Kezdőlap Blog Oldal 3

Félúton

0

Van, hogy az ember elképzeli, elvisz egy lányt a moziba, és következik majd egy óra negyven perc szabadságesszencia, benzedrine-en és négy keréken. Meg “úton lenni az élet” érzés. Aztán kiderül, tökmindegy, mit képzel el ez az ember otthonról, megérkezni a halál.

Mármint a moziba. Illetve főleg kijönni onnan, ha a filmnek végre vége van. De hogy is lehetne olyan könyvet megfilmesíteni, mint Kerouac beat bibliáját, az Útont?

Izgalmasnak szánt jelenet a filmből. Valahogy nem indul be

Története a könyvnek tulajdonképpen nincs. Jellemek vannak, karakterek, lüktetés, mozgás, színek és ritmus mindenek felett. Leginkább a nyelvben, a képekben. Az Úton  talán nem is regény, inkább költemény: nem véletlen, hogy Jack Kerouac egyetlen papírtekercsre írta, hogy ne kelljen még addig sem megállnia a gépelésben, amíg papírt cserél.

Vándorlás az amerikai napon, az amerikai éjszakában, megmerítkezés valami újra felfedezett ősforrásban, amiből aztán egy egész generáció születik majd, meg a rock’n roll.

De sejthettem volna, hogy ebből sehogy sem lehet film.

Pedig Kerouac már életében erről álmodozott, a főszerepet Marlon Brandónak szánta, de úgy tűnik, Hollywoodban még akkoriban jobban értettek ahhoz, hogy mit visel el a filmvászon, és mit nem.

Így most ahelyett, hogy miképpen szeltem át egykoron az Egyesült Államokat keresztül és kasul, fel és alá Kerouac örököseinek nyomában, szóval a kínosan rossz és vontatottan hosszú film után másról beszélgettem.

 

De hogyan jutottunk idáig? Hogyan jutottunk Dean Moriarty-től (valódi nevén Neal Cassidy) – aki olyasvalaki lehetett az amerikai beatben, mint Dixie a magyar punkban: nem sok maradt utána, legalábbis leírva, mégis mindenki őt idézte –, a fékezhetetlen lóerőktől és az ötvenes évek szabadságmámorától a  mélygarázsos bevásárlóközpontig, amelyben ez a film otthon érzi magát?

Hiába gondolunk Dean Moriartyre (ahogy Kerouac regénye zárómondatában gondol rá), Dean Moriartyre, aki saját bevallása szerint életének egyharmad részét a billiárdteremben, egyharmad részét sitten, a fennmaradó harmadát meg közkönyvátrakban töltötte, sehogy sem leljük őt Walter Salles mozijában.

És nem a színészekkel van baj. Talán nem is a forgatókönyvvel. Hanem a lelkiséggel. Ami teljességgel hiányzik a filmből. Azzal van baj, hogy azok, akik egykoron a könyvön nőttek fel, annyira felnőttek, hogy már le sem ér a lábuk a földre. A 35. emeleti manhatteni reklámirodájukból. Arra a földre, ahonnan Jack Kerouac pénztelenségében, de éppenséggel szent szerelemben szedegette a királydekkeket az utcán, hogy legyen mit szívnia, miközben ír. Arról a 35. emeletről, ahol megtervezik, mikor érkezett el az idő, hogy a mítoszból legyen egy kis pénz, és termékpromóció.

A film szépen bemutatja a beat kulisszáit. Hosszú egyenes út a sivatagban, többnyire kétségbeesett szeretkezés kettesben, hármasban, ágyon földön, autóban. Alkohol, kábítószer, füst. Rengeteg füst. Tájak. Utcák. Városok.

Csak valahogy a lényeg veszik el. Például Jack Kerouac. Vagyis a főhős: Sal Paradise. A katolikus kanuck,  aki élete végéig próbálta feloldani keresztény lelkiismerete és az életet habzsoló természete közötti feszültséget. Többnyire buddhizmussal, de leginkább alkohollal.

Tényleg, aki nem tud semmit az íróról, mit kezd az anyjával váltott francia szavakkal? Honnan tudja majd, hogy Kerouacnak nem, vagy nem teljesen anyanyelve az angol, mert francia ajkú amerikaiként, kanuckként született a Boston melletti Lowellben? Hogy valójában hontalan és mégis mindenhol otthon van.

Jack Kerouac az életben sok tízezer mérföldet megtett Amerikában, mégsem jutott soha sehonnan sehova. Édesanyja mellett halt meg Flodidában. Persze, az alkohol vitte el.

De közben mégis felnőtt. Férfivá lett. Az álmai a lowell-i kamaszé maradtak (megejtően zűrzavaros és gyönyörű könyve, a Dr Sax gyerekkori álmaiból született, amelyeket már akkor is akkurátusan leírt), az élete zátonyra futott, de átesett azon a beavatáson…

… azon, amelyen manapság, úgy tűnik, egyre kevesebben.

A film a  szórakoztatóipar terméke, így beavatás nincs. Jack Kerouac a vásznon kisfiú marad.

Capote könyvéről hidegvérrel

1959. november 15. reggele: Herbert Cuttler és felesége, 16 éves lányuk és 15 éves fiúk halott. A Cuttler-családdal a Kansas állambeli Holcomban lévő otthonukban végeztek – hidegvérrel. A néhány hét múlva letartóztatott két rablógyilkos, Richard “Dick” Hickock és Perry Edward Smith zsákmánya ötven dollár volt.

Bár az amerikai országos sajtóban a brutális gyilkosság nem kapott kitüntetett figyelmet, az eset sajtótörténetet írt. Ezt az értelmetlen kegyetlenkedést dolgozta fel a New York-ból a helyszínre utazó Truman Capote közismert… mijében is?

A kérdést nem könnyű eldönteni, hogy minek is nevezzük a Hidegvérrel című munkáját. Talán a Wall Street Journal pár héttel ezelőtt megjelent cikke hozhat némi újdonságot az évtizedek óta folyó vitában. (Én a cikk hatására újraolvastam a könyvet. Érdekelt ez a vita – első kézből.)

A két gyilkos képe Capote 1966-os könyvéből

A KBI iratai

Maga Capote tényregénynek (nonfiction novel) nevezi könyvét, de sokan évtizedekkel később sem biztosak abban, hogy ez elvégzett munkát újságírásnak vagy regényírásnak tekintsék.

Márpedig az elvégzett munka hatalmas: Capote asszisztensével (gyerekkori barátjával) utazott a helyszínre a gyilkosságokat követően, és – elnyerve a nyomozást irányító felügyelő, valamint a helyiek bizalmát – már a kezdeti időszakban fáradhatatlan gyűjtőmunkát végzett. (A New Yorker magazinban, amelytől a megbízást a riportra kapta, a bűnügyről több cikke is megjelent a könyv közreadásáig). Később pedig, amikor a tetteseket elkapták, Hickockkal és Smith-szel többször találkozott és beszélgetett a börtönben, sorsukat végigkísérte egészen kivégzésükig. (Elutasított fellebbezések sorozata után a két rablógyilkost 1965 áprilisában akasztották fel.)

A Hidegvérrel végül 1966-ban jelent meg. Capote a történet feldolgozásához mintegy 8000 oldalnyi jegyzetet készített, könyvét interjúkra, hivatalos iratokra, saját megfigyeléseire alapozta.
A vállalkozással kapcsolatban három nagy kérdés van napirenden a mai napig:

  • Hogyan fért hozzá Capote olyan forrásokhoz, amelyekhez akkoriban az ügyön dolgozó riporterek nem férhettek hozzá. (Pl. a meggyilkolt tinédzser leány naplójához, amelyből könyvében idéz is.)
  • Mennyire pontosan adják vissza a könyvben leírtak a valóságot?
  • Riporteri munkának tekinthető-e a Hidegvérrel?

A Wall Street Journal február elején közölt cikkében újabban felmerült adatok tükrében igyekszik mindhárom kérdésre válaszolni.

Az újabban felmerült adatok azokat a rendőrségi iratokat jelentik, amelyeket az ügyön dolgozó segédnyomozó, Harold Nye nyugdíjazása után hazavitt a gyilkosságokat egykor felgöngyölítő kansasi nyomozóirodából (Kansas Bureau of Investigation – KBI). Az azóta elhunyt nyomozó fia – aki most pénzzé kívánja tenni az iratokat, és ezért a titkait féltő KBI-vel pereskedik – betekintést engedett az amerikai lapnak a dossziékba.

Amelyekből kiderült hogy…

A nyomozó

Nem véletlenül lett a könyv hőse ifj. Alvin Dewey, az ügy fiatal vezető nyomozója. (Ahogy a Wall Street Journal fogalmaz: “a leghíresebb kansasi bűnüldöző Wyatt Earp óta”.) Nagyon leegyszerűsítve: az író Alvin Dewey rendkívüli szolgálataiért cserében (a nyomozó nem csupán a rendőrségi iratokba engedett betekintést Capote-nak, hanem még a helyieket is meggyőzte, hogy nyilatkozzanak a New York-i újságírónak) már idejekorán eldöntötte, hogy a nyomozó lesz könyvének hőse. Még akkor is, ha a tények nem, vagy nem mindig támasztották alá azt, amit Dewey szerepéről írt.

Truman Capote (középen, balra) ifj. Alvin Dewey nyomozóval (középen, jobbra). Egy hős születése

 

Tovább árnyalja a képet, hogy most az is kiderült, Capote a filmjogok értékesítésénél megkövetelte a Columbia Pictures-től, hogy a nyomozó feleségét a filmnél tanácsadóként alkalmazzák. Egyrészt ugye egy odaadó feleség mindent megtesz azért, hogy férjét szép színekben őrizze meg az utókor, másrészt a kikötött tanácsadói díj feltűnően nagylelkű.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy az ügy szereplőinek később adott interjúi szerint Capote meglehetősen éreztette könyvében, ki lopta be magát a szívébe és ki nem. Ha így van, nem túl nemes gesztus a nem együttműködő tisztviselőkön imigyen bosszút állni. Bár le kell szögeznünk azt is: az újságíró nagyon gyakran koldul az információkért, és az adott helyzetben próbál meg együttműködést kialakítani forrásaival. Amikor arról beszélünk, etikusan járt-e el Capote Dewey-val, illetve felmagasztalását olykor a tényekkel szemben is miképp ítéljük meg, azt a kérdést is fel kell tennünk: milyen más módon vagy kitől mástól tudta volna megszerezni ezeket az információkat Capote, mint a karrierjét építő vezető nyomozótól?

Kitalációk

A Wall Street Journal szerint a könyv két fejezete is jelentősen eltér attól, ami valójában történt. Az egyik ilyen fejezet teljes kitaláció. Ez a fejezet arról szól, hogy miután egy börtöntipp alapján a két elkövető képbe kerül a KBI-nél, Dewey azonnal nyomozót küld ismert lakcímükre, hogy ezt a szálat felderítsék. A valóságban azonban erre csak napokkal később kerül sor, mert Dewey nem hisz annak az ölébe pottyant információnak, amelynek köszönhetően végül is a gyilkosokat december végén sikerül letartóztatni Las Vegasban. (“Nem ők voltak” – mondta azon a reggelen, amikor az információ befutott, de ez a mondat nem szerepel a könyvben, pedig az ítéletet kiharcoló, ma már 81 éves ügyész határozottan állítja a Wall Street Journalnek, hogy a mondat elhangzott.)

Újraolvasva az említett fejezetet, azt kell mondjam, feszes, izgalmas és szellemes rész, kár hogy nem igaz belőle semmi. Legfőképp azért kár, mert az olvasóban az a kényelmetlen érzet támadhat, hogy esetleg a többi fejezetből sem minden.

Regény, tényregény, riportkönyv?

Mindezek tükrében adódik a kérdés, mi is a Hidegvérrel? Harold Nye, az iratokat hazamentő segédnyomozó többször is fikciónak nevezte a könyvet, egy 1997-ben Capote-ról szóló könyvben pedig hangsúlyozta, hogy a Hidegvérrel nem tényszerű. Ezt egyébként az évek során már többen komolyan felvetették, úgyhogy sok újdonság nincs ebben a vádban. Az előkerült dokumentumok azonban rávilágítanak Capote munkamódszerére és arra is, hogy esetleg hol nem tényszerű még a tényregény.

Capote egyébként e meghatározásra nagyon büszke volt. Szerinte ezt a műfajt ő találta fel, és nem csak az óriási munkáért, hanem zseniális ötletéért is megilleti az elismerés. Talán 1966-ban még nem gondolt bele abba, hogy az elnevezést később egy-két kutató kevésbé új műfajnak, mint inkább az arra tett kísérletnek tekinti majd, hogy Truman Capote-nek a tényekkel, forrásokkal ne kelljen maradéktalanul elszámolnia olvasói előtt.

Ám, és erre a Wall Street Journal cikke is figyelmeztet, ne legyünk igazságtalanok Capote munkájával kapcsolatban. Hogy külön műfajt alkotott volna a szerző, az valóban túlzás. De olyan írói technikát alkalmazott, amely az újságírásban akkoriban újszerűnek tűnt. Hihetetlen munkával, rengeteg interjúval rekonstruálta nem csak az eseményeket, hanem lehetőleg azokat a részleteket is, amelyekkel regényszerűen, az olvasót az események sodrába helyezve írhatta meg ennek a rémálomnak a történetét, odáig bezáróan, hogy mit észleltek, mi játszódott le a gyilkosok elméjében tettük előtt és után. Pont ezek a részletek azok – pl. hogy milyen illatot érzett egy szereplő, mi villant át az agyán – amelyek lebilincselik az olvasót, és pont ezek azok, amelyek miatt kétség merül fel bennünk: honnan tudja ezt Capote?

A valós események ilyetén való irodalmi rekonstrukciója később az “új újságírás” bajnokainak kedvenc módszere lett – amiért sok kritika érte őket is. Ám Capote tényregénye egyben valóban kísérleti terep. Talán a kísérlet autentikusabb és hihetőbb lett volna, hogyha – ahogy ez ma is szokás – bőségesen ellátja írását jegyzetekkel, amelyekben feltünteti forrásait is.

De az az újságíró vesse rá az első követ, aki dolgozott már fel több évi munkával hasonlóan skrupulus módon egy gyilkossági ügyet.

Az ember, aki ott sem volt

Itt a bejegyzés végén érdemes megemlíteni, hogy hasonló vita folyt egy nemrégiben magyarul is megjelent könyv apropóján Ryszard Kapuścińskiról. A világutazó lengyel újságíróról – akit kelet-európaiként párhuzamba szoktak állítani az amerikai új újságírással – Artur Domoslawski írt igen alapos életrajzot (ő is rengeteget utazott könyvéhez, a különféle helyszíneken próbálta kibogozni a valóságot és elválasztani a fikciótól). Ebből a munkából kiderül, hogy Kapuściński számos esetben közölt fiktív interjút, talált ki fiktív beszélgetést, vagy számolt be olyan helyszínről, ahol ott sem volt.

Nem vállalkoznék itt összehasonlításra, de számomra úgy tűnik, Kapuściński sokszor szabadabban bánt a tényekkel, mint Truman Capote tényregényében. (Ez persze csak megérzés, nem valami kutatómunkán alapuló összegzés.)

De mi is a tanulság mindebből? A Capote által – ha nem is feltalált – de kísérleti úton fejlesztett újságírói módszer kincs, munkája példaértékű. Csakhogy ha valaki esetleg erre az útra lép munkája során, tartsa szem előtt, hogy a kor követelményei – leginkább, ami a források kezelését és feltüntetését illeti – megváltoztak, vagy legalábbis sokat finomodtak azóta. És mindig tartsa szem előtt azokat az intelmeket a fikció és az újságírás közti különbségről is, amelyeket ide már korábban belinkeltem.

Persze másban is változtak az idők. A sajtótisztek és PR-sok korában melyik amerikai vagy éppen magyar kisváros az, ahol ma egy bűntényt követően a riporterrel az ügy nyomozója akár csak pár percre leülne beszélgetni?

Batman járása

A minap hátborzongató cikket olvastam. Arról szólt, komoly és sikeres kutatások folynak, hogy embereket videokamerák felvételeiről járásuk alapján azonosíthassanak. Ez azt jelentené, hogy akinek a csak rá jellemző sétafikálásáról a számítógép már tárolja az azonosításhoz szükséges információkat, bármilyen kamera előtt halad el, a komputer pillanatok alatt és automatikusan azonosíthatja – ha vödröt húz a fejére, akkor is.

Márk evangéliumában van egy csodálatos mondat, amelyet az a vak ember mond, akit Jézus meggyógyított Betszaidában. Az újra látó ezt mondja: “Embereket látok, olyan, mintha a fák járkálnának.” (A földet és eget összekötő ember teljessége tárul fel.) Northop Frye kanadai irodalomtudósnak volt egy kifejezése, amit a szent kiforgatásával létrejött képekre alkalmazott: démoni paródia. Az én démoni paródiám az, hogy járkáló embereket látok, akikre rá lesz ragasztva a nevük, lakcímük és az adószámuk.

Nyilván a technológiának örülhetnek majd a terrorelhárítók, és én megértem az ő örömüket, de ettől én még nem leszek boldog.

Vegyük mindehhez hozzá a ma már igencsak hétköznapinak számító arcfelismerő algoritmusokat. Azt a tényt, hogy a városokban már lassan több a térfigyelő kamera, mint amennyit Orwell az 1984 megírása során elképzelt.

Cellák és információk

Vagy vegyük azokat a jogszabályokat, amelyek a telefontársaságokat arra kötelezik, hogy mobiljaink cellainformációit, híváslistáit eltárolják. Nem csak azokét, akik úgymond a bűnüldöző szervek látókörébe kerültek, és az adatrögzítésre ezért esetükben a bíróság engedélyt adott. Nem. Mindenkiét. Nemrégiben egy német politikus href=”http://www.zeit.de/datenschutz/malte-spitz-vorratsdaten”>térképanimáción mutatta meg, milyen adatokat rögzített róla hat hónap alatt mobilszolgáltatója. A térkép megtekintése katartikus élmény.

Vegyük mindehhez hozzá azokat az információkat, amelyeket mi magunk osztunk meg magunkról, önként és dalolva. A Facebookon például. Ahol ezek az információk az új Graph Search-csel már a földi halandó számára is kereshetővé válnak. (Megadni azt a keresési feltételt, hogy “egyedülálló lányok, akik kedvelik a fotóimat” valóban jó szórakozás lehet, de sajnos vannak “odakinn” nagyobb fantáziával megáldott emberek, akik ennél kicsit durvább listákat fognak felépíteni.)

Vagy azokat az információkat, amelyeket mit sem sejtve osztunk meg. Azzal például, hogy könyvet vásárolunk az Amazonon. Újságra fizetünk elő. Vagy a Google keresőszolgáltatását használjuk.

És vegyük mindehhez hozzá, hogy a komputerek számító- és tárolókapacitása milyen elképesztő mértékben nőtt meg. Hogy ma már milyen olcsó és hatékony óriási adatbázisokat felépíteni, és ezeket az adatokat szépen “összeeengedni”.(“Egyedül álló nők, akik lájkolták a képemet, macskájuk van, és 23 perce vásárolták meg a Szürke ötven árnyalatát, amúgy pedig feltehetően a norvégiai kalózpártra szavaznának, de nem fognak, mert hiába tervezik, mégsem vándorolnak ki Magyarországról.”)

Vegyük hozzá mindazokat a technológiákat, amelyeket nem vettünk még hozzá. És gondolkodjunk el arról, hogy ki mit tud.

És most egy kicsit gondolkodjunk el ennek tükrében a fegyvertartásról szóló vitáról és a zsarnokságról.

Hol zsarnokság lesz

Van az amerikai filmeknek egy olyan zsánere, amelyben a demokrácia bölcsőjeként számon tartott Egyesült Államok a nem túl távoli jövőben diktatúrává cseperedik, ám maroknyi elszánt szabadságharcos szitává lövi a zsarnokot. (Ami után – tekintve a rendkívül alacsonynak mondható amerikai választási hajlandóságot – azt gyanítom, az ismét szabad polgárok többségét épp annyira nem érdekli az egész, mint azelőtt. Ez persze a happy end után van, amit már nem látunk.)

Legutóbb az új Batman filmben láttam ennek a motívumnak kicsit elnagyolt megjelenítését, de gondolom ezekben az alkotásokban nem az a lényeg, hogy az amerikai politikai gondolkodás rezdüléseire reflektáljanak.

Nos, az ilyen diktatúrák kialakulásának lehetősége (ideértve azt a szorító politikai helyzetet, amelybe a denevérember is került a filmben New York-ban) az alapító atyákat – akik az amerikai alkotmány megszületése felett is bábáskodtak – már a XVIII. század végén is felettébb aggasztotta. Azon törték tehát a fejüket, miképp lehetne évszázadokra biztosítani a köztársaság fennmaradását, és elejét venni a zsarnokságnak az alkotmányba iktatott jogokkal. Sok egyéb mellett a fegyverviseléshez való jog is ebből a megfontolásból került az alaptörvénybe (egészen pontosan az 1791-ben elfogadott második kiegészítésbe). Egyfajta biztosíték ez arra, hogy az amerikai polgárok akár fegyverrel is egy törvénytelen hatalom ellen fordulhassanak.

Szerintem ez szép hagyomány. Valószínűleg nem az alapító atyák tehetnek arról, hogy mostanság tinédzserek lövik halomra osztálytársaikat az iskolákban (vagy egy Batman film alatt). Nincsenek a fejemben statisztikai adatok, de kétlem, hogy például az ötvenes években, amikor fegyverhez jutni bizonyos államokban valószínűleg cseppet sem volt nehezebb, előfordultak volna hasonló esetek az USA-ban. Ezért talán mégsem a szabad fegyverviseléssel lehet itt probléma, hanem egy társadalom mentális állapotával, ami viszont valóban ijesztő folyamatokra enged következtetni.

Lelépni, de hogyan?

Mindezek ellenére kínzó kérdés, hogy a technika fejlődésével nem vált-e némileg okafogyottá az Egyesült Államokban ez a második alkotmánykiegészítés? Hiszen harci helikoptereket mégsem tarthat apuka és anyuka az ágy alatt, márpedig belátható, hogy egy elnyomó államhatalommal szemben ma már nem biztos, hogy egy hatlövetű bármilyen biztosítékot nyújt (de még egy gépkarabély sem). Mondom mindezt annak ellenére, hogy szerintem szép gesztus az állam részéről, ha polgárait felnőtt emberként kezeli, amihez szerintem hozzátartozik a lőfegyverek tartásának engedélyezése is. Mondom ezt annak ellenére, hogy én soha nem tartanék ilyen fegyvert otthon, főként, ha gyerek is van a háznál.

Ám ezzel a logikával is van egy kis gond. Nevezetesen, hogy a XX. század totalitárius rezsimjei alapvetően nem a fegyverek révén valósították meg a mindennapi elnyomást, hanem az információ kontrolljával. Ha a hollywoodi disztópiákat nézzük, az a benyomásunk, hogy ezt az amerikai szórakoztatóipar nem szeretné tudomásul venni. És nem azért, mert nem képes rá, hanem mert e filmek fogyasztóinak nincs olyan történelmi élménye, amellyel el lehetne adni a sztorit. Nincs közvetlen élményük mondjuk arról az elképesztő energiát, pénzt felemésztő és embertömeget mozgató információs rendszerről, amilyet például német precizitással a Stasi működtetett az NDK-ban. (Ha már filmekről esik szó, aki szeretné ezzel nyomasztani magát, és még nem látta volna, mindenképpen nézze meg A mások élete című mozit.)

Ezek a diktatúrák hála az égnek összeomlottak, de épp eltűnésük óta, a nyolcvanas évek végétől evidenciaként jelentjük ki: ma már az információ a pénznél is nagyobb hatalom. Ha ez így van, akkor nem az információval való visszaélés megakadályozása lenne az elsőrendű feladat, ha “a köztársaság” vagy a demokrácia megvédéséről ejtünk szót? Nem ennek alkotmányos garanciáit kellene inkább a legszigorúbban rögzíteni? Mondjuk a terror elleni globális háború úgy tizenkettedik esztendejében?
Nem vagyok alkotmányjogász, nem tudom pontosan hogyan és mit. De az az érzésem, hogy szabadnak mondott országokban a jogrend mindig hagyott az állampolgároknak némi egérutat. Lehetőséget arra, hogy fellépjenek az igazságtalanság, egy esetleges zsarnokság ellen, vagy meglépjenek előle ha nagyon szorít a cipő.

Nos, Batman, mint szabadsághős? Elég speciális a mozgáskultúrája ahhoz, hogy egy térfigyelő kamera azonnal lekapcsolja a járáselemző algoritmussal.
Szóval, ki tud innen eltűnni, ha kell?

Harminchárom nevem volt? Ugyan kérem, már az összeset ismerik.

Trükk könyvolvasóhoz: Send to Kindle

0

Egy kis szabadkozás

Az elektronikus könyvolvasó évében ez a poszt most azoknak szól, akik immár boldog tulajdonosai valamely Kindle könyvolvasó készüléknek, és szeretnék azt hinni, hogy hasznos dologra tettek szert. A többiek meg inkább lapozzanak melegebb éghajlatra: sajnos nekik most nem szolgálok semmi érdekessel.

Bevezető a hörcsögökről, de ezt nem szükséges elolvasni

Az ember egy idő után elkezd ragaszkodni tárgyaihoz. Van aki például nem tud kidobni semmit, és az évek során az emlékek, a kacatok, a jobb élet reményében vásárolt használati, de sosem használt tárgyak átveszik az uralmat a lakás felett.
Egyszer olvastam egy könyvet arról, hogy az Egyesült Államokban külön pszichológiája van ennek és “hoarding”-nak nevezik azt a viselkedést, amely tulajdonképpen lakhelyünk lassú de szisztematikus megszüntetéséhez vezet.
A kétségbe esett családtagok, szomszédok erre a célra szakosodott pszichokomandót bérelhetnek fel, hogy a saját tárgyai által foglyul ejtett delikvenst kiszabadítsák saját lakásából. A sikeres művelet után pedig megkezdik az archeológiai feltárást – például nem egyszerű megtalálni a mosogatót sem az oda felhalmozott ruhák, pizzás dobozok alatt. Vagy az ágyat, amelyet a mosógép foglalt el, miután kiszorult szegény a fürdőszobából, ahol más dolgok kezdtek el raktározódni.
A gyűjtögetők számára egy elektronikus könyvolvasó halálos csapás lehet. Meg kell békélni a gondolattal, hogy nincs szükség tovább a plafonig polcozott dossziékra, papírcsomókra és igazából a tíz évente leemelt, porfogó könyvekre sem. Rohadt idegesítő gondolat, mert ami helyette van, az elfér egy (megengedőbb) mellényzsebben.

Itt jön a hasznos cucc

Ahhoz hogy ez a könyvolvasó tényleg hatékonyan rombolhassa le kifestő világunk papírdíszleteit, szükségünk lesz némi jártasságra és rutinra használatukban. Sok apró trükkre, amelyek megkönnyítik mindennapi bevetését.
Én most egy olyan apróságot osztok meg, amely óriásit változtatott azon, ahogyan a Kindle könyvolvasó eszközt én használom, és ezért sejtésem szerint azon is, ahogyan mások is használják ezt a kütyüt.

Amazon Send to Kindle

Az Amazon Send to Kindle plugin egy igen egyszerű dolgot csinál, de azt elképesztően jól és hatékonyan. Ha installáljuk az internetes böngészőnkbe (Chrome-hoz és Firefoxhoz fejlesztette az Amazon), ezután egyetlen kattintással bármilyen, a böngésző ablakában lévő szöveget – az interneten keresztül – átküldhetünk az olvasóra. Nincs szükség az eszköz csatlakoztatására, az olvasni vágyott cikk kimentésére és másolgatására. Egyetlen kattintás. és ez nagyon addiktív, mivel az ember hamar rászokik arra, hogy akár a hosszabb újságcikkeket is ezentúl a könyvolvasóján olvassa. A program kiszűri a szemetet, és az esetek majdnem száz százalékában hatékonyan csupaszítja le a képernyőn lévő káoszt a minket érdeklő szövegre. Ehhez persze a plugin installálása után el kell végeznünk a szükséges beállításokat, ahol megadhatjuk azt is, hogy alapból melyik eszközeinkre (pl. valakinek lehet Kindle könyvolvasó eszköze, miközben a Kindle olvasó szoftvert installálhatta a telefonjára is stb.) küldje a plugin a szöveget.

A desktop változat

Ugyanezen a címen letölthető a desktop változat is, amely ugyanezt csinálja, csak a gépünkön csücsülő fájlokkal. Vagyis ha installáljuk a programot, a jobb egérgomb kattintásra ezután az operációs rendszer felkínálja a lehetőséget (Send to Kindle), hogy az olvasónk által felismert fájlokat átküldjük az eszközre.

További izgalmak: saját jegyzeteink

Ha a fájltovábbítás nem használja az Amazon saját 3G-s szolgáltatását (vagyis wifin érkezik a fájl és nem az egyes készüléktípusokba épített mobiltelefonos modemen), akkor mindez természetesen teljesen ingyenes.

De ez még nem minden. Az így küldött fájlokhoz és könyvekhez az olvasón készített jegyzeteinket automatikusan szinkronizálja az Amazon szolgáltatása, már amennyiben ez be van állítva az eszközön. (Ha a könyvolvasót USB kábelen csatlakoztatjuk gépünkhöz, és így töltjük az olvasó memóriájába a fájlt, ez ugye nem történik meg.) Érdemes ezért az elküldött fájlokat előzetesen mobi formátumra alakítani, és a Send to Kindle-lel átküldeni az eszközre, mivel ekkor használhatjuk a Kindle könyvolvasó jegyzetelő szolgáltatását, egyszerre több helyen is, és mindenhol látjuk a könyvhöz készített jegyzeteinket. Micsoda öröm pl., ha előző nap a könyvolvasón készített feljegyzéseinket reggel kiegészíthetjük a villamoson, majd a munkahelyen a Tabletünkön folytathatjuk e szélkergetést, hogy aztán az este ismét a könyvolvasón folytassuk a napi hiábavalóságot.

Mivel azonban a PC-s Kindle olvasóra egyelőre még nem lehet így elküldeni a fájljainkat, a felhős örömet egyelőre csak androidos készülékeinken (telefon, tablet) és az elektronikus könyvolvasón élvezhetjük.

És ha már felhőt említettem, meg kell jegyeznem, az egészben az az igazán izgalmas, hogy ezek a fájljaink ezentúl az Amazon felhőjében csücsülnek. Az Amazon oldalán (>Your Account>Manage Your Kindle) rendezgethetjük őket, meghatározhatjuk, hogy mely eszközeinken legyenek elérhetők vagy éppen törölhetjük azokat az Amazon szerverén lévő felhőből.

Minden jel arra utal egyébiránt, hogy hamarosan a PC-re telepített Kindle könyvolvasó programot is ellátják majd a saját fájljaink jegyzeteit kezelő funkcióval (egyelőre itt csak a megvásárolt könyvekhez készített jegyzeteinket látjuk). Ami azért is lenne hasznos, mert így a könyvolvasó készüléken kijegyzetelt cikkeinket és könyveinket a PC-nken vagy laptopunkon tudnánk feldolgozni, ha arról van szó, hogy ezeket a jegyzeteket szeretnénk alkalmazni egy újabb hiábavaló írásmű elkészítése során.
Egyébiránt ez jelenleg is megoldható, van rá igen hasznos programocska. De erről majd inkább egy másik posztban.
Most inkább élvezzétek a gyönyörű, esős vasárnapot, és küzdjetek ti is egy kicsit a melankóliával.

Az újságíró és a szörny

0

Sziszüphosz mítoszában létezik egy olyan mozzanat, amely évezredeken át senkit sem érdekelt. Az, amikor Sziszüphosz lefelé ballag a hegyről. Albert Camus-t viszont ez az út, a tudatosság órája izgatta. Amely idő alatt az ember, miközben tudja, hogy a hegy lábánál várja a legördült szikla, önmaga lehet, számot vethet létezésével, és átélheti mindazt, amiért érdemes embernek lennie. Amikor az ember – ahogy az abszurdról írt híres esszéjében a francia író fogalmaz – “Erősebb a sziklájánál.”

Korunk embere a hegyről leereszkedvén zenét hallgat telefonján, az interneten chatel, és a Facebookon “kommunikál”. És közben arról beszél, hogy semmire sincs ideje, legfőképp pedig a lényegre nincsen.

Sokszor magam sem vagyok különb, de nem hiszem, hogy ez a kor eleve kudarcra ítélné azt, aki a lényeget keresi. És azt sem, hogy a sajtónak, illetve “minősigének” nevezett részének mindenképpen akadályoznia kellene Sziszüphoszt abban, hogy “erősebb legyen sziklájánál”.

Igaz, az átmeneti korokban, ahol egy forradalom sok mindent összezavar, mindig megsokasodnak az új ideológia, az új morál vagy az új technológia apostolai, akik azt prédikálják, hogy ezután már semmi sem lesz az, ami volt, és mindent kattintásszámban mérnek majd.

[irp posts=”946″ name=”A szétszórtság kultúrája, avagy utánuk az özönvíz”]

Az idő urai

“Íme a legnagyobb paradoxonok egyike: minél több időt nyerünk, annál kevesebb marad nekünk” – írja a Gyorsaság zsarnoksága című tanulmányában Déborah Corrèges. Azon vesszük észre magunkat ugyanis, hogy az új eszközök, amelyeket azzal az ígérettel vettünk használatba, hogy időt takarítsanak meg nekünk, valójában elrabolják időnket. Még az iPhone előtti korból, a Magyar Narancs egy 1996-os cikkéből idézek:

“A több szabadidő ígérete hazugság. A munkaidő menedzselése csak a kezdet. Az AT & T hirdetése: “Küldött már faxot a strandról? Fog. Csörgött már telefon a csuklóján? Fog.” A képen egy hegymászó csuklófonon ecseteli az asszonynak a naplementét. Ki hívná fel a feleségét hegymászás közben? Ki akar a strandon elnyúlva faxolni? Az indíték, amiért a vállalat hadrendbe állítja az új technikát (a profiton túl) annyira átlátszó, és olyan fájdalmas: “Töltött már napi 24 órát, évi 365 napot egy munkahelyen? Fog.”

Meglepődünk-e manapság azon, ha valaki a Facebookra kirándulás közben képet tölt fel? Vagy nyaralás közben “faxot”, avagy emailt küld a parton elnyúlva telefonján? Nem. Hány év telt el a cikk megjelenése óta? Ha jól számolom, tizenhét. Sem.

Hogy is van ez? Corrèges mindezt a modern ember mohóságával magyarázza. Azzal, amit a gazdaságban, a GDP-számok bűvöletében, növekedési kényszernek szokás mondani. Azzal, hogy az ember háromszor annyi távot akar bejárni, háromszor annyit termelni és továbbadni az új technológiával, amellyel igazából csak kétszer annyira lenne képes, mint korábban. (“Ma végzi, amit holnap kezd el,/Örökké éhes s jóllakott” – szól a kapitalizmust megjelenítő londoni színben erről Madách a Tragédiában.)

Másodsorban beszélhetünk a történelem felgyorsulásáról is. Legalábbis abban az értelemben, hogy a nagy társadsalmi változások gyakrabban következnek be, valamint “lefolyásuk” is gyorsabb. Harmadsorban az előző kettő az egyén életritmusának felgyorsulását eredményezi, és egyfajta állandó zaklatottságot: minél több új dolgot lássunk, minél több új barátra tegyünk szert és minél több dolgot csináljunk egyszerre. Itt és most.

De mi is az a most? Hermann Lübbe német filozófus az említett gyorsulás következményeként a “jelen összezsugorodásáról” beszél, mivel ez a gyorsulás szétzilálja a múlt tapasztalatait és a jövőre vonatkozó várakozásokat is. Nem vagyok filozófus, Lübbét sem olvasom, de ennek az összezsugorodott jelennek a végső stádiuma lehet az a szörnylét, amiről Pilinszky is ír Zűrzavar című versében:

“Egy nemlétező résen át
nézi a szörny, de nem látja a mennyet.
A megsemmisült pillanat
kulcslukán át hiába leskelődik.”

A lovakat lelövik? Ugye-ugye

“Táncolni gyorsabban és gyorsabban, csak hogy egy helyben maradjunk” – fogalmaz Hartmund Rosa német szociológus esszéjében, amelyben többek között az általános versenykényszert nevezi meg a mindennapi élet felgyorsulásának fő okaként.

Mivel évek óta azt sulykolják belénk, hogy “válság van”, Rosa mondatából ugorjunk 1932-be, a nagy gazdasági világválság idejére. A Lovakat lelövik, ugye? Ugye!

A történet Los Angeles mellett játszódik, amely város az autós életforma, a motorizáció metropolisa volt, egy új világ országnyi méretű kísérleti laboratóriuma. Az 1500 dolláros díj reményében itt folyik a maraton, életre-halálra: a résztvevők azon versenyeznek, ki bírja tovább a táncparketten. A kíméletlen verseny már hetek óta tart, amikor a főszereplőknek világossá válik, hogy a győztesek – a különféle adók és elvonások miatt – szinte semmit sem látnak majd a díjból.

A minőségi lapoknak az utóbbi 10-15 éve hasonló Sydney Pollack filmjének rémálmához. Túl későn eszméltek és sokan kidőltek, kidőlnek majd, mire kiderül, nincs is fődíj, amiért küzdenek.

Korunk alapélménye tehát, ahogy Déborah Corrèges fogalmaz, az időéhség. Serge Halimi a Le Monde diplomatique főszerkesztője Corrèges gondalatait fűzi tovább, amikor pár hete magyarul is megjelent cikkében arról ír, hogy egyebek mellett a felgyorsult élet (gyorsabb utazás és azonnali híreket ontó hírportálok) az egyik oka a fizetős sajtó halálának.

“Szöszmötölni tilos. Nincs rá időnk. […] már nem vagyunk kíváncsiak a nagyvilágra, már nem várjuk a postást, és nem ácsorgunk bámészkodva az újságosbódéknál. Egy új cikk már csak azt jelenti, hogy még egy valamit el kell olvasnunk, miközben a felgyülemlett olvasnivalók sora vár ránk – és akkor még fizessünk is érte?”.

De vajon szükségszerű-e, hogy ez az általános gyorsulás, amelynek a technikai fejlődés és a versenykényszer az oka, elpusztítsa a minőséginek nevezett sajtót (is)? Nem éppen az lenne ennek a médiának a küldetése, hogy a jelen szétfeszítéséért dolgozzon? Értékeket, a jó élet vagy a jó kormányzás, a helyes politika receptjeit felmutassa? Felmutassa, hogy bár sok esetben óriási a nyomás, nem szükségszerű, hogy az ember szörnyként végezze?

Hartmund Rosa a sebességről elmélkedve a motorbicikli és a futópad képét festi elénk. Az egyik, az ötvenes-hatvanas években a szabadság szimbólumává vált. Manapság, érvel Rosa, inkább a futópad lehetne szimbólum: állandó rohanás – egyhelyben. A hatvanas évek hőse a szelíd motoros. A máé Sziszüphos. (Sajnos neki sem jut eszébe, hogy szegény Sziszüphosnak le is kellett jönnie a hegyről.)

Az új világról elmélkedve Halimi találóan “dühöngőblogokról” ír, és aki beleolvas például az Index címlapján szerepelő politikai véleményblogok némelyikébe, talán sejti, mire céloz a szerző. Természetesen ezeknek az írásoknak is helye van a sajtóban, de nagy kérdés, lehet-e tájékozott közvéleményről beszélni, és van-e értelme demokráciát emlegetni, ha a médiából csupán ennyi marad majd.

Szerencsére nem úgy fest, hogy errefelé tartanánk. Mint minden nagy felfordulás után, a Web 2.0 forradalmat követően is érezhetőek a restauráció jelei. Ezen túl a pénzügyi világválság sokkja, valamint a táblagépek és e-könyvolvasók nyomán létrejövő új lehetőségek is segítenek abban, hogy a minőségi sajtó magára találjon.

A pénzzel lelépő rikkancsok

Miközben az igény erre egyre inkább tapintható az olvasók részéről, a fenntartást támogató üzleti modell nem biztos, hogy maholnap tökéletesre csiszolódik. A nagy kérdés nem a mi, hanem a mikor. Többről van tehát itt szó, mint a nyomtatott avagy a digitális újságírás vetélkedéséről. Arról kell beszélni, hogy maga a professzionális újságírás egyáltalán miként éli túl a digitális forradalmat.

Ezért bármilyen találóak Halimi idézett mondatai, az újságosbódé képe kicsit félrevezető. Azt sugallja, hogy itt a régi és az új, a papírra nyomtatott újság és az internet vetélkedik egymással, amely küzdelem csakis a régi bukásával végződhet.

Valójában, ahogy ezt később a francia szerkesztő is érzékelteti írásában, nem ez a lényeg. Sőt, ez majdhogynem lényegtelen. A lényeg nem a technológiai váltásban rejlik. Hanem legfőképpen a terjesztési hálózatok fölötti kontroll elvesztésében. Jobban mondva abban, hogy az új terjesztők szinte semmit sem juttatnak vissza azoknak, akik a terjesztendő tartalmat előállítják.

Kikről is van szó? Kik ezek az új terjesztők? Nem nehéz kitalálni: az internetes keresők (elsősorban a Google), amelyeken keresztül a minket érdeklő írásokat, információkat megtaláljuk. A közösségi oldalak (legfőképpen a Facebook), amelyen a felhasználók a sajtó anyagait (is) megosztják.

Régebben a terjesztők, miután tisztes hasznukat levonták, az újságok eladásából származó bevételt eljuttatták a kiadókhoz. Az új terjesztők viszont úgy viselkednek, mintha olyan rikkancsok lennének, akiknek a kiadó bizományba átadja a frissen kinyomtatott újságot, de akik diszkontáron elosztogatják a portékát a járókelőknek, majd a bevétellel odébbállnak.

Sőt, a helyzet ennél is visszásabb. Mert ezek a rikkancsok a hirdetési bevétel jó részét is zsebre teszik.

Nem véletlen, hogy az első keményebb ütközetekben a Google a fő ellenség. A nagyobb lapok szeretnék elérni, hogy a Google fizessen azért, ha hírszolgáltatásában cikkeiket linkeli. A régóta parázsló vita tavaly októberben vált nyílt lázadássá, amikor is Brazíliában a legnagyobb lapok kivonultak a helyi Google News szolgáltatásból. A példa ragadós lehet. Németország és Franciaország elérkezettnek látja az időt, hogy az amerikai céggel szemben saját médiaválalkozásainak hathatósabb segítséget nyújtson. Berlin most törvényt készít elő ezt biztosítandó, míg Párizs egyelőre a tárgyalóasztalnál egyezkedik a céggel.

Eközben a táblagépeken az Apple, az Amazon és mások már az alternatív előfizetési rendszereiket tökéletesítik. Sejtésem szerint nincs messze az idő, amikor ezek a rendszerek annyira könnyen és olcsón szállítják majd a híreket, hogy a minőségre vágyó olvasók és a híreket előállító szerkesztőségek is jól járhatnak majd.

Ebbe a nincs messzébe azonban addig jónéhányan belehalhatnak majd.

A szatócsok öröksége

De miért hagyták, hogy az új rikkancsok ingyen vigyék az újságokat, ahelyett hogy – miként ez az utcai árusok esetében tényleg szokás volt – előre kifizettették volna velük azt az árat, amire rátehetik majd saját hasznukat?

Ennek számos oka van, de talán az a legfontosabb, hogy a kilencvenes évekre az írott sajtó szerkesztőségei (és itt hangsúlyozottan az Egyesült Államokról és Nyugat-Európáról van szó) már nem voltak az újítás, az innováció fellegvárai. Finoman szólva.

A nyolcvanas években lezajlott tulajdonosváltások során nagy hagyományú lapok kerültek olyan médiabirodalmak kezébe – őket hívja a folyomatot kitűnő könyvben dokumentáló Nick Davies szatócsoknak –, amelyek elsődleges célja a minél nagyobb profit elérése volt. A haszonból azonban nem sok maradt a lapoknál, a jövőre érzékenyebb szakembergárda pedig a jobban fizető álláshelyek, a rádiók és a (kábel)televíziók felé vette az irányt.

Nem csoda, hogy ezeknél az újságoknál először csak mint problémára tekintettek a világhálóra. Problémára, amely majd elmúlik és megoldódik magától. Így azokon a frontokon is veszítettek, ahol esély volt a győzelemre. A híreket pedig ingyen odaadták a rikkancsoknak, vagyis általánossá vált, hogy cikkeik ingyenes, ezért értéktelennek tartott portékává váltak a világhálón.

A probléma persze nem oldódott meg magától, ás az új hirdetési piac, az új terjesztési hálózat a régiek beleszólása nélkül szökkent szárba, miközben az átrendeződés már nem csak őket, hanem az interneten megjelenő újakat is nehéz helyzetbe hozza.

Mindezzel tehát nem azt mondom, hogy például a Google érdemtelenül került volna ebbe a pozcióba. Az újítást lehetővé tevő vállalati kultúra, az új technológia iránti fogékonyság, az internet természetének mélyebb megértése joggal emelte vezető helyre a cégóriást, miközben az írott sajtó valósággal átaludta a kilencvenes éveket.

A kretén és a ribanc

A napokban láttam az amerikai PBS 2001-es dokumentumfilmjét, amely arról szólt, miként alakítja az ifjúsági vagy tinédzser kultúrát egy minden eddiginél hatékonyabb marketing gépezet. A Menőség kufárai (The Merchants of Cool) című film azt is bemutatja, hogyan alakított ki két mesterséges embertípust a kilencvenes évek végére a Music Television.

A menő férfi karakter a “mook”, vagyis a kretén. A kretén a premanens serdülőkorban rekedt, elkényeztetett hím, aki a legyet is röptében, és brahiból minden hülyeségben benne van. Harsány, zabolátlan, részeges és állandó tesztoszterontúltengéstől szenvedő felfújt személyiség (jackass), akiről kulturálatlansága ellenére nem mondható el, hogy önbizalomhiányban szenvedne. A kretén persze a legmenőbb cuccokban jár, a jövője a legkevésbé sem érdekli, mert a kretén úgyis utat vág magának mindenhol, hiszen nagysága és határozottsága előtt végül meghajlik a világ.

A női tinikarakter a Midriff, amely szó jelentését e kontextusban nyugodtan visszaadhatjuk a magyar ribanc szóval. A ribanc tudja, hogy csak szexuális tárgy, de büszke rá. A teste kincs, amelyet az érvényesülés érdekében használnia kell. Koránál fogva a szűz és a szajha, az ártatlanság és a romlottság különös keveréke, gondolkodásának céltudatossága azonban a felnőttek világát idézi. A ribanc tinisztár egyértelműen Britney Spears (volt, amíg tönkre nem tette saját karrierjét).

A kretén és a ribanc viselkedési mintát adnak, mert “menők”. Egy baj van velük, mint ahogy azt Douglas Rushkoff a filmben is hangsúlyozza: nem léteznek.

Az embernek persze az a benyomása, hogy egyre több ilyen figurát sodor elé az élet, ám inkább arról lehet szó, hogy bizonyos viselkedésformák terjednek, ami azonban az emberi lényeget mégsem érinti: bármennyire is tuskó az illető, a való életben emberekről beszélünk, nem pedig epizódszereplőkről.

A reklámipar ezekre az emberi vonásokra persze nem kíváncsi: a menőséget a legkülönfélébb termékekkel társítja, és ezeket a termékeket a képernyőn tobzódó kretén és ribanc figurák népszerűségét felhasználva adja el.

Különös, hogy a populáris kultúrát oly nagy elánnal elemző és vegzáló minőségi lapok elhitték, hogy jövőjük egy hasonló figurától függ. Számukra egy másik karaktert teremtettek: a könyvet kezébe nem vevő, híreket csak a mobiltelefonján, maximum 140 karakteres terjedelemben olvasó, a zenén és a filmeken kívül másféle kulturális terméket nem fogyasztó, a képek világában teljesen feloldódó huszonéves mítoszát.

Az általános tanácstalanságban megjelentek a jövőbe látó guruk, akik elhitették, hogy a tartalom a múlt, a kattintásszám (a technológia) a jövő. A tulajdonosok pedig a halmozódó veszteségek nyomán elbocsátásokba kezdtek, és az olvasói igénytelenséget megcélozva nekiláttak a tartalom módszeres rombolásának.

A nagy kérdés, ez a figura, ez a nem olvasó mumus, tényleg létezik-e úgy, ahogy azt a megmondóemberek elképzelik? És ha létezik is, kell-e vele törődni?

Az év helyesbítése

0

Az angolszász médiának van egy intézménye, amely az európai sajtóban nem nagyon tud meghonosodni. A magyarban meg sajnos sehogy sem. Valóságos műfajról van szó, amely az esetek többségében csupán hasznos, más esetekben csak vicces. Olykor pedig felér egy rituális öngyilkossággal. Legalábbis nyilvános önkritika, amelynek aktusával az adott sajtótermék elkötelezettségét és komolyságát is bizonyítja olvasótáborának.

Nos, a helyesbítésről van szó.

Nem a sajtóper útján kibrusztolt helyreigazításról, hanem annak gyakorlatáról, hogy a lap tévedéseit saját magától és rendszeresen – többnyire egy erre a célra szolgáló rovatban – helyreteszi. (Ez főként nevek, számok, dátumok helyesbítését jelenti.)

Az interneten a követhető helyesbítési gyakorlat ha lehet, még fontosabb (lenne), mint a nyomdafesték korában: sokkal gyakrabban olvasunk archív anyagokat (pl. az internetes keresőkön keresztül bukkanunk rájuk), mint korábban. Ha valaki mondjuk évekkel később talál rá egy cikkre, és – mint ahogy ez a legtöbb esetben sajnos így van – a szerkesztőség nem közli az olvasóval, mikor, mit és miért helyesbítettek benne, vagy éppen a rossz verzió maradt fent a honlapon, akkor a történelem hibás verziója terjed el, az esetleg kevésbé olvasott valódival szemben.

A helyesbítés, ez a napi szerkesztőségi harakiri azonban nem mindig a lényegről szól. Még a legnagyobb lapoknál is megfigyelhető, hogy általában a kevésbé érzékeny témákban a legprecízebb a helyesbítés – jobb ugye ezen a terepen bizonyítani a pontosság iránti elkötelezettséget.

Craig Silverman az amerikai Poynter Intézet honlapján futó blogjában (Regret the Error), közzé tette az év helyreigazításait. Ezek szerint az Év helyesbítése az Economistban jelent meg. A Bloomberg gazdasági szerkesztősége azért tiltakozott az üzleti hetilapnál, mert az Economist azt találta írni, hogy Bloombergéknél a munkaidő alatt a munkatársaknak még egy fröccs elfogyasztása sem megengedett. (Tiltakoztak, hisz újságírók, és isznak egész nap). Az Economist sajnálkozó helyesbítését úgy zárta: “bizonyára mi is ittunk munka közben [amikor a helyesbítést megfogalmaztuk]”.

Aki a sajtóban dolgozik, az pontosan tudja, hogy az is viszonylag hétköznapi, amikor egy külügyi államtitkárt – bármilyen meglepőnek is tűnik az adott szövegkörnyezetben – egy cikk belsőépítészként azonosít. (A Vogue magazintól idézett helyesbítésben ez szerepel.)

Van ezek mellett persze még egy csokorra való meglepő vagy mulatságos helyesbítés, ahogy ez az év végi összeállításokban szokás. A New York Times alábbi helyreigazításában – amely része ennek a csokornak – azonban van valami nyugtalanító:

„Egy hétfői cikk, amely Jack Robinsonról és Kirsten Lindsmithről szólt, két Asperger szindrómás főiskolásról, akik egy intim kapcsolat veszélyes vizein eveznek, hibásan nevezte meg a “My Little Pony” című gyerekrajzfilm szereplőjét, amelyről Ms. Lindsmith azt mondta, hogy ha rá gondol, felvidítja. Twilight Sparkle-ról van szó, a fura értelmiségiről, nem pedig a kedves, állatszerető Fluttershyról.”

Az amerikai közszolgálati rádió, az NPR kommentátorának megjegyzése a médiáról szóló magazinműsorukban: bárcsak az iraki háborút felvezető híradásaiban ragaszkodott volna ennyire a tényekhez a New York Times.

Csakugyan.

——-

HELYESBÍTÉS. E blogbejegyzés egy korábbi változata nem fogalmazott világosan az Economist helyesbítését illetően. A valóság tehát az, hogy az Economist sajnálkozását fejezte ki, mivel azt állították, hogy a Bloombergnél egy fröccs elfogyasztása sem megengedett munkaidő alatt. Ezárt jutottak arra a következtetésre, hogy [az Economistnál] részegek voltak, amikor cikküket a Bloombergről közzétették. Egészen pontosan a helyesbítés így szólt:

Ennek a cikknek egy korábbi változata azt állította, hogy a Bloomberg Businesweeknél dolgozó újságíróknak még egy fröccs munkaidő alatti elfogyasztásáért is büntetés jár. Ez nem igaz. Sajnáljuk. Bizonyára mi is ittunk munka közben.

Én is sajnálom. Pedig még csak nem is ittam.

Zavaró jelek – Háború 2.0 a Gázai övezetben

0

Nem megyek bele abba, hogy most ki ütött először. Annyit azonban megjegyeznék, hogy amíg az Izraeli Véderő (IDF) blogján esztétikailag kifogástalan rakétaszámláló működik – amely azt mutatja, hány rakétát lőtt ki a Hamász izraeli területre a Gázai övezetből – a másik oldalon gyerekszámláló lesz. Vagyis hogy hány csöppséget téptek szét a megtorlásként indított izraeli légicsapások bombái és (ha hinni lehet a szárazföldi támadás előkészületeiről szóló beszámolóknak), majd a tankokból kilőtt repeszgránátok.

A légiháború szerda óta egyre intenzívebb, csak remélni lehet, hogy Izrael újabb büntetőhadjárata nem lobbantja lángra a Közel-Keletet (a jelek szerint Egyiptom nem fogja olyannyira tétlenül nézni a bombázást, mint Mubarak idején).

Az IDF saját blogját említettem, amely a 21. század követelményeinek megfelelően szinte élőben juttatja el a háborús propagandát a karosszékekbe. Látványos tűzijáték, bátor katonák, a gyerekeket emberi pajzsként használó gonosz terroristák. A videojáték profin van összerakva. (És szerintem tudatosan kölcsönöz a lövöldözős játékok képi világából.)

 

Az offenzíva tehát nem csak a levegőben és a szárazföldön, de a digitális térben is megindult. Az IDF-blog csak egy az arzenálból: Tumblr mikroblog, Youtube videók, Facebook, Instagram és persze Twitter. (És mindehhez csatlakozik a fősodor média cikkeinél a kommentháború – olykor gyaníthatóan irányított vagy fizetett hozzászólókkal. Az IDF blogján pl. virtuális katonai rangot lehet nyerni az aktivitásért, posztok lájkolgatásáért és még ki tudja, miért.)

Egy korábbi posztomban már írtam, hogy a Gázai övezet nem csupán a háború és az ott élők szenvedéseinek színtere, hanem médialaboratórium is. Az a poszt arról szólt, hogy amikor nem engedik be a fősodor média tudósítóit, miként támaszkodnak majd jobban a hírügynökségek az alkalmi riporterekre. Ez a bejegyzés inkább arról, milyen veszélyeket rejtenek az online háborús játékok.

Kiszignáljuk a propagandát

Mondhatjuk persze, hogy nincs új a nap alatt. Pár éve kezembe került a náci Németország hadseregének lapja, a Signal. Meglepődtem az újság minőségén: igazi képes magazin volt ez a harmincas-negyvenes évekből. Csúcsminőségű fotók, gondosan megrajzolt térképek, magas színvonalú és izgalmas tartalom, miközben, akár egy valódi hírmagazinban, oldalain a legnagyobb német cégek (Agfa, BMW stb.) hirdettek. Szóval valóságos lapnak  tűnt, de valójában csak hatékony propagandáról volt szó.

 

Ahogy ez ebből a Wikipedia bejegyzésből is kiderül, az újság a Wehrmacht propagandaosztályának gondozásában jelent meg, fénykorában több mint két és fél millió példányban, legfőképpen Németországon kívül. (Mielőtt ez a blog is csatatérré változna, jelezném: Izraelt ezzel nem a Harmadik Birodalomhoz hasonlítottam. Ugyanakkor az is tény, hogy ami az 1967 előtti határokat és a palesztin területeket illeti, jelenleg az IDF-et nehéz másnak minősíteni, mint megszálló és megtorló akciókat indító haderőnek, legyenek ezek az akciók Izarel biztonsága szempontjából bármennyire indokoltak vagy éppen indokolatlanok.)

Megváltozott terjesztők

Mi változott tehát azóta?

A sajtó digitális forradalmában nem az a lényeg, hogy papíron vagy az interneten publikálunk. Illetve hogy tudunk-e videót csatolni a cikkekhez vagy nem. A lényeg a terjesztőhálózatok fölötti ellenőrzésért vívott küzdelemben van.

Korábban a nagyobb regionális, országos lapok vagy saját terjesztőhálózattal rendelkeztek, vagy ha az újságokat mondjuk egy másik vállalkozás kézbesítette, vitte ki az előfizetőknek és az újságosbódékhoz, a kiadók, a híreket előállító szerkesztőségek hatékonyan tudták képviselni érdekeiket.

Most olyannyira nem tudják, hogy a Google vagy a Facebook által közvetített információkért, cikkekért legtöbbször egy petákot sem látnak viszont (a terjesztőhálózatok fölötti háborúról szól a jelenlegi franciaországi és a brazíliai csata is.) Vagyis azoknál, akik behozzák a híreket egyre kevesebb pénz marad, míg azoknál, akik kiviszik, egyre több.

Másrészről ezek az új terjesztőhálózatok lehetetlenné teszik, hogy ezek a kiadók “összecsomagolva” tegyék olvasóik elé írásaikat, amely korábbi hirdetési-pénzügyi modelljük szétverését jelenti: régebben az olvasott cikkek mellé oda tudták tenni a drága előállítású, fontos híreket is, amelyeket önállóan nem lett volna kifizetődő megírni (pl. egy hónapokig készülő tényfeltáró írást, amit kevesen olvastak, de a közéletre nagy hatással lehetett), és persze a hirdetéseket is. Ennek következménye az is, hogy a hirdetések és a propaganda sokkal inkább tudják önállóan használni azokat a csatornákat, amelyeket a média is használ.

Miért érdekes ez most szempontunkból? Három dolog miatt:

  1. Új kapuőrök. Csúsztatás az, hogy a web 2.0 eltüntette volna a kapuőröket, azokat, akik döntenek arról, mi jelenhet meg a nyilvánosság előtt és mi nem. (Klasszikus értelemben ez ugye, többek között, ez a szerkesztőt jelenti.) Az igazság az, hogy a kapuőri szerepet folyamatosan az új terjesztőhálózatok veszik át, ahogy ez a Mohamed-film bemutatása körüli vitából is kiderült.
  2. Azonos csatornák. A propaganda és a reklám ma ugyanazokat a csatornákat használja, amelyeket a hagyományos média tartalmai. De ebben az esetben nem a régi, hanem az új kapuőrök döntenek arról, hogy milyen tartalom kaphat zöld jelzést.
  3. Rejtőzködőbb feladó. A tartalomcsomagok fölrobbanásával a keletkező zajban olykor nehezebb megállapítani, honnan is érkezik az információ, elemzés, vélemény.

Zöld jelzés, de miért?

Visszatérve az IDF akciójára, a GigaOM nevű, médiaelemzéseket (is) közlő site szerzője érdekfeszítő cikkében kifejti: az IDF több esetben és nyilvánvalóan megsértette ezeknek az új hálózatoknak a szabályzatait (pl. a Twitteren halálos fenyegetést küldött a Hamász-vezetőknek), ennek ellenére a Twitter nem törölte az IDF fiókját, a Facebook pedig ki is nyilvánította, hogy ezt nem fogja megtenni. Külön gondot jelent, hogy nem világos, miképpen és miért döntenek arról, amikor mégis eltávolítanak egy üzenetet, bejegyzést, videót, bezárnak egy oldalt stb. Holott a felhasználóknak joga lenne ezen a téren is az átláthatósághoz. Nem is beszélve arról, hogy a bíróságokon megkérdőjelezni egy-egy ilyen döntés jogosságát szintén lehetetlen.

A Facebook, a Youtube és a Twitter most mind zöld utat adott az IDF “tartalmainak” (értsd: propagandájának). Az izraeli hadsereg látványos harctéri videói, izgalmas blogbejegyzései a média híreivel versenyeznek – ugyanazokon a csatornákon. Vajon mindez az említett cégek vezetőinek politikai beállítottságát tükrözi, vagy “csupán” a könnyebb ellenállás felé tett lépésüket jelenti?

Jó lenne, ha tudatnák velünk.

Kalandozásaim a Magyar Rádió Márványtermében

0

Azt hiszem, nem hobbim a gyűlölködés. Igaz, túl sokat mérgelődöm. Kevés olyan hivatás van, ahol ez előny, talán ezért lettem újságíró.

A minap felkértek egy pódiumbeszélgetésre, amelynek során igyekeztem megosztani a véleményem a gyűlöletbeszéd-törvényekről – meglehet, mondandóm egy kicsit csapongóra sikerült. (Minden tiszteletem azoké a kollégáké, akiknek a szerteágazó beszélgetésből összefoglalót kellett írniuk.)

Nagyon röviden: persze, hogy ezen a témán is szoktam füstölögni. Feleslegesnek tartom az ilyen szabályozást.

A Gyűlöletbeszéd és szabályozása a médiában címmel rendezett kerekasztal-beszélgetésre a Médiatanács Médiatudományi Intézetének szervezésében ma délelőtt került sor a Magyar Rádió Márványtermében. Megtisztelő társaságban, kilencedmagammal ülhettem a pódiumra. (A beszélgetés további résztvevői: Gulyás István, MTVA; György Bence, TV2; Jó Balázs, NMHH; Kotroczó Róbert, RTL Klub; Kovács Tibor, Magyar Lapkiadók Egyesülete; Szikszai Péter, Hír TV; Weyer Balázs, Főszerkesztők Fóruma és a moderátor, Dr. Koltay András.)

Miért éppen Ruanda?

Amikor a témához az előző napokban jegyzeteket készítettem, akkor két példának néztem utána. Az egyik a ruandai Radio Télévision Libre des Mille Collines dicstelen szerepe volt az 1994-es, felfoghatatlanul hatékony népirtásban. A másik pedig a gyűlöletbeszéd szingapúri szabályozása.

Miért is?

Alapvetően idegenkedek a gondolatbűn intézményétől. (George Orwell  vagy Albert Camus mit szólt volna egy ilyen vitához?) Ám az 1994-ben történt ruandai népirtás jutott eszembe, ahol néhány hét leforgása alatt nyolcszázezer embert gyilkoltak meg. És egy gyűlöletbeszédet sugárzó ruandai rádió.

Ez a ruandai rádió kétségtelenül egyik katalizátora volt az eseményeknek. Az ott elhangzó információk (pl. a lemészárlandó szomszédok azonosítása, lakcímek, rendszámtáblák közzététele) bizonyára növelte a népirtás hatékonyságát, és elősegítette, hogy kialakuljon az a tömegpszichózis, amelyben a morális gátak leomlottak a gyilkosokban: több helyen olvasni arról, egyik kezükben ott volt a machete, a másikban a zsebrádió.

Ám feltettem magamban a kérdést: megakadályozta volna ezt a genocídiumot a gyűlöletbeszéd szabályozása? Megfogalmazhatom még abszurdabb módon. Vajon egy ilyen rádióadó működése előidézett volna hasonló tragédiát, mondjuk Svájcban?

Nem akarok itt történelmi fejtegetésbe bonyolódni, valamint Afrika gyarmati múltjáról, a vonalzóval meghúzott határokról nagyívű gondolatokat megfogalmazni. A kérdést nyilván provokatívnak szántam.

A ruandai erőszakhullám halálos elegy robbanásának tűnik, amely képletnek csak egyik összetevője volt a rádió működése. A hutu szélsőségesek által működtetett és hutu üzletemberek által pénzelt kereskedelmi rádió “csupán” egyik eszköze volt egy gondosan és előre eltervezett genocídiumnak, amely a tuszi kisebbség teljes eltörlését tűzte ki célul.

A XX. század genocídiumairól szerintem általában is elmondható: a gyűlöletbeszéd, a kirekesztettek megbélyegzése a tömeggyilkosságoknak egyik eszköze volt, nem pedig kiváltó oka.

Absztrakciók

Mindezzel nem bagatellizálni kívánom az ilyen megnyilvánulások elharapódzásának veszélyeit, hiszen nem kell ahhoz tömeggyilkosságnak történnie, hogy a közbeszéd radikalizálódása aggodalommal töltsön el bennünket. Ám ha magyar viszonylatban felteszem a kérdést, hogy megoldana-e bármit is egy gyűlöletbeszéd-törvény, a válasz épp olyan abszurdnak hat, mint Ruanda esetében.

Magyarországon a növekvő türelmetlenség nem ok, hanem okozat. Tünet. Azt mondanám, hogy az azon való rágódás, miképpen szankcionáljuk a gyűlöletbeszédet, nem pótolja a leszakadó társadalmi csoportok megszűnt munkahelyeit. Nem helyettesíti az elsodort magyar nehézipart, feldolgozóipart és könnyűipart. (És még sorolhatnám.) Az ellopott vagyont.

Ha integrációt emlegetünk, ezek a leglényegesebb kérdések, nem pedig a gyűlöletbeszéd vagy bármilyen jól csengő roma stratégia. (Nehéz visszavezetni bárkit is a munka világába, ha nincs hozzá képzettségének megfelelő munkahely.)

Visszatérve kicsit Ruandához. Olykor az absztrakt elgondolások és az idealista megközelítés azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen a valósággal foglalkozni. 1994 április hatodikán, amikor Ruandában már elszabadult a pokol, Washingtonban, a külügy sajtótájékoztatóján Prudence Bushnell a ruandai szörnyűségeket ecsetelte újságíróknak. Őt azzal bízta meg a kormányzat, hogy levezényelje az amerikai állampolgárok kimenekítését. Ekkor már megszületett a döntés, hogy Amerika nem avatkozik be a konfliktusba, és semmilyen más külföldi szerepvállalást sem támogat az országban. (A Clinton-adminisztráció újabb szomáliai típusú kudarctól rettegett.) A Ruandában állomásozó ENSZ-erők kanadai parancsnoka eközben erősítésért könyörgött. Roméo Dallaire rosszul felszerelt egységeinek legjobb csapatait, a belga katonákat hamarosan kivonták a térségből. A katonák csak a külföldiek evakuálásának segítését kapták parancsba.

Bushnell után Michael McCurry külügyi szóvivő foglalta el a pulpitust. Témát váltott. A ruandai helyzettől teljesen függetlenül egynémely külföldi országot kárhoztatott amiatt, hogy akadályozzák a Schindler listája című film bemutatását. “Ez a film megindítóan mutatja be…a huszadik legborzasztóbb katasztrófáját” – mondta– “és megmutatja, hogy a népirtás közepette mennyit tehet akár egyetlen ember is.”

Mindeközben, a ruandai evakuálás során, a tuszi menekülteket, akik tudták, hogy az ENSZ-katonák távozása után halál vár rájuk, lerugdosták a távozó katonai járművekről. A kanadai parancsnok végül pár száz megmaradt katonájával is több tízezer ember védelmét biztosította: kiderült, olykor pár katona elegendő elrettentő erő volt a gyilkosságok megakadályozásához. Nem tudom, hogy Dallaire parancsnok látta-e a Schindler listáját.

Miért éppen Szingapúr?

Persze lehet gyűlöletbeszéd-törvényekkel is bíbelődni. Nem példa nélküli, hogy a szólásszabadság korlátozása a társadalmi békesség megteremtésének egyik garanciája. Viszont ahhoz, hogy ez a felfogás működjön, úgy vélem, egyrészről autoriter berendezkedésre, másrészről pedig perspektívát nyújtó, egyenletes gazdasági fejlődésre lenne szükség. Ezért említettem a szingapúri példát, ahol erős gyűlöletbeszéd-szabályozás van. Tekintélyelvű kormányzás. És kétségbevonhatatlanul látványos gazdasági fejlődés. (És lám, Szingapúrból nem érkeznek olyan hírek, amelyek az etnikai feszültségek kiéleződéséről, vallási köntösben megjelenő politikai fanatizmusról szólnának.)

Erre mondtam a beszélgetésen azt, döntsük el, mit szeretnénk. Ha az előttünk lebegő vágykép a demokrácia, akkor szerintem – bármennyire sok víz folyt le azóta a Dunán – a magyar Alkotmánybíróság 1992-es döntése ma is iránymutató. Ez elvetette a gyűlöletbeszéd törvényeket, több egyéb kifogás mellett azért, mert az ilyen megnyilvánulások súlyát nem tartotta arányosnak a szólásszabadság korlátozásának veszélyeivel. Illetve kinyilvánította: a gondolatok nem képezhetik egy büntetőeljárás alapjait. Ez az érvelés tulajdonképpen az USA első alkotmánykiegészítésének, illetve az ottani Legfelsőbb Bíróság későbbi döntéseinek szellemiségét tükrözi.

E megközelítés – járjon bármilyen sok anomáliával – még mindig járhatóbb útnak tűnik, mint hol ezért, hol azért a szólásszabadságot megnyesegetni.

Ami nem biztos, hogy minden esetben káros, de Magyarország problémáit nem fogja megoldani.

A Szentesi Lap megmondta előre

0

Más témában való kutakodásom során tanulságos írásra bukkantam a Szentesi Lap 1885. egyik novemberi számában. A hetilap címlapos czikkében arra inti az olvasókat, hogy legyenek óvatosak a Magyarországon ekkortájt megjelenő külföldi biztosítótársaságokkal, két okból is.

Az egyik az, hogy sok ilyen társaságnak befektetési konstrukciója ingatag lábakon áll. A másik pedig – és ez a fontosabb – az, amit a cikkíró közérthetően magyaráz el: a biztosító társaságok nem jóléti intézmények, hanem tőkegyűjtő pénzintézetek, csakúgy, mint a takarékpénztárak. Magyarország számára pedig, amely tőkeszegény ország, rendkívül veszélyes, ha az itt gyűjtött tőkét külföldre viszik, és ott fektetik be. A szerző végül arra figyelmezteti kollégáit, hogy a vidéki sajtónak missziója van ezen a téren: meg kell értetniük az emberekkel, hogy a magyar pénzintézeteket részesítsék előnyben befektetéseikkel, mert ők hitelezik a magyar gazdaságot.

Ugorjunk több mint száz évet, 1989-be. A Németh Miklós-féle spontán privatizációs kormány – a magyar sajtóviszonyokat máig meghatározva -, mindenféle társadalmi  felhatalmazás nélkül nyugati sajtókonglomerátumoknak engedte át (illetve az MSZMP-MSZP által hagyta spontán privatizálódni ) a magyar megyei újságokat. Az alku része volt, hogy a régi szerkesztőgárda a helyén maradhasson. A rendszerváltás szabad levegőjén életre kelő új, helyi kezdeményezéseket a tőkeerős nyugati nagyvállalatok hamar megfojtották, eltörölve még a lehetőségét is, hogy független helyi sajtó létrejöhessen Magyarországon.

Az Antall-kormány a privatizációnak már nem tudta útját állni – meglehet, erélytelen is volt. A Thatcher-féle neoliberális gazdaságpolitika diadalmenete idején rendkívül népszerűtlen volt minden olyan elgondolás, hogy az államnak nemcsak be lehet, hanem olykor be is kell avatkoznia olyan folyamatokba, amelyek nemzetgazdaságilag stratégiai fontosságú kérdéseket érintenek. Azidőtájt orwelli “két láb rossz” propaganda határozta meg a gazdaságpolitikai közbeszédet: az állam rossz tulajdonos, vigyenek inkább mindent, akár ingyen is.

Vittek is.

Gyakorta írnak manapság arról – némileg lekezelően – , hogy a magyar ember pénzügyi ismeretei hiányosak. Hogy például  tovább nyújtózkodtak  devizahiteleikkel, mint ameddig a takarójuk ért, Néha kiérezni a sorok közül, úgy kell nekik. Vajon  azok, akik most a pénzügyi kultúra hiányosságairól írnak, figyelmeztettek-e a magyar sajtóban időben a bajra?

Mert igenis van missziója a médiának ezen a téren, ahogy ezt a Szentesi Lap cikke is megfogalmazta!

Miért nem azokat az itthon sztárolt magyar közgazdászokat emlegetjük, akik a kilencvenes években mélyen hallgattak, amikor kiabálniuk kellett volna?  (Miközben az újságokban szakértőkként idézték tankönyvízű megállapításaikat). Az ő pénzügyi ismereteik is hiányosak voltak?

A megyei lapok véleményformáló ereje még az internet korában sem kicsi (meglehet, e lapok nem épp fénykorukat élik manapság, de ez másik történet). A kilencvenes években pedig ez az erő meghatározó volt. A családok többsége megszokásból is járatta a megyei újságot. Hogyan lett volna elvárható ezeknek a családoknak a megfelelő tájékoztatása attól a médiától,  amelynek új tulajdonosai szoros érdekszövetségben érkeztek Magyarországra a többi nagy nyugati befektetővel?

A bankprivatizáció, a bankkonszolidáció (az adófizetők pénzéből) a kilencvenes években lezajlott. A külföldi tulajdonban lévő kereskedelmi bankok, biztosítótársaságok tíz éve sem nagyon versengtek abban, hogy a magyar gazdaság hiteligényét kielégítsék.  Nem politikai beállítódás vagy világnézet kérdése annak belátása, hogy egy tőkeszegény országban az a bankrendszer, amely az itt összegyűjtött megtakarításokat  nem forgatja vissza a honi gazdaságba, az Magyarország szempontjából nem működik megfelelően. Hogy ne mondjam, abszurd módon működik.

És ez nem a külföldiek hibája. Ők csak éltek a lehetőséggel: a befektetőknek az a dolga, hogy befektetési lehetőségeket keressenek. A mi dolgunk az lett volna, hogy jobb üzletet kössünk, érdekeinket megvédjük. (A külföldi tőkére nagyon is nagy szüksége van az országnak.)

Az országos sajtó jól működő helyi média nélkül csak torzó. (Mi is látszik az országból Budapestről?) De a Szentesi Lap évszázados cikkének egy idemásolt részletével azt is illusztrálni szeretném, hogy a megyei lapok elprivatizálása miért volt nem csak a jövőbeli sajtóviszonyok, hanem a magyar gazdaság szempontjából is károkozás. A rendszerváltás egyik ősbűne.

És akkor a cikkrészlet (kiemelés tőlem):

Különösen megbocsáthatlan (sic!) pénzügyi absurditás pedig az, ha Magyarország — egy tőkeszegény ország, — mely maga is külföldi tőkére szorul, megtakarított tőkéje egy részét biztosítási dijak alakjában, vagy ami még rosszabb, külföldi sorsjegyek vásárlása által külföldre exportálja. Ha valaki munkával szerzett pénzét rábízza egy külföldi takarékpénztárra, melynek igazgatóit s kezelőit nem ismeri s melynek tőkéje, illetőleg biztossága felől ítéletet nem alkothat, az ily eljárást mindenki csak könnyelműnek, ha nem épen oktalannak fogja deklarálni.
Ugyanezen alapelv, ugyanezen érvek alkalmazhatók a külföldi biztosító-társulatokkal kötött biztosítási szerződésekre. Különbség csak a névben van s nem a dolog lényegében.

Nemcsak a fővárosi, de főleg a vidéki sajtó feladata részt venni ezen fontos magyar érdekek megvédelmezésének munkájában. Erélyes publícistikai és társadalmi akczió ez ügyben sürgetően szükséges épen most, mert ujabban egyes kölföldi biztosítótársulatok, melyek a reájuk bízott tőkék biztossága tekintetében egy lelkiismeretes és gondos családapát kielégíthető garancziát egyáltalán nem nyújtanak, üres és valótlan reklámok segélyével igyekeznek Magyarországba tért foglalni.

Sok mindenben tényleg nehezen változik Magyarország.

 

Szövegszerkesztő (újság)íróknak

1

Mivel a szétszórtság kultúrájában élünk, mi sem természetesebb, hogy nagy kedvvel szemlézgetek olyan alkalmazásokat, amelyek némi összeszedettséget ígérnek.
Ha úgy érzed, meló közben túl sokfelé kattintgatsz, és nem tudod megállni, hogy ne pillants rá percenként az üzenőfaladra meg az emailjeidre, akkor mielőtt orvoshoz fordulnál, adj esélyt a Writemonkey-nak.
Nem, a Writemonkey nem majomszőrből készült stimulálószer leblokkolt (újság)íróknak, csupán olyan szövegszerkesztő, amelyet nem szövegszerkesztésre, hanem szövegírásra találtak ki. A fejlesztők koncepciója látszólag egyszerű: tüntessünk el minden zavaró dolgot a képernyőről, és hagyjuk egyedül a szerzőt azzal, akivel igazából már régóta szeretne egyedül maradni. Illetve amivel. Azaz a szöveggel.
A produkcióval. A művel. Az alkotással.
A Writemonkey-ban alapból egy totál fekete képernyőt látunk, egy kis zöld kurzorral, ahova máris róhatjuk a karaktereket.

Az üres képernyő elviselhetetlen könnyűsége

Ijesztő, nem?
Igazából nem. Ez a majom ugyanis csak látszólag rekedt meg a számítástechnikai törzsfejlődés MS-DOS korszakában. Az, amit ez az egyszerűség rejt, impozáns, és remekül használható. (És valójában a Writemonkey rejtett tudásával hozott újat, hiszen egyáltalán nem műfajteremtő: a cikk végén rövid felsorolást találsz a hasonló, de szerintem nem ennyire izgalmas programokból.)

[irp posts=”3535″ name=”Szövegszerkesztők íróembereknek: miért a Scrivener vagy az Ulysses a legjobb választás?”]

Egy kis Markdown

Nos, mi van a motorháztető alatt? Mi az, amitől izgalmas lesz a mi nagy büdös semmink a képernyőn?
A motorháztető alatt a Markdown nyelv található, amely tulajdonképpen a html-kódnak egy egyszerűsített változata. A lényeg az egészben az, hogy pár (illetve sok) olyan funkciót, amely hasznos a szövegek írása közben, nem kattintgatással lehet elérni, hanem a gépelés közben a szövegbe beírt egyszerű kódokkal. (Mert ugye ez állítólag nem töri meg az író lendületét.)
Hogyan is kell ezt elképzelni? Pl. ha könyvjelzőt akarok beilleszteni a szövegbe, ahová később egyszerűen vissza akarok térni, akkor nem egerészek, csak beírom, hogy:

@@könyvjelző (ahol “könyvjelző” helyett természetesen állhat bármilyen név).

Vagy ha közcímet, alcímet szeretnék elhelyezni, akkor nem vesződöm a stílusokkal, hanem csak beírom, hogy

#alcím (ahol “alcím” helyett természetesen állhat bármilyen név, és a #-ok száma meghatározza milyen szintű alcímet akarok odaszúrni épp).

Vagy ha csak egy olyan megjegyzést, amely nem része a szövegnek, akkor új bekezdésben annyit írok, hogy

//

és amit ezután gépelek, nem számít bele a karakterszámba, és nem is lesz benne a végleges szövegben, csak én látom, mint saját megjegyzésemet.
Szóval rengeteg funkció elérhető ilyeténképpen, nem célja ennek a posztnak, hogy felsorolja az összeset (pl. jegyzetek, címkék, listák, betűtípusváltások, behúzások, és webes hivatkozások stb.)

Jumps – Írásunk szerkezete egy ablakban

De miért jó nekünk, hogy könyvjelzőket, címkéket és alcímeket helyezünk el a szövegben? Többek között azért, mert ha megnyomjuk az alt+j billentyűkombinációt, akkor szövegünk remek kis áttekintő vázlatát láthatjuk: A címek, címkék, könyvjelzők, megjegyzések, idézetek és webes hivatkozások között tudunk gyorsan navigálni (a szöveg természetesen azonnal a kiválasztott helyre ugrik).

Ha megjegyzünk néhány egyszerű Markdown-kódot, máris ide-oda ugrálhatunk szövegünkben

Tudom, a Microsoft Word is rejt egy “outline” funkciót, amely hasonló elven működik, de az egyszeri íróember számára a Writemonkey-é használhatóságban egyértelműen felülmúlja a Wordét. Szerintem egyéb, az alkotó írást támogató funkcióiban is.

Menük

Akit ijeszt a nagy fekete semmi, ami kezdetben vala, és aki a billentyűkombinációkkal nincs még tisztában (ezzel az elején mindenki így lesz, de segít az F1 gomb, amely előhívja a kombinációk listáját), egy egérkattintással felhívhatja a képernyőre a gazdag menürendszert: jobb egérgomb bárhol a feketeségben, és lőn világosság. Itt aztán feltárul, mi mindenre képes a Writemonkey! Csak hogy egy kezdeti, de fontos lépést említsek:  saját ízlésünkre (és szemüvegdioptriánkra) szabhatjuk megjelenítését (pl. a háttér és a betű színét, az utóbbi típusát, méretét, vagy hogy jelölje-e a szövegszerkesztő valamiképp a képrenyőn az alcímeket, és ha igen, miként stb., stb. stb.), illetve érdemes az automatikus mentés beállításait munkatempónkhoz igazítani.

További izgalmak

Talán az eddigiekből is látszik, hogy egyetlen blogbejegyzésben nem lehet kimerítően írni a Writemonkeyról. Ezért egynémely hasznos funkcióját itt a poszt végén csupán kedvcsinálónak említeném:

  • Kifinomult mentési rendszer:  ha ezt beállítjuk, a Writemonkey automatikusan ment, és korábbi szövegváltozatainkat is önműködően tárolja (nem kell talán ecsetelni ez mennyire hasznos lehet).
  • Internetes keresés billentyűparancsra: tíz gyakran használt internetes keresőt lehet megadni, amelyek gyorsbillentyűkkel a szövegből elérhetők. Így egyetlen gombnyomással kereshetünk a szövegünkben kijelölt szóra pl. a Google-ben, Wikipediában vagy kedvenc szinonima szótárunkban.
  • Összetartozó fájlok rendszerezése: ha valaki úgy dönt, hogy háromezer oldalas családregényét ötvenkét fájlban írja meg, a Writemonkey támogatja, hogy ezeket egységes szerkezetben lássa. Az egyes fájlok a Jump ablakban az alcímekhez hasonlóan megjeleníthetők.
  • Haladvány oszlop (jó, legyen inkább “Progress bar”): nagyon hasznos, ha cikkünket méretre kell gyártani. A képernyőn jelzi, hogy szövegünk hány százaléknyit töltött már ki a megadott karakterszámból. (Előbb a beállításoknál meg kell adnunk, hogy látszódjék az információs sáv, majd az F12 megnyomása után beállíthatjuk ennek részleteit. Pl. azt is, hogy lapzártánkig mennyi időnk van.)
  • Kifinomult szövegszámláló: Ha akarjuk, a képernyőn jelzi a karakterszámot (ld. előbb). De számolhatunk szavakban és oldalban is (amelynek karakterszáma szabadon beállítható – ez hasznos, akinek munkáját “flekkben” számolják el).
  • Szövegraktár: minden szövegfájlhoz tartozik egy “szövegraktár” (repository). Egyetlen gombnyomással átválthatunk egy olyan ablakba, amelyben a szöveghez tartozó megjegyzéseinket, linkjeinket, ötleteinket stb. tárolhatjuk. Ezt a Writemonkey természetesen ugyanabban a fájlban tárolja, amelyikben szövegünk is nyugszik békében.
  • Ha már egyszerűen: az Esc gomb megnyomásával egyszerűen kiléphetünk az egész képernyős üzemmódból. A Writemonkey ekkor egy kis ablakra zsugorodik, és így feltárul előttünk régi, megszokott, figyelmünket folyton elkalandozásra csábító munkakörnyezetünk.
  • Egyszerű szövegfájlt ment: Az egyszerűségről  jut eszembe, hogy szövegünket egyetlen textfájlba menti. De kedvünkre exportálhatunk a programból pl. Word formátumba, amelyben természetesen a Markup kódok már nem jelennek meg (csak eredményük: pl. az alcímek, a listák vagy a félkövér szedés).
  • Hordozható: Kicsomagolás után oda másoljuk a Writemonkey programkönyvtárat, ahová akarjuk. Akár egy pendrive-ra. Onnan is működni fog.
  • Helyesírás-ellenőrzés: Magyar nyelvű még nincs benne, de a szoftver fórumán meg lehet kérni a fejlesztőt, és akkor szerintem küld ilyet. (Gondolom valamely nyílt forráskódú szótárgyűjteményt használ a program). Egyébként van helyesírás-ellenőrző szolgáltatás.

Mire jó a Writemonkey?

Szerintem a (magyar) helyesírás-ellenőzrő hiánya egyáltalán nem fájó. Mivel hogy a program célja az, hogy lehetőleg ne álljon az író és szövege közé. Azaz a Writemonkey az alkotófolyamat első fázisában lehet hasznos, amikor az ember úgy ír, hogy az első változatot, a digitális piszkozatot még úgyis letisztázza majd. És ennek az utólagos szerkesztgetésnek, letisztázásnak már lehet színhelye egy klasszikus szövegszerkesztő. (Csak az első lendületet ne törje meg semmi.)
Ebből is látszik, hogy a program nem mindenki számára egyformán hasznos. Hiszen vannak olyanok, akik egyből, egy lendülettel szinte nyomdakész szöveget alkotnak, és nem szeretnek később újra bíbelődni vele. Őket bizonyára bosszantaná, ha mondjuk a helyesírás-ellenőrző hiánya miatt újra elő kellene venni a szöveget egy másik programban. (Tudom, tanuljon meg az ember helyesen írni, de az elütések kiszűrésére tényleg érdemes használni.)
Azoknak azonban, és sajnos többségünk ehhez a csoporthoz tartozik, akiknek az első változat megírása olykor gyötrelem, jó szolgálatot tehet a figyelemösszpontosításra sarkalló WriteMonkey.

Hasonló szovtverek

Az (újság)írók halogatásra való hajlamának tűrhetetlen mértékű elterjedtségét és emiatt való  általános kétségbeesettségüket jelzi, hogy a hasonló elven működő szövegszerkesztők egyre népszerűbbek a különféle számítógépes platformokon. A teljesség igénye nélkül íme néhány azoknak, akik nem bíznak bennem, és szeretnék megnézni a többit is:

Windowsra (ingyenesek)

Darkroom
Q10
Creawriter

Macintoshra (sajna fizetősek)

Writeroom

iA Writer

Legolvasottabb posztok