
Hírgrafika a lapok véleményoldalán? Koncert kritika grafikonokban? Képregény, mint tudósítás? Új műfajok a papír alapú médiában. Avagy rajzolj te is publicisztikát!

Hírgrafika a lapok véleményoldalán? Koncert kritika grafikonokban? Képregény, mint tudósítás? Új műfajok a papír alapú médiában. Avagy rajzolj te is publicisztikát!
Tudom, kicsit szigorúan és nagyképűen hangzik, valamint a gyűlöletes "old media" beidegződéseiről tanúskodik, de mivel elképzelhető, hogy egyik-másik itt megjelenő írás későbbi cikkek, tanulmányok alapjául szolgál majd, a jövőbeli viták megelőzése érdekében fontosnak tartom leszögezni, hogy – mindattól függetlenül, hogy ki mennyire tartja ezeket a postokat silánynak és haszontalannak, értelmetlennek és érdektelennek – az oldalon található írások szerzői jogvédelem alatt állnak, újraközlésükhöz a szerző engedélye szükséges. (Természetesen forrásmegjelöléssel idézni és hivatkozni lehet, sőt, ezért hálás köszönet).
A szerző elérhető a faktumtotum@gmail.com e-mail címen.
Hogy az újságíró nem feltétlenül Grál-lovag, ez közhelyszerű megállapítás. Úgyhogy nem is a filmekből ismert, törtető újságíró alakját elemzem majd, amikor az „erő sötét oldaláról” írok ebben a postban. Még inkább zavarba ejtő lehet, hogy az egyik alapértékről. a méltányosságról lesz szó.
A szépirodalomban, amely fikció, szabad a vásár. Az író tetszése szerint megjeleníthet vagy éppen elváltoztathat igazi embereket és igazi eseményeket. Tolsztoj a tábornokokon kívül mindenki azonosságát megváltoztatta. Dreiser Amerikai tragédiáját egy valós bűncselekmény ihlette, de nem érezte szükségét annak, hogy művét „megtörtént eseményeken alapuló” regénynek hívja. Malraux, akinek óriási hatása volt generációm íróinak egynémelyikére, gyakorta adott leírást valós személyekről – többek között Chiang Kai-shekről mindazzal a pazar iróniával, mely fiatalságának baloldaliságából fakadt. E. L. Doctorow ártalmatlan játékot űzött Morgannal, Forddal és másokkal. És így tovább.
Az egyetlen megszívlelendő dolog ezzel kapcsolatban csupán az, amit Flannery O’Connor (a Rejtély és modorban) oly találóan megfogalmazott: „Természetesen mindig téved, aki azt mondja, hogy ezt vagy azt nem lehet megtenni egy szépirodalmi műben. Mindent meg lehet tenni, ami belefér, ám még senkinek sem fért bele túl sok”. Más szóval, léteznek ismérvek. Egyebek között a minőség, a művészet ismérve. Az írók számára durvábban megfogalmazva: a tehetség ismérvei. De a lényeg, hogy a szépirodalomban a jogosítványon mindig ott áll a felelősségáthárító figyelmeztetés: MINDEZ KITALÁCIÓ.
Ami az újságírást illeti, akár azonnal kijelenthetjük: nincs olyan dolog, hogy abszolút objektivitás. Nem lehet szavakkal prezentálni „az igazságot” vagy a „teljes történetet”. Abban a pillanatban, hogy az író kilencszáz-kilencvenkilenc tényt ismertet csak az egyezerből, az elfogultság férge máris mocorogni kezd. Minden tanú nézőpontja egyedi. Tolsztoj rámutatott: egy csata után annak azonnal annyi megőrzött változata létezik, ahányan részt vettek benne.
Mindezek ellenére, és épp ezért, ki kell jelentenem, hogy az újságírásnak egyetlen megsérthetetlen alapszabálya van. Az [újság]írónak nem szabad kitalált dolgokat leírnia. Jogosítványán ez kell, hogy álljon: ITT SEMMI SEM KITALÁCIÓ. Az újságírás etikája, amennyiben valóban létezik ilyen malaszt, azon az egyszerű igazságon kell alapuljon, hogy minden újságíró ismeri a különbséget a megfigyelt adatok sűrítéséből fakadó torzítás és a kitalált adatok hozzáadásából fakadó torzítás között.
Az a veszély, amely újságírásra leselkedik e különbség tagadása miatt felismerhető, ha azt az olvasó nézőpontjából vesszük szemügyre. Az olvasó azt feltételezi, hogy a sűrítés együtt jár az újságírással, és ösztönszerűen az elfogultságot igyekszik tetten érni; abban a pillanatban, hogy azt gyanítja, hozzáadással van dolga, bizonytalanná válik a talaj lába alatt, mivel az a gondolat, hogy nem lehet tudni, mi valódi és mi nem valódi, rémisztő. Mégrémisztőbb az a képzet, hogy a hazugságok igazságok.
(John Hersey in The Critical Response to Tom Wolfe, p. 125-126.)
Az irodalom, a művészetek is sokat elmondanak a körülöttünk lévő világról, csak éppen más eszközökkel és más céllal szólítanak meg bennünket, mint a média.
John Hersey amerikai riporter, aki maga is előszeretettel kölcsönzött technikákat az irodalomból írásaihoz (egyik legfigyelemreméltóbb alkotása a hirosimai atomtámadás hatásairól szóló tényfeltáró riportja volt) így fogalmazta meg a fő különbséget:
„Az [újság]írónak nem szabad elképzelt dolgokat leírnia. Jogosítványán ez kell, hogy álljon: ITT SEMMI SEM KITALÁCIÓ. Az újságírás etikája, amennyiben valóban létezik ilyen malaszt, azon az egyszerű igazságon kell alapuljon, hogy minden újságíró ismeri a különbséget a megfigyelt adatok sűrítéséből fakadó torzítás és a kitalált adatok hozzáadásából fakadó torzítás között.”
(Hersey esszéje a következő kötetben található: The Critical Response to Tom Wolfe, egy-két bekezdést lefordítottam belőle itt, akiket ez a gondalat bővebben érdekel.)

A nem létező forrás, az elképzelt esemény, a fiktív szereplő vagy a kitalált párbeszéd tehát nem az újságba való, a fabrikálás, a hozzáköltés a kitaláció az újságírónál nem bocsánatos bűn. (Erre nem is érdemes több szót vesztegetni, tanulságokért elég felidézni a közelmúlt nagy sajtóbotrányait. Ilyen pl. a Jayson Blair-ügy vagy éppen Adnan Hajj fotóriporter esete, aki képeit a nagyobb hatásosság érdekében kozmetikázta. Akit a sajtóhamisítás pszichológiája érdekel, annak meleg szívvel ajánlom A hazugsággyáros című mozi megtekintését, amely játékfilm Stephen Glass, a The New Republic fiatal tehetségként számon tartott újságírójának ámokfutásával foglalkozik).
Ennek a postnak a tárgya sokkal inkább az: mit is ért Hersey sűrítés alatt? Ez ugyanis az újságírás egyik legfontosabb kérdése.

Ki ne emlékezne a Columbo című krimisorozatban a ravasz rendőrhadnagyra, aki előszeretettel billenti ki gyanúsítottjait azzal a szokásával, hogy távoztában böki ki a legfontosabbat. „Csak még egy kérdés”, szól vissza az ajtóból mutatóujját felemelve, és elégedetten nyugtázhatjuk, ahogy a körmönfont gyilkos arca görcsbe rándul a képernyőn.
Ügyes technika, de igazából nem ez teszi Columbót félelmetes kérdezővé.
A XIX. század az állam és következésképpen a bürokratikus semmitmondás, a hivatali nyelv elburjánzását hozta magával. A XX. század a szervezett nyelvrontás új, minden addiginál hatékonyabb intézménye a nagyvállalat. Az elmúlt évszázad a korporációk példa nélküli megerősödésének időszaka, és ennek sajátos mellékterméke a félrebeszélés, az elfedés, a nyelvi barbarizmus tökélyre fejlesztése.


Az újságírás egyik megmagyarázhatatlan és kegyetlen alapszabálya: a szőrös és simogatható állatokról – a kutyákról, macskákról, nyulakról – szóló sztorik mindig eladják az újságot. Kegyetlen, mert hogy sajnos ilyet az esetek többségében nem tudunk prezentálni az olvasónak.

A kandallóban elbújó, és az államférfiak beszélgetését kihallgató újságíró romantikus képe ma már többnyire épp úgy a múlt része, mint a korzón való krakélerkedés, a helyi kaszárnya tiszt uraival vívott párbajok, és a kávéházakban való éjszakai ficergés.
Vannak azonban esetek, amikor a riporter ma is álruhát ölt. Mégis, munkád során interjúalanyaidat, forrásaidat – kevés kivételtől eltekintve – nem kifizetődő megtéveszteni. Legyen szó bár csak arról, hogy pontosan milyen cikkhez kérsz nyilatkozatot valakitől (az újságírók sajnos sokszor gondolják úgy, hogy a cél szentesíti az eszközt alapon, erről nem mindig kell forrásukat tájékoztatni), vagy éppen arról, hogy az újságíró „álruhában”, magát másvalakinek kiadva érkezik a helyszínre.