Hello Mr. Gosling, szombaton már ne keresse a Nemzetet!

Kedves Ryan! Rossz hírem van. Úgy tűnik, nem fog többé a Magyar Nemzettel lustálkodni reggelente, nem fogja kávé mellett lapozgatni a Hétvégi Magazint. Nem fogja, ahogy más sem, hiszen a lap, azt mondják, megszűnik.

Tudja, Mr. Gosling, van nekünk egy Magyar Távirati Irodánk. MTI-nek becézzük ma is, és arról ismert, hogy egykor nemzeti hírügynökségként működött. Hogy most micsoda, azt nem tudni pontosan, de néha még ma is úgy csinálnak, mintha nem változott volna semmi sem. Van ez így, hogy az ember szokásai rabjává válik, mi is úgy teszünk még néha, mintha itt ugyanaz lenne, mint évekkel ezelőtt. Még mindig kiadnak például ők is „gyorshíreket”. Azonnali, rövid jelentést rendkívüli vagy csak fontosnak vélt eseményről, amely hírt aztán jellemzően követ később egy részletes beszámoló. Íme az én gyorshírem önnek: a Magyar Nemzet – alapításának nyolcvanadik évfordulóján – a holnapi nappal, a holnapi lappal bezár.

Még meg lehet venni, még meg lehet fogni, még lehet vele kicsit zörögni az újságosbódé előtt, gyűrögetni az ágyban és asztalnál, golyóstollal kiszínezni a szép Bodoni betűket, míg nem jön a pincér.

Mit kíván a magyar nemzet? Ez önnek nyilván sokat nem mond, de ezzel a betűvel nyomtatták ki a híres forradalmi kiáltványt is egykor. Ez is jó rég volt már persze, régebben, mint hogy az MTI megszűnt hírügynökségnek lenni, és azóta folyton elzúgtak forradalmaink. (Hogy a nemzet mit kiván, nos azt mi is csak találgatjuk olykor.)

Szóval még ki lehet nyitni. És be lehet zárni. … Aztán már inkább csak bezárni.

Annyit szeretnék még írni ebben a gyorshírben önnek, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy a lapot kezébe vette. De talán nem sértem meg, ha ehhez most azt is hozzáteszem, elsősorban nem önnek köszönöm, hanem azoknak, akik el is olvasták. Nap mint nap, vagy olykor-olykor, mindegy is. Nekik köszönöm tehát mindenek előtt.

Aztán pedig azoknak, akik a lapon és az online portálon minden nap lelkiismeretesen dolgoztak. Munkatársaimnak, akiknek nem volt egyszerű az élete az utóbbi három évben.

Ön erről persze mit sem tud, és hát nézze, ezért nem kárhoztatom. Ahol ön él, ott nem annyira megszokott, hogy újságok kinyírásában jeleskedjék a kormányzó „elit”. Így csak annyit mondhatok, nehéz volt, de egyben felemelő is ez a három év. Kegyelmi időszak, amelyben igazi lapot lehetett csinálni. Tudja, olyat, mint Kanadában. Ez persze önnek magától értetődő, de mi úgy vagyunk vele, hogy itt egyre kevésbé.

Szóval, azért is tetszhetett meg önnek a Nemzet, mert tényleg szép lett az újság. Gondolom a sztájlisztnak is bejött. Annyit mondhatok erről szerényen: sokat dolgoztunk megújításán. Újraterveztük, újragondoltuk az online kiadást is, így ha felugrik esetleg az mno.hu-ra ott is találkozhat a híres betűkkel. Még.

A lényeg a lényeg: több minden történt a Magyar Nemzetnél ezidő alatt, mint azt megelőzően 15 éven át.

Másrészről azért is volt ez kegyelmi időszak – és ha engem kérdez, ez sokkal fontosabb –, mert a Magyar Nemzet a szabad és valóban konzervatív újságírás műhelye lehetett.
És nem csak ön, azt hiszem, sok olvasó is értékelte ezt. Nem dicsekvésként írom, csak rögzíteni szeretném, mert sokan mást mondanak majd, de ön ne hagyja meggyőzni magát: az mno.hu és a hirtv.hu együttes látogatóinak száma mára másfélszer, de sokszor kétszer annyi, mint 2015. elején volt. Az pedig talán önnek is köszönhető, hogy az utóbbi hónapokban – úgy tudom – még a nyomtatott lap példányszáma is emelkedőben van.

Mindez annak ellenére sikerült, hogy a Magyar Nemzet megfojtására nagy erők mozdultak meg, olvasótáborát több újonnan alapított és államilag finanszírozott hírportál és lap igyekezett szétzilálni. A nemzetesek folyamatos pergőtűzben, hivatalos és informális fenyegetések közepette dolgoztak. Valami olyasmi történt, mint a Szárnyas fejvadászban: hirtelen lőni kezdett ránk a cég, de nagyon.

Mindez a teljesítmény és lelkesedés mégsem volt elég. Nem volt elég, mert ma az újságírást támogató kiadói modell világszerte válságban van (erről írok ebben a sorozatban), így ha a lapról van szó – hasznot nem hajtván – a tulajdonosoknak könnyebben megremeg a kezük.

Ezért van az, hogy a vállalat, ópardon, az állam, kíméletlenül terjeszkedik. Mert ez egy olyan háború, kedves Ryan, amit, ha emlékszik még a sci-fi első részére, nem lángoló csatahajón vívnak az Orion peremén, hanem itt az orrunk előtt. Előttünk dől össze az, miről azt hittük, nem dőlhet össze már. Ebben a háborúban nem kell kiborgnak lenni, hogy ne szeressenek minket: egymás után esnek el azok a sajtóműhelyek, amelyek a kormányzatnak nem tetsző tényeket írnak meg. Amelyek a kormányzatnak nem tetsző hangon szólnak. Azok a lapok, amelyek újságírói úgy gondolják, munkájuk lényege nem a rendszerrel való „együttműködés”, hanem inkább a kritika és az ellenőrzés. Akik úgy gondolják, rendszert sem azért váltottunk egykor, hogy aztán hallgassunk. Hanem azért, hogy beszélhessünk közös dolgainkról.

Persze készült erre mindenki. Hogyne készült volna. Sejtettük, hogy sok jóra a magyar sajtó „ellenzékinek” jelölt vidékei a választás után nem számíthatnak majd. Tudni lehetett, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere az újabb kétharmad után tényleg „elégtételre”, döntő támadásra készül.

Mégis mindenkit váratlanul ért, hogy a Magyar Nemzet tulajdonosa ilyen gyorsan lépett. Engem is, de ezen való tűnődéseimmel nem untatnám most önt. (Már csak azért sem, mivel a lap főszerkesztő-helyettesi posztjáról én lemondtam tavaly decemberrel, így – hiába vagyok még a lap külső munkatársa – nem én viszem vásárra ezzel a bőrömet, hanem azok, kik ott vannak még a hídon, és akikre aggódva gondolok.)

Azt azonban önnek is tudnia kell, hogyha nem sikerül a Magyar Nemzetet megmenteni, a kollégák jó része a semmibe lép most ki a szerkesztőség kapuján. Olyan semmibe, amelyhez képest filmjében a városon kívüli, lerombolt világ maga a minden, maga a paradicsom. Nekik tényleg nincs hova menniük: a baloldali „mentőcsónakok” rég megteltek már, és Sorostól sem fognak új lapra kapni pénzt. A kormányoldalnak pedig csak „árulók” – és e szót oly kéjjel ejtik ki már, mint egy szovjet komisszár.

Hogy mi az a szovjet komisszár? Ej, folyton elkalandozom. Hagyja csak, nem érdekes, mindjárt befejezem. Szóval írhatnám most így a végére, hogy nincs vége. Hiszen most is megborzongok még, amikor eszembe jut: 18 évig volt életem első (szerelmek miatt olykor második) helyén a Magyar Nemzet. De hát tudja, „mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben.”

Aztán azért is írhatnám, hogy nincs még vége, mert jöhet új befektető, aki hosszú távon akár fantáziát is lát a Magyar Nemzetben – az üzletág válsága sem fog örökké tartani. Egy jelentkező úgy hírlik, máris akad, igaz nem üzletemberről van szó. Írhatnám tehát, hogy nem aggódom, lesz gondos vevő. Ám az igazság az, ebben csak reménykedem. Nagyon.

Kedves Ryan, levelem zártával, nem csak én búcsúzom. Vigyázzon magára, öregem, ott kinn a veszélyes nyugati világban nagyon! A pizsamája meg, mindig is akartam mondani, kitűnő darab.

Hányan voltak a Békemeneten? – Ezzel a remek alkalmazással te is megbecsülheted

Békemenet ide vagy oda, a számháború, hogy melyik párt tud több embert az utcára vinni, több mint negyedszázada tart Magyarországon. Még mielőtt magyar átkot emlegetnénk, a felvilágosult Nyugaton még régebb óta.

Ha nem így lenne, most nem mutathatnék be egy nagyszerű (és ingyenes) eszközt, amely francia fejlesztő munkája. És amellyel könnyen és viszonylag pontosan meg tudjuk mondani, hányan is vettek részt egy adott tömegrendezvényen.

Anthony Catel francia fejlesztő saját elmondása szerint azért rakta össze MapChecking nevű szájtját, mert ő maga is szeretett volna tisztán látni abban, hogy a szorongatott helyzetben lévő francia elnökjelölt, Francois Fillon, valóban össze tud-e terelni 200.000 embert a párizsi Trocadéro térre, mint ahogy ezt egy 2017 márciusában tartott tömegrendezvény után állította, vagy ez – finoman szólva – erős túlzás. (Illetve Catelnek úgy általában véve elege volt abból, hogy folyton ezen megy a vita, legyen szó Franciaországról, vagy éppen Donald Trump beiktatási beszédéről.)

A fejlesztő egy csütörtök reggelen mindössze egy óra alatt le is programozta alkalmazását. Módszerében igazából semmi újdonság nincsen (nem nehéz kitalálni, hogy minden ilyen számítás alapja a tömeg által elfoglalt terület nagyságán és a tömeg becsült sűrűségén alapszik), de ha látjuk, mennyire könnyen, egyszerűen kezelhető a MapChecking (főként, a terület megadásánál), mégis csak azt kell mondanunk: bravó, Catel!

Tömegbecslés a MapChecking segítségével

Szóval, tulajdonképpen két dolog szükségeltetik ahhoz, hogy belevágjunk a házi tömegbecslésbe.

  1. Egy magasból készült felvétel a rendezvényen résztvevő tömegről (a legjobb egy légi fotó, de sajnos nem mindig tudunk ezzel dolgozni);
  2. Catel alkalmazása, amely szerencsére a mai napig elérhető a neten

Az alkalmazásban, amely a Google Maps-re épül, tehát két adatot kell megadnunk: a felvétel alapján körbe kell határolnunk azt a területet, ahol a tömeg állt (ez rendkívül könnyű a kezelőfelületen: kezdjük el a körülhatárolt terület referenciapontjait megadni a térképre bökve, aztán igyekezzünk azon, hogy a terület a végén értelmezhető, zárt alakzatot kapjunk – a referenciapontokat később is tudjuk mozgatni, a terület határvonalait így tovább finomítani. Photoshop művészek előnyben!). Majd meg kell adnunk, átlagosan hány ember állhatott ezen a területen egy négyzetméteren.

[irp posts=”3535″ name=”Szövegszerkesztők íróembereknek: miért a Scrivener vagy az Ulysses a legjobb választás?”]

Ebből persze kitűnik az is: a pontosságot erősen befolyásolja, hogy van-e olyan fénykép a birtokunkban, amelyen pontosan megállapítható a rendezvényre ellátogatók elhelyezkedése. Illetve az is, mennyire pontosan becsüljük meg a tömeg „sűrűségét”.

Több százezren? Aligha

Nézzük, milyen számot kapunk a március 15-i Békemenet esetében.

Itt egyszerre lesz könnyű és nehéz dolgunk. Könnyű, mert az Átlátszó.hu blogján Bőtös Botond – hasonló módszerrel – már végzett egy ilyen becslést (ő így 60.000 főre saccolta a résztvevők számát), és ehhez ki is kutatott pár olyan felvételt, amelyen a tömeg elhelyezkedése látszik.

Nehéz ugyanakkor, mert a rendezvény ideje alatt a hatóságok nem engedtek drónokat a tömeg fölé, olyan felvételeket, amelyek „hivatalosan” készültek a Békemenet idején a levegőből nem tettek közzé, így a madártávlatból készült képek szempontunkból kicsit esetlegesek.

Tömegbecslés a MapCheckinggel – Kossuth tér
Tömegbecslés a MapCheckinggel – Kossuth tér

Nos, ha már így alakult, az egyszerűség kedvéért először teszteljük az alkalmazást a kollega által kitúrt képek segítségével (amelyeket itt most nem közlök ismét, a fotókat meg lehet tekinteni a hivatkozott posztban).

El kell ugyanakkor mondanom, hogy én igyekeztem minden olyan helyre embert „rakni”, amely a felvételen nem látszott, vagy nem jól látszott. Így az én modellemben állnak emberek a járdán mindenhol (ehhez a Google Maps, amely a belvárosban jelöli az épületek határvonalait, tökéletes) egészen az épületfalakig, és pl. lámpaoszlopok helyére is tettem tüntetőket (tegyük fel, emberek csimpaszkodtak rájuk), csakúgy azokba az utcákba is, amelyekben lehettek felvonulók, de ez a képen nem látszik. A virágágyásokba és a térelválasztó elemekre is (ahol a fénykép szerint nem tartózkodtak felvonulók), hogy ezzel kompenzáljam azokat a részeket, amelyeket esetleg elfelejtettem jelölni vagy nem jól láttam a képen. Csak oda nem terjesztettem ki a kérdéses területet, ahol a felvétel szerint egészen biztosan nem voltak résztvevők.

Ezért sokkal megengedőbb voltam az Átlátszó.hu becslésénél. Szintén 3,5 embert számolva négyzetméterenként így nem egészen 97.000 ember jött ki a MapChecking szerint. (Tudom, most sokan esnek majd nekem egyik vagy másik politikai oldalról: kérem, mindenki tartsa szem előtt, itt az eszköz bemutatása a lényeg, az eredmény most másodlagos.)

Tömegbecslés a MapCheckinggel – Margit híd
Tömegbecslés a MapCheckinggel – Margit híd

Nézzük a Margit hídról készült felvételt. Itt is a megengedőbb változatot rajzoltam be. Azt feltételeztem, hogy amikor a tömeg eleje a Margit híd budai hídfőjén már túlhaladt, a másik parton, az indulás helyszínéül szolgáló Bem tér még mindig dugig tele volt (ez nem annyira valószínű, de lehetséges, hiszen sokan késve érkeztek). Mivel a tömeg mozgásban volt, itt a tömegsűrűséget 2,5 fő/négyzetméterre csökkentettem. (Nem vontam le a villanyoszlopok, korlátok stb. nehezen megállapítható területét az összterületből, tehát igyekeztem ezzel is felfelé kerekíteni a végeredményt.)

A becsült létszám így a 88 ezret sem éri el, de nem tér el jelentősen az előző értéktől. (Illetve az eltérésre magyarázat lehet még, hogy nyilván voltak olyanok, akik eleve a Kossuth térre érkeztek.)

Ezért talán nem merészség kijelenteni, hogy a Békemeneten, igen megengedő becslést használva, a résztvevők száma nagy valószínűséggel nem érte el a százezret, nagyon optimista becsléssel is maximum 85-95 ezer emberről lehetett szó. (Szigorúbb számítást alkalmazva nyilván jóval kevesebbről.)

És itt jönnek a Kutyafarkúak

Hasonlóképpen próbát tettem a Magyar Kétfarkú Kutya Párt által szervezett alternatív békemenettel. Itt egy fotót vettem alapul, azt a pillanatot, amikor a tömeg eleje az Astoriát még nem érte el, de tudható volt, hogy a vége még az Erzsébet körúton tartózkodik, még nem fordult rá a Rákóczi útra. Itt viszont igyekeztem nagyon konzervatív becslést adni, mivel ez a fotó még kevésbé alkalmas a korrekt számításra.

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt alternatív békemenete 2018. március 15-én
A Magyar Kétfarkú Kutya Párt alternatív békemenete 2018. március 15-én

A négyzetméterenkénti tömegsűrűséget 1,5 főre csökkentettem (tekintve, hogy a tömeg mozgásban volt, és mint említettem, ez a becslés szigorúbb lesz), a járdákat kevésbé népesítettem be tüntetőkkel, és a tömeg még az Erzsébet körúton tartózkodó részét minimális méretűnek vettem. Kicsivel több mint 29.000 fő jött ki, de hangsúlyozom, ez jóval pesszimistább becslés, mint a Békemenet esetében.

Tömegbecslés a MapCheckinggel – Rákóczi út
Tömegbecslés a MapCheckinggel – Rákóczi út

Következtetéseket levonni arról, hogy mi a sok, mi a kevés, már inkább a politika birodalmába tartozna, így talán az újságírói eszközöket bemutató rovatban ettől megkímélném az olvasót.

A közéleti sajtó és az ígéret földje (4.): A Guardian napilap új ruhája és az Unilever ultimátuma

Az év elején a brit Guardian napilap új lapdizájnnal, és legfőképpen a korábbiaktól eltérő méretben került ki az újságosstandokra: január 15-én a nemrégiben még sokat dicsért berliner formátumról váltott az eredetileg csak a bulvárlapokat jellemző, ún. „tabloid” méretre.

Első blikkre megmagyarázhatatlan lépés ez annak tükrében, hogy az előző, 2005-ös dizájnváltást, Mark Porter tervezőgrafikus-pápa (azóta 2012-ben már újrakalibrált) alkotását annak idején a laptervező tipográfusok szinte vallásos áhítattal fogadták. Sőt, tizenhárom évvel ezelőtt a valóban gyönyörű, már-már műalkotásnak is beillő új külcsín hovatovább az haute couture világába emelte az újságot, a letisztult tökéletességet kereső technokrácia pedig véget nem érő ünnepléssel ismerte el a teljesítményt. Alan Rusbridger főszerkesztő elégedetten dőlhetett hátra.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 4. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Aztán eltelik pár év. Ami alatt neves szerkesztőségek züllenek szét, mennek tönkre, és még a legnagyobbak is riadtan néznek körbe azt a pusztulást látva, amit a Google és a Facebook a hirdetési piac letarolásával vitt végbe. Szóval, ehhez képest ez a mostani váltás a Guardiannél sokkal kevesebb felhajtással járt.

Mi történhetett? A Rusbridgert 2015 márciusában váltó új főszerkesztő-asszony, Katherine Viner női szeszélye lenne ez az újabb változtatás, így akarván – jobb ötlet híján – névjegyét letenni az asztalra?

Aki egy kicsit is ismeri a Guardian üzleti „eredményeit”, az tudja, nem erről van szó.

Vészjelzés a tenger alól

Alan Rusbridger (egyébként sok tekintetben igen előremutató) regnálásának kevésbé vonzó része ugyanis az volt, hogy a Guardian gazdasági helyzete mondhatni eléggé megborult. Mint ahogy az közismert, a lap megjelenését és függetlenségét az biztosítja, hogy 1936 óta alapítványi tulajdonban van. Az 1936-ban létrehozott Scott Alapítvány (Scott Trust) hivatott garantálni azt, hogy a lap szellemiségét ne veszélyeztessék üzleti befektetők, valamint hogy a nyereséget ne lapátolják ki mohó részvényesek, hanem a tulajdonos mindenkor visszaforgassa azt az újságba. Nyereségről persze már régóta nincs szó, az utóbbi években inkább súlyos veszteségekről. Ám ez nem mindig volt így: a hét évtized alatt felhalmozott vagyon eddig biztosította azt, hogy ne kelljen lehúzni a rolót.

[irp posts=”3883″ name=”A közéleti sajtó és az ígéret földje (1.): A Politis tikkadó előfizetési felhívása”]

Csakhogy a Rusbridger-érában a Guardian úgy égette a pénzt, mintha nem lett volna holnap. Érdemes például megemlíteni a 2005-ös dizájnváltás költségeit: az újratervezés a lapnak 80 millió fontjába fájt. (Kétszer is ellenőriznem kellett a hihetetlen összeget: ez magyar pénzben mérve 25 milliárd forint!).

Nem elírás ez tehát, mivel bár a berliner formátum megszokott Európa „kontinentális” részén (Magyarországon is már régóta ebben a méretben nyomtatják a politikai napilapokat), a hüvelykek meghatározta brit nyomdaiparban nem használták ezt a méretet, ezért gyakorlatilag új nyomdai beruházásra is szükség volt az „újraindított” újság kivitelezéséhez.

Tehát 80 millió font pár centiért. (Egészen pontosan a berliner 3,5 centiméterrel magasabb, és 4 centivel szélesebb a „tabloid”-nál.)

És hogy miért erőltették akkor a berlinert? A hivatalos magyarázat az volt, hogy a tabloidnál enyhén nagyobb méret ugyanolyan jól kezelhető még a metrón és buszon, de nagyobb szabadságot ad az oldaltervezéshez. Én azonban azt gyanítom, hogy a berliner behozásának lehettek egy kicsit ideológiai okai is: talán ezzel is demonstrálni akarta a Guardian az Európai Unió (és szabványai) iránti elkötelezettségét. Illetve jól láthatóan ez olyan extravagancia volt, amelyben reklámértéket és a lap menőségfaktorának emelését látták. (Nem teljesen alaptalanul.)

Ez talán önmagában még nem vágta volna haza a lap költségvetését. Viszont Rusbridger elképzelései arról, miképpen működik majd az online hirdetési piac, végül majdnem megpecsételte az újság sorsát. Az eredeti tervek ugyanis arról szóltak, hogy a Guardian online fenntartja teljes ingyenességét, sőt, ebből a márkanevet erősítő filozófiát kreál (mármint hogy a Guardian hisz az információ szabad áramlásának fontosságában), valamint nemzetközi terjeszkedésbe, elsősorban az amerikai piac meghódításába kezd. Így az Egyesült Államokban és Ausztráliában helyi online kiadást hoztak létre, gyakorlatilag helyi alszerkesztőségekkel. Ennek célja pedig az volt, hogy a Guardian online elérését az egekbe emeljék, aminek sikerét majd az internetes hirdetésekkel le lehet aratni.

A terv első része fényesen sikerült. A Guardian online ma már havi 160 millió (illetve napi 9 millió) egyéni felhasználóval büszkélkedhet. (Összehasonlításképpen: a Magyarország leglátogatottabb hírportálját, az Indexet kiadó CEMP teljes médiaportfóliójának januári látogatottsága 4,3 millió volt a DKT adatai szerint. Azaz már ebben benne van pl. a blog.hu látogatotttsága is.) Csakhogy a Guardian előretörését nem követték a hirdetési bevételek. Mivel hogy Rusbridgerék azzal nem számoltak, hogy a Facebook és a Google csak morzsákat hagy majd az online hirdetési bevételből a lapnál. Azaz hiába az óriási számok, kiderült, hogy csupán online hirdetésekből a forgalom megsokszorozása ellenére sem lehet egy ekkora szerkesztőséget fenntartani.

Ennek megfelelőlen, 2015-ben, Rusbridger távozásának évében, a Guardian vesztesége (tehát csak abban az esztendőben) 57 millió fontra rúgott. Ebben a helyzetben vette át a lapot Katharine Viner, akinek nem volt nehéz átlátnia, hogy valamit sürgősen tennie kell.

Hogyan talált 800 ezer fizető olvasót a Guardian?

Mivel az online változat ingyenességét továbbra is fenn kívánták tartani (nem lehetett lerombolni a brand egyik fő üzenetét), Viner két elképzelést ötvözött üzleti tervében. Az egyik, hogy megpróbálják lefaragni a költségeket. A másik, hogy az előfizetői modell helyett az önkéntes támogatások rendszerét felfuttatják.

A Financial Times tavaly májusi cikke már részletesen beszámolt a főszerkesztő-asszony stratégiájáról. Ezek szerint 2016-tól kezdve három éven át folyamatosan csökkentik a veszteségeket, és a cél az, hogy 2019 áprilisáig elérjék a nullszaldós gazdálkodást.

És itt jön a meglepetés. Ma már egyre valószínűbbnek tetszik, hogy Katharine Vinernek ez sikerülni fog. Pedig még egy évvel ezelőtt is sokan csak legyintettek az elképzeléseket hallva.

Az év eleji dizájnváltás tehát jól sejthetően inkább a költségcsökkentés, mint valamiféle megújulás része. Bár, ahogy néztem, a szakmai kritikák elégedettnek mutatkoztak az átgondoltnak mondott új dizájnnal, az többé-kevésbé világos lehetett mindenkinek, hogy ezt a változtatást már részben a kényszer szülte.

Sokkal izgalmasabb azonban, hogy eközben mi történik a bevételi oldalon. Akik rendszeresen olvassák a lap online kiadását, észrevehették, hogy jó egy éve a Guardian minden cikke alatt ott a felhívás, hogy az olvasók támogassák önkéntes alapon az újságot. Azt gondolhatnánk, ez csak valami kétségbeesett kapálózás. De a The Drum marketing szakportál tavaly októberi cikke már elég illusztris számokat közölt a Guardian támogatói programjának sikeréről. Ezek szerint a Guardian törzsközönsége nagyon is hajlandó pénzt áldozni kedvenc lapjának fennmaradása érdekében. Íme a számok:

  • Az októbert megelőző 12 hónapban a Guardian tagsági programja keretében a rendszeresen támogatást fizetők száma 75.000-ről 300.000-re nőtt.
  • Ugyanezen időszakban némileg nőtt, és 200.000-re emelkedett a lap print és egyéb termékeire előfizetők száma.
  • 300.000-en fizettek egyszeri támogatást a lap cikkeinél elhelyezett felhívásra – ez a szám több mint 140 ország olvasóinak felajánlásaiból jött össze.

Ez azt jelenti, hogy a Guardian az említett időszakban 800.000 fizető olvasóra bővítette adakozói bázisát. Mindezt úgy, hogy az amerikai terjeszkedést – ami a Guardian nemzetközi programjának gerince – jelentősen vissza kellett vágni költségmegtakarítási megfontolásokból. (A költségmegtakarítások másik fő eleme a létszámleépítés volt: a lap állandó munkatársainak száma 1800-ról 1400-ra csökkent).

Mindezek után a Digiday médiaszakportál már arról írt január végi cikkében, hogy a Guardian a nullszaldó küszöbén áll. A cikkből az is kiderül, hogy – amint azt David Pemsel, a kiadó elnökvezérigazgatója elmondja – nem csupán passzív adománygyűjtésről van szó. Például folyamatosan elemzik, mely témák a legnépszerűbbek az olvasók körében, majd e témák köré nyilvános eseményeket szerveznek, ahol szintén olvasói felajánlásokat gyűjtenek. Ez a megközelítés különösen az amerikai piacon sikeres, ahol az ilyen fund-raising összejöveteleknek eleve nagy hagyománya van. (Azt már csak én teszem hozzá: nyilvánvalónak tűnik, hogy a Guardiannek ezen a módon Trump elnökségének a liberális szavazótáborban tapasztalható mozgósító erejét is sikerül némi bevétellé konvertálnia.)

Pemsel azt is megjegyzi: vége annak az időszaknak, amely arról szólt, hogy egy-nagy médiacég úgy terjeszkedik külföldön, hogy erőteljes helyi jelenlétet épít ki, amelynek aztán a költségeit a hirdetési bevételek növekedése kitermeli. Ehelyett az új stratégia az, hogy kisebb, mozgékony, rugalmas csapatok jelennek meg egy-egy olyan földrajzi területen, ahol a kiadó szerint van potenciális olvasótábor, majd ezeket a csapatokat inkább az olvasók helyi felájnlásaiból próbálják meg fenntartani. Azaz elsősorban már ezek a bevételi források határozzák meg, mennyi embert tud helyben csatasorban tartani a Guardian.

Függetlenül, hogy olvasói támogatásról vagy hirdetési bevételről van szó, ez az új, „dinamikus” – divatos katonai kifejezést kölcsönözve asszimetrikus – harcmodor, ahol a nemzetközi jelenlétet folyamatosan, szinte valós időben alakítják a lehetőségekhez, már korántsem csak a Guardianre jellemző. Inkább azt mondhatnánk, hogy a nemzetközi sajtó új modelljéről van szó.

A nyomulós Vice és társai

Mint ahogy az előzőekben láttuk, a Guardian még a visszavágások után is klasszikusan nagy, másfélezer főt foglalkoztató szerkesztőséget üzemeltet, amelynek költségeit a hirdetések mellett olvasói támogatásokból próbálja előteremteni.

Vannak olyan médiavállalkozások azonban, amelyek nem reménykedhetnek ennyire elkötelezett olvasókban. Ők azzal kísérleteznek, hogy miképpen tudnak hasonlóan nagy, globális olvasótábort megszólítani, sokkal kisebb létszámú szerkesztőségekkel. Így hiába rabolja el a Facebook-Google duopoly hirdetési bevételeik jó részét, az óriási látogatószámok miatt mégis maradhat annyi e kiadóknál, hogy van esély nyereségessé tenni működésüket.

Ennek megfelelően viszonylag új fejlemény, hogy újonnan induló online szerkesztőségeket eleve azzal a céllal hoznak létre, hogy nemzetközi olvasóközönséget szólítsanak meg. Üzleti modelljük része, hogy minél hamarabb gigászi méretű olvasótáborra tegyenek szert a világhálón, Amerikától Indiáig. Ez az új, jellemzően kockázati tőke által finanszírozott médiaforma rendszerint – kulturális, politikai vagy gazdasági értelemben vett – rétegigényeket céloz meg, de mivel ezek a piaci rések globális méretűek, akár százmilliós olvasótáborokat is jelenthetnek.

A teljesség igénye nélkül az utóbbi pár évben ilyen modell alapján kezdte meg vagy alakította át működését a Magyarországon is olvasott Vice, a Quartz, a Business Insider, a Huffington Post, a Buzzfeed vagy (előfizetői modellel kombinálva, amelyről még lesz szó) a holland De Correspondent, amely szintén nemzetközi terjeszkedésbe kezdett.

Ezeknek a szerkesztőségeknek fő jellemzője, hogy viszonylag (de legalábbis olvasótáborukhoz mérten) kis stábbal óriási közönséget próbálnak megszólítani. De félreértés ne essék, nem hírgyűjtő oldalakról van szó (már a Buzzfeed esetében is egyre kevésbé): saját újságíróik munkáját kínálják, sokszor prémium tartalmat, méghozzá ingyen. Céljuk, hogy cikkeiknek, videóiknak lehetőleg minél nagyobb hányada a világ minden pontján értelmezhető, érthető és „fogyasztható” legyen.

Ezen túl elérésüket a nagyobb nyelvterületeken „helyi kiadásokkal” igyekeznek növelni, amelyek adott esetben a nyelvi és kulturális korlátok átlépését is segítik (hiszen ezekben a kiadásokban már megjelenhetnek az inkább a régióhoz kötődő tartalmak, de jók arra is, hogy költséghatékonyan újrahasznosítsák a már meglévő cikkeket is). A Huffington Post (illetve ma már „HuffPost”) például a helyi médiapiac meghatározó szereplőivel alakított ki együttműködést helyi kiadásaihoz (pl. a franciához a Le Monde-dal, vagy a japán esetében az Aszahi Sinbunnal kooperál.) Mint ahogy a Reuters Intézet 2017 decemberében publikált, témába vágó elemzése megjegyzi: a HuffPost, ma már 17 helyi kiadással rendelkezik, a BuzzFeed tizeneggyel, a Vice pedig több mint 30 piacon van jelen (lengyel és cseh/szlovák kiadása is van).

E hírportáloknak ma már sok esetben nagyobb nemzetközi olvasótábora van, mint azoknak a régebbi, nagy lapoknak, amelyek eleve rendelkeztek nemzetközi ismertséggel világszerte. A hét nyelven kiadott Business Insider például havi 120 millió egyedi látogatóval dicsekedhet, de a többi cím esetében is illusztris számokról beszélhetünk.

Bár egyelőre ezek az online hírportálok „növekedési szakaszban” vannak, és veszteségesek (elsődleges céljuk jelenleg az olvasótábor növelése), a piac kétségtelenül megmozdult és fantáziát lát bennük: a Prequin elemzőcég szerint az elmúlt három esztendőben kockázati tőke formájában 15,6 milliárd dollár (!) zúdult a digitális médiába, amely pénznek jelentős része a globális növekedési potenciállal bíró startupokat finanszírozta.

A pártelit eladta, a pártelit visszavette

Csak hogy egy Magyarországon is ismerős médiaszereplőt említsünk: a 2009-ben alapított Business Insidert az Axel Springer 2015-ben 451 millió dollárért vásárolta meg. Az összeolvadó Ringier és Axel Spirnger amúgy egy évvel korábban értékesítette magyarországi lapjainak jó részét – a megyei napilapokat, a Népszabadságot, a Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot, illetve sport-, női és ifjúsági magazinokat – a Vieanna Capital Partners (VCP) nevű cégnek, amely tranzakció aztán megnyitotta az utat ahhoz, hogy e lapok a magyar kormányhoz közelálló befektetőkhöz kerüljenek. (A finn Sanoma is elhagyta Magyarországot, de története annyiban eltér, hogy médiaportfólióját nem kormányközeli vállalkozások, hanem a Central Fund, a sok más mellett a 24.hu-t is jegyző Varga Zoltán üzletember vásárolta meg.) Azaz a bulvárt leszámítva az Axel-Ringier konszern úgy vonult ki a magyar lappiacról, hogy annak problémásabb, a politika által szorongatott, de szempontjukból nagyrészt egyébként is már ócskavasnak számító részét (jó pénzért) hátrahagyta, de digitális vállalkozásai révén immár magyarországi jelenlét nélkül is el tudja majd érni (ha akarja) azokat az magyar olvasókat, akik preferált hirdetői célcsoportjába tartoznak.

Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni, mert szinte szimbolikus, ami Magyarországon a megyei lapokkal (és bizonyos értelemben a Népszabadsággal is) történt. 1989-90-ben, amikor ezek az újságok még a nyugat-európai médiakonszernek vonzó befektetési célpontjai voltak, a kommunista pártelit spontán privatizációval átjátszotta az újságokat (régi főszerkesztőikkel együtt) az új tulajdonosoknak. (A bevételből az utódpárt MSZP választási kasszáját töltötték fel – erről nyíltan beszélt egy 2000-ben adott interjúban Fabriczki András, a párt akkori kincstárnoka.) Tették ezt azelőtt, hogy a helyi közösségek esélyt kaphattak volna arra, hogy a diktatúra évtizedei után versenyképes médiát építhessenek. Aztán, amikor (az első fejezetben elemzett folyamatok miatt) ezeknek a lapoknak üzleti kilátásai egyre komorabbá váltak, e befektetők – ismét olvasóik feje fölött – gyakorlatilag visszaadták ezeket az újságokat egy újonnan felépült pártelitnek.

[irp posts=”4101″ name=”A közéleti sajtó és az ígéret földje (3.): Soros György Davosban és a Grateful Dead utazó cirkusza”]

Szemtanúi lehetünk tehát annak, ahogy a nyugati médiacégek felszámolják a kilencvenes évek során megszerzett pozícióikat a „végeken”. A jutányos árat kínáló, állami megbízást teljesítő vevők, a vételi szándékot hangsúlyosabbá tevő esetleges politikai nyomás azonban ennek csak egyik oka. A másik, hogy egyre kevésbé szükséges ahhoz helyi jelenlét, hogy ezeken a médiapiacokon pénzt lehessen keresni (avagy más kifejezéssel élve: innen pénzt lehessen kiszivattyúzni).

A változásnak több, az előző részekben már érintett összetevője van.

  1. A globális reklámhálózatok megjelenése. A reklámok egyre nagyobb részét a globális hálózatok szállítják a helyi közönség orra elé is. (A Facebook és a Google kifinomult targetálási lehetőségei miatt azok is egyre inkább rajtuk keresztül érik el lehetséges vásárlóikat, akik korábban helyi lapokban, helyi hirdetési újságokban keresték vevőiket.) Magyarán, nem kell ahhoz a megyei lapot megvásárolni, hogy valaki például a helyi apróhirdetések hasznát lefölözhesse.
  2. A globális szellemi buborékok kialakulása. A sorozat előző, harmadik részében bemutattam, hogy az igényesebb, nyelveket beszélő olvasóréteg a globálissá váló márkák szellemi buborékaiban is elvan, ott is megszólítható. Azaz a minőségi közéleti sajtó – sajnos – egyre inkább nemzetközivé válik.
  3. A globálissá váló szolgáltatások. A korábbi – helyi – tömeglapok szétcsomagolása után az üzletileg nyereséges szolgáltatásokra már külön, világméretű platformok jöttek létre. (Nem kell helyi médiajelenlét az Airbnb-hez, az eBayhez, az Amazonhoz stb.)

De mi következik a fentiekből? Leginkább az következik, hogy a kisebb nyelvi közösségek piacain a helyi közéleti vagy szeriőz hírlapoknak (hírportáloknak) nem sok esélye van a globális média számaival versenyezniük. Egyrészt nem remélhetnek nagy bevételt az olvasói felajánlásokból (a második részben részletezett adatokból láthattuk, hogy alkalmasint 4-5000 ilyen digitális előfizetőt szólíthat meg egy-egy szerkesztőség ma Magyarországon). De eközben a Google-Facebook univerzumban nem lesznek képesek csupán az online hirdetésekből sem eltartani magukat: ez az univerzum, legalábbis a közéleti sajtó tekintetében, egyszerűen azok méreteire van szabva, akik óriási eléréseket képesek produkálni. Ugye nem kell magyarázni, hogy magyar egyéni látogatóból aligha lesz havi 160 millió… Nyilván ezeket a hatásokat a duopolyn kívüli hirdetési piac jelentősen árnyalja, a legnagyobbak esetében esetleg ki is védi, de mivel e két cég fölénye egyre lehengerlőbb, mindez nagyon sokaknak reménytelenné teszi helyzetét.

Vihar készül a Facebook ellen

Az persze a jövő zenéje, hogy ez így marad-e: egyre több jel utal arra, hogy nem. A nagy kiadók igencsak megelégelték a Facebook rombolását, és az amerikai politika egy része is egyre hangosabban követeli a közösségi médiaszájt megregulázását, nem különben Brüsszel is szorongatja Zuckerbergéket. A Wired kedden jelentett meg egy igen hosszú és szép tényfeltáró cikket arról, miként vált hangsúlyossá az elmúlt években a hírterjesztésben vitt szerep a Facebooknál (amely mögött elsősorban az állt, hogy a Twittert kiszorítsa erről a piacról), és hogy miként képtelen ellátni a cég az ezzel járó feladatokat. Röviden összefoglalva a bővebb ismertetést is megérő cikket (amelyből a Facebook elképesztő bénázása és dilettantizmusa rajzolódik ki): az álhírek elleni küzdelem során a Facebook egyszerűen nem tudja kikerülni, hogy a hírfolyamába bekerülő tartalmakat válogassa, ám ezzel a gépi algoritmusok képtelenek megfelelően megbirkózni (korábbi hírszerkesztőségét a cég egyszeeűen szélnek eresztette egy politikai botrány után, amit az kavart, hogy kiderült, a szerkesztők diszkriminálják a republikánus politikai oldalnak kedvező anyagokat: a Facebook a lépéssel ugyan megbékítette a konzervatív honatyákat, ám más szempontból ez felért egy harakirivel.) Ez viszont azzal fenyegeti a Facebookot, hogy elveszíti azt a védettségét, amit az 1996-os amerikai médiatörvény azoknak biztosít, akik az interneten csupán közvetítik mások anyagait. (Ebben az esetben ugyanis nem kell felelősséget vállalni a megosztott anyagok tartalmáért). Így ha aktívan szerkeszteni és válogatni kezd – úgy tűnik, nem fogja megúszni –, ez hírüzletági modelljének végét jelentheti. Nem véletlenül tett fogadalmat Mark Zuckerberg arra, hogy ez az év az álhírek elleni küzdelemről fog szólni: pontosan tudja, ha nem sikerül megoldást találni, jön a lejtmenet, és a botrányok nyomán elindulhat vállalatának eróziója a tőzsdén is.

[irp posts=”3476″ name=”Középkori arab tudós az új médiasztár: Ibn Khaldún és a Facebook álhírei”]

Annyi bizonyos tehát, vihar készülődik a Facebook és a Google hírterjesztői ténykedése körül. Ezt jelzi az is, hogy az Unilever, a világ egyik legnagyobb hirdetője a hét elején nevek említése nélkül, de gyakorlatilag bojkottal fenyegette meg a két óriást arra az esetre, ha nem tudják rendbe rakni az álhíreknek kedvező és társadalmi megosztottságot gerjesztő hírfelületeiket. Jellemző, hogy a Guardian máris a digitális hirdetési piac „#MeToo-pillanatának” nevezte az ultimátumot, amelyhez könnyen csatlakozhatnak további megahirdetők is.

De addig még tönkremehetnek páran

Amíg azonban itt mélyreható változások kezdődhetnek, sok víz lefolyik még a Dunán. Épp elég ahhoz, hogy további médiavállalkozások húzzák le a rolót a kisebb piacokon. Magyarországon tovább nehezíti a helyzetet, hogy a magyar kormányzó erők helyesen ismerték fel: ebben az üzleti környezetben az ellenségesnek ítélt sajtó elpusztításához tulajdonképpen elég, ha óriási mennyiségű adófizetői pénzt öntenek saját médiájukba, a többieket pedig, ennek híján, teljesítményüktől függetlenül kivégzi majd a piac.

A fentiek alapján viszont az is kimondható: a „minőségi”, kormánytól független sajtó Magyarországon nem fogja megúszni, hogy valamiképpen olvasóit anyagi értelemben ne mozgósítsa. Éppen ezért a következő részben azt vesszük szemügyre, milyen előfizetési modellek léteznek jelenleg, és melyek kecsegtethetnek sikerrel, hogy aztán ezt követően ráforduljunk az utolsó részre is, ahol némi ötletelést rendezek majd arról, miképpen kellene – akár bizonyos törvényi módosításokkal is – elérni, hogy 2020-ra a magyar sajtó értelmesebb része ne kerüljön fel a kihalt fajok listájára.

(Folytatás hamarosan.)

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 4. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Felhasznált irodalom

Bond, David. „Guardian relies on readers’ support to stave off crisis”. The Financial Times, 2017. május 13. https://www.ft.com/content/9044ff9a-358b-11e7-99bd-13beb0903fa3.
Burrell, Ian. „How the Guardian Found 800,000 Paying Readers”. The Drum, 2017. október 26. http://www.thedrum.com/opinion/2017/10/26/how-the-guardian-found-800000-paying-readers.
Davies, Jessica. „»We’re at the Foothills of What We Can Do«: How The Guardian Improbably Put Itself on the Path to Profits”. Digiday, 2018. január 24. https://digiday.com/media/guardian-improbably-put-way-path-profits/.
Nichols, Tom, és Nielsen Rasmus Kleis. „The Global Expansion of Digital-Born News Media | Reuters Institute for the Study of Journalism”. Reuters Institute, 2017. december 6. https://reutersinstitute.politics.ox.ac.uk/our-research/global-expansion-digital-born-news-media.
Thompson, Nicholas, és Fred Vogelstein. „Inside Facebook’s Hellish Two Years—and Mark Zuckerberg’s Struggle to Fix it All | WIRED”. Wired, 2018. február 18. https://www.wired.com/story/inside-facebook-mark-zuckerberg-2-years-of-hell.
„Tulajdonváltozások a magyar médiapiacon”. Mérték, 2016. november 28. http://mertek.eu/2016/11/28/tulajdonvaltozasok-magyar-mediapiacon/.

A közéleti sajtó és az ígéret földje (3.): Soros György Davosban és a Grateful Dead utazó cirkusza

Volt idő, amikor úgy hitték, egy totalitárius rezsim legnagyobb ellensége az információ. Amely mint valami ellenanyag, segíti az elnyomó hatalom hazugságaitól megtisztítani a társadalom szövetét. Amely kúrának köszönhetően aztán a rezsim szétesik és megdöglend. Vagyis „az emberek”, rendszert váltanak.

Mindebből következett a meggyőződés, hogy minél több stencilgépet, fénymásolót és videomagnót juttatunk be egy ilyen zárt társadalom képzeletbeli szervezetébe (ellenzékiek keze ügyébe), annál inkább elősegítjük a leváltani kívánt rendszer kimúlását. Mark Palmer (1941–2013), aki az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt a rendszerváltás előtt, ezt az iskolát képviselte. Olyannyira, hogy még 2003-ban (tehát tizenhárom évvel azt követően, hogy a magyarországi változások kiteljesedésével átadta budapesti állomáshelyét utódjának) megjelent könyvében (Breaking the Real Axis of Evil) is ebben a szellemben adott útmutatót ahhoz, hogy miképpen lehet rezsimváltást előidézni azokban az országokban, amelyeket ő a gonosz tengelyéhez sorolt.

Márpedig elég sokat sorolt ide: ellentétben a pár darabbal beérő George W. Bush amerikai elnökkel (aki így is elég vihart aratott 2002-es, „Gonosz tengelye” évértékelőjével, amely az USA újabb közel-keleti háborúinak programbeszéde volt), Palmer negyvenöt országot tuszkolt rá erre a tengelyre. És közben nagyon bízott az internetben, mint amely szerinte elősegíti majd a diktátorok uralmának megdöntését:

Az internet, még a kormányzati kontroll mellett is, a máskülönben elnyomás alatt szenvedő és izolált emberek számára megnyitja a világ többi részét. Ennek a kontrollnak az állhatatos és kreatív kijátszásával az interneten egyfajta virtuális demokrácia hozható létre.

– írta Palmer könyvében, amelynek alcíme is elég lendületes: Hogyan söpörjük ki 2025-re a világ utolsó diktátorait.

Pár évvel később már egyre többeknek derengett, hogy 2025-ig nem hogy az utolsó diktátorok nem söprődnek majd ki sehonnan, de mintha egyre több lenne belőlük. Nehéz eldönteni, hogy Palmer „virtuális demokráciájából” mennyi volt a korszellem sugallata, mennyi őszinte lelkesedés, és mennyi a politikai propaganda: fedősztori, amely inkább egy agresszívebb amerikai külpolitika PR-kampányának tekinthető.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 3. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Mindenesetre utólag elég lelohasztó szembesülni azzal, ami az akkori vezércikkek soraiból kitüremkedik. „A forradalmat twittelni fogják” – harsogta világgá például az akkor még a politikai bloggerkedés élvonalából író Andrew Sullivan az iráni „zöld forradalom” idején, és nyugati elemzők hadserege tette magáévá azt az elgondolást, hogy ezeket a társadalmi folyamatokat az internetes aktivizmus erjeszti, gerjeszti, és vezényli le. A lelkesedés aztán lelohadt, amikor kiderült, hogy a valósághoz ennek a divatos megközelítésnek nem sok köze van (például azért, mert az amerikai elképzelésekkel szemben Iránban szinte senki sem használja a Twittert): az elmúlt tíz esztendő megmutatta, hogy a földgolyóbis világfaluvá szerveződése önmagában egyáltalán nem garantálja az elnyomó, vagy autoriter rendszerek felbomlását.

A fehérorosz Jevgenyij Morozov nagy sikerű könyvet szentelt annak (The Net Delusion – The Dark Side of Internet Freedom, 2012), hogy bemutassa: sok esetben az internet és a digitális forradalom épphogy segíti ezeknek a rendszereknek a túlélését, illetve újabbak megerősödését. Morozov, aki egyáltalán nem rajong az autoriter politikai berendezkedésért, arra is figyelmeztet: az amerikai Szilícium-völgyben szárba szökkent, általa „kiberutópizmusnak” nevezett vízió nem számolt azzal sem, hogy a totalitárius államok elképesztő találékonysággal tanulják meg – sokszor egymástól – miképpen tudják az új technológiákat azonnal hadrendbe állítani saját céljaik érdekében.

SZOMORÚ FRISSÍTÉS. Pár órája érkezett a hír, hogy egy nappal azután, hogy ez a poszt megjelent, 2018. február 6-án, 70 éves korában elhunyt John Perry Barlow kiberforradalmár és a Grateful Dead zenekar szövegírója, nem mellesleg ennek az írásnak egyik „főszereplője”. Nyugodjon békében!

Mindezek mellett sajnos a divatos kijelentés, miszerint a „videomagnó” (vagyis a kor információs technológiája) kényszerítette térdre a Szovjetuniót is, már a nyolcvanas években sem volt igaz, világít rá Morozov. Inkább olyan társadalmi, gazdasági és világpolitikai folyamatok eredményéről van szó, amelynek következtében a kommunista birodalom helyzete tarthatatlanná vált. A szerző Stephen Kroptkint, a Princeton Egyetem szovjetológusát idézi, miszerint a „civil társadalom” által legyőzött diktatúra leginkább nyugati akadémikusok és újságírók kitalációja volt, az agytrösztök kutatóhelyein, illetve az újságok véleményoldalain szárba szökkent elgondolásnak pedig nem kis része volt abban, hogy a kibertutópizmus a reagani külpolitikai doktrina része lett. Csakhogy az elképzelés már csak azért sem felelt meg a valóságnak, mert 1989-ben a szovjet stílusú rendszerekben egyszerűen nem létezett civil társadalom. Nem mellesleg, a hidegháború vége felé még mindenki hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy úgymond a szocialista országok táborában már akkor sem csak a szovjet gazdasági modell létezett. Ahogy Morozov fogalmaz:

A kínai mikrocsip-gyártók a térdüket csapkodhatták a röhögéstől hallva Reagan jósolatát, miszerint a totalitarizmus Góliátját a mikrocsip Dávidja fogja porba zúzni.

De honnan is ered ez az optimista kiberutópia? Mi adta rendkívüli befolyását és erejét?

Ideológia a napfényes Kaliforniából

Végy egy csipetnyi Aldous Huxleyt, egy szép új világot Kalifornia napos óceánpartján Big Sur-ben, keleti filozófiát, amit a beatnikek terítettek szét a San Franciscó-i City Lights könyvesbolt progresszív miliőjéből előbb a többi amerikai államban, majd az egész nyugati világban. Vedd a hatvanas évek ellenkultúrájának fellegvárát, minden tankapujafőiskolák ősét, a Huxley és Alan Watts atyáskodásával Kaliforniában létrejött Esalen Intézetet. Fűszerezd meg a szexuális forradalommal, majd – pár gumibotozás, rendőrattak, illetve Reagan kaliforniai kormányzósága után – tegyél hozzá egy kis belátást, hogy a megváltáshoz vezető út nem a politikai küzdelmeken keresztül, hanem magad megváltoztatásán, az önjobbításon át vezet.

Szökkents szárba pilates és hot jóga kurzusokat, paleo diétarendszereket, életmód mozgalmakat. Keverd össze mindezt a New Age egyébként általad nemesített, vágott zöldségével, majd öntsd le az egészet a Grateful Dead zenekar utazó cirkuszával. Tűzdeld meg a cuccot a bandát követő, Szilícium-völgyi geekekkel, akik éjjel beszívva fetrengenek valamelyik koncert színpada előtt, nappal pedig az új operációs rendszereket vagy adatbáziskezelőket kódolják.

És a nyolcvanas évek közepére kapsz valami egészen különleges dolgot. Nem, nem a szabadságot. Nem a megvilágosodást. Azt kapod, amit „kaliforniai ideológiának” is szokás nevezni, és ami ma már a hatékonyság és a self-help kultuszán keresztül észrevétlen mindannyiunk vallásává vált az egész földtekén. Mindannyiunké, akiknek csak ott csörög a zsebében az okostelefon.

Szóval, ez az a „kultúra”, ahol a munka nem annyira munka, mint szórakozás. Ahol nincs többé szabadidő, csak folyamatos fejlesztés, javítás és újítás. Szoftverek fejlesztése és magunk fejlesztése, avagy folyamatos újítása. Kilépés a régiből, belépés az újba. A régi technológiából. A régi kapcsolatokból. Az ígéret földjére. Földjeire. Állandóan, újra és újra.

Tehát megkapod Steve Jobsot, Bill Gates-t, a Windowst és az iPhone-t. Megkapod a Facebookot és a Google-t. A „technológiai determinizmust”. Megkapod a legnagyobb techcégek vállalatvezető guruit egyfelől, és megkapod a digitális anarchistákat, Mark Snowdent, Julian Assange-t másfelől. Akik valamiképpen mind-mind az élete végén – már majdnem teljesen vakon – Kaliforniában prédikáló Huxley, na és persze a Grateful Dead köpönyegéből bújtak elő. (Huxley-éból, akinek Michel Houellebecq így szúr oda a szexuális forradalom és a kaliforniai ideológia elleni vádiratnak is tekinthető, Elemi részecskék című regényében –: „közömbösnek látszott saját halálának lehetőségével szemben, de talán egyszerűen csak el volt már hülyülve, vagy be volt lőve”.)

És megkapod John Perry Barlowt. Aki egyszerre volt a vadnyugat ethoszát őrző marhatenyésztő (szüleitől örökölt ranchén), az ellenkultúra apostola, a virtuális jövő győzelmét hirdető futurológus és persze a Grateful Dead szövegírója is. (A kaliforniai rockbanda híres volt kultikus követőtáboráról, amelynek tagjai közül sokan együtt utaztak a turnézó zenekarral. És akiknek „a Dead” engedélyezte, hogy magnókazettán cserélgessék egymás közt a zeneszámokat, kialakítva ezzel az első zenemegosztós szubkultúrát. Lásd még: shareware.)

Szóval John Perry Barlow költő, esszéista, jövőbelátó guru, és persze ott találjuk a Wired magazin meghatározó szerzői között a kilencvenes évek első felétől. Amely lap tekinthető valójában a „kaliforniai ideológia” mozgalmi és életmód sajtójának is: 1993-as alapításától kezdve meghatározó módon formálta a Szilícium-völgy kultúráját.

Hogy Barlow gondolatainak befolyását érzékeltesse, a Washigton Post egy 2015-ös véleménycikke megjegyzi: „A probléma az, hogy learattuk azt, amit elvetett”.

És hogy milyen szelet vetett? Milyen vihart aratott? Erről a cikkíró, Jacob Silverman így ír:

Amikor [a Google-vezér] Eric Schmidt, bármily tévesen is, de úgy írja le az internetet, mint a „világ legnagyobb, kormányozatlan terét” Az új digitális kor című könyvében, Barlow retorikáját kölcsönzi. Amikor Peter Thiel techmogul azt írja Egy libertariánus neveltetése című munkájában, hogy a PayPalt azért alapította, hogy a kormány kontrolljától független pénzeszközt hozzon létre, valamint azt, hogy „internetes üzletének beindításával a vállalkozó egy új világot teremthet”, akkor lehetetlen nem kihallani ebből a barlowiánus visszhangokat.

(A magyar olvasóközönségnek egyébként Schmidt mellett talán ismerősen csenghet Peter Thiel neve is. Ő volt ugyanis az, aki személyes sérelmei miatt, kitartó bosszúhadjárat során, anyagilag zúzta szét a Gawker médiabirodalmat – aminek következtében a magyar Cink.hu is beadta a kulcsot. Ez persze egy másik, nem kevésbé izgalmas történet, de talán érdemes itt megemlíteni, csak hogy lássuk: az internet új apostolainak viszonya a szabad sajtóval nem nevezhető éppen problémamentesnek.)

Világ netproletárjai, egyesüljetek!

Mindenesetre 1996-ban John Perry Barlowt nem csupán a Wired hasábjain találjuk meg, hanem a svájci Davosban is, a Világgazdasági Fórumon. Amolyan csodabogárként hívták meg a világ dolgairól tanácskozó hatalmasságok szórakoztatására, ugyan beszélne egy kicsit arról a fura dologról, amit internetnek hívnak. Barlow ekkor a konferencia színhelyén, szinte szent bódulatban fogalmazza meg kiáltványát, amit azon nyomban fel is tölt a netre (ez akkoriban nem volt annyira magától értetődő). A kiáltvány – A Kibertér függetlenségi nyilatkozata címen ma is olvasható – ezekkel a delejes sorokkal kezdődik:

Ipari világ kormányai! Ti acélból és húsból való, megfáradt óriások! Én a kibertérből jövök, az elme új otthonából. A jövő nevében arra kérlek titeket, hogy hagyjatok minket békén. Nem vagytok szívesen látottak közöttünk. És nincs hatalmatok ott, ahol mi gyülekezünk.

Aztán ilyen is van benne, hogy:

Kínában, Németországban, Franciaországban, Oroszországban, Szingapúrban, Olaszországban és az Egyesült Államokban a szabadság vírusának terjedését próbáljátok megakadályozni azzal, hogy őrhelyeket emeltek a kibertér határain. Ez kint tarthatja a fertőzést egy rövid ideig, de nem fog működni egy olyan világban, amelyet hamarosan egy bit-alapú média fog körbeölelni.

A szöveg afféle függetlenségi nyilatkozat, amely azt proklamálja, hogy az internet dzsungele szabályozhatatlan, megzabolázhatatlan és ellenőrizhetetlen, szinte eleve elrendeltetett módon tör előre az analógból digitálisba lépő világtörténelemben, úgyhogy az állam tegye csak arrébb mocskos mancsát, no pasarán! Vagyis a szabadság új, független terét, birodalmát jelenti. Függetlent, legalábbis a kormányzati kontrolltól függetlent.

Ez az a gondolat, amit John Gilmore (a Sun Microsystems egykori vezető programozója, ugyancsak Grateful Dead rajongó és szabadszoftver guru) egy kicsit egyszerűbben így fogalmazott meg: „A Net sérülésként értelmezi a cenzúrát, és forgalomirányításával megkerüli azt.”

Érdekes, a Wired guruinak a Szilícium-völgyi techóriások befolyásával már kevesebb gondja akadt. Talán azért, mert e cégek elnökvezérigazgatói székeibe ekkoriban kerültek azon haverjaik, akikkel amúgy együtt lógtak a Grateful Dead koncerteken.

Pedig utólag úgy tűnik, a kezelhetetlen és megkerülhetetlen sérüléseket éppen ők okozták a neten.

Soros György Davosban

És akkor most vissza a jövőbe: forgassuk előre az idő kerekét, egészen ez év januárjáig, amikor is Soros György beszélt Davosban a pulpituson. Méghozzá arról, hogy nem jött be. Nem jött be ez az egész, vagy nem úgy jött be, ahogy ezt korábban a netguruk hirdették. Hogy olybá tűnik, a kibertér képzelt függetlensége nem hogy nem hatott a politikai szabadság irányába, hanem egyenesen azt veszélyeztető folyamatok indultak meg segítségével. Amely folyamatokat ráadásul a Soros által tekintélyelvűnek tekintett politikai rendszerek saját előnyükre fordítanak.

A Magyarországon a kormányzat által házimumusként bemutatott Soros január 25-én elmondott beszédében meglehetősen fontos észrevételeket tett: a Facebook és a Google hálózatait például monopolhelyzetben lévő közszolgáltatásnak nevezte, és szigorú szabályozásukat sürgette. Azaz a kibertér valamiféle kontrollját tartotta kívánatosnak Barlow látomásával szembehelyezkedve. Beszélt arról is, amit már ebben a sorozatban is ecseteltem: az emberi figyelem szétzilálására épülő gazdasági modellről.

Valami nagyon ártalmas és talán visszafordíthatatlan történik az emberi figyelemmel a digitális korban. Nem csupán a figyelem elvonásáról vagy függőségről van szó; a közösségimédia-vállalatok arra ösztönzik az embereket, hogy feladják autonómiájukat. Az emberek figyelmét alakító hatalom egyre inkább pár vállalat kezében összpontosul. Komolyan tenni kell azért, hogy érvényre juttassuk, illetve megvédjük azt, amit John Stuart Mill „a gondolkodás szabadságának” hívott. Megvan a lehetősége annak, hogyha egyszer ezt elveszítjük, azok, akik a digitális korban nőnek fel, csak nehezen tudják visszaszerezni.

[irp posts=”3992″ name=”Új útmutató az álhírekhez a Harvardról – Plusz: a Századvég kamuhír száma”]

Aztán máris ott vagyunk a tekintélyelvű államoknál. Amelyekkel szemben a fölényes hang, Donald Trump megválasztása óta, kicsit elpárolgott a nyílt társadalom híveinek körében, és helyébe lépett az aggodalom:

[…] még ennél is riasztóbb lehetőség dereng fel a láthatáron. Az autoriter államok és a nagy, adatokban gazdag IT-monopóliumok között szövetség jöhet létre, amely a születőben lévő vállalati megfigyelőrendszereket egybeforrasztaná az állami bábáskodással már működő megfigyelőrendszerekkel. Ez pedig a totalitárius kontrollnak egy olyan hálóját eredményezné, amelyet még Aldous Huxley vagy George Orwell sem tudott elképzelni.

Vagyis nem csak arról van most már itt szó, hogy az információs technológiák terjedése – a videomagnótól csupán három évtized kellett a Facebookig – nem teremt önmagában szabadabb társadalmi viszonyokat. Hanem arról is: könnyen előfordulhat, hogy bizonyos körülmények között épp ennek ellenkezőjét teremti meg.

Ezt mostanában már azok is érzékelik, akiket Morozov kritikája pár évvel ezelőtt célba vett. A demokráciaexport elősegítéséért még 1983-ban létrejött washingtoni agytröszt, a National Endowment for Democracy (NED) – amelynek Mark Palmer társalapítója volt, és majd tíz éven át a szervezet igazgatótanácsában is helyet foglalt, és amely egykor segítette azt, hogy a kaliforniai ideológia optimizmusa utat találjon az amerikai külügyminisztérium stratégáihoz is – pár hete, 2017 novemberében új blogot indított „Power 3.0” néven. A bevezetőben egyebek mellett ez áll:

A hidegháború utáni időszak uralkodó felfogása azt tételezte fel, hogy ha az autoriter rezsimek kapcsolatba kerülnek a demokratikus értékekkel és normákkal, ez a politikai reformokat náluk elősegíti majd. Csakhogy sok tekintetben ennek éppen az ellenkezője történt.

Fontos, bár egy kicsit késői beismerés ez a NED részéről. Azt hiszem, a mítosszal, hogy az online információval beoltott társadalmak önmaguktól egyenes irányú egyenletes mozgást végeznek a demokrácia felé, tényleg érdemes leszámolni.

A magára hagyott helyi médiapiac

Jó-jó, kérdezhetik sokan, de mi köze mindennek elemzésünk tárgyához? Leginkább annyi, hogy a világ nagy médiavállalatai ugyanezeknek a folyamatoknak a következtében egyre kevésbé lépnek fel befektetőként a helyi médiapiacokon. Sőt, kivonulnak onnan. Felismerték: Barlow kibertere valósággá vált, csak nem egészen úgy, ahogy a guru elképzelte. A Google és a Facebook „duopolijává” kalapálódott át, ahol nagyon is intenzív adatgyűjtés és adatgazdálkodás folyik, és ahol két törvénnyel kellett szembesülniük.

A méret a lényeg. A két óriás által meghatározott szabályrendszer szerint hirdetésekből itt leginkább csak tömegeket megcélozva lehet számottevő nyereséghez jutni. Ezért iszonyatosan erős lett a további fúziók felé a nyomás. (Kérdéses ennek sikere, de új összeolvadási őrület vette kezdetét.) Ahogy a The Street gazdasági hírportálon a médiaelemző guru, Ken Doctor fogalmaz:

A mai médiaüzlet – jobban, mint valaha – igényli a méretet a sikerhez. Véget ért az a digitális korszak, amikor valaki egy jó kis ötlettel, mint például [a Mashable alapító] Pete Cashmore, a blogolás gyerekcipőben járó világát a tech hírek iránti érdeklődéssel vegyítette, és ezzel megsokszorozódó haszonra számíthatott. Ma Cashmore Mashable-jének egyebek mellett a Vox Media, a Buzzfeed és a Business Insider kiadóvállalataival kell versenyeznie, és egyszerűen lemaradt.

Minden igazán-igazán globálissá vált. A média ebben a Google-Facebook lufiban egyre inkább működtethető a helyi viszonyoktól függetlenül is – függetlenül, akár fizikai értelemben is.

Talán ennek a felismerésnek a következménye, hogy úgy tűnik, az óriások inkább kivonulnak a kisebb, úgymond „lokális” piacokról: felszámolják helyi irodáikat, nem finanszírozzák tovább a régi szerkesztőségeket. Ahelyett, hogy a politikától egyre inkább terheltebb viszonyokkal viaskodnának, amúgy is haldokló helyi érdekeltségeiket átengedik az „acélból és húsból való, megfáradt óriások”-nak, Orbán Viktoroknak – jó pénzt kaszálva az amúgy már leírt print lapokból is.

De más formában mégiscsak visszatérnek. Nemzetközi közönségre szabott, esetleg több helyi kiadással rendelkező, globális hírportálokkal, amelyek felszippantják az otthagyott kisebb piacok „minőségi” olvasóit is. (A Business Insider, a Vice vagy a Quartz üzleti modelljéről a következő részben még lesz szó részletesebben.)

És ott vannak a korábban dinoszaurusznak gondolt világlapok is. Immár valóban globális közönséggel.

A szabadság szigetei

A Soros által emlegetett megfigyelés és kontroll valós és rémisztő technikai lehetőség. De talán mélyrehatóbb változás ennél, miképp alakítja át a politikához – és ezen keresztül a közéleti sajtóhoz való viszonyunkat – a technológiai forradalom.

Ezek a diktatúrák, vagy csak autoriter rendszerek, illetve „illiberális demokráciák” (egynémely esetben nehéz eldönteni, melyik meghatározást használjuk) ma már legalábbis gondosan ügyelnek arra, hogy állampolgáraik ne unatkozzanak.

Így az unalom, amely a társadalmi változások egyik kovásza, szélesebb társadalmi rétegek számára is megszűnt politikai felhajtóerőként létezni (talán a kifejezetten keményvonalas, az észak-koreaihoz hasonló diktatúrákat, vagy a káoszba fulladt, nem működő országokat leszámítva). A tekintélyelvű rendszerek számára ugyanis a szétszórtság és a figyelemhiány kultúrája (erről az előző részben írtam a „Figyelem szétcsomagolása” címszó alatt) nagy ajándék: az igaz, hogy ők is ádáz harcot vívnak az alattvalók egyre aprózódó figyelemszeleteiért, de sokkal nagyobb eséllyel indulnak ebben a küzdelemben az állami befolyástól független helyi szerkesztőségeknél: míg az utóbbiak immár folyamatos tőkehiánnyal küzdenek egy hanyatló piacon (ennek okairól szólt a sorozat első része), a központi költségvetés bőséggel finanszírozza az egyre bővülő pártsajtó-birodalmat.

[irp posts=”3883″ name=”A közéleti sajtó és az ígéret földje (1.): A Politis tikkadó előfizetési felhívása”]

Korábban a zárt társadalmak felforgató erőt láttak a videokazettán terjesztett Rambóban, vagy az amerikai életérzést exportáló Coca Colában. Az új autokraták már inkább szövetségest: jobb ha „az emberek” otthon az Xboxot nyüstölik, mintha tüntetésre járnának. Jobb, ha a Facebookon agitálnak, mintha az utcán tennék. (És ezzel egyébiránt értékes adatokkal is szolgálnak magukról mind a multinacionális cégeknek, mind a helyi vezetésnek.) Jobb, ha Frank Underwoodról beszélnek, mintha a helyi kiskirályról gondolkodnának. Vagy éppen – egye fene – New York Review of Books-t olvasnak országuk elviselhetetlen közállapotairól, és közben a távoli, boldog szigetekről ábrándoznak, ahol ezeket a lapokat a régi idők gondosságával elkészítik.

Ahogy Morozov megjegyzi:

„[…] az internet lehetővé tette, hogy az autoriter államok értelmisége egy globális szellemi szférába integrálódhasson – már ők is tudják követni a New York Review of Books-ban folyó vitákat – , de ez annak árán valósult meg, hogy elvágták a helyi közösségekhez való kötődéseiket. […] Nem meglepő, hogy sokuk tájékozottabb arról, mi folyik a Greenich Village-ben [, New York trendalkotó bohémnegyedében], mint saját városházájukon.”

Az elmúlt esztendők digitális forradalmának következménye tehát az is, hogy a virtuális térben létrejött egy olyan globális nyilvánosság, amelynek úgy lehet részese szinte bárki, hogy ezeknek az olvasóknak nem kell eközben az otthoni, akár igen nyomasztó közéleti miliővel érdemben foglalkozniuk, annak megváltoztatására leküzdhetetlen kényszert érezniük.

Így aki a helyi sajtó színvonalát nem érzi megfelelőnek, ma már a legtöbb esetben ingyen vagy olcsón hozzáférhet a világlapok online cikkeihez még a diktatórikusabb berendezkedésű országokból is.

Ez eredményezhet olyan szellemi értelemben vett buborékot, globális „biztonságos teret”, amelyben egész jól el lehet lenni úgy, hogy a helyi viszonyok „provincialitása” közben nem változik érdemben, de ez nem is annyira zavaró, mintha e szellemi menekülőutak nem léteznének. Win-win szituáció: jó az ellenzéki olvasónak, és jó a vezérnek is, mert nem vele foglalkoznak otthon, hanem az eredeti, lényegi kérdésektől egyre inkább eltávolodó #metoo kampánnyal vagy a fegyvertartás amúgy az európai olvasó számára korlátozottan releváns kérdéseivel. (Mindkettő természetesen fontos téma, de nyugtalanító jelenség, hogy ma már egy viszonylag szűk amerikai elit kulturális vitái uralják szinte mindenütt a véleményoldalak nyilvánosságát.)

Hovatovább előállhat egy olyan fura helyzet, hogy a globálissá váló média elősegíti a „perifériák” siralmas közéleti állapotainak konzerválását, és a helyi sajtó leépülését: a szabadság – ugyan csak virtuálisan, de – a világnak abból a részéből is megélhető, amely egyre hangsúlyosabban törzsi vagy feudális jelleget ölt, ám a színvonalas közéleti vita mégiscsak pár kiemelt központ, egynémely boldog szigetek, elíziumi mezők sajátja lesz. Eközben a szigeteken kívül, az autoriter rendszerek országai, ami sokak számára a mindennapok világát jelenti, mind inkább más törvények szerint működik majd.

Íme Barlow világának kettős jellege: a vegytiszta, virtuális szabadság a kibertérben és a saját, egyre inkább ellenőrzött és korlátozott helyi viszonyaink.

Hogyan is néznek ki a béke e globális sajtószigetei? Miképpen jelentenek konkurenciát a helyi „minőségi” sajtónak? Ezt boncolgatom majd a következő részben a Guardian példáján keresztül, amely lap hirtelen talált magának 800 ezer (!) fizető olvasót.

(A következő rész itt olvasható.)

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 3. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

 

Felhasznált irodalom

 

A közéleti sajtó és az ígéret földje (2.): A Politis kudarcának okai

A magyar sajtó maradéka felett ködként sűrűsödő mélabú múlt pénteken kicsit még szottyogósabb lett, még világvégibb a hangulat. A Politisnek nem sikerült. Kudarccal zárta előfizetési felhívását: harminc bizony dalolva ment a lángsírba, de sosem tudjuk meg, kik lettek volna ők. (Mármint a Dudás Gergely által beígért, de névvel nem említett harminc legjobb magyar tollforgató, akik új lapjánál dolgoztak volna).

Már hetek óta látható volt, hogy így lesz, az előfizetésekre épülő új, független és szabad közéleti hírportál elbukása mégis sokaknak kedvét szeghette: íme, a magyar ugar! Ám úgy érzem, a sikertelenség itt egyáltalán nem volt törvényszerű. Viszont nem is annyira volt magától értetődő, mint esetleg pár száz kilométerrel arrébb Budapesttől.

Ezért is fundáltam ki azt, hogy kicsit becsapom az olvasót. Az elemzés előző részének végén elhelyezett ígéret ellenére most mégsem ugrom tovább a következő nagy témára, hanem teszek egy rövid kitérőt, és megpróbálom összefoglalni, szerintem mi lehetett a Politisnél a gond.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 2. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Az első felvonásban talán sikerült körbejárni, miért van bajban a közéleti újságírás online üzleti modellje Magyarországon (is), és miért vannak lépéskényszerben azok a szerkesztőségek, amelyek nem Soros-ellenes hirdetésekből és nemzeti konzultációkból finanszíroznák működésüket. Megjegyeztem, szerintem már önmagában is hasznos volt a Politis kampánya, mivel a problémára ráirányította a figyelmet. Ezt egyébként így látja a most nyilván nem túl vidám Dudás Gergely is, aki a projekt lefújását követően a hvg.hu-nak nyilatkozva hangsúlyozta: „[a kampány] rá tudott világítani a média problémáira a politikai kiszolgáltatottságon túl.” Ez valóban pozitívum.

Mennyi az a háromezer előfizető?

Abban is igaza van az Index volt főszerkesztőjének, hogy a közel háromezer előfizető (3700 előfizetés), az összegyűlt (és a szabályok szerint a meghiúsult cél miatt az adakozóknak visszaadott) 37,5 millió forint, az valóban nem rossz eredmény. Különösen nem elhanyagolható szám ez akkor, ha hozzáteszem: sajnos nem újságolvasó nemzet a magyar.

Hogy értem ezt? Az már a nyomtatott lapok korában is szembeötlő volt, hogy pléldául Csehországban, de még Szlovákiában is jóval magasabb példányszámokat produkált (és produkál a mai napig) a politikai sajtó. Még élesebb különbségek vannak, ha kicsit messzebbre tekintünk: vegyük a híresen sajtóbarát, 5,5 milliós Finnországot. Ott a legnépszerűbb napilap, a Helsingin Sanomat napi átlagos, értékesített példányszáma 2011-ben 365 994 volt, ugyanennek az évnek az utolsó negyedében az országos napilapok között a tízmilliós Magyarországon piacvezető Népszabadságé 62 483. (Ennek történelmi és kulturális, valamint politikai és gazdasági okait is lehetne boncolgatni, de az külön dolgozat tárgya lehetne.)

A Politis vigyázó szemét – egyebek mellett – mégis Pozsonyra vetette, és az elfőzetésekre építő Denník N eredményes működését hozta fel példának, mint ami reményt ad arra, hogy egy ilyen kezdeményezés Magyarországon is sikerre vihető. A két ország közötti gazdasági, kulturális és politikai különbségeket hosszan lehetne tehát elemezgetni, de én nem vagyok szlovakológus, így szempontunkból egyet fogok itt kiemelni: a Denník N elindulását – az 1,2 millió eurós indulótőke mellett – az is segítette, hogy Szlovákiában már hosszú ideje hozzászoktatták a politikai hírek közönségét, hogy a minőségi tartalomért sok esetben bizony fizetni kell.

Többkezes zongorára

A Piano nevű hálózat már korát megelőzve, 2011-ben (!) elindult északi szomszédunknál, és több nagy szlovákiai (később lengyel és szlovén) lapra közös díjcsomaggal, egy rendszerben kínált előfizetést az olvasóknak (illetve fizetőkapus technológiát a programban résztvevő kiadóknak). Csak hogy értsük, ekkoriban, korábbi prémium modelljének jókora bukása után, még a New York Times is csak kalibrálgatta új, gondolatok újságírása, később sikerre vitt rendszerét. Az igaz, hogy a programból távozó kiadók miatt 2016-ban hivatalosan a Piano megszűnt Szlovákiában, viszont a kiadóknak volt lehetőségük egyénileg továbbvinni a technológiát. Továbbra is fizetős tartalmat kínál például a SME. Így a koncepciót az olvasók már nem fogadják idegenkedve.

A Piano mögött álló szlovák szoftvercég pedig időközben sikertörténetet írt a világpiacon: az amerikai Press+, majd a szintén amerikai Tinypass magába olvasztása után elsőszámú fejlesztője lett a ma már több világlapnál használatos „mért fizetőfal”, illetve mikrofizetési (micropayment) rendszereknek (a „metered paywall” lényege leegyszerűsítve: pár cikkig a lap ingyen teszi az olvasó elé anyagait, de egy bizonyos szám után már csak előfizetésért olvasható a tartalom – ez biztosítja, hogy a cikkek a közösségi médiában és a keresőkön keresztül is terjedjenek; a micropayment rendszerek a cikkenkénti fizetést teszik lehetővé). Kis túlzással: íme, az észt Skype-hoz hasonló szlovák siker, ami nem jöhetett volna létre akkor, ha a szlovák kiadók kemény magja anno nem ismeri fel, hogy erre fordul majd az online média világa. Azt hiszem, ezt hívják win-win szituációnak.

Magyarországon sajnos a kiadók mindenféle kifogásokat hangoztatva (gyakran hallottam pl. azt, hogy a mért fizetőkaput „a magyarok úgyis kijátsszák”) az elmúlt években elbliccelték a technológiával való kísérletezést. Emiatt a honi közönség számára alapvetően új élmény ez az előfizetősdi, és ez hátrány egy ilyen kezdeményezésnél.

Legalábbis ha azonnal olyan nagyot szeretne valaki szakítani, mint a Politis.

Mert azért Magyarországon is mocorog valami

Érdemes megjegyezni, hogy a kisebb, önkéntes jellegű online támogatói programok mintha kezdenének gyökeret verni itthon is, és ebben pár szerkesztőség – az 1 százalékos felajánlásokkal kombinálva – sikereket, de legalábbis életképesnek tetsző megoldásokat tud felmutatni.

Az Átlátszó.hu esete jó példa erre. A szerkesztőség közlése szerint a tavalyi évben 43 millió forint folyt be kasszájukba az online, opcionális előfizetésekből, míg 23 millió forint az 1%-os felajánlásokból. Ez a büdzsé kb. 60%-át jelenti, ami nem rossz teljesítmény, hozzá kell ugyanakkor tenni: az előfizetői szám évek óta 3-4000 között stagnál, ami jelzi e modell határait is egy olyan hírportál esetében, amely viszonylag szűk, vájtfülűbb, a politika iránt fokozottan érdeklődő olvasói réteget céloz meg anyagaival.

Hasonló, önkéntes rendszert működtet már többek között a 444, a direkt36 és a Mérce is.

A Politis kampányának hibái

Mindezeket előrevetve (más problémákat meg majd hátra), nézzük, hol ronthatta el a Politis. Én legalábbis két nagy problémát látok itt felderengeni a magyar homályban:

  1. Rosszul meghatározott üzemméret. A Politis egyszerűen túl magasra tette a lécet – mármint a kezdeti üzemméret szempontjából. Harmincezer előfizetőt még egy sokkal nagyobb piacon, sokkal kevésbé enerváltabb politikai közegben, az online előfizetésekhez jobban hozzászokott olvasókkal is kihívás lett volna ennyi idő alatt összekalapozni. Senki nem fojtotta volna meg Dudás Gergelyt, ha a projekt 4-5 újságíróval (esetleg még inkább leszűkített tematikával), hosszabb idő alatt és mindösszesen 4-5000 előfizetővel indul el. Aztán majd lehet bővülgetni.
  2. Gyenge kampány. Nem lehet megkerülni, hogy 2017-ben, amikor több ezer profi cég azon dolgozik a nap 24 órájában a Facebookon, a tévéképernyőkön, hogy miképpen raboljon el időnkből pár másodpercet, a Politis kampánya nem volt elég átütő ahhoz, hogy felkapjuk a fejünket hagymaszeletelés közben, vagy két oroszautó-előz-a-rossz-sávban videó között.

Ami a gyenge kampányt illeti, itt már több olyan dolgot fel lehetne sorolni, ami szerintem nem segítette a vállalkozás sikerét. (Hangsúlyoznám: nincs nálam a bölcsek köve, könnyen lehet, én sokkal rosszabb kampánnyal rukkoltam volna elő – utólag könnyű kritizálni.)

  • Nem létező termék. Bármennyire is sokaknak van elege a jelenlegi magyar politikai „lapjárásból”, avagy csupán a zajból és reklámokból, ez a csömör azért önmagában nem elég ahhoz, hogy egy üzleti tranzakció alapszabályai teljesen felboruljanak. Azaz viszonylag nehéz előfizetőket toborozni egy olyan produktumhoz, ami még nincs. Persze nem lehetetlen, ezt bizonyítja megannyi sikeres „crowdfunded”, azaz közösségileg finanszírozott projekt, ahol csupán egy ötlet már megmozgatta az adakozók fantáziáját.
  • Nem létező csapat. Ha termék nem is létezik, ilyenkor sokat segít, ha legalább azt tudatjuk leendő olvasóinkkal, kik fogják majd azt a lapot írni, amire pénzt kérünk. A titokzatos, Magyarország „harminc legjobb újságírója” kitétel itt aligha elég, én legalábbis még sosem olvastam cikket tőlük. Ráadásul ez a szerencsétlen megfogalmazás kölcsönzött némi komolytalan és bántó felhangot is a kampánynak. (ld. későbbi pont.)
  • Nem létező történet. Ha se termék, se csapat, még mindig nincs veszve minden, de akkor tényleg meg kell mozgatni az olvasók fantáziáját. A megmozgatáshoz azonban szükséges, hogy annak a valaminek, amire pénzt kérünk, legyen története. Olyan története, amellyel az adakozó azonosulni tud, amivel úgy érzi, hogy az adott brand, az adott produktum az ő vágyait, álmait, valamivé lenni akarását segít majd megvalósítani. Dudás Gergely története nem volt ennyire átütő. (A már említett Átlátszó.hu esetében pl. jól azonosítható ez a történet: a „papírnyom” követésével klasszikus dokumentumturkászós-tényfeltáró „zsánert” visz a portál, ami eleve határozott vonalvezetést kölcsönöz neki, az olvasóban pedig ha mást nem, ennek a műfajnak a filmekből ismert kliséit be tudja kapcsolni.)
  • Dudás Gergely személye. Sajnos ki kell mondani azt is: Dudás Gergely személye sem volt eléggé átütő. Az ilyenkor nem elég, hogy pár szerkesztőségben jól ismerik a nevét, vagy hallottak róla valamit. Szélesebb olvasói körben a neve nem sokaknak mondott bármit is, mert egyszerűen sosem volt kirakatban az Indexnél sem, ami teljesen oké, sőt hasznos is lehet egy lap (fő)szerkesztésénél, de egy reklámkampányban azért semmiképpen nem előny.
  • Az indulótőke hiánya. Az adakozókedv néminemű növelését előidézhette volna, ha valamennyi pénz már van a kalapban. A Politis viszont az indulás teljes költségét közadakozásból próbálta előteremteni. Ami nemes szándék, de sokan lehet – főleg egy olyan országban, ahol ez a modell még csak most kezd szárba szökkenni, és a crowdfunding eljárása idegenül hat –, ezt eleve komolytalannak vélték. Csak emlékeztetőül: a Politis oldalán példának idézett Denník N esetében az ESET szoftvercég 1,2 millió eurót adott az induláshoz.
  • Ígéret helyett riogatás. Nem segítette az ügyet, hogy a kampány nem arra koncentrált, milyen lesz majd a Politis, milyen frankó online lap lesz ilyen és ilyen módon, hanem azzal riogatta őket, hogy ha nem adnak pénzt, jön az apokalipszis. Úgy tűnik, azok, akik rettegni szeretnek, már megtalálták a médiájukat, azok keresik még esetleg, akik másra vágynak. (A Politis oldalán sok szép és jól megírt dolgozatot olvashattunk a magyar sajtóviszonyokról, a natív hirdetések veszedelmeiről vagy az előfizetéses modell fontosságáról – ez nagy erénye volt a kampánynak. Magáról a tervezett sajtótermékről viszont sokkal kevesebb konkrétumot.)
  • Humor, illetve annak hiánya. Nagy erő lenne benne pedig. Ez a kampány helyenként komikusan torzonmorcra sikerült. Néha el lehet mosolyodni – még a kamerák előtt is. A patetikus hangnem már Pálfy G. Istvánnak sem állt jól, amikor 2008-ban megjelentette A szakadék szélén – (S)óhaj a magyar újságírásért című opuszát (amiből látszik, hogy a válsághangulat nem újkeletű sajtóberkekben), pedig tőle azért megszokhattuk az ilyesmit.
  • Sajtóellenes és antikollegiális felütés. A publicitást nem segítette, hogy a kampány gyakorlatilag eleve azzal indult, miért jutott a tönk szélére a magyar sajtó, miért szakadt ki ebből a közegből lánghozó Prométheuszként Dudás Gergely, és miért nem jó semmi úgy, ahogy most mások csinálják. Miközben ez minimum bántó leegyszerűsítés, hiszen több olyan műhely, szerkesztőség van még, amely küzd a vártán, és sokat tesz azért, hogy Magyarországon lehessen újságírásról beszélni. Sokan meg voltak győződve arról is, hogy a Politis tervezett indulásának időzítése még működő szerkesztőségi közösségeknek szándékozik megadni a kegyelemdőfést (elsősorban az Indexnek), és ez nem mindenkit töltött el lelkesedéssel. Ráadásul ezek után a „harminc legjobb újságírót” beharangozni, mint leendő csapatot, ez egy kicsit öntökönszúrás is volt. Mivel a harminc legjobbal, felteszem, Dudás Gergely egyeztetett már, minden olyan újságíró, akivel még nem beszélt, kérlelhetetlen vaslogikával kikövetkeztethette, a Politis szerint ő nem annyira jó újságíró, hogy beférjen ebbe a csapatba. Szóval gyarló dolog a hiúság, de eldöntött a világtörténelemben már egy-két ütközetet.

Mi az, amiről a Politis nem tehetett?

Mindazonáltal igazságtalan lennék, ha nem emlékeznék meg olyan sajátosságokról, amelyek eleve nehezített terepet jelentenek akkor, ha valamely szerkesztőség Magyarországon úgymond „sajtószerű” működést tűz ki célul maga elé.

A sajtóellenes magyar politikai klíma

Pont abban az időszakban, amikor a közéleti média finanszírozási lehetőségei eleve beszűkültek, a központi kormányzat irdatlan mennyiségű pénzzel nyomult be erre a piacra, amelynek teljes átszabásán munkálkodik. Nem csupán arról van szó, hogy a megrogyó, vagy a nyugati befektetők által a legválságosabb időszakban magára hagyott műhelyeket (ennyit fennkölt szólamaikról), lapokat gyakorlatilag állami pénzen vásárolták fel a rendszer strómanjai. Nem csupán arról, hogy a lerohant, vagy újonnan létrejött szerkesztőségek adófizetői pénzből működnek úgy, hogy a Miniszterelnökség tavaly már a második legnagyobb (!) hirdető volt Magyarországon a Telekom után, és e hirdetéseket az állam természetesen politikai alapon osztja el. Hanem arról is, hogy maga a politikai berendezkedés egyre több feudális jegyet visel magán, aminek következtében a kereskedelmi hirdetésekért is egyre kisebb eséllyel szállnak ringbe azok a műhelyek, amelyek kritikával illetik a kormány működését. Magyarul: a hirdetők félnek bizonyos helyeken hirdetni. (A sors fintora, hogy ezek között a viszonyok között némileg felértékelődik az egyébként joggal ostorozott Google hirdetési rendszerének szerepe: Magyarország súlya ugyanis túl kicsi, hogy algoritmusainak alakítását befolyásolni tudja  – ellentétben például Kínával. Azaz bizonyos kattintásszám fölött az AdSense legalább kis mértékben enyhíthet a pénzügyi nehézségeken, és ahogy a Google egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a hirdetési tortából, ez az egérút is szélesebbre nyílik a torz magyar hirdetési piacon.)

A kormányzati/kormánypárti lapok, híprtálok, televíziók ezzel a tengernyi pénzzel olyan súlyt teremtettek maguknak, amellyel a tömegpropaganda klasszikus eszközeivel kísérelhetik meg formálni a magyar lakosság gondolatait, nem csak a migránsokról vagy Soros Györgyről, hanem magáról a sajtóról is. A cél nem csupán a – sok esetben egyébként joggal bírált – fősodor média fölényének megtörése, hanem a sajtó, az újságírás általában vett hitelességének rombolása, létjogosultásának en bloc megkérdőjelezése, klasszikus szerepének felszámolása is. (Ez a téma ismét csak külön dolgozatot érne, hiszen mindennek világpolitikai környezetét és technikáit nincs mód itt részletezni.)

Mindenesetre a potenciális olvasótáborban mesterségesen gerjesztett indulatok és bizalmatlanság össze sem mérhető azzal, ami akár pár éve a médiáról való gondolkozást jellemezte Magyarországon. Ezzel aligha kellett megküzdenie Szlovákiában a Denník N-nek.

Hogy valami biztatót is írjak, ez a sok negatívum esélyt is jelenthet azoknak, akik képesek állva maradni a következő években ezzel a nyomulással szemben. Az államilag finanszírozott média ugyanis pénzügyi lehetőségei ellenére híjával van egy nagyon fontos tényezőnek. Ez pedig az innovációs nyomás. Épp egy olyan korban, ahol a folyamatos agyalás és kísérletezés nyomán újabb és újabb lehetőségek vagy működési elképzelések bukkannak föl, a „központi” sajtóban semmiféle késztetés nincs a megújulásra. (Az erősen kontraszelektált szerkesztőségi vezetés ennek szükségességét nem is fogja fel.) Amint a médiapiac említett világ- és belpolitikai körülményei akár csak kis mértékben is megváltoznak, ez a lemaradás, a gondolkodás rugalmatlansága meg fogja pecsételni ennek a konglomerátumnak a sorsát, és ahogy ez a monolit most hátrányt, úgy a jövőben versenyelőnyt fog jelenteni a ringben maradóknak.

Az előfizetések elburjánzása

Mindezen kívül meg kell még említeni egy olyan fejleményt is, amellyel 2015-ben szintén kevésbé kellett még szembenézni. Ez pedig nem magyar sajátosság. Nevezetesen arról van szó, hogy ma már nagyon sok netes szolgáltatás lát fantáziát valamely előfizetéses modellben, és ez a nekilendülés a felhasználók szempontjából kezd követhetetlenné és finanszírozhatatlanná válni. (Hogy mi késztettette a váltásra például az írók és újságírók körében népszerű Ulysses szövegszerkesztő-rendszer fejlesztőit, arról részletesen írtam ebben a posztban.)

[irp posts=”3535″ name=”Szövegszerkesztők íróembereknek: miért a Scrivener vagy az Ulysses a legjobb választás?”]

Ennek csak egy része az, hogy akár Magyarországon is hány szerkesztőség indított már opcionális előfizetői programot. Ha belegondolunk, eközben hány globális vállalat tukmálja vagy egyenesen kényszeríti rá vásárlóit arra, hogy a korábbi egyszeri termékvásárlás helyett előfizetést vegyen, akkor azt kell mondanunk, csoda ha ebbe a büdzsébe „a háztartásokban”, ahogy a statisztikusok szeretik mondani, még belefér valami. Plasztikus példával élve: aki már amúgy is előfizet a Photoshopra, a Wordre, a Netflixre, a Spotify-ra, az Evernote-ra, a Feedlyre (hogy újságíróknak miért lehet hasznos ez utóbbi, arról itt írtam), sokkal jobban meggondolja, hogy emellé bevállaljon-e még egy Átlátszó vagy Politis előfizetést, mint akár két éve, amikor a különféle digitális előfizetésekkel még nem szőnyegbombázták meg ennyire a lakosságot.

[irp posts=”2685″ name=”Feedly, a hírolvasó mennyország”]

És bár tudjuk, Magyarország jobban teljesít, de azért annyira nem, hogy ezt követni lehessen. Ez viszont már átvezet következő témánkra, amelyet még az előző részben harangoztam be. Arra, miként szívják el a helyi olvasókat, vásárlókat a globális médiavállalatok – és könnyítik meg ezzel azok dolgát, akik a világfaluban a „helyi” társadalmak egyre erősebb kontrolljára törekednek.

A cikk következő része itt olvasható.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS: Köszönet Bőtös Botondnak a szlovákiai médiahelyzetről adott felvilágosításért, pontosításért, amit fel is használtam az elemzés Pianoról írott részében.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 2. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Új útmutató az álhírekhez a Harvardról – Plusz: a Századvég kamuhír száma

Íme itt egy új kézikönyv, amely tele van hasznos ismerettel a vírusszerűen terjedő hamis hírekről, a politikai mémgyártásról és a trollok technikáiról. Ráadásul a könyv ingyen letölthető! A Public Data Lab és a First Draft együttműködésében készült Használati útmutató az „álhírek”-hez és más információs zavarokhoz címre keresztelt anyag érdekesnek ígérkező fejezeteket tartalmaz, egyebek mellett ilyen témákban:

  • Milyen közönséget mozgatnak meg a Facebookon az álhírek?
  • Hogyan követhető egy álhír pályája a Facebookon?
  • Honnan erednek az álhírek, és mely szájtok forgalmazzák először azokat? Melyek a legláthatóbb álhírforrások?
  • Hogyan lehet (az álhír-oldalakon használt) követőkódokat felhasználni az álhírhálózatok feltérképezésére?

Ez utóbbi témakör egyébként, ahogy átfutottam a „field guide”-ot, elég konkrét eljárásokat, technikai fogásokat ajánl azoknak, akik ilyen kutakodással szeretnék tölteni idejüket.

Ami a First Draft nevű szervezetet illeti, az a Harvard Egyetemen működő Kennedy School kezdeményezése, és a projekt alapítói között van a Google News Lab is. A Public Data Lab pedig európai egyetemi kutatóhelyek közötti együttműködés, amely „az adattársadalom jövőjét érintő kutatások, az azzal kapcsolatos demokratikus részvétel és nyilvános viták elősegítését” tűzi ki célul. (Bármit is jelentsen ez.)

Szóval, így első blikkre átgondolt cuccról van szó. Még akkor is, ha példáit átfutva jól látszik, hogy elsősorban a Trump-Breitbart univerzumra koncentrál (és mellőzni látszik a tényt, hogy a másik oldalon is volt azért álhír-hálózat a 2016-os amerikai korteshadjárat során — ha nem is annyira jól szervezett, mint „A” Donaldot segítő információs gépezet). Mindeközben természetesen sok szó esik a kiadványban az orosz dezinformációs kampányról is.

[irp posts=”3476″ name=”Középkori arab tudós az új médiasztár: Ibn Khaldún és a Facebook álhírei”]

Azt már más helyen kifejtettem, hogy az orosz nyomulást, úgy érzem, olykor eléggé túldimenzionálja az amerikai média egy része (amely, ha már álhírekről van szó megjegyzendő, az iraki háború kirobbanásának idején az általános 9/11-es pszichózisban — kevés kivételtől eltekintve — eléggé ledarálta hitelességét). Pedig a minden bokor mögött oroszokat sejtő hisztéria éppen úgy hitelteleníthet egy fontos ügyet, mint anno a McCarthy-féle boszorkányüldözésnek is sikerült a valós szovjet fenyegetésből belpolitikai célra szánt bohózatot faragnia.

Mindez azonban nem jelenti, hogy ne létezne, ilyen — nagy valószínűséggel intenzív — orosz próbálkozás manapság. Az efféle zavarkeltés egyébként is nagy hagyományokra tekint vissza az orosz birodalmi, katonai gondolkodásban: ennek történelmi tényeit és előzményeit figyelmen kívül hagyni meglehetős könnyelműség. Magyarországon pedig különösen az.

A Századvég tanácsai

Ezért is hat egzotikusnak az a kiadvány, amelybe szintén az elmúlt napokban botlottam bele. Ez pedig a Századvég nevű folyóirat 2017. évi 2. száma, amelyet a szerkesztők az álhírek témájának szenteltek, több hosszabb tanulmánnyal. De úgy, hogy egy dologról egyáltalán nem esik szó a lapban: Oroszországról.

Illetve nem egészen. Oroszországról egyszer valóban szó esik, a bevezető tanulmányban, amelyben megemlítődik, hogy a Russia Today által gründolt orosz FakeCheck miként leplezte le a CNN egy álhírét. Amit a CNN aztán vissza is vont. (Akinek esetleg hiányérzete támadna a folyóiratot lapozgatva, érdemes elolvasnia az Átlátszó.hu hónapokkal a századvéges kiadvány előtt megjelent interjúját, amelyben Rácz András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, a poszt-szovjet térség biztonságpolitikájának kutatója nyilatkozik a putyini információs hadviselésről.)

A másik téma, ami nincs a Századvég folyóiratszámában az az, hogy milyen szerepet játszik a magyar kormány az álhírek terjesztésében, propagálásában.  De mondjuk ennek hiánya talán érthetőbb okokra vezethető vissza. Köztudomású ugyanis, hogy a Századvég a legfőbb kormányzati agytröszt, állam az államban, amely éjt nappallá téve javasol. A kormánynak. Sőt, Barthel-Rúzsa Zsolt, a Századvég Alapítvány kuratóriumi vezetője az Origónak pár hónappal ezelőtt egyenesen arról beszélt, hogy a

Századvég úgy működik, mint egy „gondolatminisztérium”, nemcsak a kormányt támogatjuk új ötletekkel és tanácsokkal, hanem kiemelten a miniszterelnök úr munkáját is.

Az Origo névtelenül megjelenő cikkei mondjuk olykor tényleg egészen úgy festenek, mintha egy „gondolatminsiztériumban” készülnének. Ahol ezek szerint jut idő arra is, hogy lapszámot szenteljenek az álhíreknek.

(MEGJEGYZÉS: azoknak jelezném, akik esetleg a múlt héten itt megjelent tanulmány következő részét keresnék, hogy ez nem az, de az is készül.)

A közéleti sajtó és az ígéret földje (1.): A Politis tikkadó előfizetési felhívása

Miért fizessek elő valamire, amiből ingyen is van, és miért fenyegetőzik a monitoromon a sajtó kimúlásával „Politis” felirat alatt ez az alak? Sokan tehették fel ezeket a kérdéseket maguknak, mióta csak Dudás Gergely, az Index volt főszerkesztője az Indiegogón gyűjtésbe kezdett, hogy új, „minőségi” lapot teremtsen, kivel a haza fényre derül.

Szomorú pillanatok ezek: Dudás Gergelynek nem lesz újságja — legalábbis így nem —, ez már eldőlni látszik, és nem a káröröm beszél belőlem, hiszen az olykor kicsit idegesítő kampány ellenére drukkoltam a Politisnek, és ezt demonstrálandó még egy előfizetést is vásároltam.

Csakhogy a közösségi adományokból elindítani tervezett új hírportál ügye eddig a vártnál kevesebb aggódó honpolgár fantáziáját mozgatta meg: a tervezett 30.000 előfizetőből a mai napig háromezren sem jelezték támogatási szándékukat. Vagyis nem vásároltak éves előfizetést a még egyébként nem létező Politisre. Eközben a kampány végének határideje vészesen közeleg, és már csak pár napja van a csapatnak arra, hogy a megcélzott 990.000 eurós indulótőke maradékát összekalapozza a közösségi finanszírozóoldalon.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 1. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Az előirányzatnak jelen állás szerint kb. a kilencven százaléka hiányzik. Hogy nyolcszáz-nyolcvanezer euró bedőljön az utolsó pillanatban a ládikóba, ez vajmi kétséges. (Elképzelhető persze, létezik egy zseniális B-terv, mondjuk egy eddig háttérben maradt befektető — ezt Dudás Gergely cáfolta — ez még nem teljesen világos.)

El lehetne merülni nemzetkarakterológiai fejtegetésekbe, hogy így a tunya magyar, meg úgy „az életünket és vérünket igen, de zabunkat nem” mentalitás, meg hogy cselekvő polgárság, hol vagy. Lehetne rugdosni eközben Dudás Gergelyt, hogy miért olyan kampányt ötlött ki, amilyet. (Talán nem volt túl jó ötlet a jelenleg — még — működő közéleti szerkesztőségeket fikázni a felhívásban, hiszen ezekben nagyon sok tisztességes újságíró és szerkesztő állja a sarat böcsülettel. És az sem biztos, hogy célravezető, ha egy ilyen kampány csak az olvasók rémisztgetésével, világvége-hangulattal operál: az állandó rettegtetésből talán épp a megcélzott, tájékozottabb olvasóknak van elege széles e honban.)

Ám most nem a kampány kritikájára kell összpontosítani. Már csak azért sem, mert az egész felhajtás, még így a kudarc előszobájában is, fontos ügyre irányította rá a figyelmet, és így is nagyon előremutató próbálkozás volt. (Mintegy villanófénybe helyezi a kérdést az is, hogy a Facebook ezekben az órákban csavart ismét egyet algoritmusán, ami lehet, még reménytelenebb helyzetbe sodorja majd a hírszerkesztőségeket.)

És mivel a közel 3000 előfizető nem is rossz eredmény, szerintem érdemes tenni azért, hogy ez a figyelem most ne párologjon el.

Annyi keveset például én is tehetek, hogy a téma, az előfizetéses tartalom, a változtatás szükségességének taglalása itt a blogon is megjelenik. Fejtegetésemben viszont egy kicsit más szempontból próbálom majd megvilágítani a jelenlegi, meglehetőst súlyos helyzetet, illetve az ahhoz vezető utat. Másképpen, mint ahogy azt Dudás Gergely felhívó szózata — egyébként kimerítően — ecsetelte.

De még mielőtt ebbe belekezdek, egy fontos megjegyzés: nem sajnálkozni és siránkozni szeretnék, csak tényeket rögzíteni. Balgaság régmúlt korok elképzelt idilljébe visszavágyni, így én sem a tömegsajtó nagy korszakait sírom vissza. Ennek semmi értelme nem lenne. Szóval azzal kellene kezdeni valamit, ami van. Így csupán arra mutatnék rá, hogy mi van. Ami van, azonban nem az az ígéret földje, amire a 2000-es évek elején az online sajtó igyekezett. Ezt fontos megérteni. Megérteni azt, mi lehetne ahelyett, ami most nem jó, vagy nem jól működik.

Viszik a kasszát!

Szóval az van, hogy közéleti médiát hirdetésekből finanszírozni már nem lehet. Ez valóban nagy gond, de nem a legnagyobb: a „tényalapú” újságírás, a közéleti média azért is bajban van, mert „szétcsomagolták”.

Ez most így biztos viccesen hangzik, pedig annyira nem az. De mielőtt lelőném a poént, mit értek ezalatt, azért nézzük meg azt is, mi van a hirdetésekkel.

Az a modell, ami arról szólt, hogy mondjuk egy politikai napilapot vagy közéleti hírportált hirdetésekből finanszírozzanak, összeomlóban van. Vagy már össze is omlott.

Korábban ugyanis — a papír vagy a közösségi média előtti korban — a hirdetés rá volt utalva arra, hogy a sajtó csatornáin „utazzon”, ezeken a szupersztrádákon érje el az olvasót, vagyis a hirdetések célcsoportjait. Egy-egy újságban a hírek össze voltak „csomagolva” a hirdetésekkel — elválaszthatatlan szimbiózisban éltek, és ezt a szupersztrádát, a terjesztési hálózatot, a kiadóvállalatok ellenőrizték (adott esetben saját terjesztést tartottak fenn a rikkancstól az újsághordó fiún át a teherautókig, vagy a kisebb piacokon szövetségbe tömörülve képviselték érdekeiket a terjesztést megszervező postaszolgáltatásnál). Ez pedig azért volt lehetséges, mert az olvasók — legalábbis nagy tömegekben — más módon nem, vagy csak nehezen fértek hozzá azokhoz a szolgáltatásokhoz, információkhoz, amelyeket a napilapokban találtak meg.

A digitális korban sok minden megváltozott. De a közkeletű vélekedésekkel szemben a szerkesztőségek nem azért vannak bajban, mert senki sem óhajt már híreket papíron olvasni. Nem az a lényeg ugyanis, hogy papíron vagy képernyőn: a lényeg abban van, ki kontrollálja a terjesztési hálózatokat?

A terjesztési hálózat ugyanis kikerült a kiadók kontrollja alól: a hirdetőknek egyre kevésbé, vagy egyáltalán nincs szüksége a XX. században kialakult tömegmédiára ahhoz, hogy célcsoportjaikat megtalálják. Különösen így van ez a közösségi média földcsuszamlás-szerű térnyerését követően: a Google és a Facebook rendszere ma már kifinomult célzási lehetőséget biztosít arra, hogy a reklámozók a médiát megkerülve, e digitális platformokon keresztül juttassák el üzeneteiket a lehetséges vásárlóikhoz.

Hogy mekkora a Google és a Facebook ikercsillagainak ereje ebben az új hirdetési univerzumban, azt jól mutatják a GroupM, a világ egyik legnagyobb médiahirdetési vállalkozásának év végi számai. A Hollywood Reporter által idézett adatok szerint 2017-ben a világ digitális reklámköltésének 84 százaléka (!) a két óriáshoz folyt be (igaz, ebben a statisztikában Kína nem szerepel, ahol a két multi tevékenységét erősen korlátozza az állam).

Az új terjesztőhálózatok nem egyszerűen otthagyták a szerkesztőségeket, inkább infúzióra kötötték őket. A legyengült hírmédia cikkeinek, híreinek fő „terjesztői” ma már főként ugyanezek az új platformok. A cikkekkel legtöbben a Facebookon találkoznak, vagy Google-kereséseik eredményei során. Tehát az új terjesztőhálózatok a közéleti sajtó által előállított cikkeket is felhasználják forgalmuk növelésére, és ebből szépen profitálnak. A korábbi gyakorlattal szemben azonban a hirdetési bevételekből csak filléreket hagynak azoknál, akik e tartalmak előállítását finanszírozzák. (Képzeljünk el egy rikkancsfiút, aki felmarkolja a reggeli lapokat, eladja azokat az utcán, majd semmit sem ad vissza a pénzből a kiadónak. Kábé ez történik most.)

A Facebook lehetetlen helyzetbe taszítja a szerkesztőségeket

Az utóbbi időben előállt az a helyzet, hogy már a szerkesztőségeknek kell fizetniük azért, hogy egyébként ingyen kínált cikkeiket eljuttassák az olvasókhoz: a Facebook például addig-addig „optimalizálta” az üzleti Facebook-oldalak elérését, hogy azoknak immár extrém nehéz bejuttatniuk kiposztolt tartalmaikat a felhasználók hírfolyamába, hiába “lájkolják” az olvasók ezeket az oldalakat. Legalábbis ingyen.

Épp most csütörtökön, január 11-én jelentette be a Facebook, hogy ismét jelentősen változtatott azon, hogyan és milyen tartalom kerül az egyéni hírfolyamokba. Nem nehéz kitalálni, kik ennek a vesztesei. A Facebook eztán még inkább előnyben részesíti a kommenteket, lájkokat kiváltó személyes posztokat, amelynek következtében a szerkesztőségek által megosztott cikkek újfent hátrébb sorolódnak. Ahogy a vállalat közleménye fogalmaz:

Mivel a hírfolyamban a hely korlátozott, az, hogy a barátok és családtagok posztjaiból, valamint a párbeszédet beindító bejegyzésekből  többet jelenítünk meg azt is jelenti, hogy kevesebb nyilvános tartalmat fogunk mutatni, ideértve a kiadók és üzleti vállalkozások videóit és más posztjait.

Mark Zuckerberg, a Facebook elnök-vezérigazgatója még egyértelműbben fogalmaz a közleményben is idézett Facebook-posztjában (kiemelés tőlem):

Kevesebb nyilvános tartalmat fogsz látni üzleti vállalkozásoktól, márkáktól és a médiától.

Jeff Jarvis online médiaguru, aki az elmúlt évtizedben lelkesen üdvözölte és kommentálta a Web 2.0 információs forradalmat, már egyáltalán nem látja annyira rózsaszínben az új világot. Ahogy a Facebook döntése kapcsán kifakadt:

„Aggódóm, mert most, hogy a Facebook társadalmunkban a hírek és az információ elsődleges terjesztőjévé vált, egyszerűen nem teheti meg, hogy lerázza magáról felelősségét — függetlenül attól, hogy akarta-e ezt a felelősséget — abban, hogy az állampolgárok tájékozódását segítse.”

Lehet, hogy a médiacégek helyzete a Facebook algoritmusainak szempontjából eltér a cipőfelsőrész-készítőkétől. De sajnos attól tartok a tegnapi nap során világszerte, így Magyarországon is, újabb érzékeny veszteséget szenvedtek a médiavállalatok Facebook-elérési mutatói.

De máképp is fogalmazhatunk: Mark Zuckerberg cége egyre inkább azon van, hogy a szerkesztőségek posztjait csak fizetett hirdetés formájában lássák a Facebookozók. Az álhírek elleni küzdelem hangzatos jelszavai ellenére ez van.

[irp posts=”3992″ name=”Új amerikai útmutató az álhírekhez a Harvardról – Plusz: a Századvég fake news száma”]

Nem véletlen, hogy Avinash Kaushik, a világ egyik legfelkapottabb webanalatika szakértője pár héttel ezelőtt azt tanácsolta blogján: a cégek sokkal jobban járnak, ha egyszerűen beszüntetik tevékenységüket a Facebookon, és az erre szánt pénzt értelmesebb dolgokra fordítják.

Hasonlóan folyamatosan buherálja a Google is keresőalgoritmusát. Amivel önmagában nincs gond, hiszen az övé, úgy optimalizálja, ahogy jónak látja. Csakhogy a szerkesztőségek nem webfejlesztők: nincs az a pénz és technikai tudás, amivel követni lehetne az állandó változtatásokat. Márpedig az újságírók cikkírással szeretnék tölteni az idejüket, nem „SEO-optimalizálással” — az egy másik szakma, akárhogy is.

A hírek szétcsomagolása

A fentiekben leírtak igen fontos fejleményt foglalnak össze, ám mindeközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy olyan drámai átalakulásról, ami sokkal korábban bekövetkezett, és már akkor előrevetítette a nagyobb szerkesztőségek összeomlását, mielőtt a Facebook a színre lépett volna.

Tehát akkor itt jönne az, amit a hírmédia szétcsomagolásának neveztem.

Arról van szó, hogy ebben a nagy átalakulásban nem csupán a hirdetések kerestek más csatornákat, hanem mindaz a tartalom is, amellyel összekapcsolva a nagy napilapok (vagy általános hírportálok) legköltségesebb válllakozásai, a közéleti, politikai hírek szélesebb olvasóközönséget tudtak elérni. Nevezetesen azokról a szolgáltató jellegű információkról vagy „puha híreknek” tekintett tartalmakról (életmód, egészség stb.) van szó, amelyeket korábban az olvasó a napilapokban, vagy az általános hírportálokon kapott meg, a politikai hírekkel együtt — és rengeteg más információval egyetemben, „egy csomagban”.

Csak néhány tételt sorolok fel, hogy teljesen világos legyen, miről beszélek (zárójelben adok példát arra, hova vándoroltak át ezek az információk):

  • mozi- és színházműsor, kritikák (pl. imdb, port.hu)
  • apróhirdetések (pl. eBay, Vatera)
  • árfolyamok (pl. bux.hu)
  • párkeresés (pl. Tinder)
  • használt autó (pl. hasznaltauto.hu)
  • ingatlan (pl. ingatlan.hu)
  • álláshirdetések (pl. linkedIn, jobinfo.hu)
  • sporteredmények (valamely sport szakportál, pl. nso.hu)
  • életstílus tanácsadók (életmód blogok, portálok)

Nincs ezzel természetesen semmi baj, a világ fejlődik, változik és a többi. Csak rögzíteni kell: ezek a szolgáltatások (is) finanszírozták a politikai hírek egyébként önmagában ráfizetéses „előállítását”.

Amikor tíz évvel ezelőtt a nyomtatott lapok kimúlása szélesebb körben téma lett, sokan akadtak az új internetes szerkesztőségekben, akik nem vették észre, hogy az átalakulás nem csupán a „papírt” érinti: a papír ugyanis itt másodlagos szempont, és ez a folyamat mára az általános közönséget megcélzó, átfogó hírmenüt kínáló digitális szerkesztőségeket is elérte — és nem csak a Facebook miatt.

Az irány a weben legkésőbb az ún. híraggregátor oldalak megjelenésével nyilvánvaló volt: ezek az oldalak már jóval a Facebook előtt hathatósan „csomagolták” szét az újságok addig egybefűzött tartalmait, és kínálták őket fogyasztásra úgy, hogy az olvasó számára másodlagossá vagy teljesen lényegtelenné vált, éppen melyik lap hírportálján jár.

Eközben természetesen megjelenítették az új versenyzők tartalmait is. A szakportálok, tematikus oldalak, életmód és népszerű pszichológiai szájtok szárba szökkenése pedig elvitte a szerkesztőségekből a kevés kiadással sok bevételt termelő részt, és meghagyta a sok pénzzel előállítható, de minimális bevételt hozó vállalkozást: a közéleti, politikai híreket.

Ugyanaz történt, mint egy rosszul levezényelt privatizáció során, amikor a vállalat hasznot termelő részlegeit kiszervezik, a veszteségeseket pedig a cégben hagyják.

Az említett szolgáltatások elveszítése mellett ráadásul az életmód és egészség témakörök eleve kifejezetten azok a tartalmak, amelyekhez szeretik „hozzákapcsolni” magukat a hirdetők még mostanság is, a politikai elől viszont egyre inkább menekülnek. Különösen egy olyan országban, ahol abból csak bajuk származhat.

Belátható tehát, hogy az olyan témákban született cikkek, mint a Tizenkét dolog, mire figyelj oda, hogy tartós legyen a kapcsolatod, meg a Harminckét fontos teendő azért, hogy ne folyjék a taknyod télen, profitábilisabb vállalkozások önállóan: nincs velük sok meló, és sem a „párkapcsolat”, sem a bacilus nem fog perelni, „leleplezésükhöz” pedig nem kell közadat-igénylés vagy cégbírósági kutakodás, és nem kell hozzá a társadalom perifériájára csúszott emberekkel sem beszélgetni.

Viszont a Google-on vagy a Facebookon keresztül érkezve tökmindegy, hogy hol olvasod ezeket a cikkeket (mármint ha amúgy rendesen össze vannak rakva).

A figyelem szétcsomagolása

De ez még nem minden. Elég egyértelmű, ezért sok helyet nem vesztegetnék rá, viszont itt is rögzíteni kell: mindeközben a hírmédia nem csak a hírfolyamba való bekerülésért, hanem — ha már sikerült beférkőznie oda — az olvasók egyre széttöredezettebb figyelméért is versenyez a közösségi médiában. Videókkal, Facebook-posztokkal, online játékokkal küzd, próbálja terelgetni cikkei felé a nagyérdeműt, mint egy hoppmester a vásárban a cirkuszi sátor előtt. A konkurencia pedig csupa olyan cukiság, amiből korábban tulajdonképpen csak egy „versenytárs” médium adott könnyen elérhető kínálatot: a televízió.

Ha az iméntiekben a tartalom szétcsomagolásáról esett szó, akkor most ezt hívnám a figyelem szétcsomagolásának.

A figyelem tehát darabjaiban van, és ezekért a kis darabokért ádáz csata dúl. Talán nem véletlen, hogy olyan korban élünk, amelyben általános a panasz: nincs időm. A „semmire nincs időm” világkorszakról már korábban írtam, itt nem fejteném ki újra ezt részleteiben (aki kíváncsi, olvassa el itt).

[irp posts=”1578″ name=”Az újságíró és a szörny”]

Annyit tennék most mindehhez hozzá, hogy miközben mindenki őrültként nyomogatja a telefonját, mégis szénné kattintják az olvasók azokat a cikkeket — a Magyar Nemzetnél legalábbis így volt, de gyanítom, így lehet ez máshol is — amelyek olyan emberekről szólnak, akik ezt tudatosan már nem csinálják: a család, aki kiköltözött egy jurtába a városból; 21. századi emberek a havason; remete az erdőben, Fa Nándor a világóceán habjain — ezeknek a cikkeknek a népszerűsége olykor veszedelmesen megközelíti a macskás videókét.

Csodálatos az ember, mindig arra vágyik, ami éppen nagyon nincs az életében. De jelzés is ez arra: nagy az igény a lelassulásra, a figyelem összeszedésére, a mélyebb megértésre.

A kérdés, kiszolgálhatóak-e ezek az igények úgy, hogy ne menjen csődbe egy szerkesztőség? Vannak ugyanis újságírók, akik annyira megátalkodottak, hogy a fentiekben festett baljós összkép ellenére sem a nátháról szeretnének írni. És feltételezhetően sok olyan olvasó is van, akiket nem csak az orális szex tíz pontban összefoglalt rejtelmei érdekelnek. (Hiába, különbözőek vagyunk.)

Mi legyen hát velük? Mármint ezekkel a riporterekkel és ezekkel az olvasókkal? Hogyan találhatnának egymásra?

Nehéz kérdések, ötleteim nekem is vannak. Ám még mielőtt a válaszokba belebonyolódnék, vagyis elkezdeném boncolgatni, hogy mennyire kínálhat megoldást e problémákra a Politis által is felvetett előfizetési modell, egy kicsit még folytatnám a kérdések (problémák) elősorolását.

A következő részben egy olyan jelenségről lesz szó, amit szintén alig-alig feszegetnek: nevezetesen arról, hogy ez az új digitális univerzum miként teszi lehetővé, hogy épp a legérdeklődőbb, legtájékozottabb olvasók a világlapokhoz, a globalizált földgolyóbis boldog szigeteire meneküljenek (legalábbis szellemi értelemben), miközben a helyi média egyre inkább az állam, vagy az állam által pénzelt új földesurak befolyása alá kerül.

Illetve arról, miként szolgálja az új idők új urainak érdekét az az Internet, amit korábban a szabadság motorjának képzeltek. És az, hogy társadalmunkból lassan eltűnik az unalom.

(A következő rész jövő héten várható. Addig is jó hétvégét mindenkinek, a Politisnek meg hatékonyabb kampányfinist!)

A cikk következő része itt olvasható.

SOROZAT. Ez a cikk A közéleti sajtó és az ígéret földje című sorozat 1. része.
A sorozatban eddig megjelent részek:

Szövegszerkesztők íróembereknek: miért a Scrivener vagy az Ulysses a legjobb választás?

Mindannyian jártunk már így: huszonhatfelé vannak a feljegyzéseink, képtelenek vagyunk követni, hova mentettük a szöveg legfrissebb változatát, óriási masszává válik szövegszerkesztőnkben egy hosszabb munka, és már mi sem tudjuk, hogy ki kicsoda és még mit kellene beleírni a cikkbe. Minél többet görnyedünk a gép előtt, egyre kaotikusabbá válik a könyvtárrendszer – majd egy szép napon eltűnik az egész a nagy büdös semmibe. Nem csak azért, ahogy Örkény írja, mert mindnyájan onnan jövünk, hanem mert véletlenül kidobunk egy foldert, amit nagyon nem kellett volna.

Van aki tehát évek alatt, de olyan is, aki azonnal rájön arra, hogy a megszokott szövegszerkesztők nem feltétlenül a legjobb eszközök arra, hogy „írói” munkásságukat digitálisan kiteljesítsék. (Arról pedig számos rémtörténet szolgál tanulságul, hogy miért nem jó a szerkesztőségi rendszerekben vagy a WordPressben dolgozni: sokkal jobban járunk, ha oda már “csak” a kész alkotást másoljuk be.)

Az olyan szövegszerkesztők, mint a Word vagy az Open Office nagyszerű programok, és kitűnően használhatók mondjuk irodákban vagy iskolában. De bárki, aki rendszeresen cikkeket ír, vagy nagyobb, hosszabb írásművek elkészítésére adja fejét (forgatókönyv, regény, tényfeltáró riport, disszertáció, nagyesszé és a többi), egy idő után szembesül ezeknek a programoknak a korlátaival (pl.: hogyan rendszerezze kutatási anyagait, miképpen állítson fel valamiféle kezelhető rendszert az elkészült szövegei között, hogyan tartsa számon ötleteit, még nem kész kéziratait, javításait, szövegváltozatait, és még sorolhatnám). Vagyis elmondható, a hagyományos szövegszerkesztőket egyszerűen nem a kreatív írás céljaira találták ki.

Ennek fő oka, hogy a hetvenes-nyolcvanas években megálmodott szövegszerkesztői modellt programozó geekek ötlötték ki, nem pedig íróemberek, akik a legtöbb esetben lehet, hogy messze ostobábbak, mint a programozózsenik, ám ennek következtében sem feltétlenül érzik jól magukat ebben a kockásított „alkotói környezetben”.

Ezt felismerve az utóbbi tíz-tizenöt évben rengeteg kezdeményezés született, hogy írók, újságírók bevonásával olyan szövegszerkesztőket alkossanak, amelyek a rendszerezett írói munkát támogatják. Lehetne is ma már ajánlani vagy 15-20 alternatívát a megszokott szövegszerkesztők helyett, ecsetelve előnyeiket és hátrányaikat, mint ahogy ez a neten sok ilyen összefoglaló cikkben olvasható. Ezért abban is biztos vagyok, hogy amikor én most leszűkítem a választási lehetőséget két szoftverre, sokan felhördülnek majd. Hiszen nyilván ezeken kívül is lehetnek jó megoldások (nyilván vannak is). Csakhogy én most kíméletlen leszek, és csak azokról ejtek pár szót,, amelyek biztosan és kipróbáltan alkalmasak a fent említett célra.

És alkalmasak is lesznek.

Tehát két olyan programról, mi több, alkotói rendszerről lesz szó, amelyek működnek, felhasználóik pedig elégedettek (jobbára). Ez a két eszköz a Scrivener és az Ulysses. (Az utóbbi — sajnos csak Macre is iOS-re létezik — egyelőre). Sikerük egyik záloga, hogy fejlesztőik megélnek munkájukból, és még jóideig ebből is fognak megélni. Vagyis a felhasználóikat nem hagyják cserben, azaz:

  1. képesek a gyorsan változó környezetben (újabb és újabb operációsrendszer-frissítések) a működést hosszú távon garantálni;
  2. a különféle platformok (desktop és mobil) közötti átjárást, szinkronizációt megoldani (amely lehetővé teszi, hogy a felhasználó szövegeit otthoni vagy irodai számítógépén, vagy akár mobilján, tabletjén is tudja szerkeszteni);
  3. illetve azt is, hogy az elkötelezett felhasználók népes táborának visszajelzései alapján a szoftver funkcióit folyamatosan fejlesszék, csiszolják, a felhasználók igényeihez alakítsák;

Mindhárom pont rendkívül fontos.

1. Állandó frissítések igénye

Ma már nem a Windows 95 korában élünk, földi halandó számára követhetetlenül sok frissítés jelenik meg az operációs rendszerekre vagy más, fontos háttérprogramokra. Nap mint nap. Ezt az őrületet kedvenc munkaeszközünknek is követnie kell, különben előbb-utóbb működésképtelenné válik. (Azt hiszem, nem kell ecsetelni, hogy egy csőd szélén tántorgó cég vagy egy hobbifejlesztő ezen a feladaton előbb-utóbb el fog vérezni.)

Márpedig érdemes kikötni az optimális megoldás mellett: el lehet tölteni azzal egy egész életet, hogy különféle szoftvereket nézegetünk, vajh melyik lenne a megfelelő a nagy mű létrehozására, és ez jó szórakozás is, csak ebből nem születik értékelhető produktum. De ha már elköteleztük valami mellett magunkat, alapvető elvárás, hogy hosszú évekre, akár évtizedekre is biztosítsuk magunknak ezt a munkakörnyezetet.

2. Mobil változat és szinkronizáció

Az is fontos szempont, hogy munkánkat ne zárjuk be otthoni gépünkre: laptopunkon, mobilunkon, munkahelyi gépünkön is hozzányúlhassunk szövegeinkhez. Ehhez ki kell fejleszteni az adott szoftver különféle változatait (pl. mobil platformra), és biztosítani kell a szinkronizációt az eszközök között. (Azt hiszem, senki nem kívánja vissza magának azt a korszakot, amikor otthona és munkahelye között egy USB-meghajtóval rohangált, majd a leadás előtt pár perccel vette észre, hogy épp azt az egy fájlt elfelejtette a kütyüre reggel rámenteni…)

Mindennek technikai kivitelezése nem gyerekjáték, és nem kétfilléres időtöltés.

3. Folyamatos fejlesztés és funkcióbővítés

És aztán itt van a fejlődés igénye. Eszközeinket igazán a használat során szerzett tapasztalatok csiszolhatják hatékonnyá. Ha valamely fejlesztő 3-4 évente építi csak be a visszajelzések alapján a módosításokat, javításokat, új funkciókat (vagy éppen soha), eléggé meg vagyunk lőve…

Ha a fejlesztő elvonulna Tibetbe…

Az eddigiekből is látszik, hogy az ilyen eszközök kalapálgatása igencsak idő- és pénzigényes vállalkozás. Ezért óvnék mindenkit attól, hogy zseniális, tehetséges és jóindulatú, de mégiscsak „egyszemélyes” fejlesztői teamek alkotásait válassza. Ebben az esetben ugyanis olyan programba zárjuk be magunkat és munkánkat,

  • amely javítása, bővítése, hibakövetése, alakítása hosszú távon fenntarthatatlan folyamat lesz;
  • amely projekt, az egyszemélyes fejlesztgetés miatt, kiszolgáltatottá válik az élet viharainak (pl. ha szegény programozót elhagyja a barátnője, vagy megkapja álomállását, vagy csak egyszerűen elege lesz az egészből, és elvonul egy tibeti kolostorba, 25 év múlva bukkan fel legközelebb.);

No most, a Scrivener és az Ulysses is olyan produktum, amely mögött egyrészt komoly, eltökélt és elkötelezett fejlesztői csapat áll, akik tökéletesen értik, hogy mitől döglik a légy: azaz mire van szüksége az íróknak, újságíróknak, egyetemi kutatóknak stb. egy ilyen programban, mert eleve ezzel a céllal alkották meg ezeket a szoftvereket.

Ha pedig nem mindig értenék, kialakult körülöttük egy olyan népes felhasználói kör, akiket egyszerre hajt a tettvágy, a célszerűség és a sznobéria is abban, hogy a program fejlesztését ötleteikkel folyamatosan segítsék — hiszen ez saját érdekük is. Vagyis

ezek a cégek nem csak szoftvert, hanem közösséget, szubkultúrát is teremtettek, amely egy ilyen produktum esetében nélkülözhetetlen támogatást nyújt abban, hogy a program újabb és újabb verziói óriási felhalmozott tudást és tapasztalatot hasznosíthassanak.

Az, hogy mitől jó a Scrivener és az Ulysses, és hogy jó eséllyel miért nem lép vissza az Open Office-ba vagy a Wordbe az, aki elkezdte ezeket az eszközöket használni, nos erről sok cikk született már. Én nem is részletezném itt a rengeteg hasznos funkciót, illetve azt, hogy egyszerűen miért jobb ezekben írni, mint egy hagyományos szövegszerkesztőben (és ezt tényleg tapasztalatból mondom: óceánnyi cuccot próbáltam végig). Aki kíváncsi rá, érdemes elolvasnia a funkciólistát (itt és itt) a programok honlapján, vagy megnézni pár kritikát, ismertetőt róluk. (Google a barátunk, de itt van például magyarul egy bővebb a Scrivenerről, vagy az Ulyssesről .)

Persze mindezért — az állandó javítgatásokért, fejlesztésekért — , a fentieket figyelembe véve, fizetnünk kell.

Scrivener 3 — immár Windowsra is

A mezei windowsosok számára (mint amilyen én vagyok) a Scrivener tehát az egyetlen opció a két megoldás közül). Jó hír, hogy hamarosan megérkezik erre az operációs rendszerre az a Scrivener 3, amelyet a Mac-esek már hónapok óta használhatnak. Ezzel a fejlesztők bepótolják lemaradásukat (az eddig elérhető hivatalos változat Windowsra az 1.9-es verzió volt, ami persze szintén elég komplex és remekül használható program.) Ráadásul most ingyen letölthetjük, próbálgathatjuk, sőt használhatjuk is az új verziót (mivel olyan stádiumban van a fejlesztés), illetve annak bétáját. (Itt megtalálható az ismertető és a letöltési link.)

Képernyőkép a Scrivener 3-ból

Persze a fejlesztők az esetleges, még a programban lévő hibák miatt (ezért béta, hiszen még kalapálják) nem ajánlják, hogy valaki ebben kezdje el megírni élete nagyregényét. Azt már csak én teszem hozzá, hogy mivel a szövegeket a program külön is olvasható, azaz különálló rtf-fájlokban tárolja, illetve rendszeresen készíthetünk ezekről a könyvtárakról, akár automatikusan is zippelt backupot, ez jelentősen csökkenti a próbaverzióból adódó kockázatokat. (Nekem eddig nem akadt vele problémám, de azért FIGYELMEZTETÉSKÉNT hozzátenném: senki ne hibáztasson, ha másnap leadandó doktori disszertációja elszáll benne. Azaz érdemes lehet a végleges verziót megvárni. Az óvatosabbak addig is használhatják a 1.9-es verziót. A 3-as pedig valószínűleg ez év közepéig megérkezik. )

[irp posts=”1397″ name=”Szövegszerkesztő (újság)íróknak”]

Ami az árát illeti, 45 dolcsit kell majd leszurkolni érte, ami nem két fillér, de elég barátinak mondható, tekintve, hogy végleges licencről, és nem előfizetésről van szó. Ezért az árért akárhány saját és családi gépre felinstallálható a szoftver, és ugye belépőt váltunk a folyamatos frissítésekhez is. És 2018 második felére az iOS-es változat mellé megérkezik Androidra is a Scrivener.

Ulysses Macre: miért jó nekünk az előfizetés?

Ami a másik megoldást, az Ulyssest illeti, mint mondottam volt, a Windows júzerek ebből a paradicsomból — egyelőre — ki vannak rekesztve (bár azt hiszem, a Scrivener miatt nem igazán maradnak le semmiről). Az Ulysses viszont előfizetéses rendszerben működik: Európában 5 eurót kóstál havonta. Előnye viszont: ha nem használjuk, és nem fizetjük a díjat, fájljaink akkor is hozzáférhetőek maradnak a rendszerben, csak éppen — a programban legalábbis — nem szerkeszthetjük azokat. (Ez lehetővé teszi, hogy akik csak időszakosan használják az Ulyssest, akkor ne fizessenek, ha épp nincs rá szükségük. A teljes változathoz ugyanis bármikor vissza lehet térni.)

Képernyő kép az Ulysses alkalmazásból
Képernyő kép az Ulysses alkalmazásból

Az Ulysses német fejlesztőcsapata egyébként meglepetésszerűen, tavaly augusztusban jelentette be, hogy az egyszeri licencdíjról átáll az előfizetéses modellre. Ez elég sok felhasználónál kiverte a biztosítékot, ám Max Seelemann, a fejlesztőcég társalapítója egy alapos és becsületes blogbejegyzésben adott számot arról, miért volt szükség a váltásra, és hogy miképpen szolgálja ez hosszú távon a felhasználók érdekeit is. (Én alapból nem vagyok híve az előfizetéses rendszernek, sok esetben mohóságról van szó, és nem biztos, hogy a modell fenntartható. Ám Seelemann posztja okosan érvel az Ulysses esetében mellette.)

Érdemes szerintem elolvasni a cikket, mert korrekt képet kaphatunk arról, hogy mi fenntartható manapság egy ilyen szoftver fejlesztésének finanszírozásánál, és mi nem. Dióhéjban a lényeg:

  • Manapság egy új program 1.0-ás változata csupán működő, de mégiscsak vázlata a jövőbeli terméknek, amelyet már csak a szoftveres környezet gyors változása miatt is állandóan javítani kell (erről írtam a poszt elején). Az egyszeri licencdíjjal a felhasználók mégis csak az első verzióért fizetnek (azaz a múltbéli fejlesztési költségekért), a folyamatos továbbfejlesztés költségeit nem állják.
  • Emiatt, ha nem az előfizetési modellben gondolkoznak a fejlesztők, akkor gyakorlatilag egy Ponzi-rendszert működtetnek: a folyamatosan újonnan belépők (új szoftvervásárlók) finanszírozzák a továbbfejlesztés költségeit.
  • Ez azt eredményezi, hogy a fejlesztőknek vagy biztosítaniuk kell, hogy a felhasználói tábor állandóan növekedjen, vagy gyakrabban (mondjuk évente) elő kell állniuk új, nagyobb verziókkal, amiért ismét pénzt kérhetnek. (Ez utóbbi megoldás a Scrivener modelljének alapja is, hozzátéve, hogy felhasználói bázisuk igen népes, tehát azért bőséggel lehet bevételük az új vásárlókból is.)
  • Ez utóbbi megoldással azonban — legalábbis Seelemann szerint — a fejlesztők az új, leendő felhasználók megnyerésére koncentrálnak a meglévők felmerülő igényeinek kielégítése helyett.. Az előfizetéses rendszer viszont lehetővé teszi, hogy előre vegyék azokat a fejlesztéseket, amelyek azoknak fontosak, akik a szoftvert már használják.
  • Az előfizetéses megoldással a mobil és a desktop változatok egyszerre elérhetőek, nincsenek rejtett költségei annak, hogy minden platformra külön-külön meg kell vásárolni a szoftvert. (A Scrivener ezen a problémán kedvezménnyel igyekszik enyhíteni.)

És van még itt egy érdekes mondat, amit szó szerint idézek — és ami némileg rezonál a poszt elején a szegény magányos fejlesztő problémáiról tett megjegyzésemmel:

„Azt akarjuk biztosítani, hogy ez az alkalmazás hosszú éveken át elérhető legyen. Szeretnénk komolyan befektetni fejlesztésébe, ez pedig csapatunk, családaink és felhasználóink érdekében is szükségessé teszi a megfelelő munkakörnyezet biztosítását.”

Ez mélyen európai mondat. Azt hiszem, nincs is mit hozzátenni, ezt hívják korrekt tranzakciónak — ami sajnos olyasmi, aminek költségeit nem mindig vagyunk hajlandóak elfogadni akkor sem, ha hosszú távon ez a mi érdekeinket is szolgálja.

Talán végezetül még egyetlen megjegyzés: Seelemann nem említi, de azért az előfizetéses rendszernek is van egy nagy hátulütője. Nevezetesen, hogy mindenki erre akar áttérni. Egyre több terméket, szolgáltatást kell ilyen formában megvásárolnunk, ami egy-egy esetben elviselhető ráfordításnak tűnik, ám költségeink így igen hamar elszabadulhatnak, de legalábbis követhetetlenné válhatnak (már így is elég sok bajunk van azzal, hogy mikor mit kell fizetni — internet, villanyszámla, közös költség stb.). Vagyis ha mindenki efelé a modell felé mozdul, ez is elvezethet fenntarthatatlan szisztémához.

Ez azonban — tekintve az Ulysses elkötelezett híveinek egyre növekvő számát — a német csapatot egyelőre kevésbé fogja érinteni.

Középkori arab tudós az új médiasztár: Ibn Khaldún és a Facebook álhírei

Miért ajánlja olvasásra Mark Zuckerberg egy középkori arab történész munkáját? Nos, a válasszal nem akarok a poszt végéig adós maradni: a nagy arab társadalomtudós, Ibn Khaldún (1332–1406) könyvének, az Al-Muqaddima-nak tanulmányozása azért lett „menő” manapság a Szilícium-völgyben is, mivel a szerző civilizációelmélete, a fejlődésről alkotott fogalmai ma is szédületesen frissnek hatnak, gondolatai pedig az utóbbi években ijesztően aktuálissá váltak.

Mi több, a hatalom mechanikájának elemzése mellett Khaldún nagy munkája magában foglalja birodalmak felemelkedésének és bukásának, azaz „életszakaszainak” leírását is. Ez pedig nyilván igencsak foglalkoztatja mostanság az amerikai elitet, amely azzal kénytelen szembesülni, hogy az „amerikai birodalom” világelsősége, vagy csupán fennmaradása egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint akár húsz esztendővel ezelőtt volt.

Szóval Khaldún államelméleti (és még ki tudja, hány tudományterületet lefedő) munkájának ott a helye Platón, Szun-ce és Machiavelli mellett a könyvespolcon, nem vitás.

Nem véletlen tehát, hogy a Facebook elnökvezérigazgatójának is ott volt 2015-ös olvasmánylistáján ez a könyv, és az sem, hogy mind többször bukkan fel az Al-Muqaddima hivatkozásként politikai és geopolitikai elemzésekben. Természetesen a történelemszakokon eddig is alapműnek számított a könyv, de most mintha Ibn Khaldún betört volna a jövőkutatók, utópia- és disztópiagyártók popkultúrájába is, valamint más tudományterületeken is gyakori “vendég”. Példa magyar vonatkozással: Pár hónappal ezelőtt Oláh Dániel, a Nemzetgazdasági Minisztérium elemzője rövid angol nyelvű cikket publikált az Evonomicsban arról, miként előzték meg fél évezreddel Khaldún igen modernnek ható gazdasági elméletei Adam Smith “láthatatlan kezét”, sőt bizonyos Keyseniánus elgondolásokat is. Jellemző, hogy az írást a globális üzleti elitet megcélzó Quartz hírportál is felkapta.

És ha már Zuckerberg és Facebook, talán érdemes egy pillantást vetni arra, miként tanácsolja kiszűrni forrásaink közül az álhíreket Ibn Khaldún.

Mielőtt azonban a konkrétumokat ebben az ügyben idevésném, szabadkozással kell kezdenem. Méghozzá azért, mivel kénytelen voltam ehhez a bejegyzéshez így hirtelen az Al-Muqaddima angol fordítását használni. Mert hogy a magyar nyelvű jelenleg az antikváriumokban is fellelhetetlen. (Lehetséges, ennek köze van ahhoz, hogy sokan fedezték fel őt maguknak az utóbbi években.) Pedig annyira nem régi a magyar kiadás: 1995-ben a kitűnő magyar történész és orientalista, Simon Róbert fordításában jelent meg a vaskos kötet az Osiris Kiadó gondozásában, magyar címe: Bevezetés a történelembe. (Simon Róbert, akinek egyebek mellett Korán-fordítást is köszönhetünk, a mai napig jelentet meg könyveket az iszlám világ nagy kérdéseit megvilágító témákban. Akit érdekel tevékenysége, újabb munkái, érdemes elolvasnia a Magyar Nemzet vagy a Magyar Narancs vele készült, 2016-os interjúit.)

A Google főhajtásaként megjelent keresőoldali kép Ibn Khaldún születésnapján 2011-ben
A Google főhajtásaként megjelent keresőoldali kép Ibn Khaldún születésnapján 2011-ben

Nos hát, akkor

Khaldún és az alternatív valóság

A témáról a kalandos életű arab szerző rögtön könyvének bevezetőjében ír, ahol alapvetéseit rögzíti. Ebben a fejezetben arról is értekezik, hogyan különböztetheti meg a történész a valós eseményekről szóló, tényszerű beszámolókat a valótlanságoktól. Khaldún szövegét természetesen elsősorban a történelemtudományok forráskritikai, módszertani meggondolásainál szokás idézni (ő maga nem használja a manapság divatos „álhír” kifejezést), de ahogy látni fogjuk, kategorizálása nagyszerűen eligazít abban is, hogy mikor gyanakodhatunk hamisságra, a valóságot megváltoztató csúsztatásra a hírek esetében.

Leírása szerint legfőképpen akkor következhet be súlyos torzulás a beszámolókban, ha annak szerzője a következő hiányosságoktól szenved:

1. Pártosság, részrehajlás

Khaldún, amikor arról értekezik, hogy a valótlanságok elkerülhetetlenül alakítják a történtekről rendelkezésre álló információkat, első helyen említi az okok között a pártosságot. Szavait idézve:

„[…] ha a lélek meg van fertőzve valamely vélemény vagy szekta iránti részrehajlással, akkor minden további nélkül azt az információt fogadja majd el [igaznak], amely vélekedésének leginkább megfelel. Az előítélet és a pártosság elhomályosítja a kritikai érzéket és kizárja a kritikai vizsgálatot. Ennek eredménye hamisságok elfogadása és továbbadása.”

Másképp megfogalmazva: hajlamosak vagyunk igaznak elfogadni azt, ami világlátásunkat erősíti, és elutasítani azt, ami nem. Egynémely véleményvezérek ki is használják ezt, amikor rajongóik politikai hitvallását erősítő, de hamis információkat terjesztenek el híveik között.

2. Megbízhatatlan közvetítőkre való hagyatkozás

A hamis hírek terjedésének következő okaként a közvetítőkre való (kritikátlan) hagyatkozást jelöli meg Khaldún. Amennyiben ugyanis a közvetítő személyével szembeni szkeptikus vagy kritikus hozzáállás hiányzik, az információt nem tudjuk megfelelően értékelni. Ehhez az értékeléshez persze nyilván tájékozottság és utánajárás szükséges, ennek híján szaladhatunk bele abba, hogy olyasvalakinek a szavára adunk, aki már sokszor bebizonyította megbízhatatlanságát (vö. rendszeresen hazudik).

3. Az esemény „céljának” nem ismerete

Ezalatt Khaldún azt érti, hogy hiába lesz valaki szemtanúja egy eseménynek, vagy hall valakitől arról viszonylag hiteles beszámolót, amennyiben az eseményt nem tudja elhelyezni a megfelelő kontextusban, nem ismeri a cselekmények résztvevőit, azok szándékait, céljait, mindez könnyen tévútra viheti. (Pl. túl- vagy alulértékeli az adott eseményt, jelentéktelen dolgoknak tulajdonít jelentőséget, nem ismeri fel az adott esemény lényegét, hibás következtetést von le belőle stb.).

4. Megalapozatlan feltételezések

Ebbe a hibába akkor esik valaki, ha látását olyan feltételezés vagy várakozás homályosítja el, amelynek nincs alapja. Például saját maga, akár öntudatlanul is, kikerekíti a történetet úgy, hogy erre forrásai nem biztosítanak elégséges információt (feltételezi, hogy megtörtént valami, amiről a legjobb esetben is csak annyi mondható: nincsenek ismeretei az eseményről, csak szeretné, ha a dolog úgy esett volna, ahogy). Vagy nagyon szeretne elhinni valamit – például elfogultsága, politikai meggyőződése okán – amit azonban nem támasztanak alá kellőképpen a tények. Ide tartozik az is, ha valaki emiatt vakon olyan közvetítőkbe veti a bizodalmát (ld. előző pont), akikről egyébként megállapítható lenne megbízhatatlanságuk.

5. Valóság helyett a látszat

Ibn Khaldún itt arról ír, hogy egy adott esemény „körülményeit” bizonytalanságok és mesterséges torzítások alakítják. Az informátor beszámol arról, amit látott, de a mesterséges torzításokat illetően nincsenek információi, ezért hamis beszámolót adhat a történtekről.

Tipikus modern kori példaként erre Walter Durrantyt lehetne említeni, aki a New York Times moszkvai tudósítója volt 1922 és 1934 között. A szovjet rezsim különféle kedvezmények biztosításával (kényelmes lakás, kényelmes autó, “kényelmes” szerető, interjúlehetőségek magával Sztálinnal is) és a tudósító elé tárt, mesterségesen alakított álvalósággal elérte, hogy Durranty igencsak rózsaszínre festett jelentéseket küldött haza Amerikába a Szovjetunióból. Durrantynak a kollektivizálás sikeréről szóló beszámolói Roosevelt elnököt is komolyan elgondolkoztatták arról, vajon a gazdasági világválságból nem a kommunisták megoldásai jelentik-e a kiutat. (Ekkoriban az Egyesült Államokban a politikai elitet komoly kihívás elé állította, hogy a kommunisták és nácik által épített gazdasági modell nem lesz-e sikeresebb a krízisbe fulladt laissez-faire kapitalizmusnál – az éleslátást egynémely sajtótermék elfogultsága, új eszmék iránti lelkesedése is nehezítette. Roosevelt aztán szerencsére nem a kolhozokat, hanem a New Dealt választotta.)

Durranty mindeközben „elfelejtett” beszámolni a kolhozosítás egyik leglátványosabb kudarcáról és Sztálin állami terrorakciójáról, az 1932-34-es, ukrajnai éhínségről: a Holodomor, amely megtervezett népirtás volt a parasztság ellen, mai becslések szerint 7-10 millió áldozatot követelt akkor Ukrajnában. Durranty, amikor a tragédiáról egyre több jelentés látott már napvilágot a nyugati sajtóban, ezt a mondatot tudta kipréselni magából:

„Bármiféle oroszországi éhínségről szóló jelentés ma túlzás és rosszindulatú propaganda. Az élelmiszerhiány miatt azonban, amely az egész népességet érintette tavaly, és különösen a gabonatermő vidékeken – mint amilyen Ukrajna […] is – sokan vesztették életüket.”

6. Dicséret és hízelgés a hatalmon lévőknek

Az emberek természetüknél fogva dicséretekkel és magasztalásokkal illetik a hatalmi pozícióban lévőket (akiknek rendszerint ez kedvére van), figyelmeztet az arab történetíró, hozzátéve: az így közzétett információ nem hiteles. (Vajon mit szólna Ibn Khaldún a magyar önkormányzati lapokhoz, amelyekben olykor már komikus méreteket ölt a helyi vezetés – közpénzből történő – dicsőítése.)

7. Annak nem tudása, hogy mi lehetséges és mi nem

Mind közül ezt a szempontot tartja legfontosabbnak Ibn Khaldún: ismerni azokat a körülményeket és összefüggéseket, amelyek alapján valamely esemény civilizációnk adottságaiból vagy a természet törvényeiből adódóan megtörténhetett, vagy megtörténte eleve kizárható.

Khaldún erre példaként egy korábban élt arab történész és földrajztudós, Al-Maszúdi történeteit hozza fel. E történetek közül az egyikben az szerepelt, hogy amikor Nagy Sándor hozzálátott volna Alexandria városának felépítéséhez, nagy munkálkodásában tengeri szörnyek megjelenése hátráltatta. Erre a hadvezér készíttetett egy fakeretet, amelybe üvegdobozt illesztett. Ebben az üvegtartályban leereszkedett a tenger mélyére, ahol képeket rajzolt a tengeri szörnyekről. Ezután újra a felszínre emelkedve a szörnyek képmását fémből kiöntötte, és az építkezések helyszínére kitette. Amikor a szörnyek meglátták képmásukat, elmenekültek.

Khaldún szerint a Nagy Sándorról szóló beszámoló hitelessége két okból is azonnal kétségbe vonható:

  1. Aki kicsit is ismeri a hatalmi politizálás mechanikáját (amely civilizációnk ismeretéből fakadó tudás), belátja, hogy egy valamire való uralkodó nem fog olyan vállalkozásba, amellyel ilyen veszélynek tenné ki magát. Ezzel ugyanis saját hatalmát ásná alá, és (távollétében) saját maga ellen irányuló lázadást provokálna ki. „Az emberek egy pillanatot sem várnának rá, hogy a veszedelemből visszatérjen.” – figyelmeztet Khaldún, aki maga is átélt puccsokat és palotaforradalmakat, tehát jól tudja, hogy az uralkodó nem vonhatja ki magát csak úgy a forgalomból mindenféle egzotikus kirándulások kedvéért.
  2. A másik fő képtelenség pedig azoknak nyilvánvaló, akik csak egy kicsit is ismerik a természet törvényeit: a leírt szerkezetben Nagy Sándornak igen hamar elfogyott volna a levegője, nem tudta volna küldetését teljesíteni.

Talán elsőre megmosolyogtató, hogy Ibn Khaldún egy ilyen, inkább mítosznak ható történet segítségével demonstrálja forráskritikai megfontolásait. Ám az Al-Maszúdi által közreadottak elemzésén csak addig van kedvünk szórakozni, amíg bele nem gondolunk, hogy a műholdak és az internet korában újra akadnak embertársaink, akik szerint – hogy mást ne is említsünk – a Föld lapos.

És ez csak egy abból a tengernyi sületlenségből, amellyel a Facebookon sajnos nap mint nap találkozhatunk.

Egyezséget kötött a Facebook: ingyen használhatsz majd zenét videóidhoz

A Facebook és a Universal Studios csütörtökön olyan megállapodást kötött, amelynek értelmében a zeneipari óriás által menedzselt zeneszámokat (ebből elég sok van) a Facebook felhasználói szabadon használhatják a közösségi portálra feltöltött videóikhoz. A megegyezés értelmében a felhasználók jogtisztán hozzáférhetnek majd a Universal zenei katalógusaihoz, amelyekből kedvükre választhatnak majd zenét a home videókhoz.

A megállapodás több okból is mérföldkőnek tekinthető:

  • Átfogó kísérlet arra, hogy elkezdje rendezni a közösségi médiában burjánzó kaotikus és ellenőrizhetetlen állapotot, miszerint mindenki onnnan nyúl zenét a videóihoz, ahonnan tud – és a jogsértések óriási száma miatt nem is nagyon képes ez ellen fellépni egyelőre a zeneipar.
  • Emögött nyilván kőkemény üzleti egyezség van, amelynek sok egyéb mellett az lehet a lényege (ez csak persze az én feltételezésem), hogy a Facebook fizet a Universalnak az általános jogokért, cserében  Zuckerbergék kikerülnek abból a szürke zónából, amely miatt előbb-utóbb perek garmadájával kellene szembenézniük.
  • Hogy maguknak az előadóknak mennyi csurran-cseppen ebből, meglátjuk. Elviekben akár még jól is járhatnak, tekintve, hogy eddig semmi sem csurrant cseppent ilyen esetekben. Ám az sem kizárható, és ez majd a következő hetek híreiben köszön majd vissza, hogy a két óriás megint jól lehúzza a zenészeket, akiknek az ilyen megállapodásokba valószínűleg semmilyen beleszólásuk nincs.
  • Az üzleti célú felhasználásra a megegyezés jó eséllyel nem vonatkozik. Érdemes tehát azt a kérdést is feszegetni, hogy a professzionális médiavállalkozások (és itt nem feltétlenül csak a “nagyokra” kell gondolni, hanem az alig-alig vegetáló kicsikre is) majd milyen hátrányba kerülnek, ha nekik eközben ugyanezeknek a zenéknek a felhasználásért fizetni kell.
  • Általában véve a kísérlet jól illeszkedik abba a trendbe is, hogy valamiféle új technikai megoldással, az egész szisztémát megújítva próbálják meg a szerzői jogokat úgy érvényesíteni, hogy ezzel esetleg támogassák, bátorítsák eredeti tartalmak megszületését is.

Ez utóbbi pont veti fel talán a legizgalmasabb kérdéseket. Az elmúlt évtizedben ugyanis a közösségi média másról sem szól, minthogy miképpen lopható el vagy “kannibalizálható” más szellemi terméke. Kicsit leegyszerűsítve: miképpen rakható össze U2-ból macskás videó. Csakhogy ha ebből az alkotók nulla centet látnak viszont, ez a megosztott zenék, videók színvonalának drámai eséséhez fog vezetni (nem lehet a világ végéig abból élni, hogy visszavisszük a dicső napok bulijaiból maradt üres üvegeket). Épp ezért kezdenek erőre kapni az olyan kezdeményezések, amelyek vagy “micropayment”-ekkel (kis összegű, pl. zeneszámonkénti fizetéssel), a fizetés kényelmessé tételével, illetve előfizetési modellekkel veszik rá a nagyérdeműt arra, hogy pár fillért, de már áldozzon arra, hogy kedvenc zenésze mondjuk holnap ne haljon éhen, és a későbbiekben is képes legyen megörvendeztetni majd fülének kedves muzsikával.

Ebbe a vonalba illeszkednek azok a kísérletek is, miszerint a Facebook és társaik a saját profitjukból állják ehhez a cehhet. (A Youtube a Facebook megállapodásához hasonló egyezségéket ütött nyélbe épp  a napokban a Universallal és a Sony Music Entertainmenttel is.) Persze jótékonykodásról nincsen szó. A Facebook eleve rengeteg hirdetési bevétlet terelt el eddig is a kiadóktól úgy, hogy saját produktuma a terjesztési hálózaton kívül nincsen. És akkor arról még nem is tettünk említést, hogy szolgáltatásaiért a felhasználók egyre inkább azzal fizetnek, hogy bérmentve odaadják nekik személyes és más jellegű adataikat  – ami elképesztő aranybánya a cégnek.

Eközben a sajtóban…

Befejezésül még két gondolatot felvetnék. Egyrészt a különféle területi jogkorlátozások miatt nem lehet megjósolni, hogy milyen mértékig lesz hozzáférhető a Universal szolgáltatása mondjuk Kelet-Európában. A másik megjegyzés viszont talán fontosabb. A zeneiparban kikísérletezett megoldások előbb-utóbb fel fognak bukkanni a sajtó területén is. Ugyanis a sajtó, legfőképpen a közéleti sajtó gyakorlatilag anyagi csődben van. Pontosan amiatt, mert képtelen a hírek előállítási költségeit fedezni, ami mondjuk tíz éve még azért nem volt ennyire reménytelen. Az, hogy ez hova vezet, meg lehet nézni: a politika és a közélet teljes átalakulását vonja maga után, ha a valódi híreket elnyomja a zaj és az álhír.

A kiadók és szerkesztőségek – és egyre inkább a politika is – ezért egyre intenzívebb nyomást fejtenek ki, hogy hasonló megoldásokat az eredeti tartalmak előállítóra szabva is rendszeresítsenek az új terjesztőhálózatok óriásai (pl. Facebook, Google). Olyanokat, amelyek a cikkszemlézők, tartalomlopók és álhírgyártók helyett azokat is képes finanszírozni, akik az adott információnak, hírnek utánajártak, e munkára erőforrásokat, pénzt szántak.

Ez azonban egy külön bejegyezés témája lesz majd. Addig is lehet nézegetni a Universal playlistjeit (ahogy nézem, nem biztos hogy én a legfőbb célcsoport leszek).

 

Legolvasottabb posztok