Végre egy higgadt, szakmai elemzés a sajtófotót is „érintő” (ez kicsit finomkodó megfogalmazás) Ptk-módosításról.
Én mondjuk egy fokkal borúsabban látom a helyzetet, a törvény gumirendelkezése pontosan az szerintem, hogy mi számít „tömegfelvételnek” és mi nem. Három ember pl. már tömeg? Illetve tetten érhető a mániákus túlszabályozás jelensége, amely azonban nem csak a fotósok életét keseríti meg Magyarországon.
A fotózást érintő passzusban nyilvánvaló a jogalkotó szándéka, hogy védje a személyiségi jogokat, de a sajtó szempontjából mindig az az érdekes, hogy a közérdek, a tájékoztatáshoz, tájékozódáshoz fűződő jog adott esetben nem előrébb való-e ennél a jogsérelemnél.
Nem tudom, hogy egy törvénykönyvben kell-e erre vonatkozó utalás, vagy a kivétel definiálását meg kell hagyni az alkotmánybíróságnak (egy-egy konkrét ügyből kiindulva).
Mindenesetre sajtófotózástól függetlenül régóta mondogatom, hogy a magyar polgári törvénykönyv és a Btk. szabályozásának áttekintését kellene a sajtónak szorgalmaznia, ehelyett az elmúlt években az új médiatörtvény körül lett nemzetközi hisztéria.
Ezek a szabályozások a rendszerváltás óta alakítják a magyar sajtó félelemmechanizmusait. Összeszedni is nehéz például, hány passzus alapján lehet örökre tönkretenni egy újságírót — még akkor is, ha a felperesnek semmi igazsága nincs kifogásaiban (kedvencem az, amikor egy állítás a magyar bíróság számára akkor is lehet becsületsértő, ha igaz).
A magyar polgári jogban és a büntetőjogban megbújó szemlélet a sajtó vonatkozásában sztálinista gyökerű. A bírói gyakorlat szintúgy (bár sajtóperes ügyekben a teljes tanácstalanság, félreértés és az egészséges jogérzék hiánya is jellemző).
Másik érdekes kérdés, hogy a jogszabály miért szegény fotósokat (riportereket és turistákat egyaránt) pécézi ki egy olyan korban, amikor adatainkhoz kénye-kedve szerint hozzáfér a Facebook, megfigyelik és képét elraktározzák a köztéri figyelőkamerák üzemeltetői, telefonhívásait és cellainformációt eltárolják a mobilszolgáltatók. A régi adatvédelmi törvény (1992) továbbéltetése egy kicsit olyannak tűnik, mint amikor valaki az egész kaotikus helyzettel már nem tud mit kezdeni, ezért előállít egy bűnbakot, a fotóst, akit a jogos félelmeket enyhítendő nyilvános áldozatra lehet bemutatni a tömeg előtt. Amelyből az egyes arcok épp úgy felismerhetőek és egyre inkább automatikusan visszakövethetőek lesznek (arcfelismerő szoftverek fejlődése) a köztéri kamerák képein.
De ezek a kérdések messzire vezetnek, ha csak a tárgyszerű elemzésre vagy kíváncsi, mit lehet és mit nem, érdemes elolvasni Völgyi attila posztját, és a kommentoflyamban kialakuló szakmai beszélgetést is.