A kandallóban elbújó, és az államférfiak beszélgetését kihallgató újságíró romantikus képe ma már többnyire épp úgy a múlt része, mint a korzón való krakélerkedés, a helyi kaszárnya tiszt uraival vívott párbajok, és a kávéházakban való éjszakai ficergés.
Vannak azonban esetek, amikor a riporter ma is álruhát ölt. Mégis, munkád során interjúalanyaidat, forrásaidat – kevés kivételtől eltekintve – nem kifizetődő megtéveszteni. Legyen szó bár csak arról, hogy pontosan milyen cikkhez kérsz nyilatkozatot valakitől (az újságírók sajnos sokszor gondolják úgy, hogy a cél szentesíti az eszközt alapon, erről nem mindig kell forrásukat tájékoztatni), vagy éppen arról, hogy az újságíró „álruhában”, magát másvalakinek kiadva érkezik a helyszínre.
Itt sem csupán etikai kérdésről van szó: amennyiben nyilvánvalóvá válik, hogy hazugsággal jutottál információhoz, felmerülhet olvasódban a gyanú, hogy nem akarod-e őt is átrázni. Más részről, hosszú távon, nagyon is kifizetődik a becsületes hozzáállás. Végső soron az újságíró nevéből él. E név hitelét pillanatok alatt le lehet rombolni, de nagyon hosszú ideig tart felépíteni. Márpedig a rendszeresen nemtelen eszközökkel dolgozó újságírót egy idő után aligha fogják „megtalálni” a valóban komoly információkkal rendelkező, és megbízható riportert kereső források és szerkesztők – másfelől az olvasók egy része egy idő után túl dörzsöltnek tartja majd a riportert ahhoz, hogy elhigyje, nem manipulálja tudósításait.
A nyílt sisakos küzdelem tehát a riporter számára elsősorban nem etikai, hanem hitelességi kérdés.
A komoly sajtóban emiatt találkozunk elvétve azzal, hogy a riporter álruhába bújva (magát másnak kiadva, rejtett magnóval, kamerával dolgozva) faggatja forrásait. Alapvető ezért, hogy ha cikkedhez, riportodhoz anyagot gyűjtesz, és kérdéssel fordulsz valakihez, pontosan tudasd az illetővel, hogy milyen céllal és milyen lap, televízió, rádió, blog nevében teszed ezt. Ha pedig ez olykor nem lehetséges, ennek körülményeit és indokait részletesen közöld az olvasóval.
A közhiedelemmel szemben az információk túlnyomó többsége ilyesféle nyíltsággal beszerezhető. Természetesen akadnak olyan esetek, amikor közérdeklődésre számot tartó értesülésekre csak a riporter kilétének elfedésével lehet szert tenni. Ilyen helyzet azonban sokkal kevesebbszer áll elő, mint ahogy azt gondolnád: sokszor inkább arról van szó, hogy a riporter a könnyebbik végén fogja meg a dolgokat.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne lennének ilyen esetek. Sajnos a világ nem arrafelé halad, hogy az álruhás riporter feleslegessé válna. (Ezzel kapcsoltban érdemes elolvasni a Figyelőnet Günter Walraff német újságíróval készült interjúját).
Kívánalmak
A fentiek értelmében a következő kívánalmak kristályosodtak ki az álruhás riporter tevékenykedésével kapcsoltban:
- 1. Az ilyen módszerekkel megszerzett információnak olyan mértékben létfontosságúnak kell lennie a köz számára, hogy ezzel igazolni lehessen az újság eljárását.
- 2. Az újságírónak csak akkor szabad elfednie kiltétét vagy titkos felvételeket készítenie, ha a kérdéses információ más módon nem beszerezhető.
- 3. Bármikor, amikor az újságíró az információ megszerzése érdekében forrását félrevezette, ezt közölnie kell olvasóival, csakúgy ennek okát és célját, hogy miért volt szükség erre a cikk megírásához.
- 4. Az újságíró csak úgy vállalkozhat ilyen kalandra, ha erről felettesei tudnak és ehhez előzetesen hozzájárulásukat adták.
Van még egy plusz kívánalom is, egy olyan feladat, amelyet minden rejtett kamerás felvételnél az újságírónak igyekeznie kell teljesíteni:
- +1 A riporter később lehetőséget biztosít a rejtett eszközökkel készült felvétel interjúalanyának arra, hogy on-the-record elmondhassa saját álláspontját a felvételen rögzítetettekről. (Erre azért van szükség, mert egy-egy titokban készített felvétel esetén az olvasónak és a nézőnek nincs módja megismerni a „leleplezett” álláspontját, magyarázatát, amely árnyalhatja a képet, vagy éppen fel is mentheti a felelősség alól.)
