KezdőlapUncategorizedHarasztinak n...

Harasztinak nem kellene a pajzstörvényt sürgetnie

Nyilvánvaló, hogy a névtelenül elmondott információk sokszor nem az igazság feltárását, a kormányzati munka ellenőrzését, hanem a politikai ellenfél lejáratását, a hazugságok terjesztését szolgálják. Nagy kérdés akkor, hogy az újságírót és a névtelen forrásokat védő ún. "pajzstörvény" nem épp a kormányzati hazudozók munkáját segítené-e?

 

Sosem voltam híve az ún. „pajzstörvényeknek”, amelyek privilégiumot adnak az újságírók kezébe, hogy névtelen forrásaikat megvédjék a hatóságok elől (ha jól értem, egy ilyen törvény értelmében pl. a riporterek a bíróság felszólítására sem kötelesek a védett forrás kilétét közölni, és bizonyos körülmények között a névtelen forrás által elmondottak is szolgálhatnak bizonyítékul egy sajtóper esetén). Eddig elsősorban definíciós problémáim voltak, nevezetesen: kit is tekintünk manapság újságírónak? Ki határozza meg ezt a kört? Nem célja ennek a postnak ezt a kérdést részletesen körüljárni, elég legyen annyi, hogy egy olyan társadalomban, amely tiszteletben tartja a sajtószabadságot, ennek definíciója legalábbis körülményes, de semmiképpen sem lehet elég szabatos ahhoz, hogy büntetőjogi kategóriát lehessen gyártani belőle. Másfelől könnyen elképzelhető, hogy rossz esetben a pajzstörvény a hanyag újságírói munkát segítené elő, hiszen a félinformációkat, kitalációkat imígyen könyebb körülbástyázni névtelen forrásokkal.
Ám Glenn Greenwald egy kitűnően adatolt cikkben a Slate.com hasábjain egy sokkal nyomósabb és elgondolkoztatóbb érvet hoz fel arra, hogy miért igen veszedelmes egy pajzstörvény. Nevezetesen azt, hogy egy ilyen bírósági kivételezés elsősorban nem a sajtót, hanem a hazugságokat terjesztő kormányzati hivatalnokokat védené. Egy ilyen rendelkezéssel ugyanis az újságírókon csökkenne a nyomás, hogy a lehető legkörültekintőbben járjanak el a névtelen forrás által elmondottak esetében, és a névtelenségben maradó forrásnak is kevésbé kellene tartania a lelepleződéstől, amennyiben tudatosan félrevezette a sajtót.
Mert – habár a titoktartási kötelezettség az együttműködő névtelen forrás esetében kötelező az újságíróra nézve – Glenn Greenwald megjegyzi, a sajtóban és a sajtótudományokkal foglalkozók körében elfogadott nézet az, hogy egyetlen esetben ez a kötelezettség megszűnik: akkor, ha kiderül, hogy a névtelenségben tartott forrás szántszándékkal hazudott a lapnak és akarattal félrevezette annak olvasóközönségét.
Minderre jó példa egy 20 évvel ezelőtti sajtóaffér. 1987-ben Oliver North ezredes, az amerikai szenátus meghallgatásán azt állította, hogy azért hazudott korábban az Irán-Contra fegyverszállítási botrány ügyében a Kongresszusnak, mert számára bebizonyosodott, hogy a törvényhozásra nem lehet rábízni államtitkokat, mivel azok kiszivárognak onnan a sajtónak. Amikor az ezredest arra kérték, mondjon erre példát, azt az esetet említette, amikor a Kongresszusból kiszivárgott a Newsweek című hetilapnak egy terroristaellenes katonai akció terve, amely az Achille Lauro utasszállító hajó eltérítőit szállító egyiptomi repülőgép elfogására irányult. A Newsweek North kijelentése után felfedte a kiszivárogtatás valódi forrását, ami nem éppen volt hízelgő az ezredesre nézve: “… az ezredes nem említette, hogy az elfogás részleteit, amelyeket először a Newsweek közölt címlap sztorijában, nem más szivárogtatta ki, mint North ezredes.”
Greenwald találóan mutat rá: a források titokban tartása egy olyan újságírói modellt feltételez, amelyben a média ellenséges a kormányzattal, és amely média azért használja a névtelen forrásokat, mert olykor ez az egyedüli módja annak, hogy kiderítse, amaz miben sántikál. “De mostanában, nagyon is gyakran, a média a kormányzat karjaként [ágaként] üzemel, és az establishment médiát a kormány arra használja, hogy propagandát és nyilvánvaló hazugságokat terjesszen el”.
Egy-két, Glennwald cikkében is szerepelő vagy most hirtelenjében nekem eszembe jutó amerikai eset (a magyar példákat esetleg a kommentelők összeszedhetik, van egy-két ötletem):
Jessica Lynch (egy tanulságos összefoglaló erről itt).
Judith Miller és az iraki tömegpusztító fegyverek (A niylvánvaló kormányzati hazugságokat terjesztő NY Times riporter ámokfutásáról majd a laptól való különös távozásáról szép összefoglaló a wikipedia bejegyzése. Miller története, különösen a szintén idekívánkozó Plame-ügy kapcsán játszott tisztázatlan és szerintem álságos szerepére, egészen rossz színben tűnteti fel a sajtó egy részének mai gyakrolatát a névtelen forrásokkat illetően.)
A nagy média csindradrattával igaztalanul megvádolt, de azóta tisztázott Steven Jay Hatfill esete az amerikai anthrax ügyben, illetve a tudós, akit aztán helyette vádoltak meg, Dr. Bruce Ivins, aki kevésbé bírta a gyűrődést és július végén öngyilkos lett (az ő történetének apropóján született Glennwald részletes elemzése, amelyből ez a sötétnek látszó ügy is az olvasók elé tárul).

Mindezek után aligha érthető, hogy Haraszti Miklósnak, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadság–képviselőjének miért szívügye egy amerikai pajzstörvény. (Harasztinak a törvényt sürgető véleménye a Washington Postban  is megjelent, ennek a cikknek magyar összegfoglalója az Emasan).

Igaza van abban Haraszti Miklósnak, hogy az "amerikai magatartás modell". De a jelek szerint egy ilyen törvény nem orvosolná azokat a problémákat, amelyek az állam titkolózásából adódnak, miközben megkönnyítené azt, hogy a fősodor sajtót tudatos hazugságok terjesztésére használják fel. Márpedig nem nehéz felismerni azt a buzgalmat, amellyel a félretájékkoztatás és hazugságok esetében a kormányzati PR itt Magyarországon is az amerikai (vagy éppen brit) "példákat" lemásolja.

A lényegre törő útmutató az írás és újságírás fortélyairól 420 nagyalakú oldalon

Írj olyan cikket vagy posztot, amelyet olvasóid is szeretni fognak! Legyen szó rövidhírről vagy hosszú magazincikkről, az ELSŐ LEÜTÉS megmutatja, HOGYAN.

Többféle bejelentkezéssel is hozzászólhatsz

Legolvasottabb posztok