Sarokba szorítva (1.)

Roger Fenton felvétele 1855-ből  a Kryími háborúból az ostromlók által kilőtt ágyugolyókról

Roger Fenton felvétele 1855-ből a Krími háborúból, az ostromlók által kilőtt ágyúgolyókról

Az utcánkba bevonultak az oroszok. Az egyik sarkon egy önkiszolgáló étterem nyílt. Kitűnő káposztaleves van a menün. Bevallom, hétfőn ott ettem, miközben egy nagyképernyős tévén a Rosszija 1 állami televízió élő kapcsolását bámultam (mert bár tanultam, sajnos nem értek oroszul) a kijevi Majdanról. A másik sarkon egy ruszki szatócs vert tanyát. Az orosz specialitásokat áruló élelmiszerboltban a múltkor vettem karamellás cukorkát. Belátom, hiba volt. Így születik a kollaboráns.

Kollaborálni Moszkvával pedig különösen veszélyes manapság Magyarországon, amikor a russzofóbia kezd olyan méreteket ölteni, mintha az ötvenes évek Amerikájában, a McCarthy-korszakban élnénk. Csak éppen az amerikaiaknak akkor igencsak nyomós okuk volt a hisztériára.

Hugyosok vagy forradalmárok?

Múlt hét kedden egy facebookos bejegyzésemben (egy ilyen bejegyzés minden slendriánságával) arról elmélkedtem, milyen érdekes, hogy az ukrán felfordulás során sem a nyugati támogatókat, sem pedig a forradalomért lelkesedő magyar liberálisokat nem zavarta az ukrán ultranacionalista jelenlét a barikádokon. A vörös-fekete zászló, amely az Ukrán Felkelő Hadsereg lobogója volt egykoron. (Hogy milyen atrocitásokat követett el ez az alakulat a II. Világháború idején, arról több ezer ukrajnai zsidó és százezer lengyel áldozatuk már soha nem tud számot adni.)

Megjegyeztem, hogy sokan azok közül, akik most az ukrán forradalom Magyarországra való importálásáról álmodoznak, 2006-ban sokkal finnyásabbak voltak a magyar szélsőségeseket illetően: őket akkor nagyon is zavarták az árpádsávos zászlók a budapesti utcákon.

Nem az utca a politika színtere, szólt a kormánypárti érvelés 2006-ban – majd baloldali véleményformálók “hugyos forradalmároknak” nevezték a Kossuth-téri megmozdulást.

Ezzel nem csak az esetenként ügyetlen, olykor valóban homályos szónokokat, hanem a nép kivonuláshoz való jogát tették nevetségessé. Ennek a hozzáállásnak a politikai következményeit a jelenlegi ellenzék a mai napig viseli. (Nem túl hiteles tömegbázist építeni úgy, hogy a Secessio plebis intézményét, amely azóta létezik, hogy az ókori Rómában a plebejusok először kivonultak a városból, így gyakorolván nyomást az uralkodó elitre a mindennapi élet megbénításával, patrícius gőggel száműzték a politika eszköztárából.)

A Facebook poszt tehát Magyarországról szólt, külön hangsúlyozván, hogy Ukrajnában nem csak a radikálisok vannak a barikádon, és azt is hozzátettem, a tüntetőkkel a szolidaritás “morális kötelesség”. (Írtam ezt még mielőtt a kivezényelt mesterlövészek szerdán tüzet nyitottak a tiltakozókra.)

A Facebook-bejegyzést aztán a Mandiner egyik szerkesztője elkérte, és engedélyemmel másnap reggel a blogjukon megjelent a a poszt.

Pár órára rá elkezdődött a vérengzés a Majdanon. Komikus, de ezek után a poszt kommentsorában is.

Egyesek szemében azonnal Putyin-bérenc lettem, a Moszkva-barát jobboldali mintapéldánya, nyugatellenes antikapitalista, aki az orosz propagandát szajkózva mocskolja az ukrán forradalom tisztaságát, és aki bizonyára elégedetten nyugtázza a tömegbe lövetést.

Ésatöbbi.

Mikor láttam először Moszkva-bérencet?

Mondhatnám az ilyen moszkovita minősítéseket azért is viselem nehezen, mert a család, amelyben felnőttem, meglehetőst megsínylette Moszkva uralmát. Nagyszüleim kuláklistára kerültek, édesapám 1956-ot követően tíz és fél évet ült börtönben politikai elítéltként, megfigyelése (és a család megfigyelése), a presszió és a pszichológiai hadviselés ellene a rendszerváltásig tartott.

A III/III-as ügyosztállyal sem a történelemkönyvek lapjain találkoztam először (mint azok közül jónéhányan, akik most neofita buzgalommal kommunistáznak). Hanem 1983-ban, tíz évesen, amikor egy Tóth nevű hadnagy (ha rendfokozatára jól emlékszem) otthonunkba betörve, szüleim távollétében kihallgatott.

De ez mellékvágány, ettől nem leszek hős, nem leszek jobb ember sem. És nem egyedi eset, bármennyire is közkeletű a Kádár-rendszert “puha” diktatúrának nevezni. (Heller Ágnesnek például az volt.)

Veszprém megyében, amely akkoriban a rettegett párttitkár, Papp János birodalmaként működött, azóta sok minden változott. Papp például 1994-ben, miután hatalmát elvesztette, és nem volt mi megvédje attól, hogy a tönkretett emberek szemébe nézzen, előbb agyonlőtte feleségét, majd öngyilkos lett. Ez a Tóth nevű hadnagy még pár évig a tapolcai rendőrségnél szolgált (éljen a rendszerváltás!), aztán eltűnt a színről. Bocsánatot soha nem kért senkitől.

És a világ nem csak Veszprém megyében változott. Bár vannak, akik nem vették észre, hogy a hideg háború véget ért.

Mondhatnám tehát, hogy nehezen viselem a moszkovitázást, de igazából nem zavar. Ezek az indulatok a politikai viták velejárói, aki papírra veti gondolatait, számoljon velük.

De gondoltam, ha már így alakult, öntenék egy kis olajat a tűzre. Elméláznék még ezen a szélsőséges vonulaton.

Hova álljanak a zsidók?

Először is, az “ultranacionalisták” meghatározó jelenlétét nem én vizionáltam, és nem csupán a moszkvai propaganda. Bár egyes nyugati szerzők állítják: Moszkva e veszély aránytalan felnagyításával igyekezett a külföldet a tiltakozók ellen hangolni, mások nem csupán e törekvés következményének tartják ezeket a megállapításokat. Példának okáért itt az Index (jobboldali moszkovitának éppen nem mondható) kijevi tudósítójának megjegyzése:

“[...] az ellenállók egy része nem annyira szabadságpárti, mint inkább ultranacionalista és antiszemita”.

Amely megjegyzés viszont nem a baloldalon, hanem Bayer Zsoltnál verte ki a biztosítékot. Aki a Magyar Hírlapban múlt szombaton így csattant fel:

“Megkérdezném a torkon lőtt huszonegy éves lányt, az életüket kockáztató orvosokat, ápolókat, egyetemistákat, melósokat, hányszor jutott eszükbe az elmúlt hetekben, hogy ők bizony a zsidókat utálják. Istenem, hogy bámulnának a nyomorultak.”

Úgy tűnik, nem csak az Index tudósítója zavarodott össze: az izraeli Haaretz napilap hírportálja múlt pénteken Maariv nevű laptársának aznapi hírére hivatkozva azt írta, hogy Mose Reuven Azman ukrajnai főrabbi menekülésre buzdította a kijevi zsidókat, mondván veszélyben az életük a küszöbön álló antiszemita támadások miatt, miután a tüntetők átvették a város irányítását.

Aztán a Haaretz vasárnap helyesbítést fűzött a cikkhez, amelyben rávilágít, nem az ukrán főrabbiról, hanem a főrabbi kihívójáról van szó, aki, miként a chabad rabbik többsége Ukrajnában, a Kremlin politikai vonalát propagálja.

Most akkor nem lehet tudni, hogy osztogatnak vagy fosztogatnak, de az csak nem hihető, hogy léteznek rabbik, akik csupán politikai haszon reményében antiszemitáznak le politikai mozgalmakat.

A kijevi zsidók szerepe körül egyébként is nagy a zavar. Irán angol nyelvű televíziója, a Press TV azt bizonygatta, hogy a felfordulás mögött a CIA áll, és persze a zsidók, vagy izraeliek, akik tevőleges szerepet vállalnak a megmozdulásokon. (Hírértéke ennek persze nem sok van, a Press Tv szerint minden mögött ők állnak.)

Hogy tovább bonyolítsuk a kérdést, az antiszemitizmussal nem vádolható amerikai New York Review of Books online kiadásában olvasható a következő print szám egy érdekfeszítő elemzése, Timothy Snyder cikke, amely egyebek mellett megjegyzi, hogy zsidó vezetők is kiálltak a tüntetők mellett, és helyi zsidó fiatalok harci csoportokat is létrehoztak a tüntetők támogatására.

Mindezt a helyszínen több hónapot eltöltő szerző annak illusztrálására írja: nem igaz, hogy a barikádokon csak a szélsőségesek vannak kint, mert az ellenzék igen sokszínű. És bár az antiszemitizmus jelen van a tüntetők között, a tiltakozás szempontjából ez marginális kérdés. Sőt, Snyder szerint igazából a Janukovics-rezism (volt) antiszemita, például amikor rohamrendőrségét úgy instruálta, hogy az ellenzék vezetői zsidók. Snyder egyben Moszkvát vádolja antiszemitizmussal, és óva int attól, hogy a nyugati baloldal elhiggye az ukrán megmozdulás antiszemita jellegéről szóló propagandát.

Hogy mennyire meghatározó az ellenzék (most már inkább kormányerők) soraiban az “ultranacionalizmus” és antiszemitizmus vagy éppen mennyire marginális jelenség, azt tehát innen Budapestről nehéz megmondani, véleményem azért talán lehet arról, hogy ezeket a hangokat viszonylag szelektíven hallják meg a szabadságszerető nyugati és a magyar liberális véleményformálók.

Számomra azért aggasztó, hogy miután az ellenzék bevette Kijevet, az ukrán parlament egyik első intézkedése volt (már múlt vasárnap!), hogy az államnyelvről szóló és a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó, 2012-ben elfogadott törvényt (amely hivatalosan engedélyezte a kétnyelvűséget ott, ahol a kisebbség lélekszámának aránya meghaladja a 10 százalékot) eltörölje. Ez a lépés nyilvánvalóan elsősorban az orosz nyelv használói ellen irányult (hivatalosan a 45 milliós ország több mint 17 százaléka orosz), de a kárpátaljai magyarokra is vonatkozik, azonnalisága pedig jelzésértékű. Nem tölt el bizakodással, hogy Gajdos István, az ukrán parlament egyetlen magyar képviselője csütörtökön azt közölte: “szóbeli ígéretet kapott az államfői teendőket ideiglenesen ellátó házelnöktől, hogy addig nem írja alá a szóban forgó jogszabályt, amíg nem dolgoznak ki olyan nyelvtörvényt, amely minden érintettnek megfelelne.”

Tehát továbbra is izgalmas kérdés, miként lehet, hogy van politikai mozgalom, amit diszkreditál a szélsőségesek jelenléte (2006, Magyarország), és van, amelyiket nem (Ukrajna). Ennek pedig nyilvánvalóan nem a “fertőzöttség” mértéke a magyarázata, hanem hogy fűződnek-e magasabb (geo)politikai érdekek az utcán követelt változáshoz.

Dugin, Vona és a többiek

Azokban az írásokban, amelyek nyugati oldalról az orosz geopolitika veszedelmességére hívják fel a figyelmet, gyakran felbukkan egy mumus, aki az orosz geopolitikai gondolkozás egyik fő alakjának lett kikiáltva. Alekszandr Dugin az 1990 utáni orosz külpolitikai agytrösztök valóban nyugtalanító figurája. Idézzük róla Snyder összefoglalóját cikkében:

“Az eurázsiai ideológia,amelyet Alekszandr Dugin alkotott meg 2001 körül, a nemzeti bosevizmus megvalósítását javasolja. Ahelyett, hogy elutasítaná a totalitárius ideológiákat, az eurazsianizmus a 21. század politikusait arra szólítja fel, hogy használják fel azt, ami hasznos a fasizmusból és sztálinizmusból. [...] Az euroázsianizmus nem csupán az Eurázsiai Unió ideológiai forrása, hanem a Putyin-adminisztráció több emberének is hitvallása, és egy meglehetősen aktív orosz szélsőjobboldali szervezet mozgatórugója is. Dugin évek óta nyíltan támogatta Ukrajna felosztását és gyarmatosítását.”

Dugin önálló cikket érne meg, ezért itt csak nagyon vázlatosan pár sor róla. Szerinte az orosz bajok okozója az Egyesült Államok, amelynek kiszorítása Európából számára létkérdés. Víziójában Európa egy német és egy orosz befolyási övezetre oszlik majd (Magyarország a németben, Lengyelország az oroszban), amolyan 21. századi Molotov-Ribentrop paktum formájában. Az angol beteg pedig karanténba lesz zárva, nehogy az atlanti gondolattal tovább fertőzze a magára találó kontinenst. Dugin egyébként, akiről Snyder azt állítja, a Kreml nem egy befolyásos tisztviselőjéhez közel áll eszmevilága, aktívan építgeti kapcsolatait az európai ún. “új jobboldallal”, amelynek egyes figurái a modernitás kritikáját harcos Amerika-ellenességgel ötvözik. Vona Gábor például tavaly Dugin meghívására utazott Moszkvába. A magyar politikus ezután nagy lelkesedéssel számolt be utazásának és előadásának sikeréről. De nem csak az európai radikális jobboldalnak ez a szelete, hanem a radikális baloldal is e stratéga kedvelt célcsoportja (és valószínűleg olvasóközönsége is).

A nyugati publicisták egy része, mint Snyder, ennek nyomán a totalitárius jellegűnek mondott eurázsiai ideológia és a demokráciát propgaló nyugati értékek összecsapását láttatja. És ennek a harcnak lenne most Ukrajna a csatatere.

A kijevi gyors

Természetesen mint minden valamirevaló világforradalmi aktivitás, – legalábbis teoretikusai szerint – ez az ideológiai összecsapás sem áll majd meg az ukrán határnál. A rangos amerikai külpolitikai magazin, a Foreign Affairs friss cikke máris arra figyelmeztet, hogy néhány kelet-európai ország “olyan kormányzati modell felé halad, amely Vlagyimir Putyinéra emlékeztet”. Kijelölve ezzel az újabb harctereket. A cikk ezzel a mondattal zárul:

“Huszonöt évvel később a régióban élőknek óvniuk kell forradalmaik örökségét, ismét hasonló eltökéltségről tanúbizonyságot téve — és megakadályozva az Orbán-féle populistákat abban, hogy ellorozzák [ezeket a forradalmakat].”

Ez nem kevesebb, mint a tüntetők utcára szólítása Magyarországon is. A képlet világos: a kelet-európai demokráciák félrecsúszását vagy weimarizálódását (Csehország), a “színes” forradalmi tűz felélesztése akadályozhatja meg az Unió keleti felén. Ez lesz tehát a kijevi gyors, és az amerikai külpolitikai establishment egy része nem leplezi, szívesen látná, ha ez a vonat befutna Budapestre is.

A probléma persze az, hogy itt 1989-ben nem volt forradalom. Nem tetszettünk csinálni. Ezért szolgálhatott ez a Tóth nevű hadnagy is a rendszerváltást követően a tapolcai rendőrségen. A hideg háborúnak azonban huszonöt éve vége.

A rendszerváltás mint akarat és képzet

Most néhányan megpróbálják elmagyarázni, hogy ez illúzió. A gond ezzel az állásponttal pont az, mint ami a hasonló filozófiai rendszerekkel gond szokott lenni: a világ nemlétezéséről és tűnékenységéről akotott képzeteink azonnal összeomlanak, mihelyst belelépünk egy rozsdás szögbe.

Ha kidobjuk az elmúlt huszonöt év történéseit Kelet-Európában, nem vagyunk hajlandóak szembenézni azzal sem, hogy a magyar rendszerváltás sem éppen sikertörténet, és ebben a nyugat felelőssége, amely a demokrácia terjesztése alatt a kilencvenes években elsősorban piacszerzést értett, elévülhetetlen.

Az ideológiai küzdelmet láttatók szerint azonban jelenleg is a szabad világ és a gonosz birodalma csap össze.(Hogy Ukrajnában a korrupció és kilátástalanság esetleg oldalfüggetlen és nem ideológiai természetű, ez a lehetőség nem sok nyomot hagy ezekben az írásokban.) Ami hatásos üdvtörténet, és korunk legnépszerűbb vallásának, a Csillagok háborújának mitológiai rendszerével is tökéletesen leírható.

Ez a posztmodern politika: információ nem szükséges hozzá, csak asszociáció. Timosenkó Majdanra való visszatérése után például a nyugati lapok cikkei alatt a hozzászólásokat és a facebookos kommenteket olvasva gyakran találkoztam a megjegyzéssel: “Leia hercegnő”! Amely nem csak a politikus asszony hajviseletére utalt, hanem arra is, hogy e film — amelynek műanyag figurái immár megannyi lakás házi szentélyében ott állnak — korunkban kozmológiai-politikai magyarázó erővé emelkedett. Illetve arra, hogy a tudatlanság tényleg hatalom.

Atlantisták és putyinisták, avagy az egybites világkép

Természetesen így nem csak Ukrajna csatatér, hanem a média is: orosz vezetőnek talán Sztálin óta nem volt olyan rossz sajtója nyugaton, mint most Putyinnak, aki a diktatórikus eszközökkel kormányzó államférfi mintaképévé vált.

Félreértés ne essék: én nem szeretnék Putyin Oroszországában élni. De egy olyanban sem, ahol a nyugati külpolitika kritikája egyet jelent azzal, hogy az érvelést putyinistának bélyegzik.

Egyáltalán, nagy kérdés, tényleg ideológiai-e ez a küzdelem? Több, a nyelvet kitűnően beszélő, az orosz politikában járatos ismerősömmel is beszélgettem az elmúlt napokban arról, jól látják-e ezek a nyugati elemzők például Dugin jelentőségét. Egyöntetű vélemény volt, hogy befolyása a jelenlegi orosz adminisztrációban csekély, az eurázsiai gondolat a kormányzatban inkább gazdasági és demográfiai megfontolásokon nyugszik, mint ideológiai alapokon.

Ez azonban cseppet sem megnyugtató. Az Unió és a NATO kapui ugyanis már a kilencvenes évek végén bezárultak Oroszország előtt. Putyin számára pedig világos, hogy a romló demográfiai helyzetű Oroszország önmagában nem versenyképes a globális gazdaságban, ehhez több százmilliós szabad piaci övezet szükséges. De kikkel építse fel ezt a közös piacot akkor Oroszország?

Ezért jobb híján cél Oroszország számára a keleti nyitás, és ezért sem fog lemondani az orosz politika Ukrajna magához láncolásáról. Ám kérdés, ez lenne érdeke Európának? Ez az elhúzódó küzdelem? Hogy Oroszországot sarokba szorítsa, ahol a vesztes reakciói kiszámíthatatlanokká válnak?

És érdeke-e mindez Magyarországnak?

Miközben ezeket a sorokat írom, a szevasztopoli és szimferopoli repülőteret orosz deszantos egységek és helyi milíciák vonták ellenőrzésük alá. A krími parlamentet már korábban ismeretlen fegyveresek foglalták el. A forgatókönyv adott: Grúzia szakadár területeihez hasonlóan az oroszok lakta Krím is kikiálthatja nagyobb autonómiáját, később de facto függetlenségét, amelyet orosz fegyverek garantálnak majd Kijevvel szemben.

Ez persze nem szükségszerű. Csak észnél kéne lenni.

 

A következő részben, ha lesz időm megírni a hétvégén, egy kicsit szó esik majd a gazdaságpolitikai ideológiák bezzegországairól, arról, mit keres Thatcher Ukrajnában, russzofóbokról és russzfilekről, az Otpor know-howjáról és hogy miként lett a forradalom Belgrádtól Kairóig életforma.