Mai hír, hogy Lawrence Ferlinghetti amerikai költő nem fogadja el a Janus Pannonius-fődíjat, és a vele járó 50.000 eurót. A díjat a Magyar PEN Club ítéli oda „olyan szerzőnek, akinek költői életműve illeszkedik az európai kultúra főáramába”.
Lawrence Ferlinghetti amerikai költő így tiltakozik a szerinte a szabadságjogokat lábbal tipró magyar kormány politikája ellen. (Mert hogy ebben az 50.000 euróban a magyar állam pénze is benne van.)
Nem tudom, hogyan megy ilyenkor egy díj odaítélése (írtam már, hogy Magyarországon túlzottan belebonyolódunk ezekbe az állami díjakba), de ha én lennék a Magyar PEN Club elnöke, lehet, megpróbáltam volna tájékozódni arról, hogy a díjamat egyáltalán hajlandó lesz-e átvenni az, akire szeretném rátukmálni. Lawrence Ferlinghetti neve mellett a Wikipedia szócikkében (ez valószínűleg a Magyar PEN Club számára is elérhető forrás) nem csak az áll , hogy költő, hanem az is, hogy „liberális aktivista”. Ez legalábbis talán elgondolkoztathatta volna a döntnököket, hogy a mostanság igencsak felfokozott és külföldre exportált politikai csetepatéban háborúban érdemes-e kitenni egy először odaítélt díj reputációját ilyen veszedelemnek.
Elképzelhető persze, hogy a szervezet elnöke, Szőcs Géza, a PEN Club ülésein sem tett mást, mint ami az ilyen bizottságokban kulturális államtitkárként is kedvenc foglalatossága volt: aludt.
De akkor itt félbe is szakítanám magam, mivel az Első leütés nem politikai blog.
Ferlinghetti munkásságát sem fogom méltatni vagy lehúzni (hogy is jönnék ahhoz). Mindenesetre nem tartozik kedvenceim közé, és elsősorban nem a politikai küzdőtéren kifejtett aktivitása okán. E.E. Cummingst például – akit nagyobb költőnek tartanak, de nekem valahogy épp oly módon befogadhatatlan, mint Ferlinghetti (igen, konzervatív vagyok és provinciális) – sem azért nem tudom értékelni, mert Mussolini házi költőjének és ideológusának szegődött a II. Világháború alatt, és csak azért úszta meg a hazaárulás miatti felelősségre vonást, mert bolondnak nyilvánították.
Szóval, ha már reflektorfénybe került Ferlinghetti neve, nekem elsősorban a San Franciso-i City Lights független könyvesbolt ugrik be, amelyet 1953-ban ő alapított, és amely csakhamar a beat mozgalom íróinak amolyan törzshelyévé vált. Mármint ha épp a nyugati parton és nem New York-ban múlatták az időt. (Ferlinghettit nem szokás egyébként hozzájuk sorolni.)
Ami pedig a beat irodalmat illeti, jó apropónak tűnik, hogy itt (is) közzétegyem egy régi-régi és hosszú-hosszú cikkemet, amely szép emlékekhez kötődik. És egyben főhajtás a beat írók előtt.
A könyvemben óvakodtam attól, hogy saját cikkeimet hozzam fel jó vagy rossz példaként az újságírás gyakorlatáról. Az ember nyilván elfogult a saját munkáját illetően. De talán itt a blogon mégis csak helye van – még akkor is, ha nem éppen blogbarát, mert hogy elég hosszú. Szó van benne Ferlinghettiről, de legfőképpen Jack Kerouacról. Aki viszont nagyon nem volt liberális aktivista, de mielőtt még valamilyen díjra felterjesztenék, szeretném itt rögzíteni, hogy már évtizedekkel ezelőtt meghalt.
Hogy a megjelenés után miképpen folytatódott a megírt történet, nem tudom. Nem követtem a Kerouac-hagyatékért küzdő örökösök sorsát. Én így utazgattam Amerikában, olykor Kerouac nyomában, és ez utólag – persze csak nekem – fontosabb, mint Lawrence Ferlinghetti és a San Francisco-i City Lights.
Útvesztők – Jack Kerouac megtalált öröksége (1.) – Az írás első része
Kísértet a boltban – Jack Kerouac megtalált öröksége (2.) – Az írás második része
