KezdőlapUncategorizedThatcher és a...

Thatcher és a remény rabjai

Margaret Thatcher (1925–2013) a nyolcvanas években – Ronald Reagennel együtt – a szabadság kérlelhetetlen prófétája volt. Nem a filozófusok szabadságáé, nem is a művészeké és nem is a lélekben megküzdött belső szabadságé. Világában a szabadság praktikus és megfogható, számokkal és számlákkal leírható lehetőség.  Esély a szabad vállalkozásra, arra, hogy az egyén kiharcolja és kitapossa saját útját. Esély arra, hogy a tehetség és az akarat kiszabaduljon a mindenható állam kötelékei alól, hogy az emberben lévő kapzsiság ne romboljon, hanem értéket teremtsen.

Amikor huszonhárom évvel a rendszerváltás után Magyarországon politikai örökségéről is szót ejtünk, nehéz Margaret Thatchert egyszerre temetni és dicsérni. Kétségtelen, hogy az adott történelmi helyzetben, a hidegháború utolsó évtizedében politikája – már ami a globális összefüggéseket illeti – helyesnek bizonyult. Másfelől az is igaz, hogy az a neoliberális mámor, Hayek és Friedman diadala, amelyben 1989-ben Fukuyama a történelem végét vizionálta, Magyarország számára katasztrofális következményekkel járt.

Úgy is mondhatnám, rendszerváltásunk hajnalán talán nagyobb adomány lett volna, ha a hidegháborút Keynes győzelmével zárják le. (Viszont lehet, hogy a válságidőszakban az állami szerepvállalást hangsúlyozó Keynes elgondolásai sosem tudták volna megnyerni a Nyugatnak a hidegháborút.)

Talán elég most utalnom arra az adatra, amely szerint tavaly Magyarország az előkelő második helyet foglalta el (Oroszország után) azon az európai listán, amely azt rangsorolta, melyik országból hány milliárd dollárt menekítettek ki offshore bankszámlákra. Bár az átlátszó.hu által megszólaltatott szakértők az említett 242 milliárd dollárt túlzónak tartják, ez a második hely akkor is döbbenetes.

Ennek a kimentett vagyonnak egy része valószínűleg most semmivé vált Cipruson. Az a pénzügyi és piaci liberalizáció tehát, amely az offshore vagyonokat, a két forintos privatizációs szerződéseket – „az állam rossz tulajdonos” mantra ideológiai megalapozásával – lehetővé tette, nem írt éppen sikertörténetet Magyarországon.

Szerencsétlen és igazságtalan lenne mindezért Margaret Thatcher ideológiáját hibáztatni. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az a New York Times, amely most a Thatcher politikájáról szóló, elég lehúzó véleménycikkében azt írja, hogy „ő kezdte el a bankszektorban azt a deregulációt, amely végső soron Nagy-Britanniának a globális pénzügyi válságban játszott szerepéhez vezetett”, Kelet-Európán rendszerint ugyanilyen cikkekben a totális piaci liberalizációt kérte számon.

A hazugság kultúrája után

Innen, Kelet-Európából nézve a nyolcvanas években Margaret Thatcher a reményt jelentette. Ennek a szabadságnak az üzenetét hozta magával Lengyelországba és Magyarországra is: pragmatizmusa, szókimondása, kérlelhetetlen antikommunizmusa, a szabad piacba vetett hite és a konzervatív értékek melletti elkötelezettsége segített elhinni, hogy a kommunizmus nem tart örökké, hogy az elhallgatás és a megalkuvás politikája, az illetékes elvtársak univerzuma, a hazugság kultúrája lebontható, kidobható és meghaladható.

Mindaz azonban, ami a Thatcher gazdaságpolitikáját jellemző neoliberális gondolat (privatizáció, dereguláció, az állam lebontása) megerősödésével Magyarországon 1990 után történt, nem ennyire felemelő.

Manapság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy 1989-ben Magyarország a lehetőségek hazája volt, olyan helyzetben, amelyen csak rontottunk azóta. A valóság viszont az, hogy bár volt még járműgyártásunk, saját lámpaizzónk és cukoriparunk, bankjaink, egy szóval magyar kézben lévő stratégiai ágazatok, hovatovább a jelenlegihez képest erősebb nemzetgazdaságunk, a leglényegesebbnek – tisztelet a kivételnek – híjával voltunk: híjával voltunk a megfelelő információknak. (A rendszerváltás ezt az országot pont abban a nihilben és dagonyában érte, amit Márai emigrációs naplóiban oly érzékletesen leírt.)

Különösen fájó volt ez akkor, amikor azok, akiknek volt némi rálátásuk a világfolyamatokra (pl. az egykori nómenklatúra tagjai) ezt a tudást elsősorban egyéni vagyonszerzésre használták fel.

Igaz, sokféle politikai gondolat, sokféle idealizmus és elképzelés bukkant fel Magyarországon a rendszerváltás hajnalán a közéletben, a sajtóban, de olyan, amely értelmezni tudta volna, hogy mi zajlik éppen a világban, érzésem szerint kevés. (Azért írom, érzésem szerint, mert nem készítettem erről számszerű elemzést, és nem is fogok.)

Otthontalanul

Imigyen viszont egy olyan világban nem éreztük otthon magunkat, ahol a hetvenes évek közepétől sorsfordító változások indultak el. A Szovjetunió kifáradása csak az egyik ilyen változás. Ázsia felemelkedése, a gazdaság globalizációja, az új pénzügyi központok megjelenése mai napig tartó folyamat.

Hogy csak egy érzékletes példát említsek. A magyar jobboldal még 1990 után is hősként tekintett Pinochetre. A volt „keleti blokk” országaiból nézve talán jogosan: a tábornok valóban megakadályozta, hogy Chile népének része legyen abban a társadalmi kísérletben, amelybe itt sokan belehaltak, még többen pedig majdnem. Hogy milyen áron? Nem fogok egyenletet a táblára írni emberi sorsok és életek változóival.

Mindenesetre míg a magyar Parlament azon vitatkozott, legyen-e „micisapka” a magyar állami címeren vagy nem, kevesen figyeltek arra, hogy a kommunizmus helyett Chilében pár évvel azelőtt másféle társadalmi kísérlet vette kezdetét. Az az ország a chicagói fiúk, neoliberális közgazdászok szabadpiaci laboratóriumává alakult. Bezzegállammá, ami segített abban, hogy az ott bevetett gazdaságpolitikát világszerte exportálni lehessen. Hogy mennyire volt sikeres ez a laboratóriumi kísérlet, ezen utólag sokan vitatkoznak. Akkor annak tűnt. De az tény, kevesen látták, hogy a kísérlet után az éles teszt Kelet-Európában lesz.

Ideológiai viták helyett

Miért említem ezt? Azért, mert az az érzésem, Magyarországon az irányadó közéleti viták az ideológiai különbségekre és meghatározottságokra koncentráltak. Azokra a vitákra, amelyek a hidegháború után egyre kevésbé döntötték el a világ sorsát.

A magyar baloldal ez idő alatt némileg pragmatikusabban vagy cinikusabban viszonyult az ország ügyeihez. És közben megszűnt baloldalként létezni.

Nem gondolom azonban azt sem, hogy az efféle pragmatizmus Margaret Thatcher öröksége. Nem hiszem, hogy az ő elgondolásainak következménye volt például a Magyarországon tevékenykedő bankok devizahitelezési gyakorlata, hogy az állam mindezt megengedte, sőt bátorította.

Ha kicsit ellépünk Magyarországtól, akkor azt sem gondolom, hogy sok köze lenne ahhoz, hogy az ő politikai filozófiáját követve építették fel Washingtonban a neokonzervatívok az Irak elleni háborút („a nem cselekvés kockázatosabb, mint a cselekvés”). Hogy ezt belássuk, elég talán arra gondolni, mire emlékezik a világ Margaret Thatcher halála apropóján. És hogy mire fog emlékezni majd mondjuk Paul Wolfowitz munkásságát méltatva. (Szerintem egy lyukas zoknira, amelyben már a Világbank elnökeként fotózták.)

Az tehát, hogy a magyar nemzeti vagyon némiképp elerodálódott húsz esztendő alatt, nem Margaret Thatcher elképzeléseinek következménye. Még csak nem is a neoliberális közgazdászok bűne, és talán nem is annak a vulgáris ideológiának az eredménye, amivé itt Magyarországon – a gyors privatizációt, illetve a nemzeti vagyon ellopását megkönnyítendő – Hayek és Friedman gondolatai átlényegültek. Nem. Mindez elsősorban az említett magyar nemtudásnak a következménye.

Ezért ha Maggie Thatcherre gondolok, tiszteletet érzek. De ez a tisztelet elsősorban a szatócsboltos lányának szól. Aki hitt magában, és megtanult küzdeni. Hitt abban, hogy az ember felelős saját sorsáért, és hogy a kudarcok, a megpróbáltatások és a vereségek is győzelemmé kovácsolhatók. Ez az a Thatcher, akit szeretnék megőrizni magamban.

Nyugodjék hát ott. Békében.

 

 

 

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Előző cikk
Következő cikk

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok