Kommunikáció szakok állami finanszírozás nélkül?

Ha az állam kivonul az egyetemi „kommunikációs” képzésből, a félmilliós tandíj nyilvánvalóan megöli majd ezeket a szakokat. Az újságíróképzés reformján viszont ettől függetlenül is érdemes elgondolkozni.

Kicsit szakállas hír, múlt heti: a MÚOSZ hírportálja „kiszivárgott elképzelésekre” hivatkozva arról írt, hogy az állam gyakorlatilag kivonulna a kommunikációs képzésből Magyarországon. Azaz megszűnne az állami finanszírozás az egyetemi és főiskolai kommunikáció- és médiatudomány szakokon.

Mindennek következtében – az Emasa úgy taksálja – fél évente legalább félmillió forintos tandíjat kellene fizetniük az ilyen szakokra járó diákoknak. Ez ugye – könnyen belátható – két dolgot eredményez:

1. Kommunikáció szakokra eztán csak a tehetősebbek gyermekei jelentkezhetnek. (Külön tanulmányt igényelne, miképpen segítené ez, a közbeszéd feletti kontroll tudományának kisajátítása, az elit politikai befolyásának bebetonozását.)
2. A csökkenő „kereslet” miatt ezeknek az egyetemi/főiskolai szakoknak a száma csökkenni fog.

Tisztában vagyok azzal, hogy a hazai kommunikációs szakokat a közvélekedés „büfé” szakoknak, azaz mihaszna időtöltésnek tartja. És annak ellenére, hogy magam is tanítottam ilyen szakon, legalábbis látom ennek a vélekedésnek az alapjait.

Ha csak az írott sajtó igényeit veszem figyelembe (ezeket ismerem többé-kevésbé), azt kell mondanom, hogy ezeknek a képzéseknek a célja sokszor – hogyan fogalmazzak finoman – nem egyértelmű. Ezért is hívják talán a kommunikáció szakot kommunikáció szaknak, nem pedig mondjuk újságíróképzésnek.

Nem tudom megítélni, hogy mekkora igény van (és milyen számban) olyan szakemberekre, új McLuhenekre, akik naphosszat a (tömeg)kommunikáció kérdéseiről, médiatudományról elmélkednek majd különböző tanszékeken és intézményekben. Arról azonban van sejtésem, hogy konkrétan újságíróképzésre nagyon is szükség lenne. Ehhez viszont nem megszüntetésre, hanem az oktatás refiormjára lenne szükség.

Egyelőre persze az Emasa is csak elképzelésekről írt, mintegy riadóztatva a lobbicsoportokat, hogy próbálják útját állni a változtatásoknak.  (Az egyetemeknek olykor pluszbevételt jelentő kommunikáció szakok megmaradásáért bizonyára sokan mozdultak meg az elmúlt napokban.)

Ám ha az állam mégis Á-t mond, mondjon B-t is. Hogy mi is legyen ez a B, azaz a képzés milyen átalakítására lenne szükség, arról így reggel félálomban aligha fogok tanulmányt papírra vetni, már csak azért sem, mert nem mozgok otthonosan az egyetemi világban, tehát csak kibic vagyok ebben a partiban. Ezért inkább csak vázlatpontokban néhány gondolat (azaz szigorúan egyéni meglátásokon alapuló B):

• Nem sok értelmét látom, hogy az ilyen szakokon a diákok olyan ismeretek megszerzésével töltsék az időt, amelyekkel odaérkezésükkor már rendelkezniük kellene, vagy amelyek más szakokra való áthallgatással érdeklődési körüknek, szakosodásuknak megfelelően megszerezhetők. Imigyen szociológiát, filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet, hovatovább helyesírást stb. nem az újságíróképzés keretei között kellene oktatni, csak azért mert erre éppen van kapacitás a campuson. (A gyorsírás oktatását viszont kötelezővé tenném, ahogy ez az a brit médiaiskolákban is – sajnos én sem tudok gyorsírni, ennek fájó hátrányaival nap mint nap szembesülnöm kell: erről lehet, hogy lesz egyszer egy külön poszt…)
• Mindennek következtében az újságíró alapképzés értelmét át kell gondolni.
• A szakosodással reagálni kellene a piac igényeire. Olyan szakiránnyal, hogy „elektronikus újságírás” nehezebben lehet majd munkát találni, mint a belépőként közgazdasági diplomát igénylő gazdasági újságírással, az adatbázisok felépítésében és kezelésében jártas programozó-újságírással, a hírgrafikus képzettséggel stb. (Ehhez különféle egyetemek együttműködésére is szükség van: a szabályozás átalakításával lehetővé kellene tenni, hogy mondjuk a művészeti egyetem közös szakot tudjon indítani egy kommunikáció szakot működtető egyetemmel  hírgrafikusok képzésre.)
• A piaci igényeket ezek a képzések csak úgy tudják kielégíteni, ha ezek a szakok „stratégiai partnerséget” (elnézést az újbeszélért) kötnek nagyobb médiacégekkel.
• Ezeket a médiacégeket államilag finanszírozott ösztöndíj-rendszerrel kellene ösztökélni arra, hogy mentorokat foglalkoztassanak, valamint gyakornoki programokat indítsanak, és ezekkel a szakokkal szorosabban együttműködjenek. Tapasztalat, hogy erőforrások híján nincsenek a lapoknál gyakornoki programok, stipendiumok, és a belső képzés is nagyon kevés helyen valósul meg. Pedig olykor elég lenne egyetlen egy tapasztaltabb szerkesztő visszafoglalkoztatása, akinek feladata csak a fiatalokkal való foglalatosság, illetve az iskolákkal való együttműködés biztosítása lenne.
• Különösképpen szükség lesz ilyen programokra, ösztöndíjakra, ha az állami képzés a finanszírozás leépítésével visszaszorul: ebben az esetben várható, hogy egy-két nagyobb sajtócég saját oktatási központja komolyabb médiaintézménnyé válik, amelynek kurzusai iránt megélénkül a kereslet.