Vegyünk egy nagy dobozt. Benne párezer negatívval. Úgy négyszáz dollárért – egy aukciós házban. Fogjunk gyanút, hogy valami egészen különlegesre bukkantunk. Hajtsuk fel még azokat a dobozokat is, amelyeket ugyanannak az idős hölgynek a tulajdonából árvereztek el. Pakoljuk tele a padlást most már az így megszerzett százezer fotót tartalmazó ládákkal (negatívok, printek és még előhívatlan filmtekercsek). Majd felejtsük el egy időre az egészet.
Majd fogjunk megint gyanút. Tegyünk fel pár képet szerzeményünkből a Flickr fotómegosztó-oldalra. És álmélkodjunk azon, hogy egyre több hozzászóló szerint kincsre bukkantunk.
Indítsuk el az ismeretlen fotóst a világhírnév felé: kiállítások az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban, Dániában és Norvégiában, és most itt Magyarországon, Budapesten, a Mai Manó Ház tárlatán.
Mi ez a kincs?
Szóval, valami hasonló történt John Malooffal Chicagóban, aki 2007-ben épp készülő, építészeti tárgyú könyvéhez keresgélt archív felvételeket. A szerencsés napon egy helyi aukciós házban.
Vagy inkább, mondjuk így, ez történt Vivian Maierrel. Illetve történt volna, hiszen két évvel azelőtt, hogy a világ megismerte volna nevét, 83 éves korában, 2009-ben meghalt. A kincs, amire a korábban ingatlanügynökként dolgozó Maloof bukkant, Maier kisasszony raktárhelyiségéből került elő. (A Chicago Magazine-nak a tulajdonos életét feldolgozó cikke szerint a megszólításhoz Miss Maier ragaszkodott: “Maier kisasszony. És büszke vagyok rá.” javította ki az őt asszonyomnak szólítókat).
És hogy mi ez a kincs?
Ami egyedül most Maloof birtokában van, az több mint fél tucatnyi fényképezőgép, több mint száz nyolcmilliméteres filmtekercs, 3000 kinagyított kép, 2000 tekercs előhívatlan film, 100.000 negatív.
Amit eddig John Maloof a nyilvánosság elé tárt, az lélegzetelállító. (Én is Maloof blogján akadtam rá először Maier képeire, pár hónappal ezelőtt, amikor ehhez a poszthoz keresgéltem háttéranyagot.) Az utcai fotográfia gyöngyszemei főként az ötvenes-hatvanas évek Chicagójából. Portrék, zsánerek, valódi mestermunkák. Egyesek Vivian Maier művészetét máris a legnagyobb utcai fotográfusokkal, pl. Henri Cartier-Bressonnal egy lapon említik. (Nem áradozok róluk inkább, lehet nézegetni képeket itt – a Portfolios fülre kattintva – és itt. Én is innen linkelek át képeket ehhez a bejegyzéshez.)
John Maloof – aki korábban semmit sem tudott az utcai fotográfia művészetéről – közlése szerint a hölgy kilétét csak lassan, lépésről lépésre tudta megállapítani. Az első nyom egy fotólabor borítékja volt, amely az egyik doboz mélyén rejtőzött, rajta az előhívást megrendelő neve: Vivian Maier. Maloof 2009 áprilisában akadt rá, beütötte a Google-ba a nevet: a kereső a Chicago Tribune halálhírét dobta ki. A hozzátartozók által elhelyezett közlemény szerint Miss Maier pár nappal korábban elhunyt. A hírben többek között ez állt: “Rendkívüli filmkritikus és fotográfus.”
Kár, hogy haláláig senki sem hallott sem filmkritikáiról, sem felvételeiről.
Vivian Maier rejtélyes élete
Viszont megvolt a nyom, amin el lehetett indulni. Kiderült, Vivian Maier évtizedeken át Chicagóban élt, és különféle családoknál vállalt gyermekfelügyelői állást. És közben fotózott. Szakadatlanul és rengeteget. A családok, ahol egykor alkalmazásban volt, mind magának való, egyedülálló, és különös hölgyként írták le, aki furcsa és elnyűtt ruhákban járt. “Olyan volt, mint Mary Poppins” – emlékezett vissza rá a Chicago Magazine hasábjain a közlés idején már 54 éves Lane Gensburg, akit születésétől kezdve dadusként nevelt.
Vivian Maier – akinek édesanyja francia volt, édesapja osztrák, és aki bár New York-ban született, fiatal korában évekig Franciaországban élt – magát franciának vallotta, és ismerői szerint az angolt is francia akcentussal beszélte. Mindenről, a politikáról is, határozott véleménye volt, olykor túl határozott is: a gyerekekkel mindig kedvesen bánt, de a taxisofőrökkel például durván beszélt (élete végéig nem tanult meg autót vezetni), és a szomszédokat sem kímélte. A családoknál pedig azért vállalt munkát, mert máshoz nemigen értett.
A fotózáson kívül.
Ha felnőttek a gyerekek, átköltözött egy újabb családhoz. Egyre több dobozzal. “El kell mondanom, hogy az [egész] életemmel érkezem, az életem pedig dobozokban van” – figyelmeztette 1987-ben az őt alkalmazni készülő újabb családot. Miután közölték vele, hogy ez nem probléma, kétszáz dobozzal jelent meg. A következő helyen még többel. A visszaemlékezők szerint nem csak a fotóitól nem tudott megválni, de az olvasott újságcikkektől sem: gondosan mappába rendezgette a lapokat, újságkivágatokat, amelyek elolvasására aztán sosem talált időt. (Ez ismerős.)
Ami a legfurcsább: soha egyetlen képet nem adott el, de nem is nagyon mutatta meg ezeket senkinek. Illetve a gyerekekről készült képeket pénzért felkínálta a családoknak. Pedig fotózott majdnem mindig és mindenhol. Főként Chicagóban, de egy családi örökségnek köszönhetően sokat utazott (ilyenkor senkivel nem közölte, hova megy), és eljutott Egyiptomba, Bangkokba, Olaszországba és az Egyesült Államok Chicagótól távolabb eső városaiba is.
Mindeközben magnószalagra interjúkat is készített: a gyerekekkel, szülőkkel, utcai emberekkel. Mert az utcán érezte magát igazán otthon, még inkább a szegények és kiszolgáltatottak között. A visszaemlékezések említik: idősebb korában azért féltették, mert még ekkor is Chicago legveszélyesebb környékeit járta, hajléktalanokkal beszélgetett, útbaigazította őket, hol találhatnak épp meleg szállást, a szívén viselte sorsukat.
Csekkek a dobozban
A róla szóló cikkeket olvasva az embernek az a benyomása támad, mintha George Orwell életfelfogása, az elesettekhez való szinte már szenvedélyes kötődése bukkanna fel Miss Maier életútjában. (A brit író egy időben szükségszállásokon élt, hogy a nincstelenek életét dokumentálhassa, a legszegényebbek szenvedéseit a nyilvánosság elé tárhassa.) Csakhogy Orwell nem csak szenvedélyesen írt, hanem szenvedélyesen publikált, vitatkozott, és küzdött a közéletben is.
De itt van Vivian Maier, itt van egy fotóriporter, akinek munkássága felbecsülhetetlen – és mégis, semmit sem akart közölni. Soha, sehol, senkinek.
Egyébiránt magát is szegény embernek tartotta. Vagyis inkább, úgy tűnik, nemigen érdekelte a pénz. A képeket megtaláló Maloof a dobozokban részvényekre, beváltatlan adóvisszatérítési csekkekre bukkant, olykor ezer dolláros névértékben.
Is itt jön még egy csavar: a fotókat tartalmazó dobozok, Maier kisasszony fizetési hátralékai miatt kerültek a raktárhelységből árverezésre. Talán halála előtt már nem volt beszámítható, nem tudta mi történik körülötte. Talán történt valami, ami miatt a több száz doboz, amelyben egész élete benne volt, számára hirtelen értéktelenné vált.
***
Ebből a titokban tartott, majdnem elveszett kincsből láthatunk most (november 25-ig) ötven nyomatot a Mai Manóban, a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett kiállításon.
