Ó, ne! Nem elég, hogy Schmitt Pál elnökségét romba döntötte a botrány, hogy kisdoktori dolgozata plágium, máris itt egy újabb szerzőjogi kihágás, amely az Egyesült Királyság integritását veszélyezteti. Lehetséges lenne, hogy a királynő nagymamája egy szakácsnő volt, és ráadásul francia?

Mielőtt térdig gázolnánk e pletyka szaftjában, ki kell ábrándítanom az olvasót: ebben a bejegyzésben nem lesz szó Schmitt Pálról, de még arról sem igazán, hogy az anyakirályné anyukája esetleg a család francia szakácsnője volt. Inkább arról a lapról írnék pár sort, ahol az utóbbi sztori ma megjelent. Hogy miképpen lehet a brit Daily Mail című napilap ilyen veszettül sikeres abban a korban, amikor az újságokat – legalábbis a világ nyugati felén – temetni szokás.

Tehát nézzük a mai számot. Természetesen címlapon az anyakirálynéről szóló történet. A lényeg: Elizabeth Angela Marguerite Bowes-Lyon (VI. György király felesége, és II. Erzsébet királynő édesanyja) Strathmore és Kinghorne 14. earljének, valamint – és ez némileg ellentmond az eddig hivatalosan elfogadott életrajzi adatokkal – a család francia szakácsnőjének nászából született. Mi több, Dávid nevű öccse is.

Az információt az anyakirálynéről egy új könyv teszi közkinccsé, amely a jövő hónapban jelenik meg, és – mily meglepő – az anyakirálynéről szól. A könyv szerzője is arisztokrata: Lady Colin Campbellről a Daily Mail némileg rosszmájúan jegyzi meg, hogy “maga is eseménydús életutat járt be, miután kora gyerekkorában fiúként nevelték Jamaikában”.

A szenzáció értékét némileg csökkenti, hogy még a bulvár és a politika között egyensúlyozó Daily Mail is szkeptikusan ismerteti a feltételezést, mint amelyre éppenséggel semmiféle kézzelfogható bizonyíték nincsen. Hacsak nem fogadjuk el annak azt, amit Lady Colin Campbell állít, miszerint mindezt “arisztokrata körökben” már évtizedek óta tényként kezelték. A lap tehát úgy ismerteti olvasóival az udvari pletykát, hogy eközben a királyi család elszánt védelmezőjeként lép fel.

A Daily Mail cikke crescendóját akkor éri el, amikor a könyvet idézve feltárja: a történetet “arisztokrata körökkel” először maga VIII. Edvárd király osztotta meg, miután az anyakirályné lejárató kampányt kezdett ellene az udvarban. (Ennek közismert oka pedig az volt, hogy VIII. Edvárd, az anglikán egyház fejeként, az elvált Wallis Simpsont készült feleségül venni,  ami miatt aztán később le is mondott trónjáról, mivel  a trón és az anglikán egyház helyett Wallist választotta.)És mivel próbálta lejáratni az anyakirálnyé a szerelmes királyt? Állítólag azt terjesztette, hogy Simpson kisasszony kínai bordélyházakban tett szert olyan tudományra, amellyel szerencsétlen Edvárdot behálózta.

Mindez persze némileg viktoriánus felfogást takar: családokat bomlasztó, veszélyes szerelmi praktikák – egyenesen a gyarmatokról!

De még mielőtt a Mail női olvasói beütnék a gugliba, hogy “sexual techniques in a bordello in China”, inkább lapozzanak párat, ahol két teljes oldalt találhatnak arról, miként válhatnak hétköznapi háziasszonyból olyan nővé, akik után a munkások füttyögetnek az utcán . Valószínűleg nem minden nő vágyálma ez, de – tegyük hozzá – a cikk sem komoly. Az már inkább, hogy a Cosmopolitan stílusában megírt ismertetők arról, miképpen kell bájakkal és praktikákkal rövid pórázon tartani a férfiakat, mindennaposak a Mail cikk kínálatában.

Talán ebből, valamint a divat és gyereknevelés témájú cikkek özönéből is látható, a Daily Mailnél a női olvasók kitüntetett szerepben vannak. A borzalmasnak mondott középosztály félig-meddig vagy tán egészen bulvárlapja ez, amelynek világképe alapvetően matriárchális. Ahogy a királyi udvart a 101 éves kort megélt anyakirályné, úgy a brit családot is mindent tudó anyukák igazgatják ebben az univerzumban. A Mail pedig még az irigykedve gyűlölt celebek orrára is rákoppint, és ha nincs aki megregulázza őket, hát anyjuk helyett anyjuk lesz. Megfeddi őket, ha nem odaillő ruhát viselnek, vagy ha elveszítik parkolócédulájukat. És persze Amy Winehouse korai halálában is az a legborzasztóbb, hogy a zaklatott sorsú sztár annyit költött drogokra és luxusszállodára, hogy alig hagyott valamit szüleire.

Amúgy a Mail nem szereti gyermekeit, a celebeket. Lehet, találóbb lenne ezért a lapot nem anyukának, hanem mindenki anyósának titulálni. Ám ez nem a saját meghatározásom lenne: az amerikai New Yorker, amely pár napja jelentetett meg igencsak terjedelmes írást a Daily Mail sikeréről, a brit Esquire magazint idézi, amely lap a Daily Mailt “rosszmájú anyóshoz” hasonlította.

Ha kétségeink lennének afelől, hogy ez a családi nézőpont szándékos-e, figyeljünk arra, amit Paul Dacre, a lap főszerkesztője mond:

“Rengeteg hülyeséget hallani arról, mi érdekli az embereket. Amikor a vezetőim arról beszélnek nekem, mennyire lenyűgözte őket egy-egy téma – mondjuk egy pop sztár vagy egy film – azt kérdezem magamtól: “érdekelné-e ez a családomat?” Nyolcból tíz esetben ösztönösen tudom, hogy a válasz nem”.

Paul Dacre-rel pedig a New Yorker riportere beszélgetett el hosszasan. Illetve idézte Dacre több, korábban adott interjúját is, amelyek egyikében arról értekezett, hogy egyedülálló, gyermektelen újságírók szerinte nem lehetnek szerkesztők, mert nem értik az emberi természet lényegét.

De miért a buzgalom az amerikai Keleti-part liberális elitjének magazinja részéről? Talán azért, mert a Daily Mail internetes kiadása olyan sikeres, hogy látogatottsága januárban lekörözte a New York Timesét. Azaz a Daily Mail meghódította Amerikát. Ez pedig komoly kihívás abban az országban, ahol az írott napisajtó status quója érdemben nem változott az elmúlt öt évtizedben (alapvetően liberális nézőpontú maradt, még akkor is, ha a tévépiacon a CNN-nel szemben megjelent a vállaltan jobboldali Fox News).

Egyébként a brit lapok online terjeszkedése nem alaptalanul tölti el rémülettel az amerikai szerkesztőket. Az utóbbi két évtizedben az amerikai szerkesztőségekben a politikai korrektség bizonyos visszafogottságot, de leginkább unalmas mértéktartást eredményezett, amellyel szemben az amerikai olvasók számára sokszor felfrissítően hat a brit sajtó erőteljesebb nyelvezete, (a hírcikkekben is megfigyelhető) bátrabb véleményalkotás. Eddig ez nem jelentett veszélyt, de az Internet térhódításával nem csak a Daily Mail, de a Guardian, az Independent és a Financial Times is komoly konkurenciát jelent: ezek a lapok mind egyre bővítik amerikai kirendeltségeik létszámát, hogy az egyre intenzívebb amerikai érdeklődéssel lépést tudjanak tartani, és az amerikai olvasók számára is érdekes lapot készíthessenek.

A New Yorker megállapításait kicsit kiegészítve, kikre is számít olvasóként a Daily Mail?

Részben azokra, akik utálják például a munkáspártot, a popzenét, a(z adófizetők pénzéből a konzervatívokat támadó) BBC-t, a térfigyelőkamerákat, az EU bürokratáit, a (a szociális juttatásokkal visszaélő) bevándorlókat, a terroristákat és a (szélhámosságnak tartott) szélerőműveket.

De legfőképpen azokra, akik élvezik vagy elvárják, hogy egy újság szerkesztője éljen-haljon  lapjáért (a rettegve tisztelt Dacre ilyen), és azt, hogy a lap szerkesztési gyakorlata tükrözze azt, amit oly sokan feledni látszanak a modern újságoknál. Nevezetesen, hogy az újsághír alapvetően élőszóbeli műfaj. Ez egy kicsit talán így furán hangzik, de másképp is megfogalmazható: a kávéházi hagyományoknak megfelelően a hír legyen olyasvalami, ami könnyen továbbadható és témául szolgálhat a kocsmai beszélgetések során. És nem árt, ha mindennek tetejében olykor szórakoztató is.

Mindezek mellett a Daily Mail hatásos eszköz a társadalmi normák betartatására. (Függetlenül attól, hogy ki mit gondol ezeknek a normáknak az őszinteségéről, illetve az ezzel járó képmutatásról.) Az azt megszegőkkel szemben a megszégyenítés eszközével él. Szégyenpadra ülteti a helytelenül viselkedő hírességeket, némileg plebejus érzülettel ostorozza a kivételezettségükkel visszaélő gazdagokat és arisztokratákat is.

Pár héttel ezelőtt a lap valóságos hadjáratot folytatott azért, hogy Fred Goodwint, a skót RBS egykori vezérét, aki mesés jövedelemre tett szert, miközben a rá bízott bank összeomlott, fosszák meg lovagi címétől (ez februárban meg is történt). Csak hogy visszakanyarodjak a poszt felütésére: rossz belegondolni abba, mit kapott volna mindenki anyósától köztársasági elnökünk plagizált dolgozatáért.