Kezdőlap Blog Oldal 7

Van-e értelme forradalmat rajzolni?

Amikor a kreatív elmék a kreatív újságoknál kreatív ötletek után kutatnak, hogy miképpen is lehetne kreatívabban, vagyis valami új formában cikkeket írni, azaz történeteket mesélni az újságolvasónak, mindig kreatívnak tűnik az, aki kiböki: legyen akkor képregény!

Mert a képregény annyira „pop” és az utóbbi években egyébként is reneszánszát éli. (Elég arra gondolni, hány képregényt filmesítettek meg az elmúlt tíz évben). És mellesleg pár évszázada itt van velünk, ha csak a bayeux-i falikárpitra gondolunk…

Murdoch után szabadon?

Egyre kevésbé tudok szabadulni a gondolattól, hogy ami most Nagy-Britanniában a sajtó megregulázása ürügyén folyik, azt jórészt a bosszúszomj hajtja. A célkeresztben Rupert Murdoch áll.

Rupert Murdoch egészen biztosan nem szent. De talán még az ő trófeája sem ér annyit, hogy a brit sajtót karanténba szorítsák.

Az ausztrál médiamágnás 1968-ban jelent meg a brit sajtópiacon, de érezhető politikai befolyásáról az Egyesült Királyságban igazából csak a nyolcvanas évektől beszélhetünk, amikor is Margaret Thatcher miniszterelnök asszonnyal stratégiai szövetségre lépett. Ettől kezdve az ország politikusai között egyre erőteljesebbé vált a meggyőződés, hogy Murdoch, illetve az általa Nagy-Britanniában tulajdonolt sajtó ellenében nem lehet választást nyerni.

Tony Blair például, a Labour vezetőjeként 1995-ben már ebben a szellemben látogatta meg Ausztráliában a médiacárt, hogy kegyeit keresse.  (A baloldali pártban is egyre többen gondolták úgy, hogy a Labour Murdoch ellenséges sajtója miatt veszít.) Blair később – Murdoch sajtójának támogatásával – meg is nyerte a választást, 1997-ben miniszterelnök lett, ahogy 2001-ben és 2005-ben is. És mivel Rupert Murdoch és Tony Blair között olyan barátságossá vált eközben a viszony, hogy a Downing Street kampánygurui az ausztrált már a Blair-kormány titkos tagjaként emlegették, érthető, hogy a mítosz, miszerint Murdoch nélkül nem lehet választást nyerni, mindenki számára evidenciává vált – jobb és baloldalon egyaránt.

A telefonlehallgatási botrány (amelynek feltárásáért a baloldali Guardian című napilap küzdött éveken át) és a News of the World megszűnése ezt a mítoszt döntötte romba. Murdoch nem kikezdhetetlen, és lehet ellenében is politikát csinálni.

Helen Goodman, a Labour árnyékkormányának kulturális minisztere például tegnapi oxfordi előadásán már-már olyan szavakkal írta le azt a felszabadultságot, amit most sokan a Leveson-meghallgatások miatt éreznek, hogy én ilyet utoljára olyasvalakitől hallottam, aki 1956-ban részt vett a budapesti Sztálin-szobor ledöntésében.

Elhiszem tehát, hogy sokaknak elégtételt jelent például az a mai hír, miszerint Rupert Murdoch Londonba siet, miután ma öt vezető beosztású újságírót (köztük a lap főszerkesztő-helyettesét) tartóztatott le a rendőrség, mivel a gyanú szerint rendőröket és köztisztviselőket fizettek le. Hogy a News of the World bezárása után most a Sun megjelenése is veszélybe került.

Itt már azonban nem csupán újságírók bűnös üzelmeiről van szó: hamarosan a szintén Murdoch irányítása alatt álló Sky televízió lehet a következő célpont, ami azt jelenti, hogy itt nem más folyik, mint Murdoch kiebrudalása az országból.

Itt említenék meg egy másik oxfordi előadást a múlt hétről: Will Hutton, az Observer volt főszerkesztője láthatóan zaklatott állapotban ecsetelte azt, hova süllyedt a brit média. „Fucking disgrace” – mondta azokra az ügyekre, amelyek most a Leveson-bizottság vizsgálatának tárgyát képezik. De nem felejtette el megjegyezni azt sem: nem szabad engedni, hogy ilyen mértékű médiatulajdon koncentrálódjon külföldi befektető kezében. (Ez utóbbi kérdésben egyébként ugyanezt az álláspontot osztotta előadásában Helen Goodman is, ami azért is érdekes, mert amikor Magyarországon hasonló szellemben jártak el a kereskedelmi rádiók pályázatainál, és a külföldi tulajdonos távozni kényszerült, abból elég nagy nemzetközi haddelhadd lett).

Mindamellett, hogy a vesztegetések ügyében a nyomozás minden bizonnyal jogos, azért egyre többeket tölt el aggodalommal, hogy a rendőrség ki-be mászkál egy szerkesztőségben, házkutatásokat tart, és heteken belül immár kilenc újságírót tartóztatott le. Nem nehéz megjósolni, hogy ilyen körülmények között az egyébként fontos ügyekben sem fognak információkat szivárogtatni a sajtónak köztisztviselők, hiszen ezután már aligha lehetnek benne biztosak, hogy valamely más botrány kapcsán a bűnüldöző szervek nem bukkannak rá az ő nevükre is egy noteszben, csak úgy mellesleg. (Hiába ígért a forrásának védelmet az újságíró, és hiába ígérte a kiadó azt, hogy a házkutatások során nem enged hozzáférést az üggyel összefüggésben nem álló dokumentumokhoz.)

A legnagyobb kérdés tehát, hogy a nagy felszabadulásban nem születik-e olyan gyakorlat, illetve médiaszabályozás, amely a problémák kiküszöbölése helyett csak kárt okoz. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az egyes szerkesztők és riporterek által elkövetett bűncselekményeket szó nélkül kellene hagyni (mobiltelefonok feltörése, a magánszféra megsértése, rendőrök korrumpálása). Csakhogy ezek az ügyek nem a médiaszabályozás kérdéskörébe tartoznak: elkövetésük idején is törvénytelenek voltak – csak éppen valami okból (talán épp a sajtó elképzelt hatalmától való félelemben), nem üldözték ezeket a bűncselekményeket.

Ehhez képest most a Leveson-meghallgatásokon (erről pár mondat korábbi bejegyzésemben) szinte naponta kerülnek elő egyre hajmeresztőbb ötletek arról, milyen jogkörökkel kellene felruházni majd a sajtó-panaszbizottság (PPC) helyébe lépő, és a nyomtatott, valamint az internetes sajtót szabályozó, illetve felügyelő testületet. Mert hogy lesz ilyen szervezet, abban egyre inkább konszenzus mutatkozik.

Azért nem biztos, hogy az új szabályozás kialakítását, vagy Murdoch kiirtását a brit médiapiacról érdemes elsietni. Nehogy David Cameronnak majd Cohn-Bendittel kelljen vitatkoznia Strassbourgban.

Célzott likvidálás – a tanteremben

Pedig megfogadtam, hogy nem fogok kötözködni, vitatkozni, csak azért hozzászólni, hogy legalább egy kicsit intelligensnek érezzem magam a nagyon intelligensek között. Nem vagyok már huszonéves, nem kellene hogy tűzbe hozzanak olyan viták, amelyeken úgy sem múlik semmi – legfeljebb néhány kollegiális hátba veregetés, vagy meghívás egy újabb ködszurkáló konferenciára.

Miért költött a BBC százmillió forintot magánnyomozókra?

Vagyis háromszázezer fontot, hogy az autentikus mérőszámoknál maradjunk – ennyit ismert be a Leveson vizsgálat tegnapi  meghallgatásán Mark Thompson, aki 2004 óta igazgatja a BBC-t.

Ezt én legalábbis nem egészen értem. Három nappal a hétfői meghallgatás előtt, pénteken Thompson azt mondta egy beszélgetésen, „teljesen bizonyosak abban” a BBC-nél, hogy nem érintettek a lehallgatási botrányokban. Hogy ezt mondta, ebben meg én vagyok teljesen biztos, mivel kb. másfél méterre ültem a BBC-vezértől, amikor ezt kijelentette.

Jimmy Wales és a szólásszabadság tíz alapelve

Az angolszász sajtóban vezető hír volt, hogy a Wikipedia szerdán lekapcsolta angol nyelvű szolgáltatását huszonnégy órára. A lépés indítékairól (az online lexikon az amerikai szenátus illetve képviselőház elé beterjesztett szerzőjogi törvényjavaslatok elleni tiltakozásul hirdette meg az „elsötétítést”) a magyar sajtó is kimerítően beszámolt (pl. az MNO összefoglalója), és arról is, hogy a tiltakozást követően a szenátus meghátrálni látszik az ügyben (pl. az Index híre), ezért ezekről nem írnék – el lehet olvasni máshol.

Viszont egynémely gondolatot megosztanék itt  Jimmy Wales oxfordi előadása kapcsán, amelyen volt szerencsém csütörtökön személyesen is részt venni. (Az előadást nem foglalnám részletesen össze, szerintem Wales nem mondott igazából sok újdonságot, aki kíváncsi rá, megnézheti itt.)

Mi is az a freespeech.com?

A január 19-i happeninget Timithy Garton Ash szervezte és moderálta. Nem tartozik éppen kedvenc publicistáim közé, elég távol áll véleményem politikai kérdésekben az övétől, ez persze nem jelenti azt, hogy nem mosná le az érveimet két másodperc alatt műveltségével és tájékozottságával. És nem jelenti azt, hogy ne lenne kedves ember: erről saját magam is meggyőződhettem, mivel véletlenül ugyanabba a kis dinerbe járok Oxfordban reggelizni, ahol ő is felbukkan néha munkába menet. (Igen türelmesen viselte, hogy megzavartam újságolvasás közben, hogy bemutatkozhassam).

Szóval, Garton Ash nem csak felkapott történész és publicista, hanem kitűnően menedzseli is magát: az előadás, amely 24 órával azután kezdődött, hogy az elsötétítés a Wikipédián véget ért, kitűnő reklám volt saját projektjéhez, a freespeech.com-hoz is. Ez a kezdeményezés  elemzésekkel, tanulmányokkal, vitákkal,  tulajdonképpen a szólásszabadság globális problémáit igyekszik feltérképezni, illetve a sajtószabadság legfontosabb kritériumait, alapelveit lefektetni.

Nem magányos kezdeményezésről van szó, úgy tűnik, elég sok pénz van benne, valamint számos munkatárs és oxfordi diákok lelkesedése is. Meg is alkották a honlapon „a globális szólásszabadság tíz alapelvét”, amely elég hangzatos, bár ami az egyes pontokat illeti, nekem legalábbis kicsit semmitmondó. Mindenesetre ezek az alapelvek iránytűként szolgálhatnak az egyes országokban, hol lehetnek hiányosságok ezen a területen. (Az alepelveket most nem fordítom le, aki nagyon kíváncsi rá, nézze meg a honlapon.)

A freespeech.com nem titkolt célja, hogy később az itt található anyagok tananyagként is használhatók legyenek. (A honlap tartalmát a világ tizenhárom legelterjedtebb nyelvére is folyamatosan fordítják – a magyar, talán nem meglepő, nincs köztük, de pl. az urdu és az arab igen.)

Wales a történetmesélő

Nos, tehát akkor az észrevételek:

  • Ismét megmutatkozott, hogy aki jó történetmesélő, annak egy ilyen előadáson nyert ügye van. Ha meg tudod ragadni a közönség képzeletét, akkor gondolataid is termékenyebb talajra hullanak, kisebb lesz az ellenállás, hogy elfogadják érvelésed. Wales pedig jó történetmesélő. Példaként csak egyik anekdotáját hoznám fel. Az idei karácsonyt Jimmy Wales Angliában töltötte. Karácsonyra kislányának megvásárolta a Csillagok Háborújának digitalizált változatát blueray lemezen. Milyen jó is lesz – gondolta – megnézni a filmet hazafelé a hosszú repülőút alatt. Probléma: kislánya laptopja nem tudta a blueray lemezeket lejátszani, mire pedig hazaérnek Amerikába, az ottani DVD-lejátszójukon már nem tudták volna megnézni a filmet a földrajzi korlátozás miatt. Wales megpróbálta letölteni a filmet az iTunesról, ahol nem volt fenn. Tehát kétszer is hajlandó lett volna fizetni a moziért, még sem jutott hozzá a tartalomhoz. Kislánya pedig eközben gúnyosan a bittorentet emlegette. Az általános tanulság persze az, hogy a szórakoztatóiparban a szerzőijog-védelem a digitális korba lépve koránt sem tökéletes, és ha ez a rendszer tökéletlen, a tartalom elzárását is eredményezheti. Ilyeténképpen a az amerikai kongresszus elé terjesztett törvényjavaslatok a cenzúra veszélyét hordozzák az interneten (az internet nem úgy működik, ahogy azt a javaslatok kidolgozói képzelik – állította Wales).
  • Az előadás alatt a Wales rajongók twitter-üzeneteket küldözgettek az esemény közben. Ezeket egy kivetítőn meg is jelenítették a teremben. Azt a következtetést kellett levonnom, hogy az efféle tudósításokból ezután sem fogok tájékozódni, mivel az „itt vagyok és jelen vagyok” információján túl meglehetősen sok a pontatlanság. Pl. amikor Wales arról beszélt, meglepte mennyire nacionalista az amerikai vita hangneme (amerikai munkahelyek, érdekek vannak veszélyben – idézte az érveket – miközben ezek a multinacionális vállalatok szempillantás alatt lecserélnék Tom Cruise-t, ha találnának helyette olcsó kínai megfelelőt), mire nem egy twitter-üzenet a SOPA és a PIPA (a törvényjavaslatok) nacionalista nyelvezetéről beszélt.
  • A dugig megtelt előadóteremben az eseménynek azon a részén, ahol kérdéseket kapott Wales, nem tudtam feltenni a sajátom. Pedig lett volna esélyem rá, ha nem az első öt kérdés elhangzása után jelentkezem – amikor már legalább tizenöt kérdezőt regisztráltak a teremben. Tanulság: ilyen helyzetben jelentkezz elsőként, ha mindenképpen le akarod írni, hogy „lapunk kérdésére válaszolva elmondta”. Szerencsére nekem nem kellett erről az eseményről most tudósítást írnom…

Hogyan forgassunk videoklipet kompakt fényképezőgéppel?

Mostanában nincs valami őrült nagy aktivitás ezen a blogoldalon, és mivel az én blogfelületemről van szó, aligha tehetek ezért felelőssé bárkit is – magamon kívül. Legyen ez a bejegyzés tehát most valami vidámabb dolog: kulisszatitkok egy videoklip forgatásáról, amelynek látszólag semmi köze sincs a könyvhöz. De csak látszólag.

A Padam nevű francia zenekar Tu M’Fais de L’Effet című számának videóját ugyanis Pörneczi Bálint fényképezte. Róla annyit érdemes tudni, hogy egészen augusztusig a Magyar Nemzet Hétvégi magazinjának fotóriportere (képeiből megnézhettek párat weboldalán, de van egy iPhone-os párizsi fotóblogja is, a Voluntary Exile), illetve képszerkesztője volt, és az Első leütésben szerepelő riportfotók többségét is ő készítette (, és sokat segített a képek válogatásánál is). Bálint szeptembertől Párizsban él, és az újabb fotók mellett most ezzel a klippel jelentkezett.

A klipnek sok érdekessége van, amellett, hogy egyetlen snitt (volt már nem egy ilyen zenei videó, de talán nem az elfogultság mondatja velem, hogy megállja a helyét a legjobbak között is), egy kompakt fényképezőgéppel készült. A Canon G11-es modellje volt az az eszköz, amellyel ezt a jelenetet „forgatták”. Ami egyrészt a kameraman ügyességét dicséri, másrészt azt is megmutatja, hogy a digitális technika már ott tart, hogy ma már nem kell feltétlenül profi felszerelés ahhoz, hogy valaki profi munkát tegyen le az asztalra. (Itt kötődik némileg ez a történet az újságíráshoz, amelynél még jobban igaz: elsősorban nem a technológia határozza meg, ki mennyire jó munkával jelentkezik.)

És akkor néhány kulisszatitok a klipről:

  • A felvétel lassítva készült: a fél sebességgel lejátszott zenére a szereplők is fél sebességgel mozogtak, az utómunkálatok során gyorsították a felvett mozgóképet a kétszeresére, ez kölcsönöz az egésznek könnyedén szürreális hangulatot.
  • A szereplők mind amatőrök: ismerősök, barátok a statiszták, és Bálint elmondása szerint igen nagy fegyelemről tettek tanúbizonyságot a forgatás alatt.
  • Már csak azért is, mert a jelenetet tizenötször kellett felvenni. A klipben látható az utolsó próbálkozás volt.
  • A helyszín – bár a gyanútlan szemlélőnek nem sokat mond – kultikus hely Párizsban: Edith Piaf törzshelye volt. A hányattatott sorsú énekesnő itt találkozgatott titokban élete nagy szerelmével, az egyébként házas Marcel Cerdan bokszvilágbajnokkal (aki később repülőgép-szerencsétlenségben halt meg).
  • A klip kifejezetten a Youtube-ra készült, ezért esett a választás a G11-re: kézből könnyebb volt vele dolgozni, mint egy profibb géppel. De már készül a következő videó, amelyet már a profi filmesek által is egyre gyakrabban használt Canon 5D-vel fognak rögzíteni.

Hát dióhéjban ennyi. Akiket esetleg mindez megihletett, sok sikert a saját klipjükhöz 🙂

Interjú a szerzővel a Lánchíd Rádióban + Frissítés: meghallgatható a Hangtárban

Ha még nem unnátok: hosszabb interjú az Első leütés szerzőjével, azaz velem, a Lánchíd Rádióban a Kettesben című műsorban, MOST! (kezdés: 19:00 óra, ismétlés ma 23:00 órakor, és holnap hajnalban). A könyvről, az újságírásról és egy kicsit a nőkről is 🙂

FRISSÍTÉS: felkerült az interjú a rádió Hangtárába. Vagyis az elhangzott műsor hanganyaga elérhető itt.

Kilenc dolog, amivel halálba kergetheted az újságírót

0

Néha úgy tűnik, az újságírás és a PR-munka ugyanannak a folyónak a partján lelhető fel – csak épp a másikon. Hidak pedig sokszor nincsenek.

Töltsd le az sm.magot, és nyerj egy könyvet!

Az sm.mag fincsi kis magazin, pdf formátumban elérhető. iPhone-ra és iPadre optimalizálta a kiadó, de asztali PC-n is kényelmesen olvasható.

És ami még fontosabb: az új számban van egy kvízjáték, amellyel Első leütést nyerhettek.

A játék mellett van egy interjú – ennyi személyi kultusz után talán nem meglepő – velem 🙂

Figyelem, ez nem a könyvkiadó játéka, hanem az sm.magé! Az ott megadott e-mail címre küldjétek a megfejtéseket (az interjú fejezetet, amely a megoldáshoz kell, viszont változatlanul innen tudjátok letölteni).

Sikeres könyvbemutató + kritika rovat

Tudom, a cím kissé fennhéjázó, de tényleg sokan voltunk múlt szerdán: az érdeklődők megtöltötték a Tranzit Art Cafét, sokaknak ülőhely sem jutott. Ha ez a siker mérőszáma, akkor a könyvbemutató sikeres volt. (Hogy hányan unták közben halálra magukat, azt persze nem tudtam megszámolni 🙂 )