E hét szerdán mind a négy országos napilap címloldalán egy-egy nyomásmérő órát csodálhatott meg az olvasóközönség. Megszokhattuk már, hogyha leáll az orosz gázszállítás, a szerkesztőségek sietve fotóriportereket küldenek a legközelebbi gázelosztó telepre, ahol nyomásmérő-óra fotózás következik. A lapok fotóarchívumai az évek során parádés és exkluzív nyomásmérő-óra kollekciót halmoztak fel, ám a szerkesztők telhetetlenek: olybá tűnik, mindenki arra számít, a tökéletes nyomásmérő még nem szerepel az archívumban.
Talán nem könnyű ebben a témában valami fergetegesen új illusztrációt kitalálni, de ettől még igaz: ezek képi közhelyek, és éppenséggel nem sok értelme van a címlapra tenni őket.
Nos, elég a dohogásból, igazából nem a mérőórákról lesz most szó, még nem is csupán a képi közhelyekről, hanem általában a közhelyekről következik néhány – talán nem teljes mértékig közhelyes – gondolat.
Nyelvi közhelyek
Olykor még a legjobb írók, újságírók is papírra vetnek közhelyeket: ha szorít a lapzárta, éppenséggel csábító lehet, hogy e készre gyártott elemekből építkezz. Mert, mindenkinek megvan a saját keresztje és egyszer lenn, egyszer fenn ugyebár. A közhelyek munkát és gondolkodást takarítanak meg, ezért érthető, ha olykor a könnyebbik végét fogod meg a dolgoknak. De mégis, súlyos árat fizetsz ezért a „hatékonyságért”. A közhelyek ugyanis – amellett, hogy idegesítőek – nem láttatnak, és kevésbé informálnak, vagyis a gyors helytöltésen kívül nincs sok értelme leírni (megjeleníteni) őket az újságokban.
Közhelyeken ugyanis azokat a kifejezéseket vagy gondolatokat értjük, amelyeket annyira elcsépeltek már szóban és írásban, hogy újdonságukat, közlő erejüket elvesztették „A közhelyek cseréje olyan kommunikáció, amelynek a kommunikáció tényén kívül nincs más tartalma.” – mondja Pierre Bourdieu francia szociológus. Mivel az olvasók elsősorban azért veszik meg kedvenc lapjukat, mert szeretnének belőle valamit megtudni, nem nehéz belátni, hogy a közhely az újságíró egyik leghatékonyabb eszköze arra, hogy olvasóit, azaz akik végső soron fizetnek munkájáért, leszoktassa az újságolvasásról.
De miért is idéz elő homályt a közhely az újságcikkekben, ha egyszer az újságíró és az olvasó egyaránt jól ismeri, és érti őket? Ez nagyon is helyénvaló kérdés: első pillantásra önellentmondásnak tűnik, hogy a klisé megfelel a közérthetőség követelményének, mégsem alkalmas igazán konkrét információk közlésére.
A válasz: elsősorban nem azért, mert elcsépelt, hanem mert a közhely túl általános, elvont. Az elvont pedig a láttató, kifejező írásmód ellen dolgozik, magát a közlést hiúsítja meg.
Az újságírás esetében a közhely azért túl elvont és általános, mert nem saját megfigyelések, gondolatok, érzelmek fejeződnek ki bennük, hanem mástól kölcsönzöttek. Más kérdés, hogy a közhelyes író sokszor maga sem veszi észre, hogy mások igazságait hígítja fel saját mondanivaló helyett. Dan Schneider amerikai kritikus találóan írja ezért: „amikor az emberek akaratlanul plagizálnak, azt nevezzük klisének”.
A közhelyekkel tehát nem az a probléma, hogy hamis állítások lennének: életünk során gyakorta érezhetjük egy-egy közhely érvényességét, például azt, hogy „a pénz nem boldogít”, de azt is, hogy a „pénz nagy úr”. A közhely azonban ezen az elvont síkon működik csak, amint leráncigáljuk a „földszintre”, a közhely befullad: a pénz sok esetben boldogít, és nem egy konkrét esetben nem is olyan nagy úr. A közhely jellegénél fogva nem képes megvilágítani, megértetni konkrét, egyedi mondandónkat olvasónkkal. Hernádi Miklós így ír erről Közhelyszótárának bevezetőjében: „A közhely legmélyebb jellemzője ilyenformán az az össze-nem-illés, amely az egyszeri, konkrét helyzet és a sokadjára, könnyen alkalmazható kommentár általánossága között áll fenn.”.
A következő példában annyi a közhely, az általánosság, a klisé, hogy még az sem nagyon derül ki, hogy a szerző tulajdonképpen miről akar írni:
A város igazi varázsa talán a karácsonyi ünnepek alkalmával mutatja meg magát igazán. Ezer és egymillió kis lámpa, mintha a csillagos égbolt költözött volna a Földre és betakarta volna ezerfényű leplével a várost, szeretett városunkat.
Az emberek lelkesen ügyködnek, keresnek, kutatnak, készülnek, alkotnak, adnak, vesznek. A hangyabolyszerű utcák és a boltokba melegedni menekülő megannyi érdeklődő-nyüzsgő ember életet visz az év utolsó ünnepének világába.
Mintha bele lehetne látni az emberek gondolataiba, ahol megannyi szeretet és az ajándék kiválasztásával járó izgalom mellett ezer és ezer férj, feleség, gyerek, szülő, barát és barátnő képe jelenik meg. Kinek mit vegyek? Ki mit szeret? Piros zokni, meleg sál, kis autó, kis kaspó, nagy táska, kis mütyür, nagy mütyür, jaj de édes az a kis plüss elefánt…
Tele van a város szeretettel, tele van a város várakozással, tele van a város összekapcsolódó szívek sokaságával. Az egész éven át tartó szeretetnek és összetartozásnak a jelképét ünnepeljük nemsokára. Azt a jelképet, amely összetartja a családokat, összetartja az embereket, összetartja a párokat. A karácsony figyelmeztet: nem csak megszerezni, meg is kell tudni tartani a szeretetet, a megbecsülést. A mindennapi szeretet és a mindennapi odafigyelés ünnepét várjuk, azt az ünnepet, amely reményt ad mindenkor szeretetben élni.
(PAZAR NŐK MAGAZIN)
Azt hiszem, a legtöbb újságíró tökéletesen tisztában van azzal, mikor is keveri feleslegesen ezeket az elvont igazságokat, kommentárokat mondataiba – tapasztalataim szerint gyakorta akkor, amikor nem rendelkezik kellő ismeretekkel, alapanyaggal a megírandó cikkhez. Önmagában is közhelyszámba menő fordulat, amikor a szerző saját közhelyességére előzékenyen figyelmezteti olvasóit is (igaz, ettől még a közhely, közhely marad.)
Közhely, de igaz: a jelen környezetben semmi nem biztos, csak a változás. Ehhez pedig meg kell tanulni alkalmazkodni.
(PIAC ÉS PROFIT)
Az újságíró szempontjából tehát elsősorban nem azért terhes a közhely, mert nem eredeti, hanem mert a közhelyek a semmitmondást, a tények elhallgatását, elmosását segítik elő.
Közhely, giccs és politika
Baudrillard francia gondolkodó úgy látta, a klisé, a közhely a leírt és kimondott szóban, mondatban gyakorlatilag ugyanaz, mint a képzőművészetben a giccs. Ennek szellemében érdemes értelmezni azt, ahogy Milan Kundera cseh író A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében a giccset a diktatúrák egyik sajátosságaként festi le. A giccs ugyanis leginkább a konkrét, a valóságos elfedésére szolgál: “A totalitárius giccsben minden válasz előre meg van adva, és eleve kizár minden kérdést” – írja.
Ha valaki manapság szeretné tanulmányozni ezt a totalitárius giccset, szerintem ne az ötvenes évek politikai plakátjait nézegesse: vegyen a kezébe egy olyan vállalati jelentést, PR-kiadványt vagy reklámbrossúrát, amelyet fotóbankból vásárolt képekkel illusztráltak. (Jó eséllyel a következőkkel fog találkozni: öltönyös emberek kézfogása, mosolygó üzletemberek és üzletasszonyok csoportja, call centeres nőszemély head-settel, felhőkarcolók, gyerek kutyával, kutya családdal stb.)
Talán nem kell bizonygatnom, hogy a komolyabb újságoknak épp e totalitárius giccs ellenében kellene munkálkodniuk (többek között). És mivel – sejtésem szerint – az olvasók egyre kifinomultabb vizuális érzékkel (kultúrának ezt azért nem nevezném) bírnak (sokat interneteznek, tévéznek, képeslapokat nyálaznak, és gyaníthatóan, kevesebbet olvasnak), erre az érzékenységre szerintem illik tekintettel lenni.
Ezért ment fel bennem a pumpa, amikor megláttam: a Magyar Nemzet, a Népszabdaság, a Népszava és a Magyar Hírlap is nyomásmérővel tisztelte meg szerdán olvasóit.
De már nem fáj. Ezzel a poszttal csökkentettem a fejemben a nyomást.
