Tim Harford és a brit tudósok 1.


imageNehéz lenne pontosan megmondani, miért kezdődik annyi ostobának ható tudományos hír úgy, hogy “Nagy-Britanniában végzett felmérések szerint” vagy “Angol kutatók úgy találták, hogy”. Azaz miért általában brit tudósok azok, akik a legfurább vagy leginkább hasznavehetetlen eredményeket produkálják? Legalábbis Magyarországról szemlélve ténykedésüket…

Néhány szó számokról és újságírókról Tim Harforddal, aki egész karrierjét annak szentelte, hogy bizonyítsa, lehet kapcsolat a két halmaz között.

Tim Harford egy személyben közgazdász és újságíró, rovata van a Financial Times-nál (Undercover Economist), rádióműsora a BBC-nél (More or Less), és amúgy négy könyve is megjelent (ezek közül három magyarul is kapható.) Mindez annak köszönhető, hogy kedvenc időtöltése a brit sajtó által világgá kürtölt felmérések, statisztikák, kutatások számaival bíbelődni.

Amikor múlt szerdán, egyik előadása után arról kérdeztem, szerinte mi lehet az oka annak, hogy pár éve a magyar sajtóban szembetűnően sok olyan cikk jelenik meg, amely angol kutatásokat idézve idétlennek ható tudományos hírről számol be – olyannyira, hogy Magyarországon fogalommá vált a “brit tudósok” kifejezés – Harford a brit sajtót, vagyis inkább a brit bulvársajtó hatását említette lehetséges okként. (Ez több mint valószínű, hiszen az említett időszak egybeeshet azzal, amikor az angolul jól beszélő újságírók száma érezhetően emelkedett a magyar szerkesztőségekben, akik ráadásul elődeikhez képest könnyebben és szívesebben használják fel munkájukhoz a brit sajtó híradásait.)

Aligha valószínű ugyanis, hogy az angol kutatók statisztikailag kimutathatóan ostobább témákkal foglalkoznának kontinensen tevékenykedő kollégáiknál. Mindenestre a magyar “brit tudósok” szóhasználatra utalva Harford megjegyezte, hogy “ez nagyon szomorú”.

De ennek a posztnak nem a szomorkodás a lényege, hanem hogy – némileg vázlatszerűen – közkinccsé tegyek itt néhány olyan meglátást, amelyet Tim Harford pár nappal ezelőtt, újságíróknak tartott előadásán osztott meg hallgatóságával.  És amely meglátások segíthetnek a számokkal bíbelődő magyar riportereknek is…(E kérdéskörnek egyébiránt magam is nagy teret szentelek könyvemben, néhány példával megvilágítva azokat ez eseteket, amelyek óvatosságra intenek.)

Nem mindig a méret a lényeg

Az újságírók ösztönösen vonzódnak a nagy számokhoz. A megdöbbentően nagy számokhoz. Ösztöneik sokszor félrevezetik őket. Nem árt tisztában lenni néhány alapvető demográfiai adattal, hogy adott esetben legalább gyanút fogjanak.

A Harford által említett példa: a korábbi, Gordon Brown vezette munkáspárti kormány alatt volt egy bejelentés, hogy öt év alatt 500 millió fonttal többet költenek majd a gyermekgondozásra (bölcsöde, óvoda). Imponáló szám. De az Egyesült Királyság demográfiai adatait és az említett időintervallumot alapul véve kiderül, hogy ez gyermekenként és naponta mindösszesen 20 penni plusz forrást jelent…

Egyébiránt úgy tűnik, a Munkáspárt szeret ezzel a témával operálni. Tim Harford a blogján említi, hogy amikor a BBC-nél átvette Andrew Dilnottól a More or Less műsor vezetését, az Oxfordban tanító közgazdász professzor – a műsor lényegét megvilágítva – elmesélte neki egyik kedvenc példáját:

1997-ben, még a Blair munkáspárti kormánya idején, elhangzott az ígéret, miszerint öt év alatt 300 millió fontot költenek majd arra, hogy egymillió új óvodai és bölcsődei férőhelyet finanszírozzanak. Ez férőhelyenként 300 fontot jelent. Éves szinten 60 fontot, kicsit több mint heti egy fontot… Ki talál ennyi pénzért gyerekfelügyeletet?

Meghatározások: kikről is beszélünk?

Nem mindig a számokkal van baj. Hanem azzal, hogy kikre vonatkoznak. Különösen felméréseknél ad lehetőséget látványos csúsztatásokra az, hogy a számokat publikálók elrejtik, pontosan kiket is takarnak.

Harford előadásában egy felmérést idézett, amely azt kutatta, a diákoknak mekkora része tett már kárt szándékosan magában. Az olvasónak elsőre öngyilkossági kísérletek, öncsonkítások, ilyesfélék jutnak eszébe, azért megdöbbentő, hogy egy amerikai kutatás szerint a diákoknak majdnem egyötöde okozott magának szántszándékkal sérülést.

A tanulmányt megvizsgálva azonban kiderül, hogy a kutatás az ilyen önveszélyes magatartásformát meglehetősen tágan értelmezte, így a következő cselekedeteket is idesorolta: hajszál és szőrszál kitépése; vakarás, csípés, úgy, hogy az nyomot hagy a bőrön, stb. Ráadásul önkéntes válaszadókról volt szó, ami tovább torzíthatta a számokat. (Nehéz lenne persze megjósolni, milyen irányba: a súlyos esetekkel dicsekszik vagy eltitkolni igyekszik ezeket az elkövető/elszenvedő?)

A szenzációsnak ható felméréseknél tehát a meghatározások és a módszertan ismerete rendkívül fontos, hogy a számokat értelmezni lehessen.

Ragyogjon ismét a Sun

Ezt már csak én teszem hozzá: a Sun című bulvárlap egyébiránt ma – a tizenévesek ellen irányuló nemi erőszak visszaszorítását célzó kormányzati kampányról beszámolva – ismertet egy felmérést, és az erről szóló cikk hangzatos címe a következő: “Háromból egy lány már volt szexuális támadás áldozata”.

A cikket elolvasva kiderül, hogy a megkérdezett tinédzser lányok harmada tapasztalt már valamiféle durvaságot/bántalmazást barátja vagy olyasvalaki részéről, akivel ismeretségben állt. A 18 éven aluliaknak pedig 66 százaléka esik ebbe a kategóriába.

Ezek elképesztően magas számoknak hatnak.

Nem nagyon szeretnék belebonyolódni az idézett felmérés kritikájába, több okból sem. Először is, nem szeretném elbagatellizálni a probléma súlyosságát. Másodszor, sem időm, sem lehetőségem nincs arra, hogy a felmérést tüzetesebben megvizsgáljam (intő jel, hogy a Sun cikke egy három évvel ezelőtti felmérést ismeretet szenzációként), harmadszor pedig nem is ez a célom a cikk idézésével. Csupán azt jelzem, hogy egy ilyen hír olvastán jó, ha az újságíró fejében megszólal a vészcsengő…

Az első probléma az “abuse” angol szó használatában rejlik (egy másik példán keresztül erre Tim Harford is felhívta előadásában a figyelmet), hiszen jelentése sok mindent magában foglalhat (pl. “child abuse” jelentheti azt, hogy a szülő nem törődik a gyermekével, de pedofil esetet is). Azaz megint a kérdés: miként határozták meg a válaszadóknak, mi számít itt “abuse”-nak? Nem kívánt közeledési kísérlet? Vagy kifejezett erőszakoskodás?

A másik probléma, hogy az említett felmérés nem kifejezetten a Sun által idézett, tinédzserkori nemi erőszak elleni kormányzati kampány megtámogatására készült. Mint minden ilyen kampányban idézett kutatással, ezzel is óvatosan kell eljárni. Nem árt megvizsgálni az eredeti anyagot, hiszen a kormányzat sokszor csak azokat a számokat és úgy idézi, hogy a kutatásban foglaltak politikai célokra felhasználhatóak legyenek.

(Foly. köv.)


Close Menu