Középkori arab tudós az új médiasztár: Ibn Khaldún és a Facebook álhírei

Miért ajánlja olvasásra Mark Zuckerberg egy középkori arab történész munkáját? Nos, a válasszal nem akarok a poszt végéig adós maradni: a nagy arab társadalomtudós, Ibn Khaldún (1332–1406) könyvének, az Al-Muqaddima-nak tanulmányozása azért lett „menő” manapság a Szilícium-völgyben is, mivel a szerző civilizációelmélete, a fejlődésről alkotott fogalmai ma is szédületesen frissnek hatnak, gondolatai pedig az utóbbi években ijesztően aktuálissá váltak.

Mi több, a hatalom mechanikájának elemzése mellett Khaldún nagy munkája magában foglalja birodalmak felemelkedésének és bukásának, azaz „életszakaszainak” leírását is. Ez pedig nyilván igencsak foglalkoztatja mostanság az amerikai elitet, amely azzal kénytelen szembesülni, hogy az „amerikai birodalom” világelsősége, vagy csupán fennmaradása egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint akár húsz esztendővel ezelőtt volt.

Szóval Khaldún államelméleti (és még ki tudja, hány tudományterületet lefedő) munkájának ott a helye Platón, Szun-ce és Machiavelli mellett a könyvespolcon, nem vitás.

Nem véletlen tehát, hogy a Facebook elnökvezérigazgatójának is ott volt 2015-ös olvasmánylistáján ez a könyv, és az sem, hogy mind többször bukkan fel az Al-Muqaddima hivatkozásként politikai és geopolitikai elemzésekben. Természetesen a történelemszakokon eddig is alapműnek számított a könyv, de most mintha Ibn Khaldún betört volna a jövőkutatók, utópia- és disztópiagyártók popkultúrájába is, valamint más tudományterületeken is gyakori “vendég”. Példa magyar vonatkozással: Pár hónappal ezelőtt Oláh Dániel, a Nemzetgazdasági Minisztérium elemzője rövid angol nyelvű cikket publikált az Evonomicsban arról, miként előzték meg fél évezreddel Khaldún igen modernnek ható gazdasági elméletei Adam Smith “láthatatlan kezét”, sőt bizonyos Keyseniánus elgondolásokat is. Jellemző, hogy az írást a globális üzleti elitet megcélzó Quartz hírportál is felkapta.

És ha már Zuckerberg és Facebook, talán érdemes egy pillantást vetni arra, miként tanácsolja kiszűrni forrásaink közül az álhíreket Ibn Khaldún.

Mielőtt azonban a konkrétumokat ebben az ügyben idevésném, szabadkozással kell kezdenem. Méghozzá azért, mivel kénytelen voltam ehhez a bejegyzéshez így hirtelen az Al-Muqaddima angol fordítását használni. Mert hogy a magyar nyelvű jelenleg az antikváriumokban is fellelhetetlen. (Lehetséges, ennek köze van ahhoz, hogy sokan fedezték fel őt maguknak az utóbbi években.) Pedig annyira nem régi a magyar kiadás: 1995-ben a kitűnő magyar történész és orientalista, Simon Róbert fordításában jelent meg a vaskos kötet az Osiris Kiadó gondozásában, magyar címe: Bevezetés a történelembe. (Simon Róbert, akinek egyebek mellett Korán-fordítást is köszönhetünk, a mai napig jelentet meg könyveket az iszlám világ nagy kérdéseit megvilágító témákban. Akit érdekel tevékenysége, újabb munkái, érdemes elolvasnia a Magyar Nemzet vagy a Magyar Narancs vele készült, 2016-os interjúit.)

A Google főhajtásaként megjelent keresőoldali kép Ibn Khaldún születésnapján 2011-ben
A Google főhajtásaként megjelent keresőoldali kép Ibn Khaldún születésnapján 2011-ben

Nos hát, akkor

Khaldún és az alternatív valóság

A témáról a kalandos életű arab szerző rögtön könyvének bevezetőjében ír, ahol alapvetéseit rögzíti. Ebben a fejezetben arról is értekezik, hogyan különböztetheti meg a történész a valós eseményekről szóló, tényszerű beszámolókat a valótlanságoktól. Khaldún szövegét természetesen elsősorban a történelemtudományok forráskritikai, módszertani meggondolásainál szokás idézni (ő maga nem használja a manapság divatos „álhír” kifejezést), de ahogy látni fogjuk, kategorizálása nagyszerűen eligazít abban is, hogy mikor gyanakodhatunk hamisságra, a valóságot megváltoztató csúsztatásra a hírek esetében.

Leírása szerint legfőképpen akkor következhet be súlyos torzulás a beszámolókban, ha annak szerzője a következő hiányosságoktól szenved:

1. Pártosság, részrehajlás

Khaldún, amikor arról értekezik, hogy a valótlanságok elkerülhetetlenül alakítják a történtekről rendelkezésre álló információkat, első helyen említi az okok között a pártosságot. Szavait idézve:

„[…] ha a lélek meg van fertőzve valamely vélemény vagy szekta iránti részrehajlással, akkor minden további nélkül azt az információt fogadja majd el [igaznak], amely vélekedésének leginkább megfelel. Az előítélet és a pártosság elhomályosítja a kritikai érzéket és kizárja a kritikai vizsgálatot. Ennek eredménye hamisságok elfogadása és továbbadása.”

Másképp megfogalmazva: hajlamosak vagyunk igaznak elfogadni azt, ami világlátásunkat erősíti, és elutasítani azt, ami nem. Egynémely véleményvezérek ki is használják ezt, amikor rajongóik politikai hitvallását erősítő, de hamis információkat terjesztenek el híveik között.

2. Megbízhatatlan közvetítőkre való hagyatkozás

A hamis hírek terjedésének következő okaként a közvetítőkre való (kritikátlan) hagyatkozást jelöli meg Khaldún. Amennyiben ugyanis a közvetítő személyével szembeni szkeptikus vagy kritikus hozzáállás hiányzik, az információt nem tudjuk megfelelően értékelni. Ehhez az értékeléshez persze nyilván tájékozottság és utánajárás szükséges, ennek híján szaladhatunk bele abba, hogy olyasvalakinek a szavára adunk, aki már sokszor bebizonyította megbízhatatlanságát (vö. rendszeresen hazudik).

3. Az esemény „céljának” nem ismerete

Ezalatt Khaldún azt érti, hogy hiába lesz valaki szemtanúja egy eseménynek, vagy hall valakitől arról viszonylag hiteles beszámolót, amennyiben az eseményt nem tudja elhelyezni a megfelelő kontextusban, nem ismeri a cselekmények résztvevőit, azok szándékait, céljait, mindez könnyen tévútra viheti. (Pl. túl- vagy alulértékeli az adott eseményt, jelentéktelen dolgoknak tulajdonít jelentőséget, nem ismeri fel az adott esemény lényegét, hibás következtetést von le belőle stb.).

4. Megalapozatlan feltételezések

Ebbe a hibába akkor esik valaki, ha látását olyan feltételezés vagy várakozás homályosítja el, amelynek nincs alapja. Például saját maga, akár öntudatlanul is, kikerekíti a történetet úgy, hogy erre forrásai nem biztosítanak elégséges információt (feltételezi, hogy megtörtént valami, amiről a legjobb esetben is csak annyi mondható: nincsenek ismeretei az eseményről, csak szeretné, ha a dolog úgy esett volna, ahogy). Vagy nagyon szeretne elhinni valamit – például elfogultsága, politikai meggyőződése okán – amit azonban nem támasztanak alá kellőképpen a tények. Ide tartozik az is, ha valaki emiatt vakon olyan közvetítőkbe veti a bizodalmát (ld. előző pont), akikről egyébként megállapítható lenne megbízhatatlanságuk.

5. Valóság helyett a látszat

Ibn Khaldún itt arról ír, hogy egy adott esemény „körülményeit” bizonytalanságok és mesterséges torzítások alakítják. Az informátor beszámol arról, amit látott, de a mesterséges torzításokat illetően nincsenek információi, ezért hamis beszámolót adhat a történtekről.

Tipikus modern kori példaként erre Walter Durrantyt lehetne említeni, aki a New York Times moszkvai tudósítója volt 1922 és 1934 között. A szovjet rezsim különféle kedvezmények biztosításával (kényelmes lakás, kényelmes autó, “kényelmes” szerető, interjúlehetőségek magával Sztálinnal is) és a tudósító elé tárt, mesterségesen alakított álvalósággal elérte, hogy Durranty igencsak rózsaszínre festett jelentéseket küldött haza Amerikába a Szovjetunióból. Durrantynak a kollektivizálás sikeréről szóló beszámolói Roosevelt elnököt is komolyan elgondolkoztatták arról, vajon a gazdasági világválságból nem a kommunisták megoldásai jelentik-e a kiutat. (Ekkoriban az Egyesült Államokban a politikai elitet komoly kihívás elé állította, hogy a kommunisták és nácik által épített gazdasági modell nem lesz-e sikeresebb a krízisbe fulladt laissez-faire kapitalizmusnál – az éleslátást egynémely sajtótermék elfogultsága, új eszmék iránti lelkesedése is nehezítette. Roosevelt aztán szerencsére nem a kolhozokat, hanem a New Dealt választotta.)

Durranty mindeközben „elfelejtett” beszámolni a kolhozosítás egyik leglátványosabb kudarcáról és Sztálin állami terrorakciójáról, az 1932-34-es, ukrajnai éhínségről: a Holodomor, amely megtervezett népirtás volt a parasztság ellen, mai becslések szerint 7-10 millió áldozatot követelt akkor Ukrajnában. Durranty, amikor a tragédiáról egyre több jelentés látott már napvilágot a nyugati sajtóban, ezt a mondatot tudta kipréselni magából:

„Bármiféle oroszországi éhínségről szóló jelentés ma túlzás és rosszindulatú propaganda. Az élelmiszerhiány miatt azonban, amely az egész népességet érintette tavaly, és különösen a gabonatermő vidékeken – mint amilyen Ukrajna […] is – sokan vesztették életüket.”

6. Dicséret és hízelgés a hatalmon lévőknek

Az emberek természetüknél fogva dicséretekkel és magasztalásokkal illetik a hatalmi pozícióban lévőket (akiknek rendszerint ez kedvére van), figyelmeztet az arab történetíró, hozzátéve: az így közzétett információ nem hiteles. (Vajon mit szólna Ibn Khaldún a magyar önkormányzati lapokhoz, amelyekben olykor már komikus méreteket ölt a helyi vezetés – közpénzből történő – dicsőítése.)

7. Annak nem tudása, hogy mi lehetséges és mi nem

Mind közül ezt a szempontot tartja legfontosabbnak Ibn Khaldún: ismerni azokat a körülményeket és összefüggéseket, amelyek alapján valamely esemény civilizációnk adottságaiból vagy a természet törvényeiből adódóan megtörténhetett, vagy megtörténte eleve kizárható.

Khaldún erre példaként egy korábban élt arab történész és földrajztudós, Al-Maszúdi történeteit hozza fel. E történetek közül az egyikben az szerepelt, hogy amikor Nagy Sándor hozzálátott volna Alexandria városának felépítéséhez, nagy munkálkodásában tengeri szörnyek megjelenése hátráltatta. Erre a hadvezér készíttetett egy fakeretet, amelybe üvegdobozt illesztett. Ebben az üvegtartályban leereszkedett a tenger mélyére, ahol képeket rajzolt a tengeri szörnyekről. Ezután újra a felszínre emelkedve a szörnyek képmását fémből kiöntötte, és az építkezések helyszínére kitette. Amikor a szörnyek meglátták képmásukat, elmenekültek.

Khaldún szerint a Nagy Sándorról szóló beszámoló hitelessége két okból is azonnal kétségbe vonható:

  1. Aki kicsit is ismeri a hatalmi politizálás mechanikáját (amely civilizációnk ismeretéből fakadó tudás), belátja, hogy egy valamire való uralkodó nem fog olyan vállalkozásba, amellyel ilyen veszélynek tenné ki magát. Ezzel ugyanis saját hatalmát ásná alá, és (távollétében) saját maga ellen irányuló lázadást provokálna ki. „Az emberek egy pillanatot sem várnának rá, hogy a veszedelemből visszatérjen.” – figyelmeztet Khaldún, aki maga is átélt puccsokat és palotaforradalmakat, tehát jól tudja, hogy az uralkodó nem vonhatja ki magát csak úgy a forgalomból mindenféle egzotikus kirándulások kedvéért.
  2. A másik fő képtelenség pedig azoknak nyilvánvaló, akik csak egy kicsit is ismerik a természet törvényeit: a leírt szerkezetben Nagy Sándornak igen hamar elfogyott volna a levegője, nem tudta volna küldetését teljesíteni.

Talán elsőre megmosolyogtató, hogy Ibn Khaldún egy ilyen, inkább mítosznak ható történet segítségével demonstrálja forráskritikai megfontolásait. Ám az Al-Maszúdi által közreadottak elemzésén csak addig van kedvünk szórakozni, amíg bele nem gondolunk, hogy a műholdak és az internet korában újra akadnak embertársaink, akik szerint – hogy mást ne is említsünk – a Föld lapos.

És ez csak egy abból a tengernyi sületlenségből, amellyel a Facebookon sajnos nap mint nap találkozhatunk.

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok