Hogyan lehetséges, hogy a New York Times pénzügyi szakírója, aki a Wall Street ügyeiről tudósítja olvasóit, vasárnapig nem volt kíváncsi arra, miért akarja egyre nagyobb számú tüntető elfoglalni a Wall Streetet? Avagy a nagyokat kiszolgáló és a kicsiket kiszolgáltató újságírás kudarca.
Mostanság egyik kedvenc publicistám a Salonnál író Glenn Greenwald. Tegnapi cikke is telitalálat: Ross Sorkinnak, a New York Times pénzügyi szakírójának megy neki, illetve Sorkinon átgázolva elgondolkoztató sajtójelenségre világít rá.
Hosszan tartó, makacs hallgatás után Sorkin vasárnap helyet szentelt rovatában – amely a New York Times online kiadásában elérhető – a Foglald el a Wall Streetet! (Occupy Wall Street) nevű tiltakozó akciónak. Greenwald pedig a Salonban szépen melegebb éghajlatra küldte az így született cikk apropóján a szakírót.
Önmagában ez a polémia kevéssé lenne érdekes itt Közép-Európában, ha nem a világ első számú napilapjánál mutatna rá egy aggasztó és sajnos sok újságírót jellemző gondolkodásmódra.
Sorkin mentségére legyen mondva, a fősodor amerikai sajtó úgy en bloc nem siette el a tudósítást a hetek óta tartó, és most már más amerikai nagyvárosokra is átterjedő tiltakozóakciókról. Értsd: amíg lehetett, gyakorlatilag elhallgatta az ügyet. (Ezeken az alulról szerveződő tüntetéseken a tiltakozók a pénzügyi világ és a nagyvállalatok harácsolása, a középosztály lecsúszása, az amerikai polgárok elszegényedése ellen vonulnak az utcára.)
A New York-i tüntetők a Wall Street-i értéktőzsdétől pár utcára, a Zucotti Parkban gyülekeznek. Innen a New York Times szerkesztősége – megnéztem a Google Maps szolgáltatásán – tömegközlekedéssel 19 percre található. Ez az első furcsaság: miért tűnt ez a tizenkilenc perc ilyen elképesztően soknak Sorkin számára heteken át?
A New York Times cikkének ennél furcsább része azonban az, amikor Sorkin elmagyarázza, miért szánta rá végül magát a metrózásra: magyarázata szerint azt követően ment el megszemlélni a tüntetést, hogy egy „fontos bank ügyvezető igazgatója” a múlt héten felhívta, ugyan nézze már meg mi folyik ott, kell-e aggódniuk a bankároknak testi épségükért a demonstráció miatt.
Ross Sorkin, a New York Times szakírója pedig engedelmesen felállt íróasztala mellől, elmetrózott a parkig, és megnézte, hogy kell-e aggódniuk.
Egyelőre nem kell, jelentette engedelmesen Sorkin a névtelen bankárnak (nevének elhallgatása, mutat rá Greenwall igen helyesen, teljesen szembe megy a New York Times névtelen forrásokkal kapcsolatos, saját, belső szabályzatával) és mivel jelentése cikk formájában látott napvilágot a Timesban, úgy mellékesen még egymillió újságolvasónak. Sorkin azt is hozzáteszi: eljöhet az idő, amikor igen. (Nem célom e bejegyzésben az Occupy Wall Street jelentőségét ecsetelni, de egyre több elemző látja úgy: ez az első olyan átfogóbb amerikai politikai szerveződés, amely tömeges elégedetlenségi mozgalmakhoz vezethet Amerikában, miután a hasonlóan „grassroot”, jobboldali Tea Partyt sikerült a Republikánus Pártnak némileg domesztikálnia.)
Greenwald a Times cikke kapcsán élesen kritizálja a lap igen sekélyes iróniáját (egy korábbi NYT írást is idézve), miszerint „a rendszer” ellen tüntetők azért lennének nevetségesek, mert mindeközben Apple számítógépet használnak, bankautomatából vesznek fel pénzt, és hovatovább akadt olyan tüntető is, aki repülővel érkezett a városba.
„Nyilvánvalóan az embernek nem szabad tiltakoznia – így Greenwald – a Wall Streeten tomboló bűnözés és a politikai folyamatok nagyvállalati kontrolljának romlottsága ellen, hacsak nem tartja a pénzét a cihába varrva és nem kommunikál postagalambok segítségével – legalábbis, ha nem így van, nem ússza meg a NYT szellemeskedőinek vitriolos tollát”.
De ami miatt igazából ezt itt összehordtam, az az, amit Greenwald a cikke végén minderről megjegyez:
„…figyeljük meg, hogy ezek a bátor, rettenthetetlen őrkutya újságírók hogyan zúdítják megvetésüket a társadalom leginkább marginalizált és jogfosztott köreire, ugyanakkor ennek a gúnynak töredékét sem merik ráirányítani azokra, akik hatalommal bírnak, olyanokra, mint amilyen Sorkin bankigazgató barátja. A felsőbb körök modern újságírói magukévá tették azt, ami az igazi újságírás hitvallása és küldetése kellene hogy legyen – üsd a hatlmasokat és nyújts vígaszt a hatalom nélkülieknek –, és teljesen megfordították azt”.
Két dolog jut eszembe erről. Az egyik az amerikai Bill Kovach és Tom Rosenstiel kitűnő könyve az újságírás alapértékeiről (The Elements of Journalism), amelyben alapszabályként ezt így fogalmazzák meg: „ellenőrizd a hatalmasokat, és adj hangot azoknak, akiknek nincs hangjuk”.
A másik a szintén amerikai Aranypolgár. Hogy is hangzott Orson Welles mozi eposzában Charles Foster Kane, a Randolph Hearstről mintázott filmbéli sajtómágnás „elvi nyilatkozata”, amelyet a filmben a frissen megvásárolt „New York Inquirer” címlapján nyomtattat ki?
Így:
I.
Én a városnak olyan napilapot nyomok, amely minden hírt hamisítatlanul megír.
II.
Én egyúttal jogaik fáradhatatlan bajnoka leszek. Úgy is mint polgároknak, és úgy is mint embereknek.
Aláírás:
Charles Foster Kane.
