Kedves Ryan! Rossz hírem van. Úgy tűnik, nem fog többé a Magyar Nemzettel lustálkodni reggelente, nem fogja kávé mellett lapozgatni a Hétvégi Magazint. Nem fogja, ahogy más sem, hiszen a lap, azt mondják, megszűnik.
Tudja, Mr. Gosling, van nekünk egy Magyar Távirati Irodánk. MTI-nek becézzük ma is, és arról ismert, hogy egykor nemzeti hírügynökségként működött. Hogy most micsoda, azt nem tudni pontosan, de néha még ma is úgy csinálnak, mintha nem változott volna semmi sem. Van ez így, hogy az ember szokásai rabjává válik, mi is úgy teszünk még néha, mintha itt ugyanaz lenne, mint évekkel ezelőtt. Még mindig kiadnak például ők is „gyorshíreket”. Azonnali, rövid jelentést rendkívüli vagy csak fontosnak vélt eseményről, amely hírt aztán jellemzően követ később egy részletes beszámoló. Íme az én gyorshírem önnek: a Magyar Nemzet – alapításának nyolcvanadik évfordulóján – a holnapi nappal, a holnapi lappal bezár.
Még meg lehet venni, még meg lehet fogni, még lehet vele kicsit zörögni az újságosbódé előtt, gyűrögetni az ágyban és asztalnál, golyóstollal kiszínezni a szép Bodoni betűket, míg nem jön a pincér.
Mit kíván a magyar nemzet? Ez önnek nyilván sokat nem mond, de ezzel a betűvel nyomtatták ki a híres forradalmi kiáltványt is egykor. Ez is jó rég volt már persze, régebben, mint hogy az MTI megszűnt hírügynökségnek lenni, és azóta folyton elzúgtak forradalmaink. (Hogy a nemzet mit kiván, nos azt mi is csak találgatjuk olykor.)
Szóval még ki lehet nyitni. És be lehet zárni. … Aztán már inkább csak bezárni.
Annyit szeretnék még írni ebben a gyorshírben önnek, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy a lapot kezébe vette. De talán nem sértem meg, ha ehhez most azt is hozzáteszem, elsősorban nem önnek köszönöm, hanem azoknak, akik el is olvasták. Nap mint nap, vagy olykor-olykor, mindegy is. Nekik köszönöm tehát mindenek előtt.
Aztán pedig azoknak, akik a lapon és az online portálon minden nap lelkiismeretesen dolgoztak. Munkatársaimnak, akiknek nem volt egyszerű az élete az utóbbi három évben.
Ön erről persze mit sem tud, és hát nézze, ezért nem kárhoztatom. Ahol ön él, ott nem annyira megszokott, hogy újságok kinyírásában jeleskedjék a kormányzó „elit”. Így csak annyit mondhatok, nehéz volt, de egyben felemelő is ez a három év. Kegyelmi időszak, amelyben igazi lapot lehetett csinálni. Tudja, olyat, mint Kanadában. Ez persze önnek magától értetődő, de mi úgy vagyunk vele, hogy itt egyre kevésbé.
Szóval, azért is tetszhetett meg önnek a Nemzet, mert tényleg szép lett az újság. Gondolom a sztájlisztnak is bejött. Annyit mondhatok erről szerényen: sokat dolgoztunk megújításán. Újraterveztük, újragondoltuk az online kiadást is, így ha felugrik esetleg az mno.hu-ra ott is találkozhat a híres betűkkel. Még.
A lényeg a lényeg: több minden történt a Magyar Nemzetnél ezidő alatt, mint azt megelőzően 15 éven át.
Másrészről azért is volt ez kegyelmi időszak – és ha engem kérdez, ez sokkal fontosabb –, mert a Magyar Nemzet a szabad és valóban konzervatív újságírás műhelye lehetett.
És nem csak ön, azt hiszem, sok olvasó is értékelte ezt. Nem dicsekvésként írom, csak rögzíteni szeretném, mert sokan mást mondanak majd, de ön ne hagyja meggyőzni magát: az mno.hu és a hirtv.hu együttes látogatóinak száma mára másfélszer, de sokszor kétszer annyi, mint 2015. elején volt. Az pedig talán önnek is köszönhető, hogy az utóbbi hónapokban – úgy tudom – még a nyomtatott lap példányszáma is emelkedőben van.
Mindez annak ellenére sikerült, hogy a Magyar Nemzet megfojtására nagy erők mozdultak meg, olvasótáborát több újonnan alapított és államilag finanszírozott hírportál és lap igyekezett szétzilálni. A nemzetesek folyamatos pergőtűzben, hivatalos és informális fenyegetések közepette dolgoztak. Valami olyasmi történt, mint a Szárnyas fejvadászban: hirtelen lőni kezdett ránk a cég, de nagyon.
Mindez a teljesítmény és lelkesedés mégsem volt elég. Nem volt elég, mert ma az újságírást támogató kiadói modell világszerte válságban van (erről írok ebben a sorozatban), így ha a lapról van szó – hasznot nem hajtván – a tulajdonosoknak könnyebben megremeg a kezük.
Ezért van az, hogy a vállalat, ópardon, az állam, kíméletlenül terjeszkedik. Mert ez egy olyan háború, kedves Ryan, amit, ha emlékszik még a sci-fi első részére, nem lángoló csatahajón vívnak az Orion peremén, hanem itt az orrunk előtt. Előttünk dől össze az, miről azt hittük, nem dőlhet össze már. Ebben a háborúban nem kell kiborgnak lenni, hogy ne szeressenek minket: egymás után esnek el azok a sajtóműhelyek, amelyek a kormányzatnak nem tetsző tényeket írnak meg. Amelyek a kormányzatnak nem tetsző hangon szólnak. Azok a lapok, amelyek újságírói úgy gondolják, munkájuk lényege nem a rendszerrel való „együttműködés”, hanem inkább a kritika és az ellenőrzés. Akik úgy gondolják, rendszert sem azért váltottunk egykor, hogy aztán hallgassunk. Hanem azért, hogy beszélhessünk közös dolgainkról.
Persze készült erre mindenki. Hogyne készült volna. Sejtettük, hogy sok jóra a magyar sajtó „ellenzékinek” jelölt vidékei a választás után nem számíthatnak majd. Tudni lehetett, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere az újabb kétharmad után tényleg „elégtételre”, döntő támadásra készül.
Mégis mindenkit váratlanul ért, hogy a Magyar Nemzet tulajdonosa ilyen gyorsan lépett. Engem is, de ezen való tűnődéseimmel nem untatnám most önt. (Már csak azért sem, mivel a lap főszerkesztő-helyettesi posztjáról én lemondtam tavaly decemberrel, így – hiába vagyok még a lap külső munkatársa – nem én viszem vásárra ezzel a bőrömet, hanem azok, kik ott vannak még a hídon, és akikre aggódva gondolok.)
Azt azonban önnek is tudnia kell, hogyha nem sikerül a Magyar Nemzetet megmenteni, a kollégák jó része a semmibe lép most ki a szerkesztőség kapuján. Olyan semmibe, amelyhez képest filmjében a városon kívüli, lerombolt világ maga a minden, maga a paradicsom. Nekik tényleg nincs hova menniük: a baloldali „mentőcsónakok” rég megteltek már, és Sorostól sem fognak új lapra kapni pénzt. A kormányoldalnak pedig csak „árulók” – és e szót oly kéjjel ejtik ki már, mint egy szovjet komisszár.
Hogy mi az a szovjet komisszár? Ej, folyton elkalandozom. Hagyja csak, nem érdekes, mindjárt befejezem. Szóval írhatnám most így a végére, hogy nincs vége. Hiszen most is megborzongok még, amikor eszembe jut: 18 évig volt életem első (szerelmek miatt olykor második) helyén a Magyar Nemzet. De hát tudja, „mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben.”
Aztán azért is írhatnám, hogy nincs még vége, mert jöhet új befektető, aki hosszú távon akár fantáziát is lát a Magyar Nemzetben – az üzletág válsága sem fog örökké tartani. Egy jelentkező úgy hírlik, máris akad, igaz nem üzletemberről van szó. Írhatnám tehát, hogy nem aggódom, lesz gondos vevő. Ám az igazság az, ebben csak reménykedem. Nagyon.
Kedves Ryan, levelem zártával, nem csak én búcsúzom. Vigyázzon magára, öregem, ott kinn a veszélyes nyugati világban nagyon! A pizsamája meg, mindig is akartam mondani, kitűnő darab.
