Kísértet a boltban
Jack Kerouac megtalált öröksége (2.)
Megjelent: Magyar Nemzet, Hétvégi Magazin, 2005. szeptember 10. (30. oldal)
Amikor meghalt, kilencvenegy dollárt találtak bankszámláján. Eltelik majdnem négy évtized, és hagyatéka húszmillió dollárt ér, már egyetlen géppel írt leveléért is dollártízezreket fizetnek. Jack Kerouacból, a beat majdnem elfelejtett írófejedelméből kulturális ikon lett. Szavaiból pedig pénz, nagyon sok pénz – és amitől már életében is irtózott: politika.
Tóth Szabolcs Töhötöm
A floridai Tampa belvárosában szinte intézménynek számít a Wagner, Vaughan & McLaughlin. Egészen a közelmúltig a rangos ügyvédi iroda által elfoglalt háromemeletes irodaház tetején mozdonykürt volt elhelyezve, és a munkatársak minden megnyert perről győzedelmes vonatfüttyel értesítették a city közönségét.
Igaz, a mozdonykürtöt egy felújítás során már leszerelték az épület tetejéről, azonban az iroda a mai napig őriz bizonyos plebejusi kötődéseket, ha nem is abban az értelemben, hogy az ott dolgozó jogászok a legalacsonyabb fizetést húznák a szakmában.
A cég megalapításától, 1967-től fogva kártérítési perekkel foglalkozik, és büszkén hirdeti magáról, hogy szakértelmével és erőforrásaival azok segítségére siet, akiknek máskülönben nem lenne esélyük a bíróságokon a „mély zsebű” biztosítótársaságokkal szemben.
Ez a tevékenység persze nem teljesen önzetlen. Bár az üzemi balesetek, autószerencsétlenségek, kutyaharapások és egyéb kisebb-nagyobb katasztrófák sérültjeitől rendszerint nem kérnek előre semmiféle fizetséget, az esetlegesen megítélt kártérítések összegéből jócskán számíthat jutalékra cég. Ez pedig busás haszonnal kecsegtet, tekintve az amerikai bírósági gyakorlatot, miszerint egy-egy ilyen ügyben dollármilliós összegeket is megállapíthatnak.
Hogy kifizetődő legyen efféle ügyekkel foglalkozni, ahhoz persze elengedhetetlen az a jó szimat, amelyet az erre specializálódott ügyvédek sok évtizedes tapasztalattal szereznek meg, amivel aztán többnyire jól mérik fel, van-e remény arra, hogy sokéves munkájuk után győztesként és gazdagabban kerülnek ki a küzdelemből.
– Amikor valaki ilyen megbízással érkezik hozzám – mondja kérdésemre Bill Wagner, az iroda vezetője és egyik alapítója, aki negyvenöt éve vállal ilyen alapon megbízásokat –, persze nem tudom előre megmondani, hogy melyik fél fog veszíteni, de csak megfelelő mérlegelés után vállalom el az ügyet. Igaz, néha még én is rosszul mérlegelek.
Bill Wagnerrel pár héttel ezelőtt egy tampai toronyház tetején, egy elegáns üzleti klubban költöttem el az ebédet, hogy a Kerouac-hagyatékért folyó per részleteiről faggathassam. A hajléktalan ifj. Paul Blake-et képviseli az ügyben, Jack Kerouac unokaöccsét, aki Jan Kerouac halála után szállt be a perbe, és követeli a Sampas családtól azt, ami, úgy látja, vére szerint őt illetné.
Bill Wagnernek a peren kívül nem sok köze van a Kerouac-hagyatékhoz. Amikor az ügyet megkapta, az interneten kellett megnéznie, ki az a Jack Kerouac. Az Úton-t saját bevallása szerint sosem olvasta.
– Tudom, hogy egy időben nagy durranásnak számított ez a beatgeneráció. De hát abban az időben én keményen dolgoztam, gyereket neveltem, soha nem érintett meg ez az egész – mondja, majd atyai tanácsként hozzáteszi: ha jó könyvet akarok olvasni, vegyem meg a Freakonomicsot! (A könyv jelenleg a New York Times könyves toplistáján tanyázik, Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner közgazdászok munkája, akik Amerika gazdasági gondjairól írnak rendhagyó módon.) Wagner elismerően szól a szerzőpáros elméletéről, miszerint az abortuszok engedélyezése gazdaságilag előnyös Amerika számára, hiszen az így születettek – szól az érvelés – nagy része amúgy is csak a börtönök populációját gazdagítaná.
„A fenébe is, mi hasznom belőle, hogy ebben az országban élek. Most például az új Jazz adómon a zsaruk elkezdtek üvöltözni a járőrkocsiba szerelt rádiójukon. A törvény, a kormány, a rokonok! Menj el, Jack! Kerouac, szűnj már meg!” (1961)
1969 kora őszén egy részeg férfi állt Fred Bryson St. Petersburg-i ügyvéd ajtajában. Ruhája rendezetlen, egy barna papírzacskót szorongatott a hóna alatt, mintha abban lett volna minden tulajdona.
„Jack Kerouacnak hívnak – mondta, és akár egy személyi igazolványt, a zacskóból az Úton egy megtépázott, kemény fedeles példányát húzta elő, amelyen saját fényképe volt látható. – Végrendelkezni akarok.”
Kétségtelen, a kép hasonlított, de az ügyvéd először nem hitte, hogy az akkor már ismert író áll előtte, így megtépázva, alkoholpárában és ennyire elesetten.
Jack Kerouac mindent édesanyjára hagyott, ha az meghalna, mielőtt ő meghal, akkor ifj. Paul Blake-re. Hagyatékát akkor, a Saint Petersburg-i házával együtt, 30 000 dollárra értékelték. Ma az örökség értékét legalább tízmillió, de inkább húszmillió dollárra teszik.
A Tampától harminc kilométernyire fekvő floridai Saint Petersburgot szokás „napfényvárosként” is emlegetni, mivel azzal dicsekedhet, hogy az év 365 napjából 360-on szikrázó napsütésben fürödhetnek az itt lakók. No meg a Mexikói-öböl simogató vizében, hiszen a közelben nem egy kitűnő „beach” található, ideértve a csaknem háborítatlan Fort De Soto parkot, amely természetvédelmi terület, és az idén is az Egyesült Államok legjobb tengerpartjának címét birtokolja.
A ma negyedmilliós, tehetős város a prosperitás, a nyugalom, no és az unalom szigete Floridában.
„Kitűnő hely arra, hogy ide jöjjünk meghalni” – mondogatta Saint Petersburgről Jack Kerouac, aki életének utolsó éveit itt töltötte: beteg édesanyja itt kívánt letelepedni, Kerouac felesége pedig azért erőltette a dolgot, mert örült, hogy végre megszabadulhat Jack lowelli és New York-i ivócimboráitól.
Kerouacnak nemigen fűlött a foga a dologhoz, ideköltözésükkor elbujdokolt, egy reggel, miután egész éjjel ivott, az árokparton találtak rá Tampa mellett. Ezeket a kimaradásokat aztán gyakorta megismételte.
Pedig „St. Pete” első pillantásra egyáltalán nem borzasztó hely: vonzóvá teszi az egész évben meleg, mediterrán klíma, a nem hivalkodó, de mindenhol érezhető jólét, a rend, a tisztaság. Azt sem mondhatnánk, hogy az igényesebbek nem találnának maguknak megfelelő elfoglaltságot: itt pompázik például a világ leggazdagabb Salvador Dalí-gyűjteménye, és itt van Amerika legjobb médiaintézete, a Poynter Institute is tulajdonosával, Amerika egyik legjobb és legkülönösebb független napilapjával, a St. Petersburg Timesszal egyetemben. A fedett sportcsarnokot a sokkal nagyobb lélekszámú Tampa is megirigyelhetné. Az is jellemző, hogy miután Washington megépítette a holokausztmúzeumot, Saint Petersburg is – nem akarván lemaradni a nagyok mögött – létesített egyet, amelynek épülete, valljuk meg, kicsit bizarrnak hat a hotelekkel és a pálmafákkal szegélyezett utcán.
Tény viszont, hogy a város már nagyon korán az amerikai nyugdíjasok kedvelt pihenőhelyévé vált: szemben a Floridai-félsziget másik oldalán lévő Miamival, csendes derűre számíthatnak az itt letelepedők.
„Ez az ifjú házasok és az élőhalottak városa” – gúnyolódott Kerouac, mikor édesanyjával és feleségével 1964-ben a városba költözött. A sors iróniája, hogy öt évvel később magát Kerouacot is St. Petersburgben érte a halál, bár akadnak, akik azt mondják, Jack még ma is a városban bolyong.
„Az egyetlen, amit az emberek igazán el akarnak kerülni, az a magány. És épp ez az egyetlen, ami életüket értékessé teszi.” (1966)
Ezeket az éveket meglehetős magányban töltötte, és már csak árnyéka volt régi önmagának. Richard Hill, aki egy társával, a Miami Herald újságírójával az utolsó interjút vette fel Kerouackal 1969-ben, arról írt a New York Times könyvmellékletében 1988-ban, hogy ez idő tájt az író már senkivel nem találkozott, csak akkor már lebénult édesanyjával és feleségével, Stellával kommunikált, akik együtt éltek vele.
„Kerouac olyan eltökéltséggel utazgatott, hogy egyszerűen nem volt rendjén való itt találni őt. A bejárati ajtót szinte eltakarták a pálmalevelek. A függönyön keresztül láttuk, benn a tévé világít. Az egyik sarokban a székből felkelt egy árnyék, és szembefordult velünk, míg egy másik az ajtóhoz jött. Felesége, Stella jött elénk, aki ekkorra már némileg bizonytalan volt abban, mi is a dolga. »Jack – mondta az árnyéknak –, az újságtól van itt az a férfi meg a barátja, veled akarnak beszélni.« […] Ki sem mozdult otthonról, és világossá lett, miért. […] Leült a karosszékbe, belekortyolt a dekás üvegébe, amit Stella mindig utánatöltött whiskeyvel, akárcsak ha receptre írt orvosságról lenne szó. A whiskeyt sörrel öblítette le. 47 éves volt, de hatvannak nézett ki.”
Kerouac Hilléknek is előadta azt a panaszáradatot, amit egykori barátai, akiket ekkoriban a legváratlanabb időben hívott fel és zaklatott levelekben, már jól ismertek. Hogy a kommunisták elhappolták a beatmozgalmat, és arra használják, hogy megrontsák a fiatalságot. Hogy Allen Ginsberg az eszközükké lett. Hogy a zsidók irányítják az irodalmi életet, és azon vannak, hogy tönkretegyék, mert megírta az igazságot. („Én nem regényeket írok – vágta Hill arcába. – Az igazságot írom meg.”) Meg hogy a görögök, és ekkor oldalpillantást vetett Stellára, mindig olyan ajándékokkal traktálják, amit senki sem akart tőlük.
Szokás persze úgy leírni ezt a késői Kerouacot, hogy már nem tudta, mit beszél. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor úgy vélték korábban, tudták, akkor sem értették igazán.
Azt ugyanis talán nem lehet csupán az alkoholnak és magányának betudni, hogy mélységesen irritálta a hippimozgalom, és küzdött az ellen, hogy ennek atyját lássák benne. Bosszantotta a „popbuddhizmus”, a szerinte Amerika-ellenes békemozgalom, és nem tudta megérteni, hogy a peacnikek Vietnam mellett miért nem vesznek tudomást a Sztálinnál is brutálisabb Mao Ce-tung tömeggyilkosságairól is. Ginsbergéktől elhidegült, világossá vált előtte, hogy számára a beat, a csavargás sosem a New York-i bohémiát jelentette, ő Mark Twain, Walt Whitman és Thomas Wolfe örököseként mindig is a kék galléros, robusztus és életerős Amerikát kereste az utak vándoraiban, a tehervonatokra felkapaszkodott hobók történeteiben, a kocsmák borgőzös félhomályában. Hallotta Amerika dalát, és az irodalmi szalonok nem értették ezt a dalt: rousseau-i vademberként kezelték, akit nemcsak New Yorkban méregettek furcsán, hanem a québeciek is, amikor 1967-ben Fernand Seguin talkshow-jában anyanyelvén adott interjút a kanadai közszolgálati televízióban.
Amikor aztán egy olasz műfordító engedélyt kért tőle, hogy beatantológiájában az ő írásai is helyet kaphassanak, elutasította a kérést. Levelében kifejtette: „Most, hogy mindnyájan középkorúakká leszünk, látom, hogy csak frusztrált, hisztérikus provokatőrökről és feltűnési viszketegsében szenvedőkről van szó, akik csak azzal a viszolygással vannak elfoglalva, amit Amerika és az egyszerű emberek élete iránt éreznek. Ők soha nem írtak az egyszerű emberekről szeretettel, ahogy az magának is feltűnhetett.”
Utánam az özönvíz címmel 1969-ben cikket írt, amelyet előbb a Miami Herald, majd a Chicago Tribune szombati magazinja is megjelentetett. Ebben, bírálva az általa „új baloldalnak” hívott politikai mozgalmat, arra figyelmeztet, hogy a politika kirabolta a „virággyerekeket”, és szolgálatába állította őket. A hagymázas szavak mögött felsejlik valami, amit Kerouac megérzett a valóságshow-k analfabetizmusából, hogy mi következik azután, hogy ez a divat és a lidérces szavakkal ecsetelt politikai törekvés sikerrel jár. Megérzett valamit abból a korból, amelyben hihetetlen munkabírása, precizitása, félelmetes memóriája és módszeres felkészüléssel szerzett műveltsége nem, csupán a szintén hozzá tartozó vad éjszakák, az alkohol és a kábítószer lesz vele kapcsolatban beszédtéma:
„Mert mi van, ha Kropotkin és Bakunyin, e vadiúj kor elidegenedett gyerkőcei nem hisznek a nyugati típusú kapitalizmusban, a magántulajdonban, és teszem azt még az egyén és a családok egyszerű magánéletében sem, vagy Jézusban vagy a tisztesség bármi más érvrendszerében; vagy az oktatásban természetesen, azaz a régi klasszikus tudomány bigotriájában, amely az embert mégiscsak képessé teszi arra, hogy megismerje a másikat, és arra is, hogy lássa, mit művelt a többi ambiciózus vandál és hazug azelőtt; vagy ha semmiféle kormányzásban nem hisznek, csak abban, amit ők ragadhatnak magukhoz? És mi van akkor, ha nem hisznek az írott szóban, ami az egyetlen módja annak, hogy rögzítsük, valójában mi történt? De tényleg, mi van akkor, ha gondoskodni szeretnének arról, hogy Timothy Leary vezérletével senki se tudjon már megcímezni Amerikában egy egyszerű borítékot, vagy egy háztartás költségvetését vezetni, egy csekket kitölteni, arról nem is beszélve, hogy mindez olvasható is legyen?”
De ezt a cikket is félreértették, sokan egy elborult elme gondolatfoszlányait látták benne, vagy még rosszabbat: a cikk megjelenése után néhány neonáci kereste fel Kerouacot otthonában, hogy biztosítsák támogatásukról.
„Megmondtam nekik, pacifista vagyok – mesélte az esetet Hillnek Kerouac –, és hogy fegyvert tartok a másik szobában. Azt is megmondtam nekik, hogy segítettem megvédeni ezt az országot az olyan emberektől, mint ők. Nem sokáig maradtak…”
1969. október 22-én a Washington Post is lehozza az Utánam az özönvízt, a cikk elé írva a lap röviden megjegyzi: „Ez az utolsó írása Jack Kerouacnak, aki tegnap halt meg.”
Az író előző nap hunyt el a St. Petersburg-i Szent Antal Kórházban, néhány utcányira otthonától. A halál oka májzsugor, az alkoholisták klasszikus betegsége volt. Jack Kerouac bankszámláján 91 dollárt találtak.
„A megvilágosodás keresése, hogy rátaláljunk az útra, amelyen átvihetjük a lelkünket a nemlélek túlpartjára, nem
politikai ügy.” (1960)
Mivel édesanyja túlélte az írót, a végrendelet értelmében a még életben lévő, ám súlyosan beteg, elborult elméjű és magatehetetlen Gabrielle-re szállt a Kerouac-hagyaték. (Egyharmad részét a floridai törvények szerint, noha a végrendeletben nem említtetik a neve, felesége, Stella kapta meg).
Ifj. Paul Blake, az unokaöcs, a „direkt vérvonal utolsó cseppje” tehát legfeljebb Gabrielle halála után juthatott volna valamihez. De a most 56 éves ifj. Paul Blake-re örökség helyett nehéz sors várt. 16 évesen elvesztette édesanyját: belehalt abba, hogy férje elhagyta egy másik asszony miatt. Apja három évvel később követte őt a sírba; a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy ő ölte meg az asszonyt, halálra itta magát. Egy évvel később nagybátyja, Jack Kerouac is meghalt. Az egyedül maradt, húszéves Paul megjelent hát a floridai ház küszöbén, hogy nagyanyja oltalmába helyezze magát, ám – Nicosia szerint – Stella nem fogadta be az akkor már lassan férfivá cseperedő fiút.
Amikor Gabrielle meghalt – Nicosia úgy tudja – a két unokát, Jan Kerouacot és ifj. Paul Blake-et nem is értesítik erről: Gabrielle végrendeletében egyikük sem szerepel, hiszen minden Stellára szállt.
Nicosia persze úgy véli, lehetetlen, hogy a családot összetartó és istápoló Mémere ne gondolt volna az unokákra: szerinte minden előre kiterveltetett.
– Sampasék nagyon is jól tudták, hogy a nagymama kincseken ül – mondta kérdésemre.
Ennek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy Kerouac felesége, Stella, aki nem szívelhette Jack általa züllöttnek tartott barátait, és menekült volna férje világából, a hagyatékot az óriási mennyiségű kiadatlan kézirattal, naplókkal együtt évtizedekre lezárta.
Ez sokáig nem is tűnt fel senkinek: Jack Kerouacot a hetvenes és nyolcvanas években, miközben művei világszerte népszerűségre tesznek szert, csaknem elfelejtik Amerikában.
Talán jól jelzi ezt, hogy Francis Ford Coppola még 1968-ban fiatal filmesként vásárolta meg az Úton megfilmesítésének jogát, még mielőtt megrendezte volna a Keresztapát és az Apokalipszis mostot. És csak egy hónappal ezelőtt, 2005. augusztus első napjaiban jelentette be, hogy végre hozzáfog e film elkészítéséhez, amely várhatóan 2007-ben lesz látható a mozikban.
Fél évszázaddal azután, hogy Kerouac regénye megjelent.
Hogy a film a könyvet miképp dolgozza fel, azt előre megmondani persze nem lehet. Mindenesetre a hangsúlyokat jelzi, hogy a forgatókönyvet az a Walter Salles és Jose Riviera írja, akik tavaly Che Guevara: A motoros naplója című filmjükkel ráerősítettek a kubai forradalmár kulturális és politikai értelemben vett visszatérésére: a kicsit a hetvenes éveket idéző, de mégis nagyon XXI. századi béketüntetéseken manapság ismét Che Guevara a sztár, pólókon és jelvényeken a globalizáció, az iraki megszállás és Palesztina szabadságáért „harcol”.
A párhuzam persze adja magát, ha azt vesszük, hogy Che motoros utazása mindössze három évvel azután történt, hogy Kerouac 1949-ben megtette első nagy útját a keleti és a nyugati part között, amiből az Úton született. Csábító lehet tehát Kerouacot egy olyan mitológiába beilleszteni, amelyhez viszont soha sem tartozott, és amelyről már életében meglehetősen lefitymálóan nyilatkozott.
Kétségtelen, a lázadás nagy filmje az, amiben Kerouac a leginkább főszerepet kaphatna, és ezt egykor maga is így látta. Mikor alig egy hónapja a 2004-ben meghalt Marlon Brando hagyatékát elárverezték, kiderült: Kerouac 1958 körül levelet írt Brandónak, amelyben azért könyörgött, hogy a renegát színész vegye meg az On the Road megfilmesítésének jogát. Kerouac ekkor úgy érezte, hamarosan híressé és legfőképpen gazdaggá teszi őt ez a könyv, és azt ajánlotta Brandónak, együtt alakítsák a regény két főszereplőjét: az írót megszemélyesítő Sal Paradise-t Kerouac, a barátjáról, Neal Cassadyről mintázott Dean Moriretyt pedig Brando.
„Na, gyerünk, Marlon, védd magad, és írj!” – noszogatta az író a színészt. Marlon Brando sosem válaszolt Kerouacnak. A megőrzött rövid, géppel írt levél az idén június 30-án, a Brando-árverésen, 33 600 dollárért kelt el.
„Most már soha sem állok meg. Tíz éven belül gazdag leszek, húsz év múlva milliomos, és harminc év múlva nagy amerikai
író.” (1950)
Ifj. Paul Blake is csak később, sokkal később kezdett el érdeklődni az örökség iránt. 1995-ben az után lett felperes a Sampas család ellen folyó perben, hogy Jan Kerouac meghalt, és Gerald Nicosia valóságos háborút indított azért, hogy a Kerouac lány halála ellenére az ügy folytatódjon.
Jan exférje ugyanis, John Lash (ugyanaz a férfi, akivel Jan 15 éves korában Mexikóba szökött) Jan örököse lett, a Kerouac lány halála után megegyezett a Sampas családdal, hogy eláll a további pereskedéstől.
George Tobia, Sampasék korábbi ügyvédje kérdésemre biztosított arról, hogy az egyezség „nem foglalt magában pénzt”.
Mindenesetre a floridai (ahol Jack Kerouac meghalt) és az új-mexikói (ahol Jan Kerouac) bíróságok egymásnak küldözgették az ügyet, mert sokáig azt sem tudták eldönteni, ki jogosult felperesként fellépni: Nicosia, akit „irodalmi ügyvezetőként” vagy Lash, akit tényleges örökösként nevezett meg Jan Kerouac végrendeletében. Amikor a bíróság úgy ítélt, Jan halálával okafogyottá vált a pereskedés, akkor lépett be ifj. Paul Blake új felperesként, akit Nicosia kutatott fel nem kis munkával.
Ifj. Paul Blake az amerikai légierőnél lehúzott évei és sikertelen házassága után, alkoholizmusa következtében egyre nehezebb időket élt. Jómagam a kaliforniai Sacramentóban akartam felkeresni, ahol még két éve is egy autóban lakott. Nem lakókocsiban, hanem egy furgonban. Mire odaértem volna, továbbállt. Kansasban még sikerült telefonon beszélnem vele, miután kinyomoztam a család címét, aki ott befogadta. Végtelenül szelíd hangján megígérte, interjút ad, miután Nicosiával beszéltem. Mire sor került volna az interjúra, Kansasból is eltűnt. Bill Wagner most arról tudósított, Új-Mexikóban bukkant fel, ahol fia él – autóstoppal valahogy eljutott odáig, amikor is rendőrök gyűjtötték be, és lecsukták a hajléktalan férfit. Fia hozta ki a börtönből, és most annak családjánál lakik.
– Vannak ügyek, amelyekből kiszállunk – mondja Wagner. – De ennél az ügynél már eltelt két és fél év, amikor ezt először megtehettem volna. És Paul azt mondta, „te Jóisten, annyira hálás vagyok, Bill, hogy segít nekem ebben”, szóval egyszerűen nem tehetem meg, hogy magára hagyom. Hogy Paul folytatni akarja-e az ügyet? Ó, igen. Persze meglehetősen kevés reményt fűz a sikerhez. Azt mondta, ha nem lehet megnyerni, akkor inkább hagyjuk az egészet, de én nem akarom azt mondani neki, hogy nem lehet megnyerni.
Hogy Bill Wagnert megcsalta-e a szimata, és roszszul mérte fel a helyzetet, amikor ezt a szövevényes ügyet elvállalta, azt az ítélet előtt nem lehet megmondani. De Wagnernek valami ma is azt súgja, ez a per, bár az utóbbi időben nem a felpereseknek áll a zászló, még mindig tartogathat meglepetéseket.
– Folyton csak az jár az eszemben, hogy erre az ügyre idestova egymillió dollárt költöttek Sampasék. Ha olyan átkozottul biztosak a dolgukban, miért fordítottak erre ilyen sok pénzt?
Tavaly újabb fordulat állt elő: most az alperesek léptek ki a perből. John Sampas ugyanis új ügyvédet fogadott Floridában, aki ugyan a pert nem nyerte meg, de „kimenekítette” a családot a bíróságról.
– Ismerem azt az ügyvédet, 600 dolcsi óránként – mondja Bill Wagner.
Az új ügyvéd azzal állt elő, hogy az életben lévő Sampasok akkor is jogosan jutottak örökségükhöz, ha Gabrielle Kerouac végrendelete esetleg hamis volna, hiszen Stella Sampas 1990-es végrendeletének valódiságához nem férhet kétség, márpedig a perelt Sampasok a végrendelet alapján igazgatják a hagyatékot. (Olyan ez, mint amikor valaki lopott autót vásárol: a floridai törvények alapján, bizonyos körülmények fennállása esetén, a kocsit nem lehet kártalanítás nélkül visszavenni a gyanútlan új tulajdonostól.) A bíró tehát kizárta a perből a Sampasokat, amiért az ügy alperes nélkül maradt. Kérdéses azonban, hogy kinek a feladata megtalálni az új alperest. A Sampasok nem tehetik, nekik ehhez az ügyhöz többé semmi közük, Bill Wagner szintén nem választhatja meg saját ellenfelét. A valószínűnek az a megoldás ígérkezik, hogy a helyi jogi egyetem egy tanára fogja képviselni az ügyet Wagner ellenében, diákjainak ekképp biztosítandó majd gyakorlati lehetőséget a bíróságokon. A Kerouac-per pedig tananyag lehet az egyetemi jegyzetekben.
Bill Wagner tehát tovább kutat: afféle magánnyomozóként hivatali archívumokban, régi levelek között akarja megtalálni a bizonyítékát annak, hogy a néhai Stella Sampas, Jack felesége még Kerouac édesanyja halála előtt kimenekítette és letétbe helyezte a Kerouac-hagyaték jó részét. Ha pedig ez sikerülne, amire az ügyvéd szerint van remény, mindent vissza kell venni: Irsay tekercsét, Johnny Depp esőkabátját és a New York-i közkönyvtárnak eladott kéziratokat, mert mindennek egyharmada az Új-Mexikóban csodára váró ifj. Paul Blake-et illeti.
„A világ végső értelme a világ. Viszlát!”
(1956)
Amikor Stella Sampas 1990 februárjában meghalt, mindent testvéreire hagyott, beteljesítve Jack Kerouac félelmét a „hadseregnyi görög rokonról”, akik a Kerouac-hagyatékon osztoznak majd. Annak az évnek a márciusában Jan Kerouac Floridába látogatott, ahol felkereste édesapja utolsó lakhelyét.
A St. Petersburg északi 10. sugárútján álló, betonból emelt kertes ház már a hatvanas években sem számított jómódúnak a környéken. Fehérre pucolt falai, téglával kirakott, oszlopos verandája és az előtte terpeszkedő pálmafák mégis takaros épület benyomását keltik.
Tizenöt éve Jannek itt John Sampas nyitott ajtót, aki Stella halála után a hagyaték igazgatását átvette, és aki rövid időre leutazott St. Petersburgbe megnézni, mit rejt a ház. A falakon még mindig Jack Kerouac festményei voltak kifüggesztve, és mindenhol az író holmijai hevertek. Miután Jant az új házigazda beinvitálta, és körbenézhetett apja házában, John Sampas feltette az udvarias, távozásra felszólító kérdést: „Segíthetek valamiben még?”
Jan Kerouac apja íróasztalát kérte, úgy érezte magát mellette, mint „egy kisfiú apja pilótafülkéjében, ahol végre én ülhettem a műszerfalhoz”.
Sampas a kérést megtagadta. Mint azt a Saint Petersburg Timesnak kifejtette, azért, mert Jan azzal dicsekedett, hogy számtalan esetben adott már el gyanútlan vevőknek olyan íróasztalt, amire azt mondta, apjáé volt, ezek után nem akarta odaadni neki az igazit.
Az íróasztal lehet, hogy megmaradt, más tárgyakon viszont maga Sampas adott túl: hamar ráébredhetett, hogy a Stella által lezárt hagyaték értéke húsz esztendő alatt a semmiből az egekbe szállt.
Hogy Kerouac is oda szállt-e, aligha tudható. Halála után Lowellben, szülővárosában temették el, és Stellával közös sírhelye ma zarándokhellyé vált. „Tisztelte az életet” – áll a szinte mindennap virágokkal és gyakorta sörösüvegekkel megtisztelt sírhelyen.
St. Petersburgben viszont az utóbbi 2-3 évben rebesgetni kezdték, hogy Jack Kerouac még mindig a városban van. Az tény, hogy 1999-ig neve szerepelt a városi telefonkönyvben, és a hívásra a készülék is kicsöngött, bár a telefont senki sem vette fel.
Ma a város legnevesebb könyvesboltjában arról beszélnek, Kerouac szelleme éjszakánként a polcok közt bolyong. Az 1933-ban alapított Haslam könyváruházban, ahol pár hete magam is Kerouac nyomait kutattam, úgy emlékeznek Kerouacra, mint aki gyakorta bejött a boltba és átrendezte a könyvespolcokat: a hiú író a kisebb elismerést jelentő alsó sorokba kihelyezett munkáit a legnépszerűbb könyveknek fenntartott, szemmagasságban lévő sorokba pakolta át. A könyvesbolt alkalmazottai a gyakori látogatás után bosszankodva állították vissza az eredeti sorrendet.
A helyi televíziós csatorna kíséretében nemrégiben szellemvadászok érkeztek a boltba. A szellemvadászok megállapították: éjszakánként középkorú, fekete-ősz hajú férfi sétál a polcok között, a kérdésekre nem válaszol, és leginkább azzal foglalatoskodik, hogy könyveit ledobálja a polcokról. Erősen hasonlít Jack Kerouacra. A bolt alkalmazottai pedig reggelente sokszor találtak az éjszaka folyamán rejtélyes módon a polcokról leesett Kerouac-könyveket a padlón.
Az efféle történetek persze még lendíthetnek kicsit az üzleten. De tudni kell, hogy az amerikai könyvpiacon a Borders vagy a Barnes’n Noble, azaz a nagy könyváruházláncoké a jövő. A Haslam-féle családi könyvesboltoknak, de talán a híres friscói Citylightsnak is leáldozott.
Ahogy a régi Amerikának is, amiről még Kerouac írt olyan nagy szeretettel. Igaz, Jack Kerouac könyvei ma minden amerikai könyvesboltban, a nagy áruházláncokban is, a szemmagasságban lévő polcokon találhatóak, anélkül hogy bárki átrendezné őket nappal vagy az éjszaka során.
Ma Saint Petersburgben a 10. sugárút 5169. szám alatt nem lakik senki. Az előkertben és a verandán száraz leveleket visz a szél. Amikor az ajtó elé lépek, egy kis sárga cetlire leszek figyelmes. A kilincs alá tűzött nyomtatott lap egy túlbuzgó helyi keresztény gyülekezet térítő sorait tartalmazza, amely szerint percenként 83 lélek távozik Krisztus nélkül a másvilágra. „Az élő lélek felbecsülhetetlen, értéke kimondhatatlan, láthatatlan és halhatatlan, és többet ér a tiszta aranynál is” – figyelmeztet a szórólap.
Én mégis mintha láttam volna megmozdulni valamit a lefüggönyözött ablakok mögött. Valakit a szobákban bolyongani, akinek szelleme egyesek fejében épp most változik hidegen csengő arannyá.
Útvesztők – Jack Kerouac megtalált öröksége (1.) – Az írás első része
