ha az előttünk lebegő vágykép a demokrácia, akkor szerintem – bármennyire sok víz folyt le azóta a Dunán – a magyar Alkotmánybíróság 1992-es döntése ma is iránymutató. Ez elvetette a gyűlöletbeszéd törvényeket, több egyéb kifogás mellett azért, mert az ilyen megnyilvánulások súlyát nem tartotta arányosnak a szólásszabadság korlátozásának veszélyeivel. Illetve kinyilvánította: a gondolatok nem képezhetik egy büntetőeljárás alapjait. Ez az érvelés tulajdonképpen az USA első alkotmánykiegészítésének, illetve az ottani Legfelsőbb Bíróság későbbi döntéseinek szellemiségét tükrözi.

E megközelítés – járjon bármilyen sok anomáliával – még mindig járhatóbb útnak tűnik, mint hol ezért, hol azért a szólásszabadságot megnyesegetni.

Ami nem biztos, hogy minden esetben káros, de Magyarország problémáit nem fogja megoldani.


Close Menu