Capote könyvéről hidegvérrel

1959. november 15. reggele: Herbert Cuttler és felesége, 16 éves lányuk és 15 éves fiúk halott. A Cuttler-családdal a Kansas állambeli Holcomban lévő otthonukban végeztek – hidegvérrel. A néhány hét múlva letartóztatott két rablógyilkos, Richard „Dick” Hickock és Perry Edward Smith zsákmánya ötven dollár volt.

Bár az amerikai országos sajtóban a brutális gyilkosság nem kapott kitüntetett figyelmet, az eset sajtótörténetet írt. Ezt az értelmetlen kegyetlenkedést dolgozta fel a New York-ból a helyszínre utazó Truman Capote közismert… mijében is?

A kérdést nem könnyű eldönteni, hogy minek is nevezzük a Hidegvérrel című munkáját. Talán a Wall Street Journal pár héttel ezelőtt megjelent cikke hozhat némi újdonságot az évtizedek óta folyó vitában. (Én a cikk hatására újraolvastam a könyvet. Érdekelt ez a vita – első kézből.)

A KBI iratai

Maga Capote tényregénynek (nonfiction novel) nevezi könyvét, de sokan évtizedekkel később sem biztosak abban, hogy ez elvégzett munkát újságírásnak vagy regényírásnak tekintsék.

Márpedig az elvégzett munka hatalmas: Capote asszisztensével (gyerekkori barátjával) utazott a helyszínre a gyilkosságokat követően, és – elnyerve a nyomozást irányító felügyelő, valamint a helyiek bizalmát – már a kezdeti időszakban fáradhatatlan gyűjtőmunkát végzett. (A New Yorker magazinban, amelytől a megbízást a riportra kapta, a bűnügyről több cikke is megjelent a könyv közreadásáig). Később pedig, amikor a tetteseket elkapták, Hickockkal és Smith-szel többször találkozott és beszélgetett a börtönben, sorsukat végigkísérte egészen kivégzésükig. (Elutasított fellebbezések sorozata után a két rablógyilkost 1965 áprilisában akasztották fel.)

A Hidegvérrel végül 1966-ban jelent meg. Capote a történet feldolgozásához mintegy 8000 oldalnyi jegyzetet készített, könyvét interjúkra, hivatalos iratokra, saját megfigyeléseire alapozta.
A vállalkozással kapcsolatban három nagy kérdés van napirenden a mai napig:

• Hogyan fért hozzá Capote olyan forrásokhoz, amelyekhez akkoriban az ügyön dolgozó riporterek nem férhettek hozzá. (Pl. a meggyilkolt tinédzser leány naplójához, amelyből könyvében idéz is.)
• Mennyire pontosan adják vissza a könyvben leírtak a valóságot?
• Riporteri munkának tekinthető-e a Hidegvérrel?

A Wall Street Journal február elején közölt cikkében újabban felmerült adatok tükrében igyekszik mindhárom kérdésre válaszolni.

Az újabban felmerült adatok azokat a rendőrségi iratokat jelentik, amelyeket az ügyön dolgozó segédnyomozó, Harold Nye nyugdíjazása után hazavitt a gyilkosságokat egykor felgöngyölítő kansasi nyomozóirodából (Kansas Bureau of Investigation – KBI). Az azóta elhunyt nyomozó fia – aki most pénzzé kívánja tenni az iratokat, és ezért a titkait féltő KBI-vel pereskedik – betekintést engedett az amerikai lapnak a dossziékba.

Amelyekből kiderült hogy…

A nyomozó

Nem véletlenül lett a könyv hőse ifj. Alvin Dewey, az ügy fiatal vezető nyomozója. (Ahogy a Wall Street Journal fogalmaz: „a leghíresebb kansasi bűnüldöző Wyatt Earp óta”.) Nagyon leegyszerűsítve: az író Alvin Dewey rendkívüli szolgálataiért cserében (a nyomozó nem csupán a rendőrségi iratokba engedett betekintést Capote-nak, hanem még a helyieket is meggyőzte, hogy nyilatkozzanak a New York-i újságírónak) már idejekorán eldöntötte, hogy a nyomozó lesz könyvének hőse. Még akkor is, ha a tények nem, vagy nem mindig támasztották alá azt, amit Dewey szerepéről írt.

Tovább árnyalja a képet, hogy most az is kiderült, Capote a filmjogok értékesítésénél megkövetelte a Columbia Pictures-től, hogy a nyomozó feleségét a filmnél tanácsadóként alkalmazzák. Egyrészt ugye egy odaadó feleség mindent megtesz azért, hogy férjét szép színekben őrizze meg az utókor, másrészt a kikötött tanácsadói díj feltűnően nagylelkű.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy az ügy szereplőinek később adott interjúi szerint Capote meglehetősen éreztette könyvében, ki lopta be magát a szívébe és ki nem. Ha így van, nem túl nemes gesztus a nem együttműködő tisztviselőkön imigyen bosszút állni. Bár le kell szögeznünk azt is: az újságíró nagyon gyakran koldul az információkért, és az adott helyzetben próbál meg együttműködést kialakítani forrásaival. Amikor arról beszélünk, etikusan járt-e el Capote Dewey-val, illetve felmagasztalását olykor a tényekkel szemben is miképp ítéljük meg, azt a kérdést is fel kell tennünk: milyen más módon vagy kitől mástól tudta volna megszerezni ezeket az információkat Capote, mint a karrierjét építő vezető nyomozótól?

Kitalációk

A Wall Street Journal szerint a könyv két fejezete is jelentősen eltér attól, ami valójában történt. Az egyik ilyen fejezet teljes kitaláció. Ez a fejezet arról szól, hogy miután egy börtöntipp alapján a két elkövető képbe kerül a KBI-nél, Dewey azonnal nyomozót küld ismert lakcímükre, hogy ezt a szálat felderítsék. A valóságban azonban erre csak napokkal később kerül sor, mert Dewey nem hisz annak az ölébe pottyant információnak, amelynek köszönhetően végül is a gyilkosokat december végén sikerül letartóztatni Las Vegasban. („Nem ők voltak” – mondta azon a reggelen, amikor az információ befutott, de ez a mondat nem szerepel a könyvben, pedig az ítéletet kiharcoló, ma már 81 éves ügyész határozottan állítja a Wall Street Journalnek, hogy a mondat elhangzott.)

Újraolvasva az említett fejezetet, azt kell mondjam, feszes, izgalmas és szellemes rész, kár hogy nem igaz belőle semmi. Legfőképp azért kár, mert az olvasóban az a kényelmetlen érzet támadhat, hogy esetleg a többi fejezetből sem minden.

Regény, tényregény, riportkönyv?

Mindezek tükrében adódik a kérdés, mi is a Hidegvérrel? Harold Nye, az iratokat hazamentő segédnyomozó többször is fikciónak nevezte a könyvet, egy 1997-ben Capote-ról szóló könyvben pedig hangsúlyozta, hogy a Hidegvérrel nem tényszerű. Ezt egyébként az évek során már többen komolyan felvetették, úgyhogy sok újdonság nincs ebben a vádban. Az előkerült dokumentumok azonban rávilágítanak Capote munkamódszerére és arra is, hogy esetleg hol nem tényszerű még a tényregény.

Capote egyébként e meghatározásra nagyon büszke volt. Szerinte ezt a műfajt ő találta fel, és nem csak az óriási munkáért, hanem zseniális ötletéért is megilleti az elismerés. Talán 1966-ban még nem gondolt bele abba, hogy az elnevezést később egy-két kutató kevésbé új műfajnak, mint inkább az arra tett kísérletnek tekinti majd, hogy Truman Capote-nek a tényekkel, forrásokkal ne kelljen maradéktalanul elszámolnia olvasói előtt.

Ám, és erre a Wall Street Journal cikke is figyelmeztet, ne legyünk igazságtalanok Capote munkájával kapcsolatban. Hogy külön műfajt alkotott volna a szerző, az valóban túlzás. De olyan írói technikát alkalmazott, amely az újságírásban akkoriban újszerűnek tűnt. Hihetetlen munkával, rengeteg interjúval rekonstruálta nem csak az eseményeket, hanem lehetőleg azokat a részleteket is, amelyekkel regényszerűen, az olvasót az események sodrába helyezve írhatta meg ennek a rémálomnak a történetét, odáig bezáróan, hogy mit észleltek, mi játszódott le a gyilkosok elméjében tettük előtt és után. Pont ezek a részletek azok – pl. hogy milyen illatot érzett egy szereplő, mi villant át az agyán – amelyek lebilincselik az olvasót, és pont ezek azok, amelyek miatt kétség merül fel bennünk: honnan tudja ezt Capote?

A valós események ilyetén való irodalmi rekonstrukciója később az „új újságírás” bajnokainak kedvenc módszere lett – amiért sok kritika érte őket is. Ám Capote tényregénye egyben valóban kísérleti terep. Talán a kísérlet autentikusabb és hihetőbb lett volna, hogyha – ahogy ez ma is szokás – bőségesen ellátja írását jegyzetekkel, amelyekben feltünteti forrásait is.

De az az újságíró vesse rá az első követ, aki dolgozott már fel több évi munkával hasonlóan skrupulus módon egy gyilkossági ügyet.

Az ember, aki ott sem volt

Itt a bejegyzés végén érdemes megemlíteni, hogy hasonló vita folyt egy nemrégiben magyarul is megjelent könyv apropóján Ryszard Kapuścińskiról. A világutazó lengyel újságíróról – akit kelet-európaiként párhuzamba szoktak állítani az amerikai új újságírással – Artur Domoslawski írt igen alapos életrajzot (ő is rengeteget utazott könyvéhez, a különféle helyszíneken próbálta kibogozni a valóságot és elválasztani a fikciótól). Ebből a munkából kiderül, hogy Kapuściński számos esetben közölt fiktív interjút, talált ki fiktív beszélgetést, vagy számolt be olyan helyszínről, ahol ott sem volt.

Nem vállalkoznék itt összehasonlításra, de számomra úgy tűnik, Kapuściński sokszor szabadabban bánt a tényekkel, mint Truman Capote tényregényében. (Ez persze csak megérzés, nem valami kutatómunkán alapuló összegzés.)

De mi is a tanulság mindebből? A Capote által – ha nem is feltalált – de kísérleti úton fejlesztett újságírói módszer kincs, munkája példaértékű. Csakhogy ha valaki esetleg erre az útra lép munkája során, tartsa szem előtt, hogy a kor követelményei – leginkább, ami a források kezelését és feltüntetését illeti – megváltoztak, vagy legalábbis sokat finomodtak azóta. És mindig tartsa szem előtt azokat az intelmeket a fikció és az újságírás közti különbségről is, amelyeket ide már korábban belinkeltem.

Persze másban is változtak az idők. A sajtótisztek és PR-sok korában melyik amerikai vagy éppen magyar kisváros az, ahol ma egy bűntényt követően a riporterrel az ügy nyomozója akár csak pár percre leülne beszélgetni?