Árvai Magdolna, a Nők Lapja riporterének méltatása a könyvről. (Elhangzott 2011. október 26-án az Első leütés Tranzit Art Caféban tartott bemutatóján.)
A méltatást teljes egészében közöljük.
Különös dolog kézbe venni egy új könyvet. Érdekes, hogy a tapintás, az illat, a látvány hatására, mi ötlik föl az emberben, mit érez. Nem tudom, önök hogy vannak ezzel, de én csapongó vagyok. Nálam Tóth Szabolcs Töhötöm: Első leütés című kötete két fontos dolgot hívott elő, persze miután eltöltöttem a társaságában néhány órát.
A találkozás prózai volt, a szerző zavartan a kezembe adta könyvét, megköszöntem és rohantam. Nehéz, nagy és vaskos, mondtam, miközben az autóban az első ülésre fektettem. Minden lámpánál belelapoztam, dudálásig, integetésig, végül hazaértünk.
Otthon az éhségnél erősebb volt a kíváncsiság. Újra átpörgettem, olvastam, elöl, hátul, középen, magamban vitatkoztam a fülszöveg egy gondolatával, néztem köszöntőt, forrásokat, elméláztam a fejezetcímeken, végül úgy hatvan oldal elolvasása után összecsuktam.
Az első gondolatom az volt, ez aztán a precizitás! Mert azt néhány röpke óra után láttam, a kiadvány azontúl, hogy rendezett, átgondolt, mindenki számára sok új ismeretet kínál. Mondataiból, stílusából érződik: szakmai alázattal, és nem utolsó sorban nagy elődöket meghazudtoló tudás eredményeként született. Az utánunk jövőknek kötelező olvasmány, nekünk, pályán keringő öregeknek pedig szembesítés és tükör. Tükör, hogy elgondolkodjunk: elég jók vagyunk-e.
A másik gondolat egy kép, a gyakornoké, aki jogász diplomával a zsebében épp újságírónak képezte át magát. Első napját töltötte a szerkesztőségben, túl egy eseményen, amelyről kértem egy hírt.
Állt, nézett szótlanul. Nem értettem, mire ő azt mondta: nem tudok hírt írni. Sebaj, biztattam, legyen rövid tudósítás. Az sem megy, még nem gyakoroltuk, mondta zavartan. Az eset előtt, két félévet töltött el az egyetemen. Azon kezdtem gondolkodni a vacsora melegítése közben, mit tudott volna megírni, ha megkapja ezt a könyvet, mennyi idő alatt tanulta volna meg alaposan a szakma csínját-bínját.
De mit jelent az alaposság egy olyan szakma számára, amelynek képviselőit a többség a bohém világhoz sorolja? Azt, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot, utánamegyünk, kutatunk. Nem állunk meg azoknál a határoknál, amelyek kézenfekvők. Nem törődünk bele az elfogadott normákba, hanem aktívan alakítjuk azokat.
Hogy mennyit köszönhet a világ pro és kontra az újságírásnak, fölmérhetetlen. De tény, kevés ennyire nyitott szakma létezik, ahova bárhonnan érkeznek, érkezhetnek a leendő sajtómunkások.
Itt van mindjárt Tóth Szabolcs Töhötöm, aki eredetileg tanár. Aki – s mivel itt ez a könyv –, nem hagyott föl a tanítással, bár tudjuk, kevés időt töltött a katedrán. Ez a munka mégis egyetemi jegyzet, méghozzá a legalaposabbak, legjobban kidolgozottak közül való. Egyszerre tanít kezdő- és haladó újságírót, és lép át a szakmaiság keretein, a szépirodalom felé.
Mert tudjuk, a szépírást és az újságírást egyetlen félig áteresztő hártya választja el, illetve talán annyi sem. Egy jó cikk attól is jó, hogy olvasóját a nyelv szépségén keresztül átvezeti abba a valóságba, amelyet a képzelet tereként tartunk számon.
Tehát az újságíró is a létezés szakmában utazik, mint az író, – ezt tudjuk Ottlik Gézától. Létrehozza, alakítja azt az érzékelhető valót, amelyet az emberek többsége tompán, érzékszerveit félig-meddig elzárva vesz tudomásul.
De vajon nem vagyunk-e ezzel, mi újságírók is így néha? Szeretjük-e annyira a szakmát, hogy hajlandóak legyünk tökéletesen megtanulni, és merünk-e tanulni, folyamatosan, élethosszig? Tudjuk-e, hogy nem szégyen tanulni, különösen attól nem, aki precízen utánajárt mindennek, ahogyan tette azt az Első leütés szerzője.
Nem, nem szégyen! És ha eddig szabadkozhattunk, is, hogy oly fárasztó mindennek utánajárni, attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a könyvet a birtokunkba vettük, nem tehetjük többé.
Aki belelapoz az Első leütésbe, ebbe a kéz számára súlyos könyvbe, annak a sorok, a fejezetek, a példák, kikerülhetetlenül rányitják a figyelmét, ráirányítják a szemét a szakma nehézségeire, a gyakori hibákra, és hiányosságokra. Mert a szakmában – valljuk be, mi, akik, nap mint nap ezen a területen dolgozunk – minden korábbinál több a felszínesség, a hiba, és az új keresésének következtében megjelenő káosz.
És valljuk be azt is, ha kutakodunk, mindig találunk hiányosságot, önmagunkban is. És tudjuk, olyan is akad bőven, amit az ember részben rosszul tud, vagy helytelenül használ. Márpedig minden szakma, alfája és ómegája a magas szintű tudatosság, a magas szintű tudás, precizitás és alázat.
Vagyis az, amit ez a könyv kínál.
Az Első leütésben jelen van a szakma minden fortélya, trükkje, műfajleírása, megannyi hazai és külföldi példa, helyes és rossz gyakorlat, több tucat idézet, ami tanít, segít vagy éppen elrettent, elgondolkodtat, megfontolásra késztet. Benne van a tudatosság és a tudás. Márpedig, ha ennek szintjére emel egy könyv, akkor nem hiába született meg, elérte célját.
Kívánom, hiszem, remélem, hogy mi gyakorló újságírók, és a jövő tollforgatói a rohanó, teljesítmény-központú és minőség ellen dolgozó világunkban is képesek leszünk elmélyülni a 400 oldal nívós tartalmában, és profitálunk az Első leütésből! Profitálunk, még a következő első leütés előtt, mert minden nap van egy első…
