A német Bild, „Európa legnagyobb példányszámú napilapja” egy hónapon át naponta felteszi az internetre a szerkesztőségi értekezleteken elhangzó lapértékelését. Üdvözlendő kezdeményezés, vagy kísérlet arra, hogy valóságshow-t csináljanak egy újságból?
A lapértékelés – már amelyik szerkesztőségben van ilyen intézmény – az előző nap lapszámára vonatkozó meglátásokat és kritikákat ismerteti a kollektívával. Ez a kritika persze szubjektív, hiszen elsősorban a lapbíráló meglátásairól szól; csodálatos alkímiai folyamat azonban, ahogy ez a szubjektivitás objektív igazságokká transzmutál azon nyomban, amint a lapbírálatot a szerkesztőségi ranglétra csúcsán vagy annak közelében elhelyezkedő munkatárs végzi. Innentől kezdve a lapbírálat inkább kinyilatkoztatás, amelyet a beosztottaknak illik megfelelő komolysággal kezelni. (Ez egyáltalán nem baj, ha a ranglétrán elfoglalt pozíció a szakmai hozzáértés fokát is tükrözi. Ráadásul megvan az az előnye, hogy a lapértékelés nem válik kölcsönös sárdobálás színterévé, hiszen a főnökkel nem, vagy nem úgy kötözködünk, mint azzal a kollégával, akit tegnapi tízóraink lenyúlásával gyanúsítunk).
A Bild lapértékelését (a NOL összefoglalója a hírről itt), az eddigi videók tanúsága szerint, nem a szerkesztőség munkatársa végzi, hanem elismert politikusok, értelmiségiek, más lapok újságírói, azaz meghívott előadók. Ez kölcsönözhet a folyamatnak a kívülállóságból eredő tárgyszerűséget, ám én inkább azt mondom, a Bild esetében a lapértékelők kiválasztása is bizonyítja: mindez inkább tűnik ügyes marketingfogásnak, mint a transzparenciát elősegítő intézménynek. Ez persze nem von le semmit abból, hogy bátor dolog a bíráló szavakat a nyilvánosság előtt is vállalni.
A videók tartalmi elemzésére és tanulságaira igencsak szegényes német tudásom miatt sem vállalkoznék. De arra buzdítanék minden olyan érdeklődő olvasót, akit ez a nyelvi hiányosság nem akadályoz a véleményalkotásban, hogy tekintse meg a felvételeket, és ossza meg bátran meglátásait róluk a komment szekcióban, az én okulásomra is. (Különösen akkor, ha félreértettem valamit).
Mindezzel együtt számomra a Bild lépése már jócskán túlteljesíti azt, amit a leplezetlenség (transzparencia) erénye a szerkesztőségektől megkövetel. Olyan trendről van azonban szó, amelynek riasztó következményeire már sokan felfigyeltek a szakmából. Az American Journalism Review című, nem „kommunikációval”, hanem újságírással foglalkozó lap két évvel ezelőtti cikkében felteszi a kérdést: vajon “new age”-esedik a média, amikor a transzparenciára úgy tekint, mint valami gyógyító kristályra, amely orvosolja majd a fősodor sajtó nyavajáit?
Nem vitatva, hogy bizonyos fokú átláthatóságra, leplezetlenségre szükség van (ezt az újságírói alapértékek, erények között én is említem, és erről szól ez a bejegyzés), a cikk érzékelteti, hogy ha túl sokat foglalkoznak a riporterek és szerkesztők a transzparenciával, ez önostorozássá és köldöknézegetéssé fajulhat. Ami végső soron a riporteri munka és a cikkek színvonalának rovására megy.
Ahogy a cikkben James M. Naughton, a Poynter sajtóintézet egykori elnöke fogalmazott: “Ha az ember autót vásárol, akkor nem érdekli, hogyan készült az autó. Számít, hogy biztonságos-e, hogy tetszetős-e és valószínűleg az is, hogy mennyit fogyaszt. Korábban [mi is] úgy láttuk, kényeskedés arra koncentrálni, hogy miként készült a cikk”.
A New York Times-ban glasznosztyot hirdető Bill Keller főszerkesztő például lapszerkesztője tanácsára egy idő után abbahagyta a sajtókritikai blogok olvasgatását, mert úgy találta, hogy az önmarcangolásnak olyan fokához vezethetnek, amely eltereli a lényegi munkáról a figyelmet.
Hogy mennyire legyenek nyitottak munkájukkal kapcsolatosan a szerkesztőségek, ez tehát nem kevés fejtörést okoz. Hiszen nyilvánvaló, sok olyan információ van (pl. névtelen források), amelyekről eleve nem lehet nyíltan beszélni, és sok olyan esemény, benyomás alakítja a riporter meglátásait, amelyekről nem is lehet, illetve igencsak unalmas lenne számot adni. Mindehhez vegyük hozzá, hogy az újságcikk sok esetben nem az örökkévalóságnak szól: a rendelkezésre álló idő alatt nem lehet tökéletes alkotást létrehozni. A perfekcionizmus itt tényleg megfojthatja a kezdeményezést.
Az idézett írásban például szó van a Washington állambeli, akkor majd 100.000 példányszámú Spokesman-Review című megyei lap tervéről, hogy a weben nyilvánossá tegyék a lapértekezleteket. Az újságírók és szerkesztők a sziporkázó sötét humor és a megnyilvánuló cinizmust féltették, vagyis az értekezletek szókimondását. Például, hogy egy önkormányzati tisztviselőt tökfejnek nevezhessenek.
Nincs ebben semmi kivetnivaló. Én természetesnek érzem, hogy az információcserének különböző színterei, szférái vannak, és képmutatás lenne megkövetelni azt, hogy valaki úgy beszéljen a kollégáival, mintha szélesebb nyilvánosság előtt szólna. Ezt megkövetelni nem más, mint a valóságshow-k pornográfiája. (A kísérlet egyébként a jelek szerint most is működik, napi kétszer van élő közvetítés az értekezletekről – elcsípni mondjuk még nekem nem sikerült. Kérdés azonban, hogy ettől valóban jobb lett-e a lap?).
Mindennek kapcsán az egyik megszólaló a cikkben annak fontosságáról beszélt, hogy ki kell jelölni azt a területet, amely az újságíró “szakmai autonómiájához” tartozik (magyarra fordítva: nem lehet úgy dolgozni, hogy valaki folyton a hátad mögül bámul).
Ráadásul, én legalábbis így látom, ha jó az írás, akkor az olvasót nem igazán érdekli, miképp küzdött meg a sztoriért a riporter. Vagy legalábbis kevésbé, mint amikor rossz. Ebből a szempontból a lapkészítés olyan, mint a show business: senki nem kíváncsi a könnyeidre, csak a produktumra. Más részről viszont nem: a túlzásba vitt átláthatóság egy nagy Big Brother házat csinál a szerkesztőségből, ahol maga az újságíró lesz a fő szenzáció, nos, a valódi szenzációk helyett.
