Kezdőlap Blog Oldal 2

Feedly, a hírolvasó mennyország

A Feedly több, mint hírolvasó. Rendszerező, kijelölő, bejelölő, jegyzetelő, megosztó és még nagyon sok minden egyszerre: igazából mentőöv az online híráradatban. Akinek nem muszáj, persze ne fuldokoljék benne: szerintem vannak jobb dolgok is az életben, mint a képernyő előtt híreket bogarászni. Persze, ha valaki úgy érezné, neki muszáj, akkor kicsit talán segíthet nagy munkálkodásában ez a poszt. Erről a szobánkba érkező híráradatról Borges tett gúnyos megjegyzést Alef című novellájában, amikor a történet hőse, a „szenvedélyes, sokoldalú és teljességgel jelentéktelen” Carlos Argentino így írja le a XX. századi embert:

„Úgy képzelem, hogy ott ül dolgozószobájában, úgyszólván egy város őrtornyában, körülötte a sok telefon, távíró, fonográf, rádiókészülék, mozigép, laterna magica, szótár, napirend, notesz, kézikönyv […]az így fölszerelt embernek fölösleges az utazás; XX. századunk megváltoztatta Mohamed és a hegy meséjét; a hegyek most helyébe mennek a modern Mohamednek.”

Mint megannyi modern Mohammed, tehát ülünk a képernyő előtt, és várjuk, hogy jöjjön a hegy. A hegy pedig jön, zúdulnak ránk a cikkek és információk, és mi megpróbálunk rendet tenni ebben a káoszban: megőrizni, kiválogatni, amit lényegesnek, később hasznosnak gondolunk, és elengedni, ami nem kell. Mindebben a küzdelemben igen hasznos eszköz lehet a Feedly.

Nem csak hírolvasó

A Feedlyt korábban sokan csak a megszüntetett Google Reader méltó utódjának tekintették, de az évek során valóságos személyes információs rendszerré kalapálódott, illetve kalapálta az elkötelezett fejlesztőcsapat. Alapvető szolgáltatásai ingyenesek, és valószínűleg sok felhasználó ezekkel tökéletesen el is van, mivel ezek között is nagyon sok hasznos funkció lelhető fel. Ám viszonylag alacsony éves előfizetés fejében a Feedly megmutatja igazi erejét. Terjengős leírás helyett álljon itt néminemű összefoglaló címszavakban. A Feedly lelke az RSS-szálak igen hatékony kategorizálása, az RSS-címekkel beállított cikkek kényelmes olvashatósága – és természetesen az, hogy olvasmányainkat személyes fiókunkkal (amelynek regisztrációját megoldhatjuk egy email-címmel, de összeköthetjük Google- vagy Facebook-fiókunkkal is) mindenhova magunkkal hurcolhatjuk. Azaz a desktopon elérhető webes elérés mellett letölthető androidos és iOS-es applikáció is ahol személyre szabott beállításaink, RSS-feedjeink, kategorizálásunk, illetve a fizetős szolgáltatással jegyzeteink, kiemeléseink is szinkronizálódnak automatikusan. Ez biztosítja, hogy az információözöntől a metrón se szabadulhassunk. Mint az valamirevaló RSS-olvasóknál megszokott, RSS-előfizetéseinket a saját magunk számára kialakított könyvtárakban helyezhetjük el.

 

 

Ebben eddig semmi rendkívüli nincs. Ám a Feedly kezelőfelülete több dologban is igen hatékony:

  • az új RSS-bejegyzéseket nagyon könnyen, egyetlen kattintással a megfelelő könyvtárban el tudjuk helyezni;
  • a meglévő RSS-feedjeinket igen könnyen újra tudjuk rendezni, másik könyvtárba pakolni;
  • az RSS-fedjeinkhez egyenként különféle beállításokat tudunk rendelni (pl. hogy az alkalmazáson belül, vagy a webböngészőben nyissa meg a linkeket, ha a cikkre kattintunk; milyen sorrendben jelenítse meg a cikkeket – legfrissebbek, legnépszerűbbek stb. – vagy csak az olvasatlanokat jelenítse meg, és így tovább.);
  • beállíthatjuk, milyen formában jelenítse meg a cikkeket (pl. listaszerűen, vagy áttekinthetőbb, „csempés” megoldással, vagy ezek előnyeit vegyítve);
  • az egy könyvtárba tett feedjeinket „ömlesztve” is könnyen át tudjuk tekinteni (amivel voltaképpen saját kezdőoldalt tudunk előállítani a minket érdeklő hírforrásokból);

Cikkek népszerűség szerint

Ez a leválogatási mód rendkívül megkönnyíti azt, hogy az adott nap legfontosabb témákat áttekintsük (ez különösen akkor izgalmas, ha gyűjteményünkben már szerepel néhány száz RSS-feed). Bár a Feedly nem hozta nyilvánosságra, mi alapján rangsorolja az egyes cikkeket, gyanítható, hogy saját statisztikáit (felhasználóinak kattintásait), illetve a közösségi megosztásokat foglalta algoritmusba. Az ingyenes verzióval is elérhető olyan nézet („Popular + Latest”), amellyel a három legnépszerűbb cikk áll a lista elején. A fizetős, „Pro” verzióval viszont választhatjuk a népszerűség szerinti rendezést is („Most popular”), amivel a top 10-es listát teszi a lista elejére a felület. Mivel ezt az összes feedünk, vagy egyes kategróiák, vagy akár hírforrásonként is megtekinthetjük, ez a funkció nagyban segít abban, hogy gyorsan szemügyre vegyük, mit olvasnak éppen leginkább a népek. (Magyar pénztárcának a „pro” előfizetés persze nem mellékes összeg, de ha jól emlékszem valamiféle akcióval – amely időről-időre elérhető – évi 45 dollár leperkálásával tettem szert ilyenre. Talán ez a díj megéri azoknak, akiknek a pro funkciók sokat segítenek.)

Későbbi olvasásra

Eddig igazából semmi rendkívüli nincs az egészben – bár hangsúlyozom: a kezelőfelület logikussága és átláthatósága már önmagában kiemeli a Feedlyt a többi, hasonló alkalmazás közül. A Feedly képességei azonban ott mutatkoznak meg igazán, amikor a cikkeket „elmenteni” és egyéb módon kategorizálni, megosztani szeretnénk, avagy saját adatbázisunkba továbbítanánk.

A „Read later” funkció ezek közül a lehetőségek közül a legegyszerűbb. A cikkek címet, borítóképet és kivonatot tartalmazó „címoldalán” (ha valamely csempés elrendezést állítottunk be) a már szabvánnyá vált ikonra nyomva egyetlen kattintással megjelölhetjük a kérdéses írást később olvasásra szánt anyagnak. Ezeket a cikkeket a baloldali menüben szintén egyetlen kattintással tudjuk magunknak később kilistázni. Igen hasznos funkció!

Saját jelölőcímkék

Az előbbi elven működik, de a funkció sokoldalúbb a „Read later”-nél: a cikkeket azonnal az általunk létrehozott „board”-okra (faliújságra) mentehtjük. Ez igen megkönnyíti azok munkáját, akik egy adott témakörben gyűjtenek cikkeket. (Sok-sok ilyen faliújságot létrehozhatunk, tapasztalatom szerint nem érdemes túlzásba vinni, mert a túl sok kategória végül nem segíti, hanem megbonyolítja a munkát.) Az így megjelölt cikkeket a címkék szerint a baloldali menüből (lent) szintén egyetlen kattintással kilistázhatjuk a későbbiekben magunknak.

 

Megosztások

A Feedly hírolvasóval igen könnyen megoszthatjuk a cikkeket, és ezzel a funkcióval nem csak a közösségi médiára, de saját adatbázisunkba is (pl. Instapaper, Pocket, Evernote) is azonnal elmenthetjük az adott cikket. Ha rendelkezünk „Pro” előfizetéssel, egynémely szolgáltatásba (pl. Evernote, Pocket) a „Read later” funkcióhoz hasonlóan egyetlen kattintással is továbbíthatjuk a cikkeket. (Mivel én az Evernote-ot rendszeresen és széleskörűen használom feljegyzéseim tárolására és rendszerezésére, ez utóbbi funkció nekem igen hasznosnak bizonyult, bár a legördülő menüben a megosztás menüponttal ez ugyanígy az ingyenes verzióban is elérhető – csak egy mozdulattal több.)

Megjegyzések hozzáfűzése a cikkekhez

Ez a funkció már csak az előfizetéses, „pro” verzióban érhető el. Ezzel a lehetőséggel a cikkre kattintva azonnal saját megjegyzést fűzhetünk a cikkhez.

 

 

Kiemelés

A cikkekben azonnal kiemeléseket is eszközölhetünk. (Erre persze igazán akkor nyílik lehetőségünk, ha az adott RSS-feed a teljes cikket tartalmazza, egyébként ezt csak a kivonatban tehetjük meg a Feedlyből.) Ha kiemelünk valamit a cikkből, akkor a cikkek későbbi listázásánál a feedly „Magazine” nézetét választva a cikklistában a cím alatt rögtön meg is jelennek megjegyzéseink és kiemeléseink. (Sajnos ez a funkció is csak előfizetéssel érhető el.)

 

 

Keresés

Szintén előfizetéses funkció, de a Feedly hírolvasó rendelkezik összetett keresőfunkcióval, amellyel nem csupán kifejezésekre kereshetünk, de ehhez különféle szűrőket is rendelhetünk (amelyek figyelembe vehetik a cikk forrását, népszerűségét, a cikkben szerepelő beágyazott média típusát, nyelvét stb.)

Továbbiak és epilógus

A Pro verzió még ezeken túl is rengeteg hasznos dolgot tartalmaz (az előbbiekben tényleg csak felvillantottam a legfontosabbakat, és egy fontos jellemzőjéről a csapatmunka támogatásáról még szót sem ejtettem — talán erről legközelebb). Ám ami lényeges: az elkötelezett felhasználók befizetései azt is garantálják, hogy ez az eszköz újabb és újabb funkciókkal fog gazdagodni. Amely jövőbeli lehetőségekre, illetve azok megvalósításának menetrendjére egy külön felületen szavazhatunk is, sőt javaslatot is tehetünk.Pazar felület tehát a Feedly azoknak, akik információkkal, online szövegekkel dolgoznak. Figyelmeztetésül azonban mégis azt a Hamlet-idézetet vésném ide, amit Borges is mottóul választott novellájához: „Oh boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.”

Unortodox vélemény médiánkról

A vidéki sajtó és egyes országos napilapok sietős privatizációját 1989/90-ben az újjászülető magyar sajtó eredendő bűnének tartom.

Ezt a történetet még a magyar médiaviszonyok iránt érdeklődő nyugati olvasók sem ismerik, ezért ebből a szokatlan szemszögből írtam cikket a European Journalism Observatory site-jára. Nyilván, sokan fogják támadni azért, mert a manapság fontos témákat — mint a magyar médiaszabályozás vagy a reklámadó — csak érintettem. Ez jogos kritika lehet, annál is inkább mert ezek a folyamatok engem is nyugtalanítanak, ennek hangot is adok. De erről írnak sokan a nyugati sajtóban manapság. A kevés helyen én most azt szerettem volna bemutatni, amiről a nyugati médiában nem esik szó.
Angol nyelvű cikkem a European Journalism Observatory oldalán a magyarországi sajtószabadságról némileg unortodox szemszögből.

 

Sajtófotó: Oké, de mi lesz a Facebookkal és a köztéri kamerákkal?

Végre egy higgadt, szakmai elemzés a sajtófotót is “érintő” (ez kicsit finomkodó megfogalmazás) Ptk-módosításról.

Én mondjuk egy fokkal borúsabban látom a helyzetet, a törvény gumirendelkezése pontosan az szerintem, hogy mi számít “tömegfelvételnek” és mi nem. Három ember pl. már tömeg? Illetve tetten érhető a mániákus túlszabályozás jelensége, amely azonban nem csak a fotósok életét keseríti meg Magyarországon.

A fotózást érintő passzusban nyilvánvaló a jogalkotó szándéka, hogy védje a személyiségi jogokat, de a sajtó szempontjából mindig az az érdekes, hogy a közérdek, a tájékoztatáshoz, tájékozódáshoz fűződő jog adott esetben nem előrébb való-e ennél a jogsérelemnél.
Nem tudom, hogy egy törvénykönyvben kell-e erre vonatkozó utalás, vagy a kivétel definiálását meg kell hagyni az alkotmánybíróságnak (egy-egy konkrét ügyből kiindulva).
Mindenesetre sajtófotózástól függetlenül régóta mondogatom, hogy a magyar polgári törvénykönyv és a Btk. szabályozásának áttekintését kellene a sajtónak szorgalmaznia, ehelyett az elmúlt években az új médiatörtvény körül lett nemzetközi hisztéria.
Ezek a szabályozások a rendszerváltás óta alakítják a magyar sajtó félelemmechanizmusait. Összeszedni is nehéz például, hány passzus alapján lehet örökre tönkretenni egy újságírót — még akkor is, ha a felperesnek semmi igazsága nincs kifogásaiban (kedvencem az, amikor egy állítás a magyar bíróság számára akkor is lehet becsületsértő, ha igaz).
A magyar polgári jogban és a büntetőjogban megbújó szemlélet a sajtó vonatkozásában sztálinista gyökerű. A bírói gyakorlat szintúgy (bár sajtóperes ügyekben a teljes tanácstalanság, félreértés és az egészséges jogérzék hiánya is jellemző).

Másik érdekes kérdés, hogy a jogszabály miért szegény fotósokat (riportereket és turistákat egyaránt) pécézi ki egy olyan korban, amikor adatainkhoz kénye-kedve szerint hozzáfér a Facebook, megfigyelik és képét elraktározzák a köztéri figyelőkamerák üzemeltetői, telefonhívásait és cellainformációt eltárolják a mobilszolgáltatók. A régi adatvédelmi törvény (1992) továbbéltetése egy kicsit olyannak tűnik, mint amikor valaki az egész kaotikus helyzettel már nem tud mit kezdeni, ezért előállít egy bűnbakot, a fotóst, akit a jogos félelmeket enyhítendő nyilvános áldozatra lehet bemutatni a tömeg előtt. Amelyből az egyes arcok épp úgy felismerhetőek és egyre inkább automatikusan visszakövethetőek lesznek (arcfelismerő szoftverek fejlődése) a köztéri kamerák képein.

De ezek a kérdések messzire vezetnek, ha csak a tárgyszerű elemzésre vagy kíváncsi, mit lehet és mit nem, érdemes elolvasni Völgyi attila posztját, és a kommentoflyamban kialakuló szakmai beszélgetést is.

http://blog.volgyiattila.hu/2014/03/03/a-sajtofoto-halott-es-van-aki-ezt-elvezi-az-uj-ptk-es-a-fotosok-valodi-viszonya/

Nyerhetsz egy könyvet, ne hagyd ki!

0

Van olyan ismerősöd, aki mindig is sztárriporter szeretett volna lenni, de csak otthon gubbaszt? A barátnőd már a tizedik blogbejegyzését osztja meg veled az új edzésprogramjáról, és úgy érzed, többre hivatott ő is és a barátságotok is? Vagy éppen, komolyabbra fordítva a szót,  te vagy az, akit érdekel az újságírás?

Keresd fel az Első leütés Facebook oldalát, nyomj egy lájkot a nyereményes posztra, és várd, hogy a postás még karácsony előtt csengessen egy ajándék Első leütés című könyvvel!

Mármint ha szerencséd van, mert hogy remélhetőleg a három kisorsolandó könyvre több jelentkező is akad majd.

Ha nagyon kényelmes vagy, persze itt is lájkolhatod:

 

Fontos: csak lájkolnotok kell (ezt a posztot) Ennek az “Élek az ajánlattal gomb”-nak (Get offer) az értelme ebben az esetben csak annyi, hogy kapsz egy emailt a játék feltételeiről (lásd alább), de egyébként kizárólag a posztra érkezett lájkok (tetszikek) alapján sorsolunk.  

A nyereményjáték szabályai:

Három Első leütés – Gyakorlati újságírás nem csak kezdőknek című könyvet sorsolunk ki azok között, akik ezt a posztot december 13. péntekig lájkolják.

A nyerteseket a lájkolók között véletlenszerűen választjuk ki, mindenki azonos eséllyel indul.

A nyertesektől a kiadvány kikézbesítése céljából elkérjük majd postacímüket, amelyet nem a Facebook, hanem a kiadó kezel majd.

A könyvet a nyerteseknek már péntek délután postára adjuk, hogy karácsonyig biztosan célba érjen.

A játékot nem a Facebook szponzorálásával, jóváhagyásával vagy a Facebookkal közösen szervezzük, abban a Facebook semmilyen módon nem működik közre.

 

 

Toy sztorik

0

A számítógépes animációval foglalkozó Pixart a kilencvenes években a Toy Story című film tette világhírűvé. (A technológia több mint egy évtizedes fejlesztése, megannyi kudarc és több tízmillió dollár, időnként teljesen elfecsérelt pénznek tűnő befektetése után.) A Toy Storyt követően futószalagon készültek a cég műhelyében a kasszasikerré váló animációs filmek. Amihez persze nem csak a technológiai tudás, hanem remek forgatókönyvek is kellettek.

Ezért kaptam fel a fejem, amikor belebotlottam Emma Coats, a Pixar forgatókönyv-írójának (most ne menjünk bele, hogy rajzfilmek esetén a storyboarding szó kicsit mást jelent) twitteren közzétett 22 tippjébe arról, mire ügyeljünk egy történet megalkotásánál.

Ahogy ezt a könyvemben is kifejtettem, a riport valójában drámai műfaj, ahol az újságíró (szigorúan a tényekhez ragaszkodva!, de mégiscsak) karaktereket, szereplőket épít fel, személyiségeket mutat meg és mozgat azon a színpadon, akiket anyaggyűjtése után, a valóság alapján vonultat fel az olvasók előtt. Így gondoltam egyet, és kiemeltem párat Coats tanácsai közül. Azokat, amelyek az újságírás történetmesélési technikáira is vonatkoztathatók. (A riport nem fikció, tehát a szereplők kitalálásáról szóló részeket nyilván itt mellőzöm.) És persze elláttam ezeket pár rövid megjegyzéssel. (Zárójelben megadom Coats eredeti számozását is).
Íme.

1.

(#2) Észben kell tartanod, mi érdekes számodra, mint közönség számára, és mi az amit íróként szórakoztatónak találsz. A kettő nagyon különböző lehet!

Alapvető, hogy az újságíró ismerje olvasóközönségét. Témaválasztásban, a megírás módjában bizony alkalmazkodni kell. Oly sok kézirat landol a kukában azért, mert a szerző szórakoztatóak találta elképzelését. De más nem.

2.

(#5) Egyszerűsíts. Fókuszálj. […] Ugord át a kitérőket. Úgy fogod érezni, hogy értékes anyagot veszítesz el, de végül ez felszabadít.

Felszabadít téged is, és az olvasót is. Mindig kérdezd meg a saját kéziratod kalapálásánál: szükség van-e erre és erre a részre a sztori megértéséhez? Kell-e ez ide egyáltalán? Az olvasó hálás lesz. A szerkesztőd is.

3.

(#7) Találd ki a befejezést, mielőtt kiötlenéd a közepét. Komolyan. A befejezések nehezek, a tied működjön már az elejétől.

Valóban sokat segít, ha az ember fejében van az utolsó mondat, akár csak homályosan is. Húzza magával a szöveg többi részét.

4.

 

(#8) Fejezd be a történeted, engedd el, még ha nem is tökéletes. Egy ideális világban a kettő ugyanaz, de lépj tovább! Legközelebb írj jobbat.

Lapzárta. Lapzárta. Lapzárta. Nincs tökéletes kézirat. Előbb-utóbb meg kell nyomni a gombot.

5.

(#10) Szedd szét azokat a sztorikat, amelyek bejönnek neked. Az ami tetszik bennük, az benned is megvan. De fel kell ismerned mi is az, mielőtt saját magad is hasznosíthatnád [ezeket a részeket].

Gyűjtögesd azokat a cikkeket, amelyek nagy hatással voltak rád. Elemezd, mitől működnek, miért tetszenek. Ez a legjobb médiaiskola.

6.

(#11) Ha papírra veted, akkor elkezdheted kijavítani. Ha a fejedben marad a tökéletes elképzelés, soha nem fogod senkivel sem megosztani.

A fejemben lévő sztorik alapján én is a világ legjobb írója vagyok. De ez kit érdekel?

7.

(#13) Adj a szereplőidnek véleményt. A passzív/befolyásolható szerethetőnek tűnik éppenséggel a megírás közben, de a hallgatóság számára méreg.

Oly sok riportot lehet olvasni, ahol a szereplők nem kelnek életre. Nem reagálnak a történésekre, nem ismerjük meg jellemző véleményüket/cselekedeteiket vagy akár azt az egyetlen apró részletet, ami alapján az olvasó maga elé tudja őket képzelni, és elhelyezheti őket a történetben.

8.

(#14) Miért is muszáj elmondanod ezt a történetet? Mi az a szenvedélyesen izzó meggyőződés benned, ami ezt a történetet táplálja? Ez az egész lényege.

Nem, egyáltalán nem mindig muszáj. Ha ezt a kérdést gyakrabban tennék fel maguknak az újságírók, sok időt megspórolhatnának az olvasóknak.

9.

(#16) Mi forog kockán? Adj okot arra, hogy szoríthassunk az adott szereplőért. Mi történik, ha nem járnak sikerrel? […]

Tényleg, elkövettél mindent, hogy megértesd az olvasóval, miért fontos az, amiről írsz? Miért fontos az, akiről írsz? Miért fontos a története? Miért fontos, hogy sikerre vigye ügyét/elbukjon az illető?

10.

(#17) Semmilyen munka nem megy pocsékba. Ha éppen nem működik, tedd félre és lépj tovább! Majd előkerül később, amikor hasznos lesz.

Na most az újságírói melók többsége nem tűr halasztást. De van, ami igen. Ami akkor, éppen úgy nem működik, nem jó. De később előkerül egy új mozzanat, egy új puzzle-darab és összeáll a kép.

iPad és kereszt

“Ötven év múlva mi lesz elavultabb: az iPad vagy a Kereszt?“ – teszi fel a kérdést egy múlt szombati fotómegosztása mellett Surján László EP-képviselő. A képen két kisgyermek egy táblagépen tanulmányoz valamit elmélyülten a heverőn. Az ágy fölött feszület.

Családi idill, és értem is a volt népjóléti miniszter üzenetének lényegét, miszerint tudni kell, mi a valódi érték, és tudni, mi az, ami voltaképpen pillanatnyi és  lényegtelen (lett légyen szó vallásról vagy egyetemes emberi értékekről). Még akkor is, ha egy-egy státuszszimbólummá váló holmi körüli felhajtás ideig-óráig a vágy titokzatos tárgyává emeli az új technikai eszközöket.

Fontos üzenet. De bennem a kép más gondolatokat ébresztett.

Amikor ez a kép egy ismerősöm facebookos megosztása révén megjelent számítógépem képernyőjén, épp a Kindle könyvolvasómon böngésztem a Courrier International francia magazin szeptember 19-iki számát, amely címlapos összeállítását a kézírás eltűnésének szentelte. Ezért is kaptam fel a fejem.

Pár hónapja Magyarországon is hír volt, hogy az Egyesült Államok negyvenkét államában a folyó kézírás elsajátítása nem lesz kötelező tananyag (olvasása igen, valamint a nyomtatott betűkkel való kézírás oktatása marad). Helyette az amerikaiak által egyébként is inkább kedvelt nyomtatott betűvetést, illetve a gépírást oktatják majd. Természetesen sokan megkongatták a vészharangot, hogy írásbeli kultúránk eltűnéséről van szó. A kérdés ennél összetettebb, a drámainak ható hír sem adja vissza, milyen mélyreható változásokról van szó világszerte.

Tény, hogy a folyó kézírást ma már Európában is egyre inkább csupán aláírásunkhoz használjuk, a legtöbb szövegünket számítógép segítségével vagy a telefonunkon írjuk meg, és digitális eszközeinken egyre többet olvasunk. És ha ez így van, mi szükség lesz a folyó kézírást tanítani az iskolákban, amikor ma már egy banki utaláshoz sem toll és papír kell, hanem inkább internetes kapcsolat?

Általában véve elmondható, írásbeli kultúránk egyre inkább az olyan eszközökön keresztül jut el az ifjabb nemzedékekhez, mint pl. az iPad. Nem ördögtől való tehát, ha az oktatásban azzal kísérleteznek, hogy az iPadon vagy más táblagépeken keresztül ismerjék meg a diákok a tananyagot. Olcsóbb, mint tankönyvet nyomni, hatékonyabb és több lehetőséget kínál az ismeretek elsajátítására. Nem különben egy ilyen ingyenesen vagy kedvezményesen biztosított táblagép segít abban is, hogy szegények és gazdagok között ne váljon eleve leküzdhetetlenné a digitális szakadék.

És itt van nyugtalanságom oka: vajon miért lenne ez a tudás iránti vágy, ami a képen is látható, a hatékonyabb oktatás iránti igény elavult ötven év múlva? És mi köze ennek a kereszthez?

Én például a Kindle könyvolvasóm nélkül aligha fizettem volna elő külföldi sajtótermékekre: kézbesítésük ide Magyarországra papír alapon nehézkes és megbízhatatlan, valamint sokkal drágább volt. Nem gondolom, hogy ezeket az eszközöket csak a hülyeségre használná a fiatalabb nemzedék.

Az elektronikus könyv — amelyet az elektronikus könyvolvasón vagy a táblagépen érdemes olvasni leginkább —  hamarosan, de lehet hogy már most is, azt a szerepet tölti be, amit korábban a nyomtatott szó. És ha ez megáll, hogyan állíthatjuk szembe a könyv népeinek értékeit a könyvvel? Hogyan hangzana a mondat: “Ötven év múlva mi lesz elavultabb: a könyv vagy a kereszt?”

Persze mint minden technológiai viharban, sokan itt is hajlamosak valamiféle ideológiai felhevültségben az újat a praktikummal szemben erőltetni. (Itt pedig nagyon is szerepe lenne a gyakorlatiasságot előtérbe helyező konzervatív hozzáállásnak.) Szerintem a technológia még egyáltalán nem tart ott, hogy versenyre keljen a papírral bizonyos helyzetekben. Pl. ha gyorsan fel kell jegyezni valamit, ha nincs mód feltölteni a táblagépet, ha magunkkal hurcolása körülményes stb. Vagy hogy ne menjünk messze a blog témájától: az újságíró számára – „terepen” – a jegyzetfüzet használata sokszor még mindig praktikusabb, mintha laptopjával loholna a zöldben. (Máshol már említettem azt is, hogy magyar riporterek mennyire irigykedve nézik olykor brit kollégáikat, mivel ott az újságíró iskolákban és a munkavállaláshoz is követelmény a gyorsírás elsajátítása.)

Egyszóval, nem hiszem, hogy a visszaolvasható és viszonylag gyors kézírás „tudománya” ebben a pillanatban teljesen pótolható lenne. A technológia még nem tart ott. (Ráadásul a hír csupán a folyóírás kötelező oktatásának megszüntetéséről szólt.) De ki tudja, pár év múlva, már lehet, hogy ott tart majd, és elérkezik a pillanat, amikor kézírásra egyáltalán nem lesz szükségünk: minden afelé mutat, hogy írásbeliségünk, írott kultúránk teljesen át fog költözni a digitális világba, és a folyó kézírás épp úgy muzeális képesség lesz, mint jelenleg az írógépszerelők szaktudása.

Ahogy urambocsá’ az is megszokott látvány lesz majd, hogy a gyerekek nem csak a szerves kémiával, de a hittannal (vagy erkölcstannal) is egy táblagép segítségével ismerkednek meg.

 

 

Térképre kerül Elysium

0

Neill Blomkamp sci-fijében a szupergazdagok egy föld körül keringő mesterséges bolygón, az Elysiumon élik a milliomosok gondtalannak tetsző életét. Mivel hogy a túlnépesedett Föld egyetlen hatalmas nyomornegyeddé változott.

Van két meglátásom.

Egy: ez nem annyira a jövő, mint a jelen.

Kettő: az igazi Elysiumot ne az űrben keressük, hanem az okostelefonunkon.

Hogy is értem?

Természetesen a kiváltságosok és gazdagok elkülönülésében, zárt lakóközösségeikben, a szegények vagy jogfosztottak elől elzárt otthonaikban semmi újdonság nincs. Volt ilyen az ókori Rómában is, meg nekünk is van olyan, hogy Rózsadomb. Az Elysium című filmjében Blomkamp is csak az egyszer már bevált receptjét alkalmazza: végy egy jelen korunk beli súlyos társadalmi problémát (előző filmjében, a District 9-ban ez a bevándorlás és rasszizmus volt, az újabban a gazdagok és szegények, jogfosztottak között egyre növekvő szakadék), helyezd mindezt szürreális környezetbe, duzzaszd apokaliptikussá a problémát, adj hozzá száguldó űrhajókat és csilivili robotokat, némi anarchista konyhafilozófiát, és borítsd ezt az elegyet a világvége hangulatra vevő közönség elé. A filmben nem a proletárok, hanem a globális elit lázad fel: Ayn Rand ötvenes években írt tézisregényében a szépek, tehetségesek és gazdagok még csak a tengerre vonultak ki a társadalomból (és a laissez-faire kapitalizmust támogató Rand ezzel a jóléti állam ellen fogalmazott meg kritikát), a tehetősek itt a világűrbe lövik magukat: világ gazdagjai egyesüljetek, kiáltják, és elkoktélozgatnak odafönn. (Hogy ezen kívül mit csinálnak, az a filmből nem derül ki.)

Ám szerintem ez a forradalom jelenleg nem az űrben, hanem egy első hallásra talán meglepőnek tűnő helyszínen zajlik: a digitális térképeken.

A filmben a Föld kissé túlnépesedett, de aki lent maradt, úgysem használ Google Mapset

A hónap elején az Egyesült Államokban valóságos sajtóvitát gerjesztett egy új telefonos alkalmazás, a Gehetto Tracker. A Ghetto Tracker a rohamosan fejlődő (közösségi) térinformatika egyik friss gyümölcse. Az oldalra tévedő felhasználóit csupán arra kéri, hogy értékeljék, mely környékek számítanak szerintük biztonságosnak, és melyek tekinthetőek gettóknak, vagyis nem biztonságos környéknek a városokban. De kinek a szempontjából biztonságosnak vagy nem biztonságosnak? – tette fel a kérdést a Gawker, megjegyezve, hogy valószínűleg a Ghetto Tracker oldalon a céget bemutató szöveg mellett mosolygó fehér bőrű család szempontjából. Például.

A sajtófelhördülésben tehát nagy szerepet játszott a meglátás, hogy a szolgáltatás a felhasználók előítéletei szerint (és pl. nem a bűnözési statisztikák alapján) minősít egy-egy környéket. Ám kérdés, jobban járunk-e ha a nyilvánosan elérhető adatok alapján jár el egy ilyen térinformatikai rendszer. (Ilyen pl. az Androidon elérhető SafeRoute, amely ezeket a statisztikákat figyelembe véve javasol biztonságos útvonalat a felhasználónak.)

Hogy megértessem aggodalmaimat, javaslom, ne ragadjunk le azoknál az adatoknál, amelyek (egyebek mellett) arról szólnak, egy-egy utcasarkon hány embert vertek fejbe az elmúlt esztendőkben. Egyre több térinformatikai szolgáltatás használ fel ugyanis térképre vetített, komplex adatsorokat: teszem azt népszámlálási adatokat (átlagos jövedelem, családméret, bőrszín, vallás stb.) éppenséggel átláthatatlan algoritmusok szerint. Egyáltalán nem a jövő tehát az, hogy az ilyen térképek lakóhely, jövedelmi viszonyok és rassz szerint diszkriminálják a felhasználókat. Pl. egyes hirdetők számára érdektelenné nyilvánítva bizonyos lakóhelyeket. (A Microsoft egyik szabadalma szerint a cégek azért fizethetnének, hogy egy térkép alkalmazás a hirdető üzletei előtt vezesse el a tájékozódni vágyókat. Mármint akit a hirdető erre érdemesnek tart.) Egyes szolgáltatások híre (és ezek lehetnek pl. a továbbtanulási lehetőségről vagy egyéb hosszú távú “befektetésekről” szóló információk) így el sem juthat az automatizált és adott célközönségre szabott hirdetésekben. És történik mindez annak alapján, hogy hova születünk, hol lakunk, vagy hol tartózkodunk gyakran okostelefonunkkal.

Vagyis arra lyukadnék itt ki, hogy ezeken a térképeken – amelyek egyre nagyobb szerepet játszanak nem csak a tájékozódásban, hanem abban is, hogy mely környékeken vásárolunk, hova járunk szórakozni, mely kerületek válnak a vágy egyáltalán nem titokzatos, mint inkább tömegtárgyaivá – egész városrészek vesznek majd a semmibe.

Mások meg boldogságunk apró szigeteivé, elíziumi mezőkké változnak.

Mire a levelek lehullanak, Teheránban leszünk?

Nem néztem meg, csak a felvétel elejét. Hét foglyul ejtett szír kormánykatona félmeztelenre vetkőztetve térdel a földön, fejük a porba nyomva. Hátukon verések, kínzások nyoma. Mögöttük fogva tartóik, lázadó fegyveresek gépkarabéllyal. Az FSA (Free Syrian Army) egység parancsnoka forradalmi verset szaval, a végkifejletet a videót bemutató New York Times cikkéből ismerem: amikor a vers véget ér, a foglyokat tarkón lövik.
A halálraítéltek arca nem látszik. Mozdulataik, rettegésük igen. Ebből nekem elég tíz másodperc is. De már ez is kukkolás. A túlsó partra.
A New York Times cikke emlékeztet: ez a felvétel csak egy a sok közül, amely egyes lázadó csoportok brutalitását dokumentálja. Illetve azt a kegyetlenkedést, amely a lassan két és fél éve tartó szíriai polgárháborút egyre inkább jellemzi – mindkét oldalon.
A dilemma: akkor most kik is a rossz fiúk? A kegyetlen megtorlásokkal a polgárháborút kiprovokáló, és most gáztámadást végrehajtó Asszád-rezsim, amelynek brutalitása közismert? Vagy a szunnita olajkirályságokból és a nyugat által pénzzel és fegyverrel támogatott szalafista vagy al-kaidás lázadó csoportok (nem csak ilyenek vannak), az al-Nuszra Front, akiknek kíméletlensége, vallási fanatizmusa szintén közismert?
Miért is támogatnánk egyiküket a másikuk ellenében?

Visszatér a neokon érvkészlet

A kérdésfelvetés némileg álságos gyötrődés a New York Times részéről, hiszen a lap már hónapokkal ezelőtt elkötelezte magát az amerikai beavatkozás mellett. Bill Keller főmunkatárs (2011-ig a lap főszerkesztője) már májusban vezércikkben letette a voksát, bár elismeri, hogy vagy tíz évvel korábban ő személy szerint oktalanul sürgette és támogatta Irak lerohanását. Egy pár évig ezért nem is szívesen írt háború párti cikkeket, de mivel, ahogy írása címében leszögezte, „Szíria nem Irak”, most ismét kedvet kapott hozzá. Arra próbál rámutatni, hogy Obama elnök tétlenkedése veszedelmesebb, mint a háború.

„Szíriában, attól tartok, az óvatosság fatalizmussá vált, valamint az elővigyázatosságunk, az elszalasztott lehetőségek, a hitelvesztés és az egyre növekvő tragédia atyjává.”

Ez a körülményes megfogalmazás valószínűleg azt jelenti, hogy a New York Times meglehetősen elégedetlen volt azzal, ahogy Obama igyekezett az USA-t távol tartani a szíriai polgárháborútól. Logikája pedig kísértetiesen hasonlít arra, amivel 2001 után a külpolitikacsináló neokonok, és a New York Times is, a háború(k) mellett érveltek: a nem cselekvésért magasabb árat fizetünk, mint a cselekvésért, mondták.
Igazából többről van szó. Az amerikai külügyi establishment egy része (lett légyen szó liberális vagy konzervatív héjákról) láthatólag nem díjazta azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok fokozatosan csökkentse súlyát a Közel-Keleten, és koncentráljon inkább Dél-Kelet-Ázsiára és a Csendes-óceán térségére (vagyis az egyre potensebb Kínára). Vali Nasr például, aki Obama elnök pakisztáni és afganisztáni különmegbízottjának főtanácsadója volt, és számos egyéb pozíciója révén igen befolyásos az amerikai külügyi vonalon, egy egész könyvet írt e kivonulást ostorozva. A könyv pár hete jelent meg, címe talán mutatja az elégedetlenkedők dühét: Eldobható nemzet – A visszavonulóban lévő amerikai külpolitika. Ebben a szerző az arab tavasz során szerinte tétlen maradó amerikai külpolitikát ostorozza, amely Nasr szerint csak a vákuumba belépő Kínának tesz szívességet. Nasr egyben azt is követeli: Amerika döntsön irdatlan mennyiségű pénzt a Közel-Keletre, legyen új Marshall-segély, hogy a térség gazdasága stabilizálódjon. (Azt nem feszegeti, hogy a súlyosan eladósodott USA honnan venné ezt a pénzt.)

A nagy sakkjátszma célja: matt Iránnak

Mindenesetre Obama a súlypont-áthelyezés jegyében kísérelte meg lezárni két rossz, elődjétől örökölt háborúját Afganisztánban és Irakban. És ennek megfelelően próbálta elkerülni, hogy újabb háborúba kezdjen ebben a térségben. Csakhogy ez nem fér össze a New York-i ikertornyok leomlása után kidolgozott nagy sakkjátszmával, amelyet a George W. Bush-éra Nasrhoz hasonló csodastratégái, illetve ideológusai (pl. Richard Perle, Paul Wolfowitz, Douglas Feith) dolgoztak ki — természetesen nem előzmények nélkül. És amelynek a Közel-Kelet ellenséges vagy olajban szegényebb államainak „demokratizálása” (a nem éppen demokratikus olajkirályságok nem tartoznak ebbe a körbe), vagyis az amerikai érdekeknek megfelelő teljes átalakítása a célja. És amely sakkjátékot, úgy tűnik, nem lehet leállítani. Ahol az utolsó parti nem Szíria, hanem Irán. Az az Irán, amely 2008-ban kölcsönös védelmi szerződést kötött Szíriával. Azaz a Szíria elleni támadás valójában az Irán elleni katonai fellépés kezdete.
Hogy egy esetleges Irán elleni háború hova vezetne, ez már az apokaliptikus jóslatok körébe tartozik. Egyesek – nem minden alap nélkül – a Harmadik Világháború kezdőrúgását látják az Irán elleni készülődésben. (Egyebek mellett azért, mert ekkor már Oroszország és Kína is határozottabban beléphet ebbe a sakkjátékba.)
Obama már jóelőre kijelentette, hogy a vegyi fegyverek „szisztematikus” használata Szíriában határvonalat jelent. De mintha nagyon is reménykedett volna abban, hogy ennek átlépésére nem fog sor kerülni. Viszont az, hogy augusztus 21-én majdnem 1500-an vesztették életüket egy gáztámadásban Damaszkusz egyik külvárosában (köztük 426 gyerek), nem ad lehetőséget további manőverekre. A vegyi fegyverek ennél szisztematikusabb alkalmazása aligha elképzelhető.
Tegyük félre most annak mérlegelését, kinek állhatott érdekében egy ilyen súlyos gáztámadás kivitelezése. Egyelőre kézzel fogható bizonyítékokat nem mutattak be arra vonatkozóan, hogy Asszád vagy a felkelők lőtték ki a mérges gázt ezen a napon. Hiába igaz az, hogy annak a több mint százezer embernek, aki ebben a polgárháborúban meghalt, elenyésző része vesztette életét gáztámadásban, és hogy valószínűleg sokkal többen haltak meg olyan megtorlások során, amelyet a cikk elején említett videó is bemutat. Az amerikai nemzetbiztonsági aritmetikában ez akkor is gyökeresen más eredményt jelent. Ott 2001. szeptember 11. óta azok az országok, amelyek tömegpusztító fegyverrel rendelkeznek ( ilyet készek is bevetni), és amelyeket Amerika amúgy latorállamoknak, tehát kiszámíthatatlanul viselkedő, ellenséges országoknak tekint, automatikusan célponttá válnak.
Ez olyan mélyen beivódott a politikai gondolkozásba, hogy Obamának saját nemzetbiztonsági apparátusával is szembe kellene fordulnia, ha az augusztus 21-i gáztámadás után tétlen maradna. Sőt, mindazzal szembe kellene mennie, amellyel Amerika 2001. utáni intervencióit indokolta. Egyetlen opciója marad: húzni az időt és a minimálisra korlátozni az újabb háborút.

Elmosódó határok

Az egyik probléma persze az, hogy van amikor ez a határvonal mégsem határvonal. Például az oroszok azt állítják, nekik is vannak bizonyítékaik szarin támadásra, csakhogy azt éppen a felkelők hajtották végre idén tavasszal. Gyakorlatilag ugyanezt állította az ENSZ az esetet vizsgáló bizottságának veterándiplomatája, Carla del Ponte is. (Épp azon a napon nyilatkozott erről, amikor Bill Keller az amerikai kormányzatot támadásra ösztökélő vezércikke a New York Timesban megjelent.)
Másrészt furán működik ez az egyenlet. Ha ugyanis nem „latorállam” használ tiltott vegyi anyagokat a harctéren, akkor nincs határvonal: Izrael 2009-ben sűrűn lakott palesztin területekre dobott fehérfoszfor bombákat (a genfi egyezmények tiltják bevetését lakott területen), ez mégsem verte ki a biztosítékot Washingtonban. Vagy akkor sincs határvonal, ha éppen más állam közvetlen érdekszférájában van a célpont, mint Észak-Korea esetében, amelynek lerohanását Kína nem nézné ölbe tett kézzel.
Az is kérdés, miért volt annyira más a kalkulus pár évtizeddel ezelőtt? Szaddám Huszein az Irán ellen vívott háborújában a CIA támogatásával vetette be nyugati segítséggel kifejlesztett vegyi fegyvereit. A Foreign Policy magazin pár napja titkosság alól feloldott dokumentumok és volt tisztviselőkkel készített interjúk alapján állította, hogy 1983-ban, az irak-iráni háborúban, az amerikaiak annak ellenére segítették az iraki vezért hírszerzésükkel, hogy tudták, Szaddám vegyi fegyverrel támad majd az előretörő irániakra.
Úgy tűnik az USA 1953 óta nem tud leakadni erről az országról. Amikor is a CIA Teheránban – ezt pár napja szintén titkosítás alól feloldott amerikai hírszerzési dokumentumok bizonyítják – első sikeres puccsát szervezte meg, amely mintául szolgált a későbbi, hasonló műveleteihez. A megválasztott Moszadek eltávolítása után jött az amerikaiak által támogatott sah uralma, amely megágyazott az iszlám forradalomnak. (Így csinál a politika az egyik problémából másikat.)
Mindez persze hidegháborús célokat is szolgált, de a hidegháború állítólag tizennégy éve véget ért.  Az Irán-mánia, úgy tűnik, nem.

Hitelvesztés Irakban

Persze nehéz támogatást szerezni Szíria megtámadásához, hiszen a tömegpusztító fegyverek kérdésében Amerika hitele az utóbbi években némileg megkopott. Éspedig, Bill Keller állításával ellentétben, nem a szíriai polgárháborúban való tétlenség miatt, hanem jóval korábban, az Irakban való nem tétlenség miatt. Abban az Irakban, amelyet az Egyesült Államok a fenti egyenlet alapján támadott meg. Abban az Irakban, ahol azóta sem találják azokat a vegyi fegyvereket, amelyekről egykor Colin Powell külügyminiszter látványos diavetítést tartott az ENSZ-ben.
Irakban az öldöklés azóta is tart, immár jórészt az amerikaiak nélkül. Mert hogy ott is meghalt vagy félmillió ember a „rezsimváltás” következményeképp. Hogy mennyire nem volt jó ötlet csak úgy bemasírozni Irakba, az nem csak a szinte naponta elkövetett terrorcselekmények mutatják, amelyekkel a hatalomért versengő síita és szunnita csoportok folytatnak háborút egymás ellen, hanem az is, ami most a szomszédos Szíriában van. A térség destabilizálása ugyanis Bagdadban kezdődött.
Persze Seres László, az amerikai neokonzervatívok és egyéb színű héják magyar hangja a hvg.hu-n diadalittasan számol be arról, hogy „Na, drága baloldali és pacifista barátaim: Szaddám ideggáz-készleteit kerestétek? Részben itt vannak, Szíriában, helló.” Az egyik probléma ezzel az, hogy – mint amit azt Scott Ritter, az ENSZ volt iraki fegyverellenőre állította – Szaddám Huszein szarin vegyi fegyverei már 2002-ben használhatatlanok lettek volna, mivel a gáz és az irakiak által használt technológia miatt e fegyverek „eltarthatósága” maximum öt év volt. Ám a helyzet az, mint erre Ritter ekkor rámutatott, hogy ezek a fegyverek 2002-ben már nem léteztek, mert az 1991-es öbölháborút követő években ezeket a készleteket az ENSZ ellenőrzésével megsemmisítették, egy vegyi-fegyverprogram újraindítását pedig a titkosszolgálatok jelezték volna. De tegyük fel, hogy a már akkor sem létező, használhatatlan arzenált, átszállítják Szíriába, majd még ott tíz évig tárolgatják, aztán előveszik. Bár így lett volna! Akkor ugyanis senki sem halt volna meg az augusztus 21-iki gáztámadásban.
De miért kell egy egyelőre ellenőrizetlen állítást (ki követte el a gáztámadást) egy ellenőrizetten ostobasággal megfejelni (iraki vegyi fegyverekről van szó)? Azért, mert a szerző nem csak a beavatkozás mellett érvel, hanem egy csapásra, bármiféle bizonyíték nélkül, a háborúpártiak 2003-as pofára esését is meg nem történtté tenné. Ahogy amerikai társai.

Nekünk Auschwitz kell?

A gáztámadásnak a fenti egyenleten kívül persze van még egy politikailag kényszerítő körülménye: emlékeztet Auschwitzra. Ha az amerikai – és egyre inkább a nyugat-európai – közvéleményben egy-egy konfliktus vagy tragédia kapcsán sikerrel idézhető fel a Holokauszt, netalán maguk a koncentrációs táborok gázkamrái, Washington sokkal nehezebben teheti meg, hogy tétlen marad. Ahogy Anne Applebaum, neves angolszász lapok publicistája 2000-ben a Daily Telegraphban fogalmazott:

„A Holokauszt nem csupán a legfontosabb esemény az amerikai zsidó emlékezetben, lassan ez lesz az egyetlen jelentős külföldi esemény, amelyre Amerikában bárki is emlékezni fog […] Az egyetlen biztos módja, hogy valaki Amerikában bármely más tragédiára – lett légyen az múltbéli vagy jelenbéli – ráirányítsa a figyelmet az az, hogy a Holokauszthoz hasonlítsa: így igazolták a koszovói háborút és – a legfőbb áldozat szerepéért folytatott grandiózus csatában – így vonják magukra a figyelmet más etnikai csoportok is.”

Ezért is címe Seres László cikkének az, hogy „Nekünk Auschwitz kell?”, amelyben úgy érvel, hogy

“Nem könnyű beismerni, de legalább nézzünk szembe vele: a random öldöklések nem érik el az ingerküszöbünket. Nekünk a vészkorszak átöröklött képei kellenek ahhoz, hogy rájöjjünk, mi is zajlik a világ némely sarkában”

Sajnos a cikk további része kicsit zavaros. A helyi fasizmusok elleni küzdelemre szólít fel, de nem egészen világos, hogyha a dzsihadistákat e fasiszták közé sorolja, akkor a nyugat miért támogatja őket Szíriában a szekuláris diktátor ellenében? Mindegy. Mellékvágány. A fő probléma az, hogy bennem ez a készülődés felidézi egy másik holokauszt rémképét. Amit nukleárisnak szoktak nevezni.
Ami persze lehet, hogy túlzás. Ám pillanatnyilag olyan ez az egész szíriai ügy, mint egy vasgolyó: gurul, gurul valamerre, és nem lehet kitéríteni, nem lehet útjából kitérni.
Hogy az álláspontok mennyire eleve meghatározottak és megmásíthatatlanok, azt talán jól jelzi, mivel volt elfoglalva John McCain szenátor, a háborúpárti politikusok legfőbb szószólója a Szenátus külügyi bizottságának Szíria ügyében pár nappal ezelőtt tartott meghallgatásán. Az okostelefonján pókerezett.
Kérem, tegyék meg tétjeiket! Mire a levelek lehullanak, Teheránban leszünk?

Dillinger magyar nője

Emlékeim szerint tavaly ilyenkor kezdtem el olvasni Tim Weiner amerikai újságíró munkáját az FBI történetéről. Amely történet tulajdonképpen egyetlen ember, J. Edgar Hoover élet-tényregényének is felfogható. Ez most azért is jutott eszembe, mert ma reggel Kurt Vonnegut Timequake című regényét (magyarul Időomlás címen jelent meg) olvastam az ágyban, és hirtelen úgy éreztem: hoppá, az idő tényleg ismétli magát. Olykor. És kicsit máshogyan.

Ha szakmai észrevételt szeretnék tenni, akkor írhatnám, hogy gyakran az újságírás és a fikció ugyanarról a valóságról szól – csak másképp. Ha nem ragaszkodom ehhez, inkább azt írom: nem tudtam, hogy John Dillingernek, a legendás amerikai bankrablónak, magyar nő lett a veszte.

Weiner munkája izgalmas könyv, komoly újságírói teljesítmény. És persze bőséggel van benne szó a már életében legendássá vált Dillingerről.

A harmincas években, a világgazdasági válság legkeményebb éveiben ez a gengszter, aki kétszer is megszökött a börtönből, vagy huszonöt bankot és négy rendőrőrsöt is kirabolt bandájával, és amolyan modern kori Robin Hoodként kezdett megjelenni az amerikai sajtóban. A rabló, aki megsarcolja – a többek között a kisbirtokos Amerikát is lenyelő – bankokat, és újból és újból megleckézteti a rend őreit.

Mondhatnám, ő volt az amerikai Viszkis, ha nem hatna lehetetlenségnek például az, hogy Benny Hill volt az angol Gálvölgyi.

Hoover tudta, hogy az efféle Robin Hood-mesék veszedelmesek arra a rendre, amelynek őréül szegődött. De nem csak jó rendőr, jó politikus is volt: többek között a Dillinger-ügyet használta fel arra, hogy a döntéshozók a szervezett bűnözés elleni harc nevében rábólintsanak az új szövetségi nyomozóiroda tervére. Így állíthatta fel az FBI-t, amelynek aztán haláláig, 1972-ig igazgatója volt.

Tehát a Dillinger-történet egyben része az FBI genezisének is. Talán ezért is volt, hogy John Dillingert nem élve vagy hava, hanem inkább halva kapták el.

Vonnegutnál olvasom: 1934-ben történt, amikor ő még csak tizenegy éves volt, hogy Dillingert a szövetségi ügynökök agyonlőtték. A bankrabló egy moziból tartott kifelé, ahol egy nővel randevúzott. A csaj dobta fel. Azt mondta a nyomozóknak, narancsszínű ruhát visel majd, és a férfi, aki mellette lesz, az Dillinger. Nem tudom, mennyire pontos a gyerekkori emlékre építő elbeszélés, mindenesetre Vonnegut szerint a rendőrök egyszerűen kilőtték a nő mellől Dillingert, meg sem próbálták letartóztatni.

Más beszámolók szerint ellenállást tanúsított és a fegyvere után nyúlt, ezért nyitottak tüzet. Valószínű ez lehet az igazság. Ám Vonnegut Amerika-mítoszába jobban illeszkedik a rebellis likvidálása. És az igazat megvallva, Hoover célja is végső soron ez volt.

Ez az emlékképekre és fikcióra épülő valóság is valóság tehát: nem csak az FBI eredetmítoszáról van szó, hanem Jazz Age káosza után egy új világrend születéséről is, ahol majd a szövetségiek, immár a kémelhárítás feladatait is vállalva, szovjet ügynökökkel vívják majd meg a negyvenes években kezdődő hidegháborút.

Miért is írom ezt le most? Ja igen, a nő magyar volt. “Ahogy a régi mondás tartja – írja Vonnegut – : »Ha van magyar barátod, nincs szükséged ellenségre.«

Thatcher és a remény rabjai

0

Margaret Thatcher (1925–2013) a nyolcvanas években – Ronald Reagennel együtt – a szabadság kérlelhetetlen prófétája volt. Nem a filozófusok szabadságáé, nem is a művészeké és nem is a lélekben megküzdött belső szabadságé. Világában a szabadság praktikus és megfogható, számokkal és számlákkal leírható lehetőség.  Esély a szabad vállalkozásra, arra, hogy az egyén kiharcolja és kitapossa saját útját. Esély arra, hogy a tehetség és az akarat kiszabaduljon a mindenható állam kötelékei alól, hogy az emberben lévő kapzsiság ne romboljon, hanem értéket teremtsen.

Amikor huszonhárom évvel a rendszerváltás után Magyarországon politikai örökségéről is szót ejtünk, nehéz Margaret Thatchert egyszerre temetni és dicsérni. Kétségtelen, hogy az adott történelmi helyzetben, a hidegháború utolsó évtizedében politikája – már ami a globális összefüggéseket illeti – helyesnek bizonyult. Másfelől az is igaz, hogy az a neoliberális mámor, Hayek és Friedman diadala, amelyben 1989-ben Fukuyama a történelem végét vizionálta, Magyarország számára katasztrofális következményekkel járt.

Úgy is mondhatnám, rendszerváltásunk hajnalán talán nagyobb adomány lett volna, ha a hidegháborút Keynes győzelmével zárják le. (Viszont lehet, hogy a válságidőszakban az állami szerepvállalást hangsúlyozó Keynes elgondolásai sosem tudták volna megnyerni a Nyugatnak a hidegháborút.)

Talán elég most utalnom arra az adatra, amely szerint tavaly Magyarország az előkelő második helyet foglalta el (Oroszország után) azon az európai listán, amely azt rangsorolta, melyik országból hány milliárd dollárt menekítettek ki offshore bankszámlákra. Bár az átlátszó.hu által megszólaltatott szakértők az említett 242 milliárd dollárt túlzónak tartják, ez a második hely akkor is döbbenetes.

Ennek a kimentett vagyonnak egy része valószínűleg most semmivé vált Cipruson. Az a pénzügyi és piaci liberalizáció tehát, amely az offshore vagyonokat, a két forintos privatizációs szerződéseket – „az állam rossz tulajdonos” mantra ideológiai megalapozásával – lehetővé tette, nem írt éppen sikertörténetet Magyarországon.

Szerencsétlen és igazságtalan lenne mindezért Margaret Thatcher ideológiáját hibáztatni. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az a New York Times, amely most a Thatcher politikájáról szóló, elég lehúzó véleménycikkében azt írja, hogy „ő kezdte el a bankszektorban azt a deregulációt, amely végső soron Nagy-Britanniának a globális pénzügyi válságban játszott szerepéhez vezetett”, Kelet-Európán rendszerint ugyanilyen cikkekben a totális piaci liberalizációt kérte számon.

A hazugság kultúrája után

Innen, Kelet-Európából nézve a nyolcvanas években Margaret Thatcher a reményt jelentette. Ennek a szabadságnak az üzenetét hozta magával Lengyelországba és Magyarországra is: pragmatizmusa, szókimondása, kérlelhetetlen antikommunizmusa, a szabad piacba vetett hite és a konzervatív értékek melletti elkötelezettsége segített elhinni, hogy a kommunizmus nem tart örökké, hogy az elhallgatás és a megalkuvás politikája, az illetékes elvtársak univerzuma, a hazugság kultúrája lebontható, kidobható és meghaladható.

Mindaz azonban, ami a Thatcher gazdaságpolitikáját jellemző neoliberális gondolat (privatizáció, dereguláció, az állam lebontása) megerősödésével Magyarországon 1990 után történt, nem ennyire felemelő.

Manapság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy 1989-ben Magyarország a lehetőségek hazája volt, olyan helyzetben, amelyen csak rontottunk azóta. A valóság viszont az, hogy bár volt még járműgyártásunk, saját lámpaizzónk és cukoriparunk, bankjaink, egy szóval magyar kézben lévő stratégiai ágazatok, hovatovább a jelenlegihez képest erősebb nemzetgazdaságunk, a leglényegesebbnek – tisztelet a kivételnek – híjával voltunk: híjával voltunk a megfelelő információknak. (A rendszerváltás ezt az országot pont abban a nihilben és dagonyában érte, amit Márai emigrációs naplóiban oly érzékletesen leírt.)

Különösen fájó volt ez akkor, amikor azok, akiknek volt némi rálátásuk a világfolyamatokra (pl. az egykori nómenklatúra tagjai) ezt a tudást elsősorban egyéni vagyonszerzésre használták fel.

Igaz, sokféle politikai gondolat, sokféle idealizmus és elképzelés bukkant fel Magyarországon a rendszerváltás hajnalán a közéletben, a sajtóban, de olyan, amely értelmezni tudta volna, hogy mi zajlik éppen a világban, érzésem szerint kevés. (Azért írom, érzésem szerint, mert nem készítettem erről számszerű elemzést, és nem is fogok.)

Otthontalanul

Imigyen viszont egy olyan világban nem éreztük otthon magunkat, ahol a hetvenes évek közepétől sorsfordító változások indultak el. A Szovjetunió kifáradása csak az egyik ilyen változás. Ázsia felemelkedése, a gazdaság globalizációja, az új pénzügyi központok megjelenése mai napig tartó folyamat.

Hogy csak egy érzékletes példát említsek. A magyar jobboldal még 1990 után is hősként tekintett Pinochetre. A volt “keleti blokk” országaiból nézve talán jogosan: a tábornok valóban megakadályozta, hogy Chile népének része legyen abban a társadalmi kísérletben, amelybe itt sokan belehaltak, még többen pedig majdnem. Hogy milyen áron? Nem fogok egyenletet a táblára írni emberi sorsok és életek változóival.

Mindenesetre míg a magyar Parlament azon vitatkozott, legyen-e „micisapka” a magyar állami címeren vagy nem, kevesen figyeltek arra, hogy a kommunizmus helyett Chilében pár évvel azelőtt másféle társadalmi kísérlet vette kezdetét. Az az ország a chicagói fiúk, neoliberális közgazdászok szabadpiaci laboratóriumává alakult. Bezzegállammá, ami segített abban, hogy az ott bevetett gazdaságpolitikát világszerte exportálni lehessen. Hogy mennyire volt sikeres ez a laboratóriumi kísérlet, ezen utólag sokan vitatkoznak. Akkor annak tűnt. De az tény, kevesen látták, hogy a kísérlet után az éles teszt Kelet-Európában lesz.

Ideológiai viták helyett

Miért említem ezt? Azért, mert az az érzésem, Magyarországon az irányadó közéleti viták az ideológiai különbségekre és meghatározottságokra koncentráltak. Azokra a vitákra, amelyek a hidegháború után egyre kevésbé döntötték el a világ sorsát.

A magyar baloldal ez idő alatt némileg pragmatikusabban vagy cinikusabban viszonyult az ország ügyeihez. És közben megszűnt baloldalként létezni.

Nem gondolom azonban azt sem, hogy az efféle pragmatizmus Margaret Thatcher öröksége. Nem hiszem, hogy az ő elgondolásainak következménye volt például a Magyarországon tevékenykedő bankok devizahitelezési gyakorlata, hogy az állam mindezt megengedte, sőt bátorította.

Ha kicsit ellépünk Magyarországtól, akkor azt sem gondolom, hogy sok köze lenne ahhoz, hogy az ő politikai filozófiáját követve építették fel Washingtonban a neokonzervatívok az Irak elleni háborút („a nem cselekvés kockázatosabb, mint a cselekvés”). Hogy ezt belássuk, elég talán arra gondolni, mire emlékezik a világ Margaret Thatcher halála apropóján. És hogy mire fog emlékezni majd mondjuk Paul Wolfowitz munkásságát méltatva. (Szerintem egy lyukas zoknira, amelyben már a Világbank elnökeként fotózták.)

Az tehát, hogy a magyar nemzeti vagyon némiképp elerodálódott húsz esztendő alatt, nem Margaret Thatcher elképzeléseinek következménye. Még csak nem is a neoliberális közgazdászok bűne, és talán nem is annak a vulgáris ideológiának az eredménye, amivé itt Magyarországon – a gyors privatizációt, illetve a nemzeti vagyon ellopását megkönnyítendő – Hayek és Friedman gondolatai átlényegültek. Nem. Mindez elsősorban az említett magyar nemtudásnak a következménye.

Ezért ha Maggie Thatcherre gondolok, tiszteletet érzek. De ez a tisztelet elsősorban a szatócsboltos lányának szól. Aki hitt magában, és megtanult küzdeni. Hitt abban, hogy az ember felelős saját sorsáért, és hogy a kudarcok, a megpróbáltatások és a vereségek is győzelemmé kovácsolhatók. Ez az a Thatcher, akit szeretnék megőrizni magamban.

Nyugodjék hát ott. Békében.

 

 

 

Legolvasottabb posztok