Az élet könyvei

A Reuters Intézetben, Oxfordban van két nagy, mindig nyitott könyv. A földszinten és a második emeleten is úgy helyezték el ezeket a könyveket, hogy az idelátogatók legalább egy pillantást mindenképpen vessenek a lapokra. A könyvek a Reuters háborús övezetekben meghalt tudósítóinak életrajzát és haláluk körülményeit taglalják.

Minden dupla oldalra jut egy meggyilkolt riporter. Mindkét könyv elég vaskos, pedig mindegyikben más újságírók életének méltatása áll – szó szerint nyitott könyvként. Hogy hol van nyitva épp egy-egy könyv, az naponta változik: úgy lapozzák tovább ezeket a tekintélyes méretű (1 oldal kb. négyszerese egy A4-es lapnak) kódexeket az itt dolgozók vagy a látogatók, ahogy a napokat egy még nagyobb könyvben lapozhatja egy kéz.

Az utóbbi hetekben szinte bele sem néztem egyikbe sem. Megszokottá és kicsit zavaróvá is vált elmenni mellettük, mintha  minden oldalról odaátról üzent volna valaki, akár valami Viktoriánus-korabeli olcsó rémregényben.

Amikor azonban tegnap a sajtó hírül adta, hogy az ostromlott szíriai Homsban meghalt a Sunday Times veterán haditudósítója és egy francia fotóriporter is, lapozgatni kezdtem a második emeleten elhelyezett könyvet. És majd minden oldal után felötlött bennem a kérdés: miért pont ott, miért pont akkor?

Az 56 éves Marie Colvin már több mint harminc éve tudósított olyan helyekről, amelyeket finomkodva konfliktusövezetként szokás emlegetni. De mondhatjuk úgy is, onnan, ahol embereket gyilkolnak. A 29 éves Remi Ochlik sem most szagolt először puskaport: a líbiai felkelésről készített képei hír kategóriában első díjat nyertek az idei World Press Photo-n.

***

Soha nem voltam háborús tudósító, és azt hiszem alkalmatlan is lennék ilyen feladatra. Nem elsősorban mindenféle félelem miatt. Hiszen mindenki fél. („Számítottam arra, hogy szörnyű dolgokat látok majd. Igen, féltem” – mondta líbiai háborús képeiről Ochlik)

Leginkább A Félelem miatt.

„Minden jog fenntartva” – szól a szerzői jogi figyelmeztetés. Ha éppenséggel majdnem mindenről is hajlandó lemondani az ember, azt a jogát körömszakadtáig igyekszik fenntartani, hogy saját sorsa, élete felől döntsön. Olykor gyáván, olykor félve, máskor büszkén azt hisszük, az életünk feletti szerzői jogok minket illetnek egyedül.

Feladni az utolsó szó jogát, ezt az utolsó szálat elvágni, ehhez nagy bátorság kell. Ha valaki egyszer elszánta magát arra, hogy elindul a világ legsötétebb pontjai felé, ezt a legnagyobb félelmet talán már legyőzte magában: életét valaki más kezébe helyezte, sorsának nem irányítója többé.

Innentől kezdve maradnak az igen praktikus, mindennapi félelmek. Sikerül-e kikerülni a hadsereg ellenőrzőpontjait? Bejutni élve az ostromlott városba? Hova csapódik be a következő gránát? Meghallom-e az eldördülő lövést, mielőtt a golyó ideér?

***

Sokan sokféle okból indulnak útnak. Vannak, akik csupán kalandvágyból. Akadnak, akik tájékozatlanságból, mások kivagyiságból, hogy elbüszkélkedhessenek azzal: lám, itt is jártam – elhallgatva, hogy az első adandó alkalommal, amikor lehet, hazafelé veszik majd az irányt.

Olyanok is vannak, akik számára a veszély kábítószer, és nem tudnak lemondani  mámoráról ha egyszer már megízlelték. És persze vannak a menekülők, akik nem találnak megnyugvást otthon, és minden egyes utazás az ismeretlenbe a szabadságot vagy inkább a szabadulást jelenti számukra.

Nem tudom, hogy ez utóbbiak közé lehetett-e sorolni Marie Colvint. Nem ismertem személyesen, de úgy hiszem, egyik kategóriába sem. Mert vannak, akik már eleget láttak ahhoz, hogy elhiggyük róluk: a háborús tudósítás számukra nem hetvenkedés, nem dicsekvés és nem menekülés. Inkább küldetés. (A riporter utolsó, megrázó tudósítása Homsból a Sunday Times hasábjain itt.)

A Daily Mailnél dolgozó kollégája ezt írta az újságírónőről:

Egyszer azt mondta, nem az az igazán nehéz, hogy olyan helyekre menjünk, ahol lőnek ránk, hanem az, hogy elég bizodalmunk legyen az emberiségben ahhoz,  hogy elhiggyük: elegendő ember törődik majd mindezzel, amikor az ilyen helyekről küldött tudósításokat kinyomtatják.

Hogy most törődnek-e elegendően, majd kiderül, amikor megtudjuk, milyen sikerrel viszik véghez irtóhadjáratukat Homs városában a szíriai kormánycsapatok.

De megtudjuk-e? Tudunk-e majd a borzalmakról, ha ilyen helyeken egyetlen újságíró sem marad? Ha sikerrel jár a szíriai hadsereg törekvése – mint ahogy egyre többen hangoztatják, hogy a két újságíró halála nem véletlen – és minden szír földre lépő riportert meggyilkolnak? És lesznek-e elegen, akik majd a helyükbe lépnek? Lesznek-e elegen egy olyan világban, ahol egyre kevesebb újság képes áldozni arra, hogy ezek a riporterek egyáltalán útnak induljanak? Lesznek-e, akik útnak indulnának, miközben egyre többen képzelik úgy, az újságírás lényege az, milyen telefonjuk van, milyen gyorsan lépnek fel az internetre, és mit ásítoznak reggelente a Twitteren?

A kérdésekre nem tudom a választ. Álljanak itt inkább tisztelgésül Marie Colvin, Remi Ochlik és az összes meggyilkolt riporter, és minden ártatlan áldozat emléke előtt a két haditudósító utolsó ismertté vált sorai:

Épp most érkeztem meg Homsba, éjszaka van. A helyzet rendkívül feszültnek és kétségbeesettnek tűnik. A szíriai hadsereg jelenleg erősítéseket küld, és a helyzet romlani fog, ezt mondják a felkelők. Ha van valami, jelentkezem. ( Remi Ochlik emailje Alfred de Montesquiou-nek, a Paris Match tudósítójának, aki pár nappal ezelőtt érkezett vissza Szíriából – a Guardian összefoglalójából)

Úgy vélem, a túlélésemről szóló tudósítások eltúlzottak (utalás Mark Twain szállóigévé vált mondataira, miszerint: „A halálomról szóló jelentések eltúlzottak” – tszt). Baba Amr-ban. Hányingerkeltő, nem értem, hogyan maradhat tétlen a világ, pedig erőt kéne vennem magamon. Ma láttam, ahogy meghal egy csecsemő. Repeszgránát, az orvosok semmit sem tehettek. A kis hasa fel-le járt, aztán egyszer csak megállt. Tehetetlennek érzem magam. És fázom! Továbbra is megpróbálom kijuttatni a híreket. (Colvin utolsó üzenete kedden egy internetes fórumon a Daily Mail összefoglalójából).

A két riporterről továbbiak magyarul: Völgyi Attila fotóriporter blogbejegyzése Remi Ochlikról A hvg.hu a francia fotóriporterről A nol.hu Marie Colvinról  A támadásban további két újságíró sérült meg. Mindketten az ostromlott városban ragadtak. Segítségkérő videóik: Edith Bouvier Paul Conroy (Colvin fotósa) A BBC összefoglalója állapotukról