Murdoch után szabadon?


Egyre kevésbé tudok szabadulni a gondolattól, hogy ami most Nagy-Britanniában a sajtó megregulázása ürügyén folyik, azt jórészt a bosszúszomj hajtja. A célkeresztben Rupert Murdoch áll.

Rupert Murdoch egészen biztosan nem szent. De talán még az ő trófeája sem ér annyit, hogy a brit sajtót karanténba szorítsák.

Az ausztrál médiamágnás 1968-ban jelent meg a brit sajtópiacon, de érezhető politikai befolyásáról az Egyesült Királyságban igazából csak a nyolcvanas évektől beszélhetünk, amikor is Margaret Thatcher miniszterelnök asszonnyal stratégiai szövetségre lépett. Ettől kezdve az ország politikusai között egyre erőteljesebbé vált a meggyőződés, hogy Murdoch, illetve az általa Nagy-Britanniában tulajdonolt sajtó ellenében nem lehet választást nyerni.

Tony Blair például, a Labour vezetőjeként 1995-ben már ebben a szellemben látogatta meg Ausztráliában a médiacárt, hogy kegyeit keresse.  (A baloldali pártban is egyre többen gondolták úgy, hogy a Labour Murdoch ellenséges sajtója miatt veszít.) Blair később – Murdoch sajtójának támogatásával – meg is nyerte a választást, 1997-ben miniszterelnök lett, ahogy 2001-ben és 2005-ben is. És mivel Rupert Murdoch és Tony Blair között olyan barátságossá vált eközben a viszony, hogy a Downing Street kampánygurui az ausztrált már a Blair-kormány titkos tagjaként emlegették, érthető, hogy a mítosz, miszerint Murdoch nélkül nem lehet választást nyerni, mindenki számára evidenciává vált – jobb és baloldalon egyaránt.

A telefonlehallgatási botrány (amelynek feltárásáért a baloldali Guardian című napilap küzdött éveken át) és a News of the World megszűnése ezt a mítoszt döntötte romba. Murdoch nem kikezdhetetlen, és lehet ellenében is politikát csinálni.

Helen Goodman, a Labour árnyékkormányának kulturális minisztere például tegnapi oxfordi előadásán már-már olyan szavakkal írta le azt a felszabadultságot, amit most sokan a Leveson-meghallgatások miatt éreznek, hogy én ilyet utoljára olyasvalakitől hallottam, aki 1956-ban részt vett a budapesti Sztálin-szobor ledöntésében.

Elhiszem tehát, hogy sokaknak elégtételt jelent például az a mai hír, miszerint Rupert Murdoch Londonba siet, miután ma öt vezető beosztású újságírót (köztük a lap főszerkesztő-helyettesét) tartóztatott le a rendőrség, mivel a gyanú szerint rendőröket és köztisztviselőket fizettek le. Hogy a News of the World bezárása után most a Sun megjelenése is veszélybe került.

Itt már azonban nem csupán újságírók bűnös üzelmeiről van szó: hamarosan a szintén Murdoch irányítása alatt álló Sky televízió lehet a következő célpont, ami azt jelenti, hogy itt nem más folyik, mint Murdoch kiebrudalása az országból.

Itt említenék meg egy másik oxfordi előadást a múlt hétről: Will Hutton, az Observer volt főszerkesztője láthatóan zaklatott állapotban ecsetelte azt, hova süllyedt a brit média. “Fucking disgrace” – mondta azokra az ügyekre, amelyek most a Leveson-bizottság vizsgálatának tárgyát képezik. De nem felejtette el megjegyezni azt sem: nem szabad engedni, hogy ilyen mértékű médiatulajdon koncentrálódjon külföldi befektető kezében. (Ez utóbbi kérdésben egyébként ugyanezt az álláspontot osztotta előadásában Helen Goodman is, ami azért is érdekes, mert amikor Magyarországon hasonló szellemben jártak el a kereskedelmi rádiók pályázatainál, és a külföldi tulajdonos távozni kényszerült, abból elég nagy nemzetközi haddelhadd lett).

Mindamellett, hogy a vesztegetések ügyében a nyomozás minden bizonnyal jogos, azért egyre többeket tölt el aggodalommal, hogy a rendőrség ki-be mászkál egy szerkesztőségben, házkutatásokat tart, és heteken belül immár kilenc újságírót tartóztatott le. Nem nehéz megjósolni, hogy ilyen körülmények között az egyébként fontos ügyekben sem fognak információkat szivárogtatni a sajtónak köztisztviselők, hiszen ezután már aligha lehetnek benne biztosak, hogy valamely más botrány kapcsán a bűnüldöző szervek nem bukkannak rá az ő nevükre is egy noteszben, csak úgy mellesleg. (Hiába ígért a forrásának védelmet az újságíró, és hiába ígérte a kiadó azt, hogy a házkutatások során nem enged hozzáférést az üggyel összefüggésben nem álló dokumentumokhoz.)

A legnagyobb kérdés tehát, hogy a nagy felszabadulásban nem születik-e olyan gyakorlat, illetve médiaszabályozás, amely a problémák kiküszöbölése helyett csak kárt okoz. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az egyes szerkesztők és riporterek által elkövetett bűncselekményeket szó nélkül kellene hagyni (mobiltelefonok feltörése, a magánszféra megsértése, rendőrök korrumpálása). Csakhogy ezek az ügyek nem a médiaszabályozás kérdéskörébe tartoznak: elkövetésük idején is törvénytelenek voltak – csak éppen valami okból (talán épp a sajtó elképzelt hatalmától való félelemben), nem üldözték ezeket a bűncselekményeket.

Ehhez képest most a Leveson-meghallgatásokon (erről pár mondat korábbi bejegyzésemben) szinte naponta kerülnek elő egyre hajmeresztőbb ötletek arról, milyen jogkörökkel kellene felruházni majd a sajtó-panaszbizottság (PPC) helyébe lépő, és a nyomtatott, valamint az internetes sajtót szabályozó, illetve felügyelő testületet. Mert hogy lesz ilyen szervezet, abban egyre inkább konszenzus mutatkozik.

Azért nem biztos, hogy az új szabályozás kialakítását, vagy Murdoch kiirtását a brit médiapiacról érdemes elsietni. Nehogy David Cameronnak majd Cohn-Bendittel kelljen vitatkoznia Strassbourgban.


Close Menu