KezdőlapGondolatA közéleti sa...

A közéleti sajtó és az ígéret földje (1.): A Politis tikkadó előfizetési felhívása

Miért fizessek elő valamire, amiből ingyen is van, és miért fenyegetőzik a monitoromon a sajtó kimúlásával „Politis” felirat alatt ez az alak? Sokan tehették fel ezeket a kérdéseket maguknak, mióta csak Dudás Gergely, az Index volt főszerkesztője az Indiegogón gyűjtésbe kezdett, hogy új, „minőségi” lapot teremtsen, kivel a haza fényre derül.

Szomorú pillanatok ezek: Dudás Gergelynek nem lesz újságja — legalábbis így nem —, ez már eldőlni látszik, és nem a káröröm beszél belőlem, hiszen az olykor kicsit idegesítő kampány ellenére drukkoltam a Politisnek, és ezt demonstrálandó még egy előfizetést is vásároltam.

Csakhogy a közösségi adományokból elindítani tervezett új hírportál ügye eddig a vártnál kevesebb aggódó honpolgár fantáziáját mozgatta meg: a tervezett 30.000 előfizetőből a mai napig háromezren sem jelezték támogatási szándékukat. Vagyis nem vásároltak éves előfizetést a még egyébként nem létező Politisre. Eközben a kampány végének határideje vészesen közeleg, és már csak pár napja van a csapatnak arra, hogy a megcélzott 990.000 eurós indulótőke maradékát összekalapozza a közösségi finanszírozóoldalon.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 1. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Az előirányzatnak jelen állás szerint kb. a kilencven százaléka hiányzik. Hogy nyolcszáz-nyolcvanezer euró bedőljön az utolsó pillanatban a ládikóba, ez vajmi kétséges. (Elképzelhető persze, létezik egy zseniális B-terv, mondjuk egy eddig háttérben maradt befektető — ezt Dudás Gergely cáfolta — ez még nem teljesen világos.)

El lehetne merülni nemzetkarakterológiai fejtegetésekbe, hogy így a tunya magyar, meg úgy „az életünket és vérünket igen, de zabunkat nem” mentalitás, meg hogy cselekvő polgárság, hol vagy. Lehetne rugdosni eközben Dudás Gergelyt, hogy miért olyan kampányt ötlött ki, amilyet. (Talán nem volt túl jó ötlet a jelenleg — még — működő közéleti szerkesztőségeket fikázni a felhívásban, hiszen ezekben nagyon sok tisztességes újságíró és szerkesztő állja a sarat böcsülettel. És az sem biztos, hogy célravezető, ha egy ilyen kampány csak az olvasók rémisztgetésével, világvége-hangulattal operál: az állandó rettegtetésből talán épp a megcélzott, tájékozottabb olvasóknak van elege széles e honban.)

Ám most nem a kampány kritikájára kell összpontosítani. Már csak azért sem, mert az egész felhajtás, még így a kudarc előszobájában is, fontos ügyre irányította rá a figyelmet, és így is nagyon előremutató próbálkozás volt. (Mintegy villanófénybe helyezi a kérdést az is, hogy a Facebook ezekben az órákban csavart ismét egyet algoritmusán, ami lehet, még reménytelenebb helyzetbe sodorja majd a hírszerkesztőségeket.)

És mivel a közel 3000 előfizető nem is rossz eredmény, szerintem érdemes tenni azért, hogy ez a figyelem most ne párologjon el.

Annyi keveset például én is tehetek, hogy a téma, az előfizetéses tartalom, a változtatás szükségességének taglalása itt a blogon is megjelenik. Fejtegetésemben viszont egy kicsit más szempontból próbálom majd megvilágítani a jelenlegi, meglehetőst súlyos helyzetet, illetve az ahhoz vezető utat. Másképpen, mint ahogy azt Dudás Gergely felhívó szózata — egyébként kimerítően — ecsetelte.

De még mielőtt ebbe belekezdek, egy fontos megjegyzés: nem sajnálkozni és siránkozni szeretnék, csak tényeket rögzíteni. Balgaság régmúlt korok elképzelt idilljébe visszavágyni, így én sem a tömegsajtó nagy korszakait sírom vissza. Ennek semmi értelme nem lenne. Szóval azzal kellene kezdeni valamit, ami van. Így csupán arra mutatnék rá, hogy mi van. Ami van, azonban nem az az ígéret földje, amire a 2000-es évek elején az online sajtó igyekezett. Ezt fontos megérteni. Megérteni azt, mi lehetne ahelyett, ami most nem jó, vagy nem jól működik.

Viszik a kasszát!

Szóval az van, hogy közéleti médiát hirdetésekből finanszírozni már nem lehet. Ez valóban nagy gond, de nem a legnagyobb: a „tényalapú” újságírás, a közéleti média azért is bajban van, mert „szétcsomagolták”.

Ez most így biztos viccesen hangzik, pedig annyira nem az. De mielőtt lelőném a poént, mit értek ezalatt, azért nézzük meg azt is, mi van a hirdetésekkel.

Az a modell, ami arról szólt, hogy mondjuk egy politikai napilapot vagy közéleti hírportált hirdetésekből finanszírozzanak, összeomlóban van. Vagy már össze is omlott.

Korábban ugyanis — a papír vagy a közösségi média előtti korban — a hirdetés rá volt utalva arra, hogy a sajtó csatornáin „utazzon”, ezeken a szupersztrádákon érje el az olvasót, vagyis a hirdetések célcsoportjait. Egy-egy újságban a hírek össze voltak „csomagolva” a hirdetésekkel — elválaszthatatlan szimbiózisban éltek, és ezt a szupersztrádát, a terjesztési hálózatot, a kiadóvállalatok ellenőrizték (adott esetben saját terjesztést tartottak fenn a rikkancstól az újsághordó fiún át a teherautókig, vagy a kisebb piacokon szövetségbe tömörülve képviselték érdekeiket a terjesztést megszervező postaszolgáltatásnál). Ez pedig azért volt lehetséges, mert az olvasók — legalábbis nagy tömegekben — más módon nem, vagy csak nehezen fértek hozzá azokhoz a szolgáltatásokhoz, információkhoz, amelyeket a napilapokban találtak meg.

A digitális korban sok minden megváltozott. De a közkeletű vélekedésekkel szemben a szerkesztőségek nem azért vannak bajban, mert senki sem óhajt már híreket papíron olvasni. Nem az a lényeg ugyanis, hogy papíron vagy képernyőn: a lényeg abban van, ki kontrollálja a terjesztési hálózatokat?

A terjesztési hálózat ugyanis kikerült a kiadók kontrollja alól: a hirdetőknek egyre kevésbé, vagy egyáltalán nincs szüksége a XX. században kialakult tömegmédiára ahhoz, hogy célcsoportjaikat megtalálják. Különösen így van ez a közösségi média földcsuszamlás-szerű térnyerését követően: a Google és a Facebook rendszere ma már kifinomult célzási lehetőséget biztosít arra, hogy a reklámozók a médiát megkerülve, e digitális platformokon keresztül juttassák el üzeneteiket a lehetséges vásárlóikhoz.

Hogy mekkora a Google és a Facebook ikercsillagainak ereje ebben az új hirdetési univerzumban, azt jól mutatják a GroupM, a világ egyik legnagyobb médiahirdetési vállalkozásának év végi számai. A Hollywood Reporter által idézett adatok szerint 2017-ben a világ digitális reklámköltésének 84 százaléka (!) a két óriáshoz folyt be (igaz, ebben a statisztikában Kína nem szerepel, ahol a két multi tevékenységét erősen korlátozza az állam).

Az új terjesztőhálózatok nem egyszerűen otthagyták a szerkesztőségeket, inkább infúzióra kötötték őket. A legyengült hírmédia cikkeinek, híreinek fő „terjesztői” ma már főként ugyanezek az új platformok. A cikkekkel legtöbben a Facebookon találkoznak, vagy Google-kereséseik eredményei során. Tehát az új terjesztőhálózatok a közéleti sajtó által előállított cikkeket is felhasználják forgalmuk növelésére, és ebből szépen profitálnak. A korábbi gyakorlattal szemben azonban a hirdetési bevételekből csak filléreket hagynak azoknál, akik e tartalmak előállítását finanszírozzák. (Képzeljünk el egy rikkancsfiút, aki felmarkolja a reggeli lapokat, eladja azokat az utcán, majd semmit sem ad vissza a pénzből a kiadónak. Kábé ez történik most.)

A Facebook lehetetlen helyzetbe taszítja a szerkesztőségeket

Az utóbbi időben előállt az a helyzet, hogy már a szerkesztőségeknek kell fizetniük azért, hogy egyébként ingyen kínált cikkeiket eljuttassák az olvasókhoz: a Facebook például addig-addig „optimalizálta” az üzleti Facebook-oldalak elérését, hogy azoknak immár extrém nehéz bejuttatniuk kiposztolt tartalmaikat a felhasználók hírfolyamába, hiába “lájkolják” az olvasók ezeket az oldalakat. Legalábbis ingyen.

Épp most csütörtökön, január 11-én jelentette be a Facebook, hogy ismét jelentősen változtatott azon, hogyan és milyen tartalom kerül az egyéni hírfolyamokba. Nem nehéz kitalálni, kik ennek a vesztesei. A Facebook eztán még inkább előnyben részesíti a kommenteket, lájkokat kiváltó személyes posztokat, amelynek következtében a szerkesztőségek által megosztott cikkek újfent hátrébb sorolódnak. Ahogy a vállalat közleménye fogalmaz:

Mivel a hírfolyamban a hely korlátozott, az, hogy a barátok és családtagok posztjaiból, valamint a párbeszédet beindító bejegyzésekből  többet jelenítünk meg azt is jelenti, hogy kevesebb nyilvános tartalmat fogunk mutatni, ideértve a kiadók és üzleti vállalkozások videóit és más posztjait.

Mark Zuckerberg, a Facebook elnök-vezérigazgatója még egyértelműbben fogalmaz a közleményben is idézett Facebook-posztjában (kiemelés tőlem):

Kevesebb nyilvános tartalmat fogsz látni üzleti vállalkozásoktól, márkáktól és a médiától.

Jeff Jarvis online médiaguru, aki az elmúlt évtizedben lelkesen üdvözölte és kommentálta a Web 2.0 információs forradalmat, már egyáltalán nem látja annyira rózsaszínben az új világot. Ahogy a Facebook döntése kapcsán kifakadt:

„Aggódóm, mert most, hogy a Facebook társadalmunkban a hírek és az információ elsődleges terjesztőjévé vált, egyszerűen nem teheti meg, hogy lerázza magáról felelősségét — függetlenül attól, hogy akarta-e ezt a felelősséget — abban, hogy az állampolgárok tájékozódását segítse.”

Lehet, hogy a médiacégek helyzete a Facebook algoritmusainak szempontjából eltér a cipőfelsőrész-készítőkétől. De sajnos attól tartok a tegnapi nap során világszerte, így Magyarországon is, újabb érzékeny veszteséget szenvedtek a médiavállalatok Facebook-elérési mutatói.

De máképp is fogalmazhatunk: Mark Zuckerberg cége egyre inkább azon van, hogy a szerkesztőségek posztjait csak fizetett hirdetés formájában lássák a Facebookozók. Az álhírek elleni küzdelem hangzatos jelszavai ellenére ez van.

[irp posts=”3992″ name=”Új amerikai útmutató az álhírekhez a Harvardról – Plusz: a Századvég fake news száma”]

Nem véletlen, hogy Avinash Kaushik, a világ egyik legfelkapottabb webanalatika szakértője pár héttel ezelőtt azt tanácsolta blogján: a cégek sokkal jobban járnak, ha egyszerűen beszüntetik tevékenységüket a Facebookon, és az erre szánt pénzt értelmesebb dolgokra fordítják.

Hasonlóan folyamatosan buherálja a Google is keresőalgoritmusát. Amivel önmagában nincs gond, hiszen az övé, úgy optimalizálja, ahogy jónak látja. Csakhogy a szerkesztőségek nem webfejlesztők: nincs az a pénz és technikai tudás, amivel követni lehetne az állandó változtatásokat. Márpedig az újságírók cikkírással szeretnék tölteni az idejüket, nem „SEO-optimalizálással” — az egy másik szakma, akárhogy is.

A hírek szétcsomagolása

A fentiekben leírtak igen fontos fejleményt foglalnak össze, ám mindeközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy olyan drámai átalakulásról, ami sokkal korábban bekövetkezett, és már akkor előrevetítette a nagyobb szerkesztőségek összeomlását, mielőtt a Facebook a színre lépett volna.

Tehát akkor itt jönne az, amit a hírmédia szétcsomagolásának neveztem.

Arról van szó, hogy ebben a nagy átalakulásban nem csupán a hirdetések kerestek más csatornákat, hanem mindaz a tartalom is, amellyel összekapcsolva a nagy napilapok (vagy általános hírportálok) legköltségesebb válllakozásai, a közéleti, politikai hírek szélesebb olvasóközönséget tudtak elérni. Nevezetesen azokról a szolgáltató jellegű információkról vagy „puha híreknek” tekintett tartalmakról (életmód, egészség stb.) van szó, amelyeket korábban az olvasó a napilapokban, vagy az általános hírportálokon kapott meg, a politikai hírekkel együtt — és rengeteg más információval egyetemben, „egy csomagban”.

Csak néhány tételt sorolok fel, hogy teljesen világos legyen, miről beszélek (zárójelben adok példát arra, hova vándoroltak át ezek az információk):

  • mozi- és színházműsor, kritikák (pl. imdb, port.hu)
  • apróhirdetések (pl. eBay, Vatera)
  • árfolyamok (pl. bux.hu)
  • párkeresés (pl. Tinder)
  • használt autó (pl. hasznaltauto.hu)
  • ingatlan (pl. ingatlan.hu)
  • álláshirdetések (pl. linkedIn, jobinfo.hu)
  • sporteredmények (valamely sport szakportál, pl. nso.hu)
  • életstílus tanácsadók (életmód blogok, portálok)

Nincs ezzel természetesen semmi baj, a világ fejlődik, változik és a többi. Csak rögzíteni kell: ezek a szolgáltatások (is) finanszírozták a politikai hírek egyébként önmagában ráfizetéses „előállítását”.

Amikor tíz évvel ezelőtt a nyomtatott lapok kimúlása szélesebb körben téma lett, sokan akadtak az új internetes szerkesztőségekben, akik nem vették észre, hogy az átalakulás nem csupán a „papírt” érinti: a papír ugyanis itt másodlagos szempont, és ez a folyamat mára az általános közönséget megcélzó, átfogó hírmenüt kínáló digitális szerkesztőségeket is elérte — és nem csak a Facebook miatt.

Az irány a weben legkésőbb az ún. híraggregátor oldalak megjelenésével nyilvánvaló volt: ezek az oldalak már jóval a Facebook előtt hathatósan „csomagolták” szét az újságok addig egybefűzött tartalmait, és kínálták őket fogyasztásra úgy, hogy az olvasó számára másodlagossá vagy teljesen lényegtelenné vált, éppen melyik lap hírportálján jár.

Eközben természetesen megjelenítették az új versenyzők tartalmait is. A szakportálok, tematikus oldalak, életmód és népszerű pszichológiai szájtok szárba szökkenése pedig elvitte a szerkesztőségekből a kevés kiadással sok bevételt termelő részt, és meghagyta a sok pénzzel előállítható, de minimális bevételt hozó vállalkozást: a közéleti, politikai híreket.

Ugyanaz történt, mint egy rosszul levezényelt privatizáció során, amikor a vállalat hasznot termelő részlegeit kiszervezik, a veszteségeseket pedig a cégben hagyják.

Az említett szolgáltatások elveszítése mellett ráadásul az életmód és egészség témakörök eleve kifejezetten azok a tartalmak, amelyekhez szeretik „hozzákapcsolni” magukat a hirdetők még mostanság is, a politikai elől viszont egyre inkább menekülnek. Különösen egy olyan országban, ahol abból csak bajuk származhat.

Belátható tehát, hogy az olyan témákban született cikkek, mint a Tizenkét dolog, mire figyelj oda, hogy tartós legyen a kapcsolatod, meg a Harminckét fontos teendő azért, hogy ne folyjék a taknyod télen, profitábilisabb vállalkozások önállóan: nincs velük sok meló, és sem a „párkapcsolat”, sem a bacilus nem fog perelni, „leleplezésükhöz” pedig nem kell közadat-igénylés vagy cégbírósági kutakodás, és nem kell hozzá a társadalom perifériájára csúszott emberekkel sem beszélgetni.

Viszont a Google-on vagy a Facebookon keresztül érkezve tökmindegy, hogy hol olvasod ezeket a cikkeket (mármint ha amúgy rendesen össze vannak rakva).

A figyelem szétcsomagolása

De ez még nem minden. Elég egyértelmű, ezért sok helyet nem vesztegetnék rá, viszont itt is rögzíteni kell: mindeközben a hírmédia nem csak a hírfolyamba való bekerülésért, hanem — ha már sikerült beférkőznie oda — az olvasók egyre széttöredezettebb figyelméért is versenyez a közösségi médiában. Videókkal, Facebook-posztokkal, online játékokkal küzd, próbálja terelgetni cikkei felé a nagyérdeműt, mint egy hoppmester a vásárban a cirkuszi sátor előtt. A konkurencia pedig csupa olyan cukiság, amiből korábban tulajdonképpen csak egy „versenytárs” médium adott könnyen elérhető kínálatot: a televízió.

Ha az iméntiekben a tartalom szétcsomagolásáról esett szó, akkor most ezt hívnám a figyelem szétcsomagolásának.

A figyelem tehát darabjaiban van, és ezekért a kis darabokért ádáz csata dúl. Talán nem véletlen, hogy olyan korban élünk, amelyben általános a panasz: nincs időm. A „semmire nincs időm” világkorszakról már korábban írtam, itt nem fejteném ki újra ezt részleteiben (aki kíváncsi, olvassa el itt).

[irp posts=”1578″ name=”Az újságíró és a szörny”]

Annyit tennék most mindehhez hozzá, hogy miközben mindenki őrültként nyomogatja a telefonját, mégis szénné kattintják az olvasók azokat a cikkeket — a Magyar Nemzetnél legalábbis így volt, de gyanítom, így lehet ez máshol is — amelyek olyan emberekről szólnak, akik ezt tudatosan már nem csinálják: a család, aki kiköltözött egy jurtába a városból; 21. századi emberek a havason; remete az erdőben, Fa Nándor a világóceán habjain — ezeknek a cikkeknek a népszerűsége olykor veszedelmesen megközelíti a macskás videókét.

Csodálatos az ember, mindig arra vágyik, ami éppen nagyon nincs az életében. De jelzés is ez arra: nagy az igény a lelassulásra, a figyelem összeszedésére, a mélyebb megértésre.

A kérdés, kiszolgálhatóak-e ezek az igények úgy, hogy ne menjen csődbe egy szerkesztőség? Vannak ugyanis újságírók, akik annyira megátalkodottak, hogy a fentiekben festett baljós összkép ellenére sem a nátháról szeretnének írni. És feltételezhetően sok olyan olvasó is van, akiket nem csak az orális szex tíz pontban összefoglalt rejtelmei érdekelnek. (Hiába, különbözőek vagyunk.)

Mi legyen hát velük? Mármint ezekkel a riporterekkel és ezekkel az olvasókkal? Hogyan találhatnának egymásra?

Nehéz kérdések, ötleteim nekem is vannak. Ám még mielőtt a válaszokba belebonyolódnék, vagyis elkezdeném boncolgatni, hogy mennyire kínálhat megoldást e problémákra a Politis által is felvetett előfizetési modell, egy kicsit még folytatnám a kérdések (problémák) elősorolását.

A következő részben egy olyan jelenségről lesz szó, amit szintén alig-alig feszegetnek: nevezetesen arról, hogy ez az új digitális univerzum miként teszi lehetővé, hogy épp a legérdeklődőbb, legtájékozottabb olvasók a világlapokhoz, a globalizált földgolyóbis boldog szigeteire meneküljenek (legalábbis szellemi értelemben), miközben a helyi média egyre inkább az állam, vagy az állam által pénzelt új földesurak befolyása alá kerül.

Illetve arról, miként szolgálja az új idők új urainak érdekét az az Internet, amit korábban a szabadság motorjának képzeltek. És az, hogy társadalmunkból lassan eltűnik az unalom.

(A következő rész jövő héten várható. Addig is jó hétvégét mindenkinek, a Politisnek meg hatékonyabb kampányfinist!)

A cikk következő része itt olvasható.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 1. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

1 hozzászólás

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok