A Szentesi Lap megmondta előre

Más témában való kutakodásom során tanulságos írásra bukkantam a Szentesi Lap 1885. egyik novemberi számában. A hetilap címlapos czikkében arra inti az olvasókat, hogy legyenek óvatosak a Magyarországon ekkortájt megjelenő külföldi biztosítótársaságokkal, két okból is.

Az egyik az, hogy sok ilyen társaságnak befektetési konstrukciója ingatag lábakon áll. A másik pedig – és ez a fontosabb – az, amit a cikkíró közérthetően magyaráz el: a biztosító társaságok nem jóléti intézmények, hanem tőkegyűjtő pénzintézetek, csakúgy, mint a takarékpénztárak. Magyarország számára pedig, amely tőkeszegény ország, rendkívül veszélyes, ha az itt gyűjtött tőkét külföldre viszik, és ott fektetik be. A szerző végül arra figyelmezteti kollégáit, hogy a vidéki sajtónak missziója van ezen a téren: meg kell értetniük az emberekkel, hogy a magyar pénzintézeteket részesítsék előnyben befektetéseikkel, mert ők hitelezik a magyar gazdaságot.

Ugorjunk több mint száz évet, 1989-be. A Németh Miklós-féle spontán privatizációs kormány – a magyar sajtóviszonyokat máig meghatározva -, mindenféle társadalmi  felhatalmazás nélkül nyugati sajtókonglomerátumoknak engedte át (illetve az MSZMP-MSZP által hagyta spontán privatizálódni ) a magyar megyei újságokat. Az alku része volt, hogy a régi szerkesztőgárda a helyén maradhasson. A rendszerváltás szabad levegőjén életre kelő új, helyi kezdeményezéseket a tőkeerős nyugati nagyvállalatok hamar megfojtották, eltörölve még a lehetőségét is, hogy független helyi sajtó létrejöhessen Magyarországon.

Az Antall-kormány a privatizációnak már nem tudta útját állni – meglehet, erélytelen is volt. A Thatcher-féle neoliberális gazdaságpolitika diadalmenete idején rendkívül népszerűtlen volt minden olyan elgondolás, hogy az államnak nemcsak be lehet, hanem olykor be is kell avatkoznia olyan folyamatokba, amelyek nemzetgazdaságilag stratégiai fontosságú kérdéseket érintenek. Azidőtájt orwelli “két láb rossz” propaganda határozta meg a gazdaságpolitikai közbeszédet: az állam rossz tulajdonos, vigyenek inkább mindent, akár ingyen is.

Vittek is.

Gyakorta írnak manapság arról – némileg lekezelően – , hogy a magyar ember pénzügyi ismeretei hiányosak. Hogy például  tovább nyújtózkodtak  devizahiteleikkel, mint ameddig a takarójuk ért, Néha kiérezni a sorok közül, úgy kell nekik. Vajon  azok, akik most a pénzügyi kultúra hiányosságairól írnak, figyelmeztettek-e a magyar sajtóban időben a bajra?

Mert igenis van missziója a médiának ezen a téren, ahogy ezt a Szentesi Lap cikke is megfogalmazta!

Miért nem azokat az itthon sztárolt magyar közgazdászokat emlegetjük, akik a kilencvenes években mélyen hallgattak, amikor kiabálniuk kellett volna?  (Miközben az újságokban szakértőkként idézték tankönyvízű megállapításaikat). Az ő pénzügyi ismereteik is hiányosak voltak?

A megyei lapok véleményformáló ereje még az internet korában sem kicsi (meglehet, e lapok nem épp fénykorukat élik manapság, de ez másik történet). A kilencvenes években pedig ez az erő meghatározó volt. A családok többsége megszokásból is járatta a megyei újságot. Hogyan lett volna elvárható ezeknek a családoknak a megfelelő tájékoztatása attól a médiától,  amelynek új tulajdonosai szoros érdekszövetségben érkeztek Magyarországra a többi nagy nyugati befektetővel?

A bankprivatizáció, a bankkonszolidáció (az adófizetők pénzéből) a kilencvenes években lezajlott. A külföldi tulajdonban lévő kereskedelmi bankok, biztosítótársaságok tíz éve sem nagyon versengtek abban, hogy a magyar gazdaság hiteligényét kielégítsék.  Nem politikai beállítódás vagy világnézet kérdése annak belátása, hogy egy tőkeszegény országban az a bankrendszer, amely az itt összegyűjtött megtakarításokat  nem forgatja vissza a honi gazdaságba, az Magyarország szempontjából nem működik megfelelően. Hogy ne mondjam, abszurd módon működik.

És ez nem a külföldiek hibája. Ők csak éltek a lehetőséggel: a befektetőknek az a dolga, hogy befektetési lehetőségeket keressenek. A mi dolgunk az lett volna, hogy jobb üzletet kössünk, érdekeinket megvédjük. (A külföldi tőkére nagyon is nagy szüksége van az országnak.)

Az országos sajtó jól működő helyi média nélkül csak torzó. (Mi is látszik az országból Budapestről?) De a Szentesi Lap évszázados cikkének egy idemásolt részletével azt is illusztrálni szeretném, hogy a megyei lapok elprivatizálása miért volt nem csak a jövőbeli sajtóviszonyok, hanem a magyar gazdaság szempontjából is károkozás. A rendszerváltás egyik ősbűne.

És akkor a cikkrészlet (kiemelés tőlem):

Különösen megbocsáthatlan (sic!) pénzügyi absurditás pedig az, ha Magyarország — egy tőkeszegény ország, — mely maga is külföldi tőkére szorul, megtakarított tőkéje egy részét biztosítási dijak alakjában, vagy ami még rosszabb, külföldi sorsjegyek vásárlása által külföldre exportálja. Ha valaki munkával szerzett pénzét rábízza egy külföldi takarékpénztárra, melynek igazgatóit s kezelőit nem ismeri s melynek tőkéje, illetőleg biztossága felől ítéletet nem alkothat, az ily eljárást mindenki csak könnyelműnek, ha nem épen oktalannak fogja deklarálni.
Ugyanezen alapelv, ugyanezen érvek alkalmazhatók a külföldi biztosító-társulatokkal kötött biztosítási szerződésekre. Különbség csak a névben van s nem a dolog lényegében.

Nemcsak a fővárosi, de főleg a vidéki sajtó feladata részt venni ezen fontos magyar érdekek megvédelmezésének munkájában. Erélyes publícistikai és társadalmi akczió ez ügyben sürgetően szükséges épen most, mert ujabban egyes kölföldi biztosítótársulatok, melyek a reájuk bízott tőkék biztossága tekintetében egy lelkiismeretes és gondos családapát kielégíthető garancziát egyáltalán nem nyújtanak, üres és valótlan reklámok segélyével igyekeznek Magyarországba tért foglalni.

Sok mindenben tényleg nehezen változik Magyarország.