Kezdőlap Blog Oldal 6

A szétszórtság kultúrája, avagy utánuk az özönvíz

Ma reggel elhatároztam, hogy megírom életem főművét. Mondjuk egy nagyregényt, olyat, amilyen a Buddenbrook-ház óta nem volt. Ha minden nap bevésnék a szövegszerkesztőbe kétszázötven oldalt, néhány év alatt meg is lennék.

Vagy egy forgatókönyvet, mert már nem bírom hallgatni, ahogy Andy Vajna napra nap arról panaszkodik, nincs jó magyar forgatókönyv, ezért nem is forgatnak inkább semmit.

El is képzeltem, ahogy benyitok az irodájába. A lába fenn van az asztalon, és néz ki a budapesti nagy semmibe az ötödik emeletről. Úgy képzelem, az ötödik emeletről, mert Budapesten nincsenek felhőkarcolók, és be kell érnie ennyivel.

Szóval benyitok, odasétálok az íróasztalához, amelyen a lába van, kinyitom mögötte az ablakot, kiveszem a számból a még mindig parázsló cigarettám, és kihajítom a királydekket az utcára.

Csak utána mondanám: “Hey, Andy!”, és lezserül az asztalra dobnám a forgatókönyvet. Illetve, A Forgatókönyvet.

Ő előbb leütné az asztalán ólálkodó legyet a kezében lévő légycsapóval, majd unottan belelapozna. Ám alig telne el egy perc, elpárologna az a fene nagy unalom, és az izgalomtól verejtékezni kezdene homloka.

Én pedig ekkor, még mindig semmit sem szólva, beilleszteném névjegykártyámat számítógépének klaviatúrájába, egész pontosan az F és R billentyűk közé, majd nagyot sóhajtva annyit szólnék: “You can call me if you want”, és kisétálnék az ízléstelenül berendezett szobából.

Ki is nyitottam ma reggel kedvenc szövegszerkesztőmet, de még mielőtt bármit írhattam volna, a program arról tájékoztatott, hogy most letölti magának a legújabb programfrissítést.

Már régóta elszemtelenedett a szövegszerkesztőm, ezért megadóan tűrtem ezt az újabb pofátlanságát. Nem baj, gondoltam, addig megiszom egy kávét, és megnézem, mi hír a Facebookon. Mire kiderül, hogy természetesen semmi hír a Facebookon, mert nem arra találták ki, hogy bárki bármi fontosat valaha is közöljön ott, a frissítés, illetve, A Frissítés, arról tájékoztat, hogy most ideje újraindítanom a számítógépet.

Megiszom még egy kávét.

A gép közben újraindul. Leülök az íróasztalhoz. Laza csuklótornát végzek, azt hiszem, ezt csinálja egy nagy író, illetve Az Író a nagyregény első mondata előtt.

Ám most felugrik a Skype-on egy üzenet: bejelentkezett egy rég elveszettnek hitt riporter, műholdas telefonon, valahonnan Dél-Szudánból vagy Jemenből, mindegy is. Azzal fenyeget, hogyha nem kap magasabb flekkdíjat, agyonlöveti magát. Egyébként is nyomában az Al-Kaida, a CIA, és a Trilaterális Bizottságnál is kihúzta a gyufát, úgyhogy válaszoljak most és azonnal valamit. Jó, írom, rendben, csak most vonulj fedezékbe, és péntekig legyen itt az anyag. Oké, válaszolja az elveszettnek hitt riporter, aki ért ahhoz, hogyan zsarolja szerkesztőjét, és felszívódik a jemeni vagy dél-szudáni nagy semmibe, amely épp olyan, mint a budapesti, csak kevésbé csapadékos.

Aztán eszembe jut, miről is akartam írni. Arról, hogy nemrégiben láttam a PBS egyik dokumentumfilmjét. Az volt a címe, hogy Digital Nation, és arról a generációról szólt, azokról a huszonévesekről, akiket a köldökzsinór elmetszése után rögtön a szélessávú internetre kötöttek.

Most hagyjuk azt, hogy nem olvasnak könyvet vagy nyomtatott újságot, ez most mind lényegtelen. E huszonévesek világában kalauzunk Douglas Rushkoff, aki már akkor hirdette az igét a szép új világ eljöveteléről, amikor még csak pár nagyon elvetemült ember küzdött az internettel betárcsázós modemen. Ám Douglas Rushkoff most elgondolkozott: mi van, ha ez a világ, amely csakugyan elérkezett, sokkal lényegibb dolgokat változtat meg bennünk, mint azt valaha valaki is gondolta volna. és nem biztos, hogy jó irányba.

[irp posts=”1578″ name=”Az újságíró és a szörny”]

Ennek az online világnak ugyanis nem feltétlenül az a kulcsa, hogy mekkora információözönnel birkózunk nap mint nap, hogy mennyire tágítja ki vagy szűkíti le valóságérzékelésünk, hanem a figyelem.

Illetve annak hiánya.

A filmben van egy rész, amikor a dokumentaristák a bostoni MIT-re, a világ leghíresebb műegyetemére látogatnak. Természetesen az előadóteremben megengedett a laptopok használata, hiszen a diákok már abba jegyzetelnek.

Már aki. Ahogy az egyik előadás alatt végigpásztáz a termen a kamera, látszik, hogy a legkevésbé sem erről van szó: a hallgatók, szép magyar szóval élve, multitaskingolnak. Nem is hallgatók, belehallgatók. A gépeken legalább öt ablak nyitva: chat, Facebook, Gmail, Google, esetleg szövegszerkesztő. A tanárok arra panaszkodnak, hogy nem tudnak versenyezni az internettel: nem tudnak olyan érdekes előadást tartani, amely lekötné a diákok figyelmét. Nincs az a multimédiás prezentáció, amely elérné, hogy csak rájuk figyeljenek. A belehallgatók viszont meg vannak győződve arról, hogy a multitaskingé a jövő, hogy képesek egyszerre több dologra odafigyelni, és nincs szükségük arra, amit korábban úgy hívtak: elmélyülés.

A felmérések mást mutatnak: ezek a diákok semmilyen feladatot nem képesek kielégítően megoldani, amikor figyelmüket megosztják.

Valóban, lehet, hogy sokkal mélyebb változásról van szó, mint amit korábban bárki is sejthetett. Nem mondanám, hogy ez a változás rossz vagy jó. De lehet, olyan mértékű, mint amikor az emberiség a szóbeli kultúrából – amelyben az eposzok születtek, méghozzá úgy, hogy emberek egész hőskölteményeket szavaltak el egymásnak a tűznél – beléptünk az írásbeliség kultúrájába. Majd a nyomtatott szóéba. Az írás mentsvár, de mert mentsvár, megöli az emlékezetet.

És ezzel az új világgal az írás is megváltozik. A hallgatók arra panaszkodnak, nem tudnak már egybefüggő szöveget írni, nehéz teljesíteni, amikor a tanár esszét követel tőlük. Mert ők inkább bekezdéseket írnak. Írnak egy bekezdést, aztán megnézik az emailjüket. Még egyet, aztán chatelnek kicsit, és így tovább.

Egyesek szerint az emlékezet azt jelenti, hogy képesek vagyunk saját múltunkra legalább emlékezni: azok vagyunk, ami történik velünk, és amit ezekből a történésekből képesek vagyunk megélni, átélni és tudatosítani is. Az emlékezet az életet jelenti. A felejtés a halált.

De most, úgy tűnik, már nincs szükségünk emlékezetre, mert számítógépünk minden mozdulatunkat feljegyzi, és múltunk visszakereshető. (Gondoljunk csak a Facebook idővonalára.)

Mindaddig visszakereshető, amíg a digitális felhő rendelkezésre áll.

Élet az élet után, emlékezet a cybertérbe exportálva, maga a paradicsom.

Eszembe jut Jack Kerouac utolsó, dörgedelmes írása. A beat írófejedelme ekkor már nem volt igazán magánál, és nem csak azért, mert eluralkodott rajta az alkohol. Azért is, mert, ahogy minden valamirevaló próféta, látta a jövőt. Utánam az özönvíz, ezt a címet viselte a kicsit zavaros esszé, amelyet a New York Times a halála után hozott le, csupán tiszteletből, és nem azért, mert bárki bármi értelmét is látta volna ennek az írásnak. Kerouac megkérdezte ebben az írásban, mi lesz, ha a rock’n roll gyermekei nem tudnak majd megcímezni egy borítékot? Vagy képtelenek lesznek átlátni saját pénzügyeiket, mert azt sem tanulják meg, hogyan vezessék a konyhapénzt egy darab sajtpapíron?

És lőn pénzügyi világválság. És lőn az én olvashatatlan kézírásom a borítékokon.

Mit is akartam írni? Nem biztos hogy ezt. Azt hiszem, ebből ma sem lesz nagyregény. Nos jó, akkor inkább lemegyek futni a Ligetbe.

De azért viszem magammal a telefonom.

Szédereste keresztényekkel

Kicsit megszeppenve ültem az asztalhoz, mert – bár vallásomat, mint mondani szokás, nem gyakorlom – tartottam attól, hogy nagypéntek este nem illő dolog egy katolikusnak széderestére menni.

Mindenki anyósa, a Daily Mail

0

Ó, ne! Nem elég, hogy Schmitt Pál elnökségét romba döntötte a botrány, hogy kisdoktori dolgozata plágium, máris itt egy újabb szerzőjogi kihágás, amely az Egyesült Királyság integritását veszélyezteti. Lehetséges lenne, hogy a királynő nagymamája egy szakácsnő volt, és ráadásul francia?

Felmegy a miniszterhez

Ünneprontó leszek. Ezen a jeles napon bizonyára a sajtószabadság meglétéről vagy nem meglétéről kellene veretes esszét közölni egy sajtóblogon. De hát most nem erről lesz itt szó. Hanem a pénzről.

Igenis, miniszterelnök úr!

Színdarab napi politikai viccekkel, ütődött miniszterelnökkel és minden hájjal megkent kabinetfőnökkel? Yes, Prime Minister!

image
Jelenet a színdarabból. Balról Sir Humphrey Appleby kabinetfőnök (Michael Simkins), a közhivatalnoki kar kiüthetetlen tekintélye, középen Jim Hacker, a kicsit szerény képességű miniszterelnök (Graham Seed)

 

Tim Harford és a brit tudósok 1.

Nehéz lenne pontosan megmondani, miért kezdődik annyi ostobának ható tudományos hír úgy, hogy “Nagy-Britanniában végzett felmérések szerint” vagy “Angol kutatók úgy találták, hogy”. Azaz miért általában brit tudósok azok, akik a legfurább vagy leginkább hasznavehetetlen eredményeket produkálják? Legalábbis Magyarországról szemlélve ténykedésüket…

Néhány szó számokról és újságírókról Tim Harforddal, aki egész karrierjét annak szentelte, hogy bizonyítsa, lehet kapcsolat a két halmaz között.

Tim Harford egy személyben közgazdász és újságíró, rovata van a Financial Times-nál (Undercover Economist), rádióműsora a BBC-nél (More or Less), és amúgy négy könyve is megjelent (ezek közül három magyarul is kapható.) Mindez annak köszönhető, hogy kedvenc időtöltése a brit sajtó által világgá kürtölt felmérések, statisztikák, kutatások számaival bíbelődni.

Amikor múlt szerdán, egyik előadása után arról kérdeztem, szerinte mi lehet az oka annak, hogy pár éve a magyar sajtóban szembetűnően sok olyan cikk jelenik meg, amely angol kutatásokat idézve idétlennek ható tudományos hírről számol be – olyannyira, hogy Magyarországon fogalommá vált a “brit tudósok” kifejezés – Harford a brit sajtót, vagyis inkább a brit bulvársajtó hatását említette lehetséges okként. (Ez több mint valószínű, hiszen az említett időszak egybeeshet azzal, amikor az angolul jól beszélő újságírók száma érezhetően emelkedett a magyar szerkesztőségekben, akik ráadásul elődeikhez képest könnyebben és szívesebben használják fel munkájukhoz a brit sajtó híradásait.)

Aligha valószínű ugyanis, hogy az angol kutatók statisztikailag kimutathatóan ostobább témákkal foglalkoznának kontinensen tevékenykedő kollégáiknál. Mindenestre a magyar “brit tudósok” szóhasználatra utalva Harford megjegyezte, hogy “ez nagyon szomorú”.

De ennek a posztnak nem a szomorkodás a lényege, hanem hogy – némileg vázlatszerűen – közkinccsé tegyek itt néhány olyan meglátást, amelyet Tim Harford pár nappal ezelőtt, újságíróknak tartott előadásán osztott meg hallgatóságával.  És amely meglátások segíthetnek a számokkal bíbelődő magyar riportereknek is…(E kérdéskörnek egyébiránt magam is nagy teret szentelek könyvemben, néhány példával megvilágítva azokat ez eseteket, amelyek óvatosságra intenek.)

Nem mindig a méret a lényeg

Az újságírók ösztönösen vonzódnak a nagy számokhoz. A megdöbbentően nagy számokhoz. Ösztöneik sokszor félrevezetik őket. Nem árt tisztában lenni néhány alapvető demográfiai adattal, hogy adott esetben legalább gyanút fogjanak.

A Harford által említett példa: a korábbi, Gordon Brown vezette munkáspárti kormány alatt volt egy bejelentés, hogy öt év alatt 500 millió fonttal többet költenek majd a gyermekgondozásra (bölcsöde, óvoda). Imponáló szám. De az Egyesült Királyság demográfiai adatait és az említett időintervallumot alapul véve kiderül, hogy ez gyermekenként és naponta mindösszesen 20 penni plusz forrást jelent…

Egyébiránt úgy tűnik, a Munkáspárt szeret ezzel a témával operálni. Tim Harford a blogján említi, hogy amikor a BBC-nél átvette Andrew Dilnottól a More or Less műsor vezetését, az Oxfordban tanító közgazdász professzor – a műsor lényegét megvilágítva – elmesélte neki egyik kedvenc példáját:

1997-ben, még a Blair munkáspárti kormánya idején, elhangzott az ígéret, miszerint öt év alatt 300 millió fontot költenek majd arra, hogy egymillió új óvodai és bölcsődei férőhelyet finanszírozzanak. Ez férőhelyenként 300 fontot jelent. Éves szinten 60 fontot, kicsit több mint heti egy fontot… Ki talál ennyi pénzért gyerekfelügyeletet?

Meghatározások: kikről is beszélünk?

Nem mindig a számokkal van baj. Hanem azzal, hogy kikre vonatkoznak. Különösen felméréseknél ad lehetőséget látványos csúsztatásokra az, hogy a számokat publikálók elrejtik, pontosan kiket is takarnak.

Harford előadásában egy felmérést idézett, amely azt kutatta, a diákoknak mekkora része tett már kárt szándékosan magában. Az olvasónak elsőre öngyilkossági kísérletek, öncsonkítások, ilyesfélék jutnak eszébe, azért megdöbbentő, hogy egy amerikai kutatás szerint a diákoknak majdnem egyötöde okozott magának szántszándékkal sérülést.

A tanulmányt megvizsgálva azonban kiderül, hogy a kutatás az ilyen önveszélyes magatartásformát meglehetősen tágan értelmezte, így a következő cselekedeteket is idesorolta: hajszál és szőrszál kitépése; vakarás, csípés, úgy, hogy az nyomot hagy a bőrön, stb. Ráadásul önkéntes válaszadókról volt szó, ami tovább torzíthatta a számokat. (Nehéz lenne persze megjósolni, milyen irányba: a súlyos esetekkel dicsekszik vagy eltitkolni igyekszik ezeket az elkövető/elszenvedő?)

A szenzációsnak ható felméréseknél tehát a meghatározások és a módszertan ismerete rendkívül fontos, hogy a számokat értelmezni lehessen.

Ragyogjon ismét a Sun

Ezt már csak én teszem hozzá: a Sun című bulvárlap egyébiránt ma – a tizenévesek ellen irányuló nemi erőszak visszaszorítását célzó kormányzati kampányról beszámolva – ismertet egy felmérést, és az erről szóló cikk hangzatos címe a következő: “Háromból egy lány már volt szexuális támadás áldozata”.

A cikket elolvasva kiderül, hogy a megkérdezett tinédzser lányok harmada tapasztalt már valamiféle durvaságot/bántalmazást barátja vagy olyasvalaki részéről, akivel ismeretségben állt. A 18 éven aluliaknak pedig 66 százaléka esik ebbe a kategóriába.

Ezek elképesztően magas számoknak hatnak.

Nem nagyon szeretnék belebonyolódni az idézett felmérés kritikájába, több okból sem. Először is, nem szeretném elbagatellizálni a probléma súlyosságát. Másodszor, sem időm, sem lehetőségem nincs arra, hogy a felmérést tüzetesebben megvizsgáljam (intő jel, hogy a Sun cikke egy három évvel ezelőtti felmérést ismeretet szenzációként), harmadszor pedig nem is ez a célom a cikk idézésével. Csupán azt jelzem, hogy egy ilyen hír olvastán jó, ha az újságíró fejében megszólal a vészcsengő…

Az első probléma az “abuse” angol szó használatában rejlik (egy másik példán keresztül erre Tim Harford is felhívta előadásában a figyelmet), hiszen jelentése sok mindent magában foglalhat (pl. “child abuse” jelentheti azt, hogy a szülő nem törődik a gyermekével, de pedofil esetet is). Azaz megint a kérdés: miként határozták meg a válaszadóknak, mi számít itt “abuse”-nak? Nem kívánt közeledési kísérlet? Vagy kifejezett erőszakoskodás?

A másik probléma, hogy az említett felmérés nem kifejezetten a Sun által idézett, tinédzserkori nemi erőszak elleni kormányzati kampány megtámogatására készült. Mint minden ilyen kampányban idézett kutatással, ezzel is óvatosan kell eljárni. Nem árt megvizsgálni az eredeti anyagot, hiszen a kormányzat sokszor csak azokat a számokat és úgy idézi, hogy a kutatásban foglaltak politikai célokra felhasználhatóak legyenek.

(Foly. köv.)

Az élet könyvei

A Reuters Intézetben, Oxfordban van két nagy, mindig nyitott könyv. A földszinten és a második emeleten is úgy helyezték el ezeket a könyveket, hogy az idelátogatók legalább egy pillantást mindenképpen vessenek a lapokra. A könyvek a Reuters háborús övezetekben meghalt tudósítóinak életrajzát és haláluk körülményeit taglalják.

Az egyik könyv, most épp Kurt Schork, szintén legendás riporter életénél nyitva (Schork Sierra Leonéban halt meg, de tudósított Ruandából és Boszniából is: a senki földjén agyonlőtt szarajevói Rómeó és Júliáról szóló hír az ő tudósítása volt)

Képregénycsík az élet napilapos oldaláról

Ha már az elébb volt itt szó képregényes újságírásról, legyen szabad most újságírós képregényt is ajánlanom.

A sok okoskodás mellett nyilván itt is belefér, hogy legyen olykor lélegzetvételinyi szünet, és foglalkozzak végre az élet napos, akarom mondani napilapos oldalával. Mert hogy Napilapos, ez a címe annak a napokban indult blognak, amely tulajdonképpen többé-kevésbé rendszeresen frissülő képregénycsík egy magyar szerkesztőség mindennapjairól. „A téma az utcán hever, de néha rajta állsz” – hirdeti a blog jelmondata, a szerzőnek azonban én nem javasolnám, hogy arrébb lépjen, mert ez a csík úgy jó, ahogy van: üde humor, finom női meglátások egy olyan világból, amely Magyarországon még mindig meglehetősen férfi univerzum.

A blog mindenesetre autentikus… ezt onnan tudom, hogy a Napilapos képregénycsíkot újságíró, egy kolléganőm – Győr Ágnes – rajzolja a Magyar Nemzetnél.

Bálint-nap, vagy amit akartok

Csak ha már megjártad a fájdalom
és az őrület mélységeit
És ha, akár egy kamasz, hitted már
egy fotómodellről készült ócska képről,
hogy művészet az
Csak akkor beszélhetsz
szerelmi bánatról.
Ti milliók, kik tudjátok,
hogyan kell szeretni,
üssétek össze aranyozott tenyeretek,
és nevessetek hangosan.

Nem, nem őrültem meg még teljesen, és nem alakul át ez a blog költői munkásságom terepévé sem. És nem, ez nem az én versem. Saw Wei burmai költő Február 14. című költeménye ez, illetve kétszeres ferdítése, mivel az angol nyersfordításból kalapáltam  össze a fenti versikét.

És hogy mit keres egy ilyen költemény itt ezen a sajtóblogon? Csak annyit, hogy a költőt ezért a verséért 2008-ban két év börtönnel sújtották hazájában, ahol katonai junta gyakorolja a hatalmat. És miért? Azért, mert ha a(z eredeti) vers sorainak első szótagjait összeolvassuk, ez a mondat áll össze: „A hatalomittas öreg tábornok, Than Shwe”.

A junta élén álló Than Swhennek láthatóan nem tetszett, hogy a vers átcsúszott a cenzúrán. Hogy miféle cenzúrán, arról egy itt Oxfordban tanuló burmai újságírótól hallottam pár nappal ezelőtt. (Ahogy a vers történetét is, pedig akkoriban ez bejárta a világsajtót). Magánkézben ott például csak hetilap lehet, és a szerkesztőknek minden cikket be kell mutatniuk a cenzornak megjelenés előtt, aki olykor nem csak a kifogásolt bekezdéseket húzza ki piros tollával, hanem a szövegben maradt helyesírási hibákat is kijavítja.

Megnyugtató persze tudni, hogy ha a szerkesztő jóban van a cenzorral, néha-néha éjjel is rátelefonálhat, és így lehet, nem kell napokat várni arra, hogy egy-egy „friss” hír megjelenhessen a hetilapban. A szerkesztőség azonban gyakran még a több napos átfutás esetén is  igen nehéz helyzetbe kerül, mert az utolsó pillanatban derül ki, hogy a már betördelt cikk fele „elszállt”. Ezért van az, hogy ezekben a hetilapokban egy-egy oldalon sokszor gyanúsan nagyok a fotók…

Miért írom mindezt Valentin-nap apropóján? A versen kívül csak azért, hogy néha gondolkozzunk el egy kicsit, amikor kimondjuk azt a szót: cenzúra… és gondoljunk azokra is, akik ma is olyan országban élnek, ahol két év börtön jár egy szerelmes versért.