Kezdőlap Uncategorized Kalandozásaim...

Kalandozásaim a Magyar Rádió Márványtermében

Azt hiszem, nem hobbim a gyűlölködés. Igaz, túl sokat mérgelődöm. Kevés olyan hivatás van, ahol ez előny, talán ezért lettem újságíró.

A minap felkértek egy pódiumbeszélgetésre, amelynek során igyekeztem megosztani a véleményem a gyűlöletbeszéd-törvényekről – meglehet, mondandóm egy kicsit csapongóra sikerült. (Minden tiszteletem azoké a kollégáké, akiknek a szerteágazó beszélgetésből összefoglalót kellett írniuk.)

Nagyon röviden: persze, hogy ezen a témán is szoktam füstölögni. Feleslegesnek tartom az ilyen szabályozást.

A Gyűlöletbeszéd és szabályozása a médiában címmel rendezett kerekasztal-beszélgetésre a Médiatanács Médiatudományi Intézetének szervezésében ma délelőtt került sor a Magyar Rádió Márványtermében. Megtisztelő társaságban, kilencedmagammal ülhettem a pódiumra. (A beszélgetés további résztvevői: Gulyás István, MTVA; György Bence, TV2; Jó Balázs, NMHH; Kotroczó Róbert, RTL Klub; Kovács Tibor, Magyar Lapkiadók Egyesülete; Szikszai Péter, Hír TV; Weyer Balázs, Főszerkesztők Fóruma és a moderátor, Dr. Koltay András.)

Miért éppen Ruanda?

Amikor a témához az előző napokban jegyzeteket készítettem, akkor két példának néztem utána. Az egyik a ruandai Radio Télévision Libre des Mille Collines dicstelen szerepe volt az 1994-es, felfoghatatlanul hatékony népirtásban. A másik pedig a gyűlöletbeszéd szingapúri szabályozása.

Miért is?

Alapvetően idegenkedek a gondolatbűn intézményétől. (George Orwell  vagy Albert Camus mit szólt volna egy ilyen vitához?) Ám az 1994-ben történt ruandai népirtás jutott eszembe, ahol néhány hét leforgása alatt nyolcszázezer embert gyilkoltak meg. És egy gyűlöletbeszédet sugárzó ruandai rádió.

Ez a ruandai rádió kétségtelenül egyik katalizátora volt az eseményeknek. Az ott elhangzó információk (pl. a lemészárlandó szomszédok azonosítása, lakcímek, rendszámtáblák közzététele) bizonyára növelte a népirtás hatékonyságát, és elősegítette, hogy kialakuljon az a tömegpszichózis, amelyben a morális gátak leomlottak a gyilkosokban: több helyen olvasni arról, egyik kezükben ott volt a machete, a másikban a zsebrádió.

Ám feltettem magamban a kérdést: megakadályozta volna ezt a genocídiumot a gyűlöletbeszéd szabályozása? Megfogalmazhatom még abszurdabb módon. Vajon egy ilyen rádióadó működése előidézett volna hasonló tragédiát, mondjuk Svájcban?

Nem akarok itt történelmi fejtegetésbe bonyolódni, valamint Afrika gyarmati múltjáról, a vonalzóval meghúzott határokról nagyívű gondolatokat megfogalmazni. A kérdést nyilván provokatívnak szántam.

A ruandai erőszakhullám halálos elegy robbanásának tűnik, amely képletnek csak egyik összetevője volt a rádió működése. A hutu szélsőségesek által működtetett és hutu üzletemberek által pénzelt kereskedelmi rádió “csupán” egyik eszköze volt egy gondosan és előre eltervezett genocídiumnak, amely a tuszi kisebbség teljes eltörlését tűzte ki célul.

A XX. század genocídiumairól szerintem általában is elmondható: a gyűlöletbeszéd, a kirekesztettek megbélyegzése a tömeggyilkosságoknak egyik eszköze volt, nem pedig kiváltó oka.

Absztrakciók

Mindezzel nem bagatellizálni kívánom az ilyen megnyilvánulások elharapódzásának veszélyeit, hiszen nem kell ahhoz tömeggyilkosságnak történnie, hogy a közbeszéd radikalizálódása aggodalommal töltsön el bennünket. Ám ha magyar viszonylatban felteszem a kérdést, hogy megoldana-e bármit is egy gyűlöletbeszéd-törvény, a válasz épp olyan abszurdnak hat, mint Ruanda esetében.

Magyarországon a növekvő türelmetlenség nem ok, hanem okozat. Tünet. Azt mondanám, hogy az azon való rágódás, miképpen szankcionáljuk a gyűlöletbeszédet, nem pótolja a leszakadó társadalmi csoportok megszűnt munkahelyeit. Nem helyettesíti az elsodort magyar nehézipart, feldolgozóipart és könnyűipart. (És még sorolhatnám.) Az ellopott vagyont.

Ha integrációt emlegetünk, ezek a leglényegesebb kérdések, nem pedig a gyűlöletbeszéd vagy bármilyen jól csengő roma stratégia. (Nehéz visszavezetni bárkit is a munka világába, ha nincs hozzá képzettségének megfelelő munkahely.)

Visszatérve kicsit Ruandához. Olykor az absztrakt elgondolások és az idealista megközelítés azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen a valósággal foglalkozni. 1994 április hatodikán, amikor Ruandában már elszabadult a pokol, Washingtonban, a külügy sajtótájékoztatóján Prudence Bushnell a ruandai szörnyűségeket ecsetelte újságíróknak. Őt azzal bízta meg a kormányzat, hogy levezényelje az amerikai állampolgárok kimenekítését. Ekkor már megszületett a döntés, hogy Amerika nem avatkozik be a konfliktusba, és semmilyen más külföldi szerepvállalást sem támogat az országban. (A Clinton-adminisztráció újabb szomáliai típusú kudarctól rettegett.) A Ruandában állomásozó ENSZ-erők kanadai parancsnoka eközben erősítésért könyörgött. Roméo Dallaire rosszul felszerelt egységeinek legjobb csapatait, a belga katonákat hamarosan kivonták a térségből. A katonák csak a külföldiek evakuálásának segítését kapták parancsba.

Bushnell után Michael McCurry külügyi szóvivő foglalta el a pulpitust. Témát váltott. A ruandai helyzettől teljesen függetlenül egynémely külföldi országot kárhoztatott amiatt, hogy akadályozzák a Schindler listája című film bemutatását. “Ez a film megindítóan mutatja be…a huszadik legborzasztóbb katasztrófáját” – mondta– “és megmutatja, hogy a népirtás közepette mennyit tehet akár egyetlen ember is.”

Mindeközben, a ruandai evakuálás során, a tuszi menekülteket, akik tudták, hogy az ENSZ-katonák távozása után halál vár rájuk, lerugdosták a távozó katonai járművekről. A kanadai parancsnok végül pár száz megmaradt katonájával is több tízezer ember védelmét biztosította: kiderült, olykor pár katona elegendő elrettentő erő volt a gyilkosságok megakadályozásához. Nem tudom, hogy Dallaire parancsnok látta-e a Schindler listáját.

Miért éppen Szingapúr?

Persze lehet gyűlöletbeszéd-törvényekkel is bíbelődni. Nem példa nélküli, hogy a szólásszabadság korlátozása a társadalmi békesség megteremtésének egyik garanciája. Viszont ahhoz, hogy ez a felfogás működjön, úgy vélem, egyrészről autoriter berendezkedésre, másrészről pedig perspektívát nyújtó, egyenletes gazdasági fejlődésre lenne szükség. Ezért említettem a szingapúri példát, ahol erős gyűlöletbeszéd-szabályozás van. Tekintélyelvű kormányzás. És kétségbevonhatatlanul látványos gazdasági fejlődés. (És lám, Szingapúrból nem érkeznek olyan hírek, amelyek az etnikai feszültségek kiéleződéséről, vallási köntösben megjelenő politikai fanatizmusról szólnának.)

Erre mondtam a beszélgetésen azt, döntsük el, mit szeretnénk. Ha az előttünk lebegő vágykép a demokrácia, akkor szerintem – bármennyire sok víz folyt le azóta a Dunán – a magyar Alkotmánybíróság 1992-es döntése ma is iránymutató. Ez elvetette a gyűlöletbeszéd törvényeket, több egyéb kifogás mellett azért, mert az ilyen megnyilvánulások súlyát nem tartotta arányosnak a szólásszabadság korlátozásának veszélyeivel. Illetve kinyilvánította: a gondolatok nem képezhetik egy büntetőeljárás alapjait. Ez az érvelés tulajdonképpen az USA első alkotmánykiegészítésének, illetve az ottani Legfelsőbb Bíróság későbbi döntéseinek szellemiségét tükrözi.

E megközelítés – járjon bármilyen sok anomáliával – még mindig járhatóbb útnak tűnik, mint hol ezért, hol azért a szólásszabadságot megnyesegetni.

Ami nem biztos, hogy minden esetben káros, de Magyarország problémáit nem fogja megoldani.

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok