KezdőlapGondolatBatman járása...

Batman járása

A minap hátborzongató cikket olvastam. Arról szólt, komoly és sikeres kutatások folynak, hogy embereket videokamerák felvételeiről járásuk alapján azonosíthassanak. Ez azt jelentené, hogy akinek a csak rá jellemző sétafikálásáról a számítógép már tárolja az azonosításhoz szükséges információkat, bármilyen kamera előtt halad el, a komputer pillanatok alatt és automatikusan azonosíthatja – ha vödröt húz a fejére, akkor is.

Márk evangéliumában van egy csodálatos mondat, amelyet az a vak ember mond, akit Jézus meggyógyított Betszaidában. Az újra látó ezt mondja: „Embereket látok, olyan, mintha a fák járkálnának.” (A földet és eget összekötő ember teljessége tárul fel.) Northop Frye kanadai irodalomtudósnak volt egy kifejezése, amit a szent kiforgatásával létrejött képekre alkalmazott: démoni paródia. Az én démoni paródiám az, hogy járkáló embereket látok, akikre rá lesz ragasztva a nevük, lakcímük és az adószámuk.

Nyilván a technológiának örülhetnek majd a terrorelhárítók, és én megértem az ő örömüket, de ettől én még nem leszek boldog.

Vegyük mindehhez hozzá a ma már igencsak hétköznapinak számító arcfelismerő algoritmusokat. Azt a tényt, hogy a városokban már lassan több a térfigyelő kamera, mint amennyit Orwell az 1984 megírása során elképzelt.

Cellák és információk

Vagy vegyük azokat a jogszabályokat, amelyek a telefontársaságokat arra kötelezik, hogy mobiljaink cellainformációit, híváslistáit eltárolják. Nem csak azokét, akik úgymond a bűnüldöző szervek látókörébe kerültek, és az adatrögzítésre ezért esetükben a bíróság engedélyt adott. Nem. Mindenkiét. Nemrégiben egy német politikus href=”http://www.zeit.de/datenschutz/malte-spitz-vorratsdaten”>térképanimáción mutatta meg, milyen adatokat rögzített róla hat hónap alatt mobilszolgáltatója. A térkép megtekintése katartikus élmény.

Vegyük mindehhez hozzá azokat az információkat, amelyeket mi magunk osztunk meg magunkról, önként és dalolva. A Facebookon például. Ahol ezek az információk az új Graph Search-csel már a földi halandó számára is kereshetővé válnak. (Megadni azt a keresési feltételt, hogy „egyedülálló lányok, akik kedvelik a fotóimat” valóban jó szórakozás lehet, de sajnos vannak „odakinn” nagyobb fantáziával megáldott emberek, akik ennél kicsit durvább listákat fognak felépíteni.)

Vagy azokat az információkat, amelyeket mit sem sejtve osztunk meg. Azzal például, hogy könyvet vásárolunk az Amazonon. Újságra fizetünk elő. Vagy a Google keresőszolgáltatását használjuk.

És vegyük mindehhez hozzá, hogy a komputerek számító- és tárolókapacitása milyen elképesztő mértékben nőtt meg. Hogy ma már milyen olcsó és hatékony óriási adatbázisokat felépíteni, és ezeket az adatokat szépen „összeeengedni”.(„Egyedül álló nők, akik lájkolták a képemet, macskájuk van, és 23 perce vásárolták meg a Szürke ötven árnyalatát, amúgy pedig feltehetően a norvégiai kalózpártra szavaznának, de nem fognak, mert hiába tervezik, mégsem vándorolnak ki Magyarországról.”)

Vegyük hozzá mindazokat a technológiákat, amelyeket nem vettünk még hozzá. És gondolkodjunk el arról, hogy ki mit tud.

És most egy kicsit gondolkodjunk el ennek tükrében a fegyvertartásról szóló vitáról és a zsarnokságról.

Hol zsarnokság lesz

Van az amerikai filmeknek egy olyan zsánere, amelyben a demokrácia bölcsőjeként számon tartott Egyesült Államok a nem túl távoli jövőben diktatúrává cseperedik, ám maroknyi elszánt szabadságharcos szitává lövi a zsarnokot. (Ami után – tekintve a rendkívül alacsonynak mondható amerikai választási hajlandóságot – azt gyanítom, az ismét szabad polgárok többségét épp annyira nem érdekli az egész, mint azelőtt. Ez persze a happy end után van, amit már nem látunk.)

Legutóbb az új Batman filmben láttam ennek a motívumnak kicsit elnagyolt megjelenítését, de gondolom ezekben az alkotásokban nem az a lényeg, hogy az amerikai politikai gondolkodás rezdüléseire reflektáljanak.

Nos, az ilyen diktatúrák kialakulásának lehetősége (ideértve azt a szorító politikai helyzetet, amelybe a denevérember is került a filmben New York-ban) az alapító atyákat – akik az amerikai alkotmány megszületése felett is bábáskodtak – már a XVIII. század végén is felettébb aggasztotta. Azon törték tehát a fejüket, miképp lehetne évszázadokra biztosítani a köztársaság fennmaradását, és elejét venni a zsarnokságnak az alkotmányba iktatott jogokkal. Sok egyéb mellett a fegyverviseléshez való jog is ebből a megfontolásból került az alaptörvénybe (egészen pontosan az 1791-ben elfogadott második kiegészítésbe). Egyfajta biztosíték ez arra, hogy az amerikai polgárok akár fegyverrel is egy törvénytelen hatalom ellen fordulhassanak.

Szerintem ez szép hagyomány. Valószínűleg nem az alapító atyák tehetnek arról, hogy mostanság tinédzserek lövik halomra osztálytársaikat az iskolákban (vagy egy Batman film alatt). Nincsenek a fejemben statisztikai adatok, de kétlem, hogy például az ötvenes években, amikor fegyverhez jutni bizonyos államokban valószínűleg cseppet sem volt nehezebb, előfordultak volna hasonló esetek az USA-ban. Ezért talán mégsem a szabad fegyverviseléssel lehet itt probléma, hanem egy társadalom mentális állapotával, ami viszont valóban ijesztő folyamatokra enged következtetni.

Lelépni, de hogyan?

Mindezek ellenére kínzó kérdés, hogy a technika fejlődésével nem vált-e némileg okafogyottá az Egyesült Államokban ez a második alkotmánykiegészítés? Hiszen harci helikoptereket mégsem tarthat apuka és anyuka az ágy alatt, márpedig belátható, hogy egy elnyomó államhatalommal szemben ma már nem biztos, hogy egy hatlövetű bármilyen biztosítékot nyújt (de még egy gépkarabély sem). Mondom mindezt annak ellenére, hogy szerintem szép gesztus az állam részéről, ha polgárait felnőtt emberként kezeli, amihez szerintem hozzátartozik a lőfegyverek tartásának engedélyezése is. Mondom ezt annak ellenére, hogy én soha nem tartanék ilyen fegyvert otthon, főként, ha gyerek is van a háznál.

Ám ezzel a logikával is van egy kis gond. Nevezetesen, hogy a XX. század totalitárius rezsimjei alapvetően nem a fegyverek révén valósították meg a mindennapi elnyomást, hanem az információ kontrolljával. Ha a hollywoodi disztópiákat nézzük, az a benyomásunk, hogy ezt az amerikai szórakoztatóipar nem szeretné tudomásul venni. És nem azért, mert nem képes rá, hanem mert e filmek fogyasztóinak nincs olyan történelmi élménye, amellyel el lehetne adni a sztorit. Nincs közvetlen élményük mondjuk arról az elképesztő energiát, pénzt felemésztő és embertömeget mozgató információs rendszerről, amilyet például német precizitással a Stasi működtetett az NDK-ban. (Ha már filmekről esik szó, aki szeretné ezzel nyomasztani magát, és még nem látta volna, mindenképpen nézze meg A mások élete című mozit.)

Ezek a diktatúrák hála az égnek összeomlottak, de épp eltűnésük óta, a nyolcvanas évek végétől evidenciaként jelentjük ki: ma már az információ a pénznél is nagyobb hatalom. Ha ez így van, akkor nem az információval való visszaélés megakadályozása lenne az elsőrendű feladat, ha „a köztársaság” vagy a demokrácia megvédéséről ejtünk szót? Nem ennek alkotmányos garanciáit kellene inkább a legszigorúbban rögzíteni? Mondjuk a terror elleni globális háború úgy tizenkettedik esztendejében?
Nem vagyok alkotmányjogász, nem tudom pontosan hogyan és mit. De az az érzésem, hogy szabadnak mondott országokban a jogrend mindig hagyott az állampolgároknak némi egérutat. Lehetőséget arra, hogy fellépjenek az igazságtalanság, egy esetleges zsarnokság ellen, vagy meglépjenek előle ha nagyon szorít a cipő.

Nos, Batman, mint szabadsághős? Elég speciális a mozgáskultúrája ahhoz, hogy egy térfigyelő kamera azonnal lekapcsolja a járáselemző algoritmussal.
Szóval, ki tud innen eltűnni, ha kell?

Harminchárom nevem volt? Ugyan kérem, már az összeset ismerik.

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok