Kezdőlap Blog Oldal 4

Ferlinghetti helyett egy régi cikkről

0

Mai hír, hogy Lawrence Ferlinghetti amerikai költő nem fogadja el a Janus Pannonius-fődíjat, és a vele járó 50.000 eurót. A díjat a Magyar PEN Club ítéli oda „olyan szerzőnek, akinek költői életműve illeszkedik az európai kultúra főáramába”.

Lawrence Ferlinghetti amerikai költő így tiltakozik a szerinte a szabadságjogokat lábbal tipró magyar kormány politikája ellen. (Mert hogy ebben az 50.000 euróban a magyar állam pénze is benne van.)

Nem tudom, hogyan megy ilyenkor egy díj odaítélése (írtam már, hogy Magyarországon túlzottan belebonyolódunk ezekbe az állami díjakba), de ha én lennék a Magyar PEN Club elnöke, lehet, megpróbáltam volna tájékozódni arról, hogy a díjamat egyáltalán hajlandó lesz-e átvenni az, akire szeretném rátukmálni. Lawrence Ferlinghetti neve mellett a Wikipedia szócikkében (ez valószínűleg a Magyar PEN Club számára is elérhető forrás) nem csak az áll , hogy költő, hanem az is, hogy „liberális aktivista”. Ez legalábbis talán elgondolkoztathatta volna a döntnököket, hogy a mostanság igencsak felfokozott és külföldre exportált politikai csetepatéban háborúban érdemes-e kitenni egy először odaítélt díj reputációját ilyen veszedelemnek.

Elképzelhető persze, hogy a szervezet elnöke, Szőcs Géza, a PEN Club ülésein sem tett mást, mint ami az ilyen bizottságokban kulturális államtitkárként is kedvenc foglalatossága volt: aludt.

De akkor itt félbe is szakítanám magam, mivel az Első leütés nem politikai blog.

Ferlinghetti munkásságát sem fogom méltatni vagy lehúzni (hogy is jönnék ahhoz). Mindenesetre  nem tartozik kedvenceim közé, és elsősorban nem a politikai küzdőtéren kifejtett aktivitása okán. E.E. Cummingst például – akit nagyobb költőnek tartanak, de nekem valahogy épp oly módon befogadhatatlan, mint  Ferlinghetti (igen, konzervatív vagyok és provinciális) – sem azért nem tudom értékelni, mert Mussolini házi költőjének és ideológusának szegődött a II. Világháború alatt, és csak azért úszta meg a hazaárulás miatti felelősségre vonást, mert bolondnak nyilvánították.

Szóval, ha már reflektorfénybe került Ferlinghetti neve, nekem elsősorban a San Franciso-i City Lights független könyvesbolt ugrik be, amelyet 1953-ban ő alapított, és amely csakhamar a beat mozgalom íróinak amolyan törzshelyévé vált. Mármint ha épp a nyugati parton és nem New York-ban múlatták az időt. (Ferlinghettit nem szokás egyébként hozzájuk sorolni.)

Ami pedig a beat irodalmat illeti, jó apropónak tűnik, hogy itt (is) közzétegyem egy régi-régi és hosszú-hosszú cikkemet, amely szép emlékekhez kötődik. És egyben főhajtás a beat írók előtt.

A könyvemben óvakodtam attól, hogy saját cikkeimet hozzam fel jó vagy rossz példaként az újságírás gyakorlatáról. Az ember nyilván elfogult a saját munkáját illetően. De talán itt a blogon mégis csak  helye van – még akkor is, ha nem éppen blogbarát, mert hogy elég hosszú.  Szó van benne Ferlinghettiről, de legfőképpen Jack Kerouacról. Aki viszont nagyon nem volt liberális aktivista,  de mielőtt még valamilyen díjra felterjesztenék, szeretném itt rögzíteni, hogy már évtizedekkel ezelőtt meghalt.

Hogy a megjelenés után miképpen folytatódott a megírt történet, nem tudom. Nem követtem a Kerouac-hagyatékért küzdő örökösök sorsát. Én így utazgattam Amerikában, olykor Kerouac nyomában, és ez utólag – persze csak nekem – fontosabb, mint Lawrence Ferlinghetti és a San Francisco-i City Lights.

 

Útvesztők – Jack Kerouac megtalált öröksége (1.) –  Az írás első része

Kísértet a boltban – Jack Kerouac megtalált öröksége (2.) – Az írás második része

Kísértet a boltban

0

Kísértet a boltban
Jack Kerouac megtalált öröksége (2.)

Megjelent: Magyar Nemzet, Hétvégi Magazin, 2005. szeptember 10. (30. oldal)

Amikor meghalt, kilencvenegy dollárt találtak bankszámláján. Eltelik majdnem négy évtized, és hagyatéka húszmillió dollárt ér, már egyetlen géppel írt leveléért is dollártízezreket fizetnek. Jack Kerouacból, a beat majdnem elfelejtett írófejedelméből kulturális ikon lett. Szavaiból pedig pénz, nagyon sok pénz – és amitől már életében is irtózott: politika.

Tóth Szabolcs Töhötöm

Jack Kerouac 1956 körül (Tom Palumbo felvétele, Wikimedia Commons)

A floridai Tampa belvárosában szinte intézménynek számít a Wagner, Vaughan & McLaughlin. Egészen a közelmúltig a rangos ügyvédi iroda által elfoglalt háromemeletes irodaház tetején mozdonykürt volt elhelyezve, és a munkatársak minden megnyert perről győzedelmes vonatfüttyel értesítették a city közönségét.

Igaz, a mozdonykürtöt egy felújítás során már leszerelték az épület tetejéről, azonban az iroda a mai napig őriz bizonyos plebejusi kötődéseket, ha nem is abban az értelemben, hogy az ott dolgozó jogászok a legalacsonyabb fizetést húznák a szakmában.
A cég megalapításától, 1967-től fogva kártérítési perekkel foglalkozik, és büszkén hirdeti magáról, hogy szakértelmével és erőforrásaival azok segítségére siet, akiknek máskülönben nem lenne esélyük a bíróságokon a „mély zsebű” biztosítótársaságokkal szemben.

Ez a tevékenység persze nem teljesen önzetlen. Bár az üzemi balesetek, autószerencsétlenségek, kutyaharapások és egyéb kisebb-nagyobb katasztrófák sérültjeitől rendszerint nem kérnek előre semmiféle fizetséget, az esetlegesen megítélt kártérítések összegéből jócskán számíthat jutalékra cég. Ez pedig busás haszonnal kecsegtet, tekintve az amerikai bírósági gyakorlatot, miszerint egy-egy ilyen ügyben dollármilliós összegeket is megállapíthatnak.

Hogy kifizetődő legyen efféle ügyekkel foglalkozni, ahhoz persze elengedhetetlen az a jó szimat, amelyet az erre specializálódott ügyvédek sok évtizedes tapasztalattal szereznek meg, amivel aztán többnyire jól mérik fel, van-e remény arra, hogy sokéves munkájuk után győztesként és gazdagabban kerülnek ki a küzdelemből.

– Amikor valaki ilyen megbízással érkezik hozzám – mondja kérdésemre Bill Wagner, az iroda vezetője és egyik alapítója, aki negyvenöt éve vállal ilyen alapon megbízásokat –, persze nem tudom előre megmondani, hogy melyik fél fog veszíteni, de csak megfelelő mérlegelés után vállalom el az ügyet. Igaz, néha még én is rosszul mérlegelek.

Bill Wagnerrel pár héttel ezelőtt egy tampai toronyház tetején, egy elegáns üzleti klubban költöttem el az ebédet, hogy a Kerouac-hagyatékért folyó per részleteiről faggathassam. A hajléktalan ifj. Paul Blake-et képviseli az ügyben, Jack Kerouac unokaöccsét, aki Jan Kerouac halála után szállt be a perbe, és követeli a Sampas családtól azt, ami, úgy látja, vére szerint őt illetné.

Bill Wagnernek a peren kívül nem sok köze van a Kerouac-hagyatékhoz. Amikor az ügyet megkapta, az interneten kellett megnéznie, ki az a Jack Kerouac. Az Úton-t saját bevallása szerint sosem olvasta.

– Tudom, hogy egy időben nagy durranásnak számított ez a beatgeneráció. De hát abban az időben én keményen dolgoztam, gyereket neveltem, soha nem érintett meg ez az egész – mondja, majd atyai tanácsként hozzáteszi: ha jó könyvet akarok olvasni, vegyem meg a Freakonomicsot! (A könyv jelenleg a New York Times könyves toplistáján tanyázik, Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner közgazdászok munkája, akik Amerika gazdasági gondjairól írnak rendhagyó módon.) Wagner elismerően szól a szerzőpáros elméletéről, miszerint az abortuszok engedélyezése gazdaságilag előnyös Amerika számára, hiszen az így születettek – szól az érvelés – nagy része amúgy is csak a börtönök populációját gazdagítaná.

„A fenébe is, mi hasznom belőle, hogy ebben az országban élek. Most például az új Jazz adómon a zsaruk elkezdtek üvöltözni a járőrkocsiba szerelt rádiójukon. A törvény, a kormány, a rokonok! Menj el, Jack! Kerouac, szűnj már meg!” (1961)

1969 kora őszén egy részeg férfi állt Fred Bryson St. Petersburg-i ügyvéd ajtajában. Ruhája rendezetlen, egy barna papírzacskót szorongatott a hóna alatt, mintha abban lett volna minden tulajdona.

„Jack Kerouacnak hívnak – mondta, és akár egy személyi igazolványt, a zacskóból az Úton egy megtépázott, kemény fedeles példányát húzta elő, amelyen saját fényképe volt látható. – Végrendelkezni akarok.”

Kétségtelen, a kép hasonlított, de az ügyvéd először nem hitte, hogy az akkor már ismert író áll előtte, így megtépázva, alkoholpárában és ennyire elesetten.

Jack Kerouac mindent édesanyjára hagyott, ha az meghalna, mielőtt ő meghal, akkor ifj. Paul Blake-re. Hagyatékát akkor, a Saint Petersburg-i házával együtt, 30 000 dollárra értékelték. Ma az örökség értékét legalább tízmillió, de inkább húszmillió dollárra teszik.
A Tampától harminc kilométernyire fekvő floridai Saint Petersburgot szokás „napfényvárosként” is emlegetni, mivel azzal dicsekedhet, hogy az év 365 napjából 360-on szikrázó napsütésben fürödhetnek az itt lakók. No meg a Mexikói-öböl simogató vizében, hiszen a közelben nem egy kitűnő „beach” található, ideértve a csaknem háborítatlan Fort De Soto parkot, amely természetvédelmi terület, és az idén is az Egyesült Államok legjobb tengerpartjának címét birtokolja.

A ma negyedmilliós, tehetős város a prosperitás, a nyugalom, no és az unalom szigete Floridában.

„Kitűnő hely arra, hogy ide jöjjünk meghalni” – mondogatta Saint Petersburgről Jack Kerouac, aki életének utolsó éveit itt töltötte: beteg édesanyja itt kívánt letelepedni, Kerouac felesége pedig azért erőltette a dolgot, mert örült, hogy végre megszabadulhat Jack lowelli és New York-i ivócimboráitól.

Kerouacnak nemigen fűlött a foga a dologhoz, ideköltözésükkor elbujdokolt, egy reggel, miután egész éjjel ivott, az árokparton találtak rá Tampa mellett. Ezeket a kimaradásokat aztán gyakorta megismételte.

Pedig „St. Pete” első pillantásra egyáltalán nem borzasztó hely: vonzóvá teszi az egész évben meleg, mediterrán klíma, a nem hivalkodó, de mindenhol érezhető jólét, a rend, a tisztaság. Azt sem mondhatnánk, hogy az igényesebbek nem találnának maguknak megfelelő elfoglaltságot: itt pompázik például a világ leggazdagabb Salvador Dalí-gyűjteménye, és itt van Amerika legjobb médiaintézete, a Poynter Institute is tulajdonosával, Amerika egyik legjobb és legkülönösebb független napilapjával, a St. Petersburg Timesszal egyetemben. A fedett sportcsarnokot a sokkal nagyobb lélekszámú Tampa is megirigyelhetné. Az is jellemző, hogy miután Washington megépítette a holokausztmúzeumot, Saint Petersburg is – nem akarván lemaradni a nagyok mögött – létesített egyet, amelynek épülete, valljuk meg, kicsit bizarrnak hat a hotelekkel és a pálmafákkal szegélyezett utcán.

Tény viszont, hogy a város már nagyon korán az amerikai nyugdíjasok kedvelt pihenőhelyévé vált: szemben a Floridai-félsziget másik oldalán lévő Miamival, csendes derűre számíthatnak az itt letelepedők.

„Ez az ifjú házasok és az élőhalottak városa” – gúnyolódott Kerouac, mikor édesanyjával és feleségével 1964-ben a városba költözött. A sors iróniája, hogy öt évvel később magát Kerouacot is St. Petersburgben érte a halál, bár akadnak, akik azt mondják, Jack még ma is a városban bolyong.

„Az egyetlen, amit az emberek igazán el akarnak kerülni, az a magány. És épp ez az egyetlen, ami életüket értékessé teszi.” (1966)

Ezeket az éveket meglehetős magányban töltötte, és már csak árnyéka volt régi önmagának. Richard Hill, aki egy társával, a Miami Herald újságírójával az utolsó interjút vette fel Kerouackal 1969-ben, arról írt a New York Times könyvmellékletében 1988-ban, hogy ez idő tájt az író már senkivel nem találkozott, csak akkor már lebénult édesanyjával és feleségével, Stellával kommunikált, akik együtt éltek vele.

„Kerouac olyan eltökéltséggel utazgatott, hogy egyszerűen nem volt rendjén való itt találni őt. A bejárati ajtót szinte eltakarták a pálmalevelek. A függönyön keresztül láttuk, benn a tévé világít. Az egyik sarokban a székből felkelt egy árnyék, és szembefordult velünk, míg egy másik az ajtóhoz jött. Felesége, Stella jött elénk, aki ekkorra már némileg bizonytalan volt abban, mi is a dolga. »Jack – mondta az árnyéknak –, az újságtól van itt az a férfi meg a barátja, veled akarnak beszélni.« […] Ki sem mozdult otthonról, és világossá lett, miért. […] Leült a karosszékbe, belekortyolt a dekás üvegébe, amit Stella mindig utánatöltött whiskeyvel, akárcsak ha receptre írt orvosságról lenne szó. A whiskeyt sörrel öblítette le. 47 éves volt, de hatvannak nézett ki.”

Kerouac Hilléknek is előadta azt a panaszáradatot, amit egykori barátai, akiket ekkoriban a legváratlanabb időben hívott fel és zaklatott levelekben, már jól ismertek. Hogy a kommunisták elhappolták a beatmozgalmat, és arra használják, hogy megrontsák a fiatalságot. Hogy Allen Ginsberg az eszközükké lett. Hogy a zsidók irányítják az irodalmi életet, és azon vannak, hogy tönkretegyék, mert megírta az igazságot. („Én nem regényeket írok – vágta Hill arcába. – Az igazságot írom meg.”) Meg hogy a görögök, és ekkor oldalpillantást vetett Stellára, mindig olyan ajándékokkal traktálják, amit senki sem akart tőlük.

Szokás persze úgy leírni ezt a késői Kerouacot, hogy már nem tudta, mit beszél. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor úgy vélték korábban, tudták, akkor sem értették igazán.

Azt ugyanis talán nem lehet csupán az alkoholnak és magányának betudni, hogy mélységesen irritálta a hippimozgalom, és küzdött az ellen, hogy ennek atyját lássák benne. Bosszantotta a „popbuddhizmus”, a szerinte Amerika-ellenes békemozgalom, és nem tudta megérteni, hogy a peacnikek Vietnam mellett miért nem vesznek tudomást a Sztálinnál is brutálisabb Mao Ce-tung tömeggyilkosságairól is. Ginsbergéktől elhidegült, világossá vált előtte, hogy számára a beat, a csavargás sosem a New York-i bohémiát jelentette, ő Mark Twain, Walt Whitman és Thomas Wolfe örököseként mindig is a kék galléros, robusztus és életerős Amerikát kereste az utak vándoraiban, a tehervonatokra felkapaszkodott hobók történeteiben, a kocsmák borgőzös félhomályában. Hallotta Amerika dalát, és az irodalmi szalonok nem értették ezt a dalt: rousseau-i vademberként kezelték, akit nemcsak New Yorkban méregettek furcsán, hanem a québeciek is, amikor 1967-ben Fernand Seguin talkshow-jában anyanyelvén adott interjút a kanadai közszolgálati televízióban.

Amikor aztán egy olasz műfordító engedélyt kért tőle, hogy beatantológiájában az ő írásai is helyet kaphassanak, elutasította a kérést. Levelében kifejtette: „Most, hogy mindnyájan középkorúakká leszünk, látom, hogy csak frusztrált, hisztérikus provokatőrökről és feltűnési viszketegsében szenvedőkről van szó, akik csak azzal a viszolygással vannak elfoglalva, amit Amerika és az egyszerű emberek élete iránt éreznek. Ők soha nem írtak az egyszerű emberekről szeretettel, ahogy az magának is feltűnhetett.”

Utánam az özönvíz címmel 1969-ben cikket írt, amelyet előbb a Miami Herald, majd a Chicago Tribune szombati magazinja is megjelentetett. Ebben, bírálva az általa „új baloldalnak” hívott politikai mozgalmat, arra figyelmeztet, hogy a politika kirabolta a „virággyerekeket”, és szolgálatába állította őket. A hagymázas szavak mögött felsejlik valami, amit Kerouac megérzett a valóságshow-k analfabetizmusából, hogy mi következik azután, hogy ez a divat és a lidérces szavakkal ecsetelt politikai törekvés sikerrel jár. Megérzett valamit abból a korból, amelyben hihetetlen munkabírása, precizitása, félelmetes memóriája és módszeres felkészüléssel szerzett műveltsége nem, csupán a szintén hozzá tartozó vad éjszakák, az alkohol és a kábítószer lesz vele kapcsolatban beszédtéma:
„Mert mi van, ha Kropotkin és Bakunyin, e vadiúj kor elidegenedett gyerkőcei nem hisznek a nyugati típusú kapitalizmusban, a magántulajdonban, és teszem azt még az egyén és a családok egyszerű magánéletében sem, vagy Jézusban vagy a tisztesség bármi más érvrendszerében; vagy az oktatásban természetesen, azaz a régi klasszikus tudomány bigotriájában, amely az embert mégiscsak képessé teszi arra, hogy megismerje a másikat, és arra is, hogy lássa, mit művelt a többi ambiciózus vandál és hazug azelőtt; vagy ha semmiféle kormányzásban nem hisznek, csak abban, amit ők ragadhatnak magukhoz? És mi van akkor, ha nem hisznek az írott szóban, ami az egyetlen módja annak, hogy rögzítsük, valójában mi történt? De tényleg, mi van akkor, ha gondoskodni szeretnének arról, hogy Timothy Leary vezérletével senki se tudjon már megcímezni Amerikában egy egyszerű borítékot, vagy egy háztartás költségvetését vezetni, egy csekket kitölteni, arról nem is beszélve, hogy mindez olvasható is legyen?”

De ezt a cikket is félreértették, sokan egy elborult elme gondolatfoszlányait látták benne, vagy még rosszabbat: a cikk megjelenése után néhány neonáci kereste fel Kerouacot otthonában, hogy biztosítsák támogatásukról.

„Megmondtam nekik, pacifista vagyok – mesélte az esetet Hillnek Kerouac –, és hogy fegyvert tartok a másik szobában. Azt is megmondtam nekik, hogy segítettem megvédeni ezt az országot az olyan emberektől, mint ők. Nem sokáig maradtak…”
1969. október 22-én a Washington Post is lehozza az Utánam az özönvízt, a cikk elé írva a lap röviden megjegyzi: „Ez az utolsó írása Jack Kerouacnak, aki tegnap halt meg.”

Az író előző nap hunyt el a St. Petersburg-i Szent Antal Kórházban, néhány utcányira otthonától. A halál oka májzsugor, az alkoholisták klasszikus betegsége volt. Jack Kerouac bankszámláján 91 dollárt találtak.

„A megvilágosodás keresése, hogy rátaláljunk az útra, amelyen átvihetjük a lelkünket a nemlélek túlpartjára, nem
politikai ügy.” (1960)

Mivel édesanyja túlélte az írót, a végrendelet értelmében a még életben lévő, ám súlyosan beteg, elborult elméjű és magatehetetlen Gabrielle-re szállt a Kerouac-hagyaték. (Egyharmad részét a floridai törvények szerint, noha a végrendeletben nem említtetik a neve, felesége, Stella kapta meg).

Ifj. Paul Blake, az unokaöcs, a „direkt vérvonal utolsó cseppje” tehát legfeljebb Gabrielle halála után juthatott volna valamihez. De a most 56 éves ifj. Paul Blake-re örökség helyett nehéz sors várt. 16 évesen elvesztette édesanyját: belehalt abba, hogy férje elhagyta egy másik asszony miatt. Apja három évvel később követte őt a sírba; a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy ő ölte meg az asszonyt, halálra itta magát. Egy évvel később nagybátyja, Jack Kerouac is meghalt. Az egyedül maradt, húszéves Paul megjelent hát a floridai ház küszöbén, hogy nagyanyja oltalmába helyezze magát, ám – Nicosia szerint – Stella nem fogadta be az akkor már lassan férfivá cseperedő fiút.

Amikor Gabrielle meghalt – Nicosia úgy tudja – a két unokát, Jan Kerouacot és ifj. Paul Blake-et nem is értesítik erről: Gabrielle végrendeletében egyikük sem szerepel, hiszen minden Stellára szállt.

Nicosia persze úgy véli, lehetetlen, hogy a családot összetartó és istápoló Mémere ne gondolt volna az unokákra: szerinte minden előre kiterveltetett.

– Sampasék nagyon is jól tudták, hogy a nagymama kincseken ül – mondta kérdésemre.

Ennek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy Kerouac felesége, Stella, aki nem szívelhette Jack általa züllöttnek tartott barátait, és menekült volna férje világából, a hagyatékot az óriási mennyiségű kiadatlan kézirattal, naplókkal együtt évtizedekre lezárta.

Ez sokáig nem is tűnt fel senkinek: Jack Kerouacot a hetvenes és nyolcvanas években, miközben művei világszerte népszerűségre tesznek szert, csaknem elfelejtik Amerikában.

Talán jól jelzi ezt, hogy Francis Ford Coppola még 1968-ban fiatal filmesként vásárolta meg az Úton megfilmesítésének jogát, még mielőtt megrendezte volna a Keresztapát és az Apokalipszis mostot. És csak egy hónappal ezelőtt, 2005. augusztus első napjaiban jelentette be, hogy végre hozzáfog e film elkészítéséhez, amely várhatóan 2007-ben lesz látható a mozikban.
Fél évszázaddal azután, hogy Kerouac regénye megjelent.

Hogy a film a könyvet miképp dolgozza fel, azt előre megmondani persze nem lehet. Mindenesetre a hangsúlyokat jelzi, hogy a forgatókönyvet az a Walter Salles és Jose Riviera írja, akik tavaly Che Guevara: A motoros naplója című filmjükkel ráerősítettek a kubai forradalmár kulturális és politikai értelemben vett visszatérésére: a kicsit a hetvenes éveket idéző, de mégis nagyon XXI. századi béketüntetéseken manapság ismét Che Guevara a sztár, pólókon és jelvényeken a globalizáció, az iraki megszállás és Palesztina szabadságáért „harcol”.

A párhuzam persze adja magát, ha azt vesszük, hogy Che motoros utazása mindössze három évvel azután történt, hogy Kerouac 1949-ben megtette első nagy útját a keleti és a nyugati part között, amiből az Úton született. Csábító lehet tehát Kerouacot egy olyan mitológiába beilleszteni, amelyhez viszont soha sem tartozott, és amelyről már életében meglehetősen lefitymálóan nyilatkozott.

Kétségtelen, a lázadás nagy filmje az, amiben Kerouac a leginkább főszerepet kaphatna, és ezt egykor maga is így látta. Mikor alig egy hónapja a 2004-ben meghalt Marlon Brando hagyatékát elárverezték, kiderült: Kerouac 1958 körül levelet írt Brandónak, amelyben azért könyörgött, hogy a renegát színész vegye meg az On the Road megfilmesítésének jogát. Kerouac ekkor úgy érezte, hamarosan híressé és legfőképpen gazdaggá teszi őt ez a könyv, és azt ajánlotta Brandónak, együtt alakítsák a regény két főszereplőjét: az írót megszemélyesítő Sal Paradise-t Kerouac, a barátjáról, Neal Cassadyről mintázott Dean Moriretyt pedig Brando.

„Na, gyerünk, Marlon, védd magad, és írj!” – noszogatta az író a színészt. Marlon Brando sosem válaszolt Kerouacnak. A megőrzött rövid, géppel írt levél az idén június 30-án, a Brando-árverésen, 33 600 dollárért kelt el.

„Most már soha sem állok meg. Tíz éven belül gazdag leszek, húsz év múlva milliomos, és harminc év múlva nagy amerikai
író.” (1950)

Ifj. Paul Blake is csak később, sokkal később kezdett el érdeklődni az örökség iránt. 1995-ben az után lett felperes a Sampas család ellen folyó perben, hogy Jan Kerouac meghalt, és Gerald Nicosia valóságos háborút indított azért, hogy a Kerouac lány halála ellenére az ügy folytatódjon.

Jan exférje ugyanis, John Lash (ugyanaz a férfi, akivel Jan 15 éves korában Mexikóba szökött) Jan örököse lett, a Kerouac lány halála után megegyezett a Sampas családdal, hogy eláll a további pereskedéstől.

George Tobia, Sampasék korábbi ügyvédje kérdésemre biztosított arról, hogy az egyezség „nem foglalt magában pénzt”.
Mindenesetre a floridai (ahol Jack Kerouac meghalt) és az új-mexikói (ahol Jan Kerouac) bíróságok egymásnak küldözgették az ügyet, mert sokáig azt sem tudták eldönteni, ki jogosult felperesként fellépni: Nicosia, akit „irodalmi ügyvezetőként” vagy Lash, akit tényleges örökösként nevezett meg Jan Kerouac végrendeletében. Amikor a bíróság úgy ítélt, Jan halálával okafogyottá vált a pereskedés, akkor lépett be ifj. Paul Blake új felperesként, akit Nicosia kutatott fel nem kis munkával.

Ifj. Paul Blake az amerikai légierőnél lehúzott évei és sikertelen házassága után, alkoholizmusa következtében egyre nehezebb időket élt. Jómagam a kaliforniai Sacramentóban akartam felkeresni, ahol még két éve is egy autóban lakott. Nem lakókocsiban, hanem egy furgonban. Mire odaértem volna, továbbállt. Kansasban még sikerült telefonon beszélnem vele, miután kinyomoztam a család címét, aki ott befogadta. Végtelenül szelíd hangján megígérte, interjút ad, miután Nicosiával beszéltem. Mire sor került volna az interjúra, Kansasból is eltűnt. Bill Wagner most arról tudósított, Új-Mexikóban bukkant fel, ahol fia él – autóstoppal valahogy eljutott odáig, amikor is rendőrök gyűjtötték be, és lecsukták a hajléktalan férfit. Fia hozta ki a börtönből, és most annak családjánál lakik.

– Vannak ügyek, amelyekből kiszállunk – mondja Wagner. – De ennél az ügynél már eltelt két és fél év, amikor ezt először megtehettem volna. És Paul azt mondta, „te Jóisten, annyira hálás vagyok, Bill, hogy segít nekem ebben”, szóval egyszerűen nem tehetem meg, hogy magára hagyom. Hogy Paul folytatni akarja-e az ügyet? Ó, igen. Persze meglehetősen kevés reményt fűz a sikerhez. Azt mondta, ha nem lehet megnyerni, akkor inkább hagyjuk az egészet, de én nem akarom azt mondani neki, hogy nem lehet megnyerni.

Hogy Bill Wagnert megcsalta-e a szimata, és roszszul mérte fel a helyzetet, amikor ezt a szövevényes ügyet elvállalta, azt az ítélet előtt nem lehet megmondani. De Wagnernek valami ma is azt súgja, ez a per, bár az utóbbi időben nem a felpereseknek áll a zászló, még mindig tartogathat meglepetéseket.

– Folyton csak az jár az eszemben, hogy erre az ügyre idestova egymillió dollárt költöttek Sampasék. Ha olyan átkozottul biztosak a dolgukban, miért fordítottak erre ilyen sok pénzt?

Tavaly újabb fordulat állt elő: most az alperesek léptek ki a perből. John Sampas ugyanis új ügyvédet fogadott Floridában, aki ugyan a pert nem nyerte meg, de „kimenekítette” a családot a bíróságról.

– Ismerem azt az ügyvédet, 600 dolcsi óránként – mondja Bill Wagner.

Az új ügyvéd azzal állt elő, hogy az életben lévő Sampasok akkor is jogosan jutottak örökségükhöz, ha Gabrielle Kerouac végrendelete esetleg hamis volna, hiszen Stella Sampas 1990-es végrendeletének valódiságához nem férhet kétség, márpedig a perelt Sampasok a végrendelet alapján igazgatják a hagyatékot. (Olyan ez, mint amikor valaki lopott autót vásárol: a floridai törvények alapján, bizonyos körülmények fennállása esetén, a kocsit nem lehet kártalanítás nélkül visszavenni a gyanútlan új tulajdonostól.) A bíró tehát kizárta a perből a Sampasokat, amiért az ügy alperes nélkül maradt. Kérdéses azonban, hogy kinek a feladata megtalálni az új alperest. A Sampasok nem tehetik, nekik ehhez az ügyhöz többé semmi közük, Bill Wagner szintén nem választhatja meg saját ellenfelét. A valószínűnek az a megoldás ígérkezik, hogy a helyi jogi egyetem egy tanára fogja képviselni az ügyet Wagner ellenében, diákjainak ekképp biztosítandó majd gyakorlati lehetőséget a bíróságokon. A Kerouac-per pedig tananyag lehet az egyetemi jegyzetekben.

Bill Wagner tehát tovább kutat: afféle magánnyomozóként hivatali archívumokban, régi levelek között akarja megtalálni a bizonyítékát annak, hogy a néhai Stella Sampas, Jack felesége még Kerouac édesanyja halála előtt kimenekítette és letétbe helyezte a Kerouac-hagyaték jó részét. Ha pedig ez sikerülne, amire az ügyvéd szerint van remény, mindent vissza kell venni: Irsay tekercsét, Johnny Depp esőkabátját és a New York-i közkönyvtárnak eladott kéziratokat, mert mindennek egyharmada az Új-Mexikóban csodára váró ifj. Paul Blake-et illeti.

„A világ végső értelme a világ. Viszlát!”
(1956)

Amikor Stella Sampas 1990 februárjában meghalt, mindent testvéreire hagyott, beteljesítve Jack Kerouac félelmét a „hadseregnyi görög rokonról”, akik a Kerouac-hagyatékon osztoznak majd. Annak az évnek a márciusában Jan Kerouac Floridába látogatott, ahol felkereste édesapja utolsó lakhelyét.

A St. Petersburg északi 10. sugárútján álló, betonból emelt kertes ház már a hatvanas években sem számított jómódúnak a környéken. Fehérre pucolt falai, téglával kirakott, oszlopos verandája és az előtte terpeszkedő pálmafák mégis takaros épület benyomását keltik.
Tizenöt éve Jannek itt John Sampas nyitott ajtót, aki Stella halála után a hagyaték igazgatását átvette, és aki rövid időre leutazott St. Petersburgbe megnézni, mit rejt a ház. A falakon még mindig Jack Kerouac festményei voltak kifüggesztve, és mindenhol az író holmijai hevertek. Miután Jant az új házigazda beinvitálta, és körbenézhetett apja házában, John Sampas feltette az udvarias, távozásra felszólító kérdést: „Segíthetek valamiben még?”

Jan Kerouac apja íróasztalát kérte, úgy érezte magát mellette, mint „egy kisfiú apja pilótafülkéjében, ahol végre én ülhettem a műszerfalhoz”.

Sampas a kérést megtagadta. Mint azt a Saint Petersburg Timesnak kifejtette, azért, mert Jan azzal dicsekedett, hogy számtalan esetben adott már el gyanútlan vevőknek olyan íróasztalt, amire azt mondta, apjáé volt, ezek után nem akarta odaadni neki az igazit.
Az íróasztal lehet, hogy megmaradt, más tárgyakon viszont maga Sampas adott túl: hamar ráébredhetett, hogy a Stella által lezárt hagyaték értéke húsz esztendő alatt a semmiből az egekbe szállt.

Hogy Kerouac is oda szállt-e, aligha tudható. Halála után Lowellben, szülővárosában temették el, és Stellával közös sírhelye ma zarándokhellyé vált. „Tisztelte az életet” – áll a szinte mindennap virágokkal és gyakorta sörösüvegekkel megtisztelt sírhelyen.
St. Petersburgben viszont az utóbbi 2-3 évben rebesgetni kezdték, hogy Jack Kerouac még mindig a városban van. Az tény, hogy 1999-ig neve szerepelt a városi telefonkönyvben, és a hívásra a készülék is kicsöngött, bár a telefont senki sem vette fel.

Ma a város legnevesebb könyvesboltjában arról beszélnek, Kerouac szelleme éjszakánként a polcok közt bolyong. Az 1933-ban alapított Haslam könyváruházban, ahol pár hete magam is Kerouac nyomait kutattam, úgy emlékeznek Kerouacra, mint aki gyakorta bejött a boltba és átrendezte a könyvespolcokat: a hiú író a kisebb elismerést jelentő alsó sorokba kihelyezett munkáit a legnépszerűbb könyveknek fenntartott, szemmagasságban lévő sorokba pakolta át. A könyvesbolt alkalmazottai a gyakori látogatás után bosszankodva állították vissza az eredeti sorrendet.

A helyi televíziós csatorna kíséretében nemrégiben szellemvadászok érkeztek a boltba. A szellemvadászok megállapították: éjszakánként középkorú, fekete-ősz hajú férfi sétál a polcok között, a kérdésekre nem válaszol, és leginkább azzal foglalatoskodik, hogy könyveit ledobálja a polcokról. Erősen hasonlít Jack Kerouacra. A bolt alkalmazottai pedig reggelente sokszor találtak az éjszaka folyamán rejtélyes módon a polcokról leesett Kerouac-könyveket a padlón.

Az efféle történetek persze még lendíthetnek kicsit az üzleten. De tudni kell, hogy az amerikai könyvpiacon a Borders vagy a Barnes’n Noble, azaz a nagy könyváruházláncoké a jövő. A Haslam-féle családi könyvesboltoknak, de talán a híres friscói Citylightsnak is leáldozott.

Ahogy a régi Amerikának is, amiről még Kerouac írt olyan nagy szeretettel. Igaz, Jack Kerouac könyvei ma minden amerikai könyvesboltban, a nagy áruházláncokban is, a szemmagasságban lévő polcokon találhatóak, anélkül hogy bárki átrendezné őket nappal vagy az éjszaka során.

Ma Saint Petersburgben a 10. sugárút 5169. szám alatt nem lakik senki. Az előkertben és a verandán száraz leveleket visz a szél. Amikor az ajtó elé lépek, egy kis sárga cetlire leszek figyelmes. A kilincs alá tűzött nyomtatott lap egy túlbuzgó helyi keresztény gyülekezet térítő sorait tartalmazza, amely szerint percenként 83 lélek távozik Krisztus nélkül a másvilágra. „Az élő lélek felbecsülhetetlen, értéke kimondhatatlan, láthatatlan és halhatatlan, és többet ér a tiszta aranynál is” – figyelmeztet a szórólap.

Én mégis mintha láttam volna megmozdulni valamit a lefüggönyözött ablakok mögött. Valakit a szobákban bolyongani, akinek szelleme egyesek fejében épp most változik hidegen csengő arannyá.

 

Útvesztők – Jack Kerouac megtalált öröksége (1.) –  Az írás első része

Útvesztők

Útvesztők
Jack Kerouac megtalált öröksége (1.)

Megjelent: Magyar Nemzet, Hétvégi Magazin, 2005. szeptember 3. (21. oldal)

Jack Kerouac megérkezett: írásai az utóbbi négy-öt évben valóságos reneszánszukat élik, nem csak Amerikában. Hogy kié lesz öröksége, azért irodalmi szalonok és szórakoztatóipari óriások vívnak majd csatát. Tán e háború előszele az a perpatvar, amely tíz éve dúl a hagyatékért, amelynek története önmagában is családregény – és egy egész nemzedék számvetése is.

Tóth Szabolcs Töhötöm

Jack Shea dokumentumfilm-rendező azt mondta, hétezer mérföldet vezetett Amerikában azért, hogy elmesélhesse ezt a történetet. Jómagam is repültem érte vagy tízezer kilométert, igaz, Shea-vel sosem találkoztam: akkoriban fejezhette be a forgatást, amikor én róla mit sem tudva elkezdtem felgombolyítani ezt a kusza történetet Massachusettsben, Kaliforniában és Floridában.

Szerettem volna beszélni vele is, de már nem lesz rá alkalmam, mert mikor végre rászántam magam, hogy írjak neki, megtudtam: pár hónappal ezelőtt, nem sokkal filmje hivatalos premierje után valami ostoba baleset érte otthonában, és meghalt.
De ez a történet nem is Jack Shea-ről szól. Ez a történet Jack Kerouacról szól, aki vagy hatvan évvel ezelőtt megalkotta az amerikai „beatnemzedék” testamentumát, de akinek örökségén ma is vitáznak. Aki az ötvenes–hatvanas években Amerika és az irodalom peremvidékein csavargott, de írásai, kultusza mára a fősodor kultúra részévé váltak.

Az Egyesült Államokat átszelő régi 66-os út a kaliforniai San Bernardinónál (Wikimedia Commons)

Mert úgy tetszik, az ő esőköpenyéből bújt elő egy egész generáció. Abból az esőköpenyből, amelyben Amerika országútjainak véget nem érő mérföldjeit rótta. És amely esőköpeny nemrég csillagászati összegért kelt el.

Mert az igazi árfolyamrobbanás pár évvel ezelőtt következett be, amikor az a generáció révbe ért: Woodstock nemzedékének egy része jól fizetett egyetemi állásokba katapultált, kiadóvállalatok, produkciós irodák, cégbirodalmak élére került. És felnőtt az a nemzedék is, az MTV-generáció, amelyet már ez a szórakoztatóipar alakított.

Vagy tíz éve, a dübörgő kilencvenes évek derekán a Kerouac-hagyatékból korábban nem is álmodott áron kezdtek elkelni darabok: Jim Irsay, az Indianapolis Colts futballcsapat tulajdonosa 2,4 millió dollárért vásárolta meg 2001 májusában Jack Kerouac legnagyobb regénye, az Úton kéziratát, az író esőköpenyét pedig Johnny Depp amerikai filmszínész szerezte meg potom 15 ezer dollárért.

Mindaz, ami ma kincset ér, a kéziratok, a bútorok és a régi ruhák, amelyek ma gazdag és kényelmes otthonok barátoknak mutogatandó díszei csupán, meg persze a jegyzetfüzetek, a levelek és a naplók is, mind annak az írónak a tulajdonában voltak egykoron, aki haláláig nem tudott szabadulni a pénztelenségből, az alkoholtól, és soha, soha nem lelt igazi otthonra sem. Talán ezért is lehet, hogy a ma tízmillió dollárra becsült hagyatékért, az irigyelt örökségért egy hajléktalan alkoholista pereskedik.

„… ahogy bementünk, és az eladó elénk jött, Japhy megszólalt azon a favágó hangján: »Felszerelem a barátom az apokalipszisre.« És aztán a bolt hátuljába vezetett, és kiválasztott egy gyönyörű nejlon esőkabátot kapucnival, amit ha ráborítasz a hátizsákodra (ettől hatalmas púpos szerzetes leszel), teljesen megvéd az eső ellen.”

Én két évvel ezelőtt az író szülővárosában hallottam először, hogy vita támadt a Kerouac-hagyaték körül.

A Bostontól 40 kilométerre fekvő Lowell, a második világháború előtt virágkorát élő textilipari város minden októberben megünnepli nagy szülöttét, Jack Kerouacot. Az 1969-ben meghalt író sírján és emlékhelyén kívül nem is igen akad itt más olyan nevezetesség, amely vonzaná a turistákat, ezért aztán a település határában tábla fogadja az érkezőt: „Lowell – James McNeill Whistler és Jack Kerouac szülővárosa.” A neves festő és Kerouac sorsában mindenesetre annyi közös, hogy már igen korán elmenekültek innen, és életük nagy részét nyughatatlan vándorlással töltötték.

A több napig tartó Kerouac-fesztivál, amelyről az itt élők többsége nem nagyon vesz tudomást, filmvetítésekkel, a szerző műveit felidéző városnéző túrákkal ünnepli a mestert, a kocsmákban tartott szeánszokon pedig kékharisnyák, széplelkű bostoni könyvárusok, homályos irodalmi klubok hősei olvasnak fel Kerouac írásaiból és saját műveikből egyaránt: sok mindenki elfér e köpeny alatt, annak az írózseninek az árnyékában, akit ma már az angol nyelv egyik legnagyobb huszadik századi virtuózának tartanak.

Pedig a szabad versként lüktető mondatokat, játékos szófutamokat olyasvalaki vetette papírra, aki hatéves koráig egyáltalán nem is beszélt angolul. A jobb napokat megélt Lowell, az egykor erősebb befolyással bíró massachusettsi francia közösség az itt élő amerikai franciák, azaz „canuckok” egyik fellegvára volt. Mára ugyan erősen megfogyatkozott a francia ajkú népesség, de még az ötvenes–hatvanas években is mindennapos volt a város utcáin a francia szó.

„Il faut vivre en Anglais, c’est impossible vivre en Francais (angolul kell élni, lehetetlen franciául élni). Ez a canuck titkos gondolata Amerikában” – írta Jack Kerouac egy 1951-es naplóbejegyzésében.

A Kerouac család büszke volt anyanyelvére, francia gyökereire. Maga Jack Kerouac – akinek nevét sokszor nem tudták leírni helyesen, még a keresztlevelét kiállító helyi plébános sem – dacból kezdte kutatni eredetét, és a nagy lendületben egyenesen Trisztánig és Izoldáig vezette vissza a családfát. Az már a bretagne-i família által őrzött legendák között szerepel, hogy a mélyen katolikus „Kirouackok” kulcsfigurái voltak a „nagy” francia forradalom köztársasága elleni vendée-i lázadásnak. Bizonyítani azonban ezt nem lehet, ahogy azt sem, hogy Bonaparte Napóleon is a rokonsághoz tartozott volna. A történetéből csupán annyi bizonyos, hogy a család a XIX. század végén az éhség és a szegénység elől menekült az Újvilágba, és előbb New Hampshire-ben (franciául Nashué), majd Lowellben telepedett meg, ahol végre elfelejthette a krumplihéjlevest. Itt, Lowellben látta meg tehát a napvilágot 1922 márciusában Jean-Louis Lebris de Kerouac, azaz Jack Kerouac.

„Csak bukott angyalok lennénk, akik nem akarták elhinni, hogy a semmi az semmi, és így avégre születtünk a világra, hogy egyenként veszítsük el szeretteinket és legkedvesebb barátainkat, aztán a saját életünket is azért, hogy végre
bizonyítva lássuk ezt?”

Itt, Lowellben a fesztiválon találkoztam Jim Canaryvel, az indianai egyetem könyvrestaurátor-professzorával is. Azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, hogy kezükben tarthatták a XX. század talán legbizarrabb irodalmi relikviáját, az Úton kéziratát.
Canaryval egy sör mellett arról a 35 méteres tekercsről beszélgettünk, amelyet Irsay az egyetem könyvtárában helyezett el és a futballvezér Canary gondjaira bízott.

– Mintha csak kapcsolatba léptem volna Jackkel – mondja az 51 éves professzor, aki farmeringet és bőrmellényt visel, őszülő haját copfba kötve hordja; ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet még fiatalon vont bűvkörébe a regény. Arról mesél, hogy a Jack Kerouac vándorlását, nyughatatlanságát és életéhségét megörökítő gépiratfolyamot olvasva csakhamar azon vette észre magát, hogy előszedve rég nem használt írógépét, maga is a billentyűkön pötyög…

A fesztivál kedvéért vezette tehát végig az utat Indianából Canary, és autójában éjszakázott hálózsákban a hűvös, ködös új-angliai októberben – pedig valószínűleg telt volna neki hotelszobára is. A massachusettsi egyetem lowelli campusán tartott előadást a kéziratról, amely sokáig kallódott, mielőtt a New York-i egyetem könyvtárába került – egyszer tényleg ebek harmincadjára jutott, mivel a tekercs végét szétrágta az író barátjának kutyája –, innen vásárolta meg Irsay, majd szállíttatta át aztán Indianába.
Ez a tekercs Jack Kerouac korszakalkotó regényének első kézirata, amelyet a beatnemzedék írófejedelme – saját elmondása szerint – 1951 áprilisában huszonegy, kávéban és benzedrine-ben úszó nappal és éjszaka leforgása alatt, szinte egy szuszra vetett papírra egy barátja New York-i lakásán. Jobban mondva egyetlen papírrolnira, mivel az író az egyes oldalakat előre összeragasztotta, hogy gépében, a lendületet és írásának spontaneitását megőrizendő, ne kelljen lapot cserélnie.

„Ez nem írás, ez gépírás” – fanyalgott nem véletlenül a kortárs Truman Capote a könyvről írt egykori recenziójában. Az utókor másképp gondolta: az először 1957-ben megjelent kötetből csak az Egyesült Államokban több mint háromillió példány lelt gazdára azóta, Jack Kerouacot pedig az irodalom halhatatlanjai közé emelte. És a mítosz – amelyet Kerouac az ötvenes évek robusztus Amerikájából, a több ezer mérföldes utakból, költészetből, alkoholból és orgiákból, buddhizmusból és katolicizmusból, lüktető dzsesszzenéből, jégkrémből és almás pitéből gyúrt össze – nemcsak az író saját sorsát határozta meg, hanem az elkövetkező harminc év ellenkultúráját is.

*
Nem csoda hát, hogy Irsay nem csupán a restaurációra kérte fel Jim Canaryt, hanem arra is, hogy kísérje végig a papírrolni körutazását: 2004-től kezdve 2008-ig tizenhárom amerikai nagyvárosban teszik közkinccsé azt, ami egy játékos elme ma már dollármilliókat érő, nagyon is komolyan vett öröksége.

– [Irsay] kötelességének érzi, hogy megossza azt, ami oly nagy hatással volt saját generációjára – mondja Jim Canary, miközben Lowell egyik vörös téglás, múlt századi iparcsarnokában, az egykori dohánygyárban berendezett kocsmában kortyoljuk a bostoni Sam Adamset. A felettünk lévő tágas teremben, az acélgerendák és a fehérre meszelt falak között lüktet a dzsessz.

David Amram zenél, zakatol, énekel, improvizál, no és szaval – szabad verset – csakúgy, mint majd fél évszázaddal ezelőtt, amikor Jack Kerouac prózáját kísérte a színpadon és egy filmben is, az 1959-ben készült Pull My Daisyben. (Ez a film a beatírók amolyan spontán ars poeticája; felbukkan Kerouac, aki az amúgy nem létező cselekményt kiötlötte, Allen Ginsberg, aki ekkor már megénekelte nemzedékének pokoljárását az Üvöltésben, aztán Kerouac beatbibliája, az Úton főhősét ihlető jóképű vadember, Neal Cassady is, akit a beat igazi géniuszának tartottak, de aki után egyetlen könyv sem maradt.)

Az akkori láng ébrentartása mára kétségtelenül jól jövedelmező vállalkozás lett. Gerald Nicosia, aki az író mindeddig legátfogóbb életrajzát alkotta meg egy majd nyolcszáz oldalas, kínosan precízen dokumentált könyvben (Memory Babe, 1983), gúnyosan jegyzi meg, hogy David Amram zenei karrierje manapság az „Amram Kerouackal játszik” CD-k kiadásán alapszik, és hogy Amram minden Kerouac-, beateseményen ott lóg „innentől Timbuktuig”.

Persze lehet, hogy Nicosiából csak az irigység beszél, mert az is igaz, hogy Amram ott lehet például a lowelli Kerouac-fesztiválon, Nicosia meg nemkívánatos személy ezeken az eseményeken.

Hogy pontosan miért alakult így, azt csak a fesztivál után tudtam meg, amikor utánanéztem annak, amit az acélgerendák és a fehérre meszelt falak között hallottam. Mert valaki a dzsessz, a lámpafény és az egyre kapatosabb, ősz hajú beatnikek között megemlítette nekem: háború folyik a Kerouac-hagyatékért.

„Csak gondolj bele, micsoda világforradalom lesz, ha a Kelet találkozik végre a Nyugattal, és olyan srácok indítják ezt el, mint te meg én. Gondolj csak a milliókra, akik a világon mindenütt hátizsákkal róják majd az úttalan utakat, autóstoppolnak, és mindenkinek elviszik a hírt.”

A háborút Jan Kerouac, az író megtagadott lánya indította a nyolcvanas évek elején apja harmadik és utolsó felesége, Stella Sampas, jobban mondva Stella leszármazottai ellenében. A „Sampasok” ma is Lowellben élnek, ők gondozzák a Kerouac-hagyatékot, illetve az abból származó jogdíjak, egyéb bevételek haszonélvezői is.

Pedig Jack Kerouac végrendeletében harmadik feleségére, Stella Sampas Kerouacra sem hagyott semmit: mindent az író édesanyja örökölt.

„Csak azt akartam […], hogy olyanra szálljon a »hagyatékom«, aki közvetlenül kötődik direkt vérvonalam utolsó cseppjéhez […], és hogy ne hagyjak egy szaros fillért se feleségem hadseregnyi görög rokonára. Tervezem azt is, hogy elválok, vagy semmissé teszem a házasságunkat” – írta egy nappal halála előtt unokaöccsének, akihez erősen kötődött, és akit „Paul” vagy „kicsi Lou” néven emlegetett regényeiben.

Gabrielle Kerouac, az író édesanyja négy évvel később, 1973-ban követte fiát a másvilágra, ám előtte aláírt egy végrendeletet. Ebben mindent, a teljes írói hagyatékot Kerouac görög származású feleségére, Stella Sampasra hagyta.
Jan ebből a végrendeletből is kimaradt. Talán ezért is lendült oly erővel támadásba, amikor Nicosiával úgy találták: Gabrielle Kerouac aláírása az 1973-as végrendeleten hamis.

Jan Kerouac egész életében jussáért harcolt: előbb azért, hogy apja legyen, aztán hogy apai öröksége. 1996-ban bekövetkezett halála után ezt a harcot Gerald Nicosia folytatta, akit egyesek az igazság bajnokának, mások egyszerű bajkeverőnek tartanak.
Annyi bizonyos, hogy Nicosia szerelmes lehetett Jan Kerouacba.

Amikor erről kérdeztem, az életrajzíró nem tagadta érzelmeit. Barátságos, kétszintes kaliforniai otthonában – amelyet a Kerouac-hagyaték fölötti viszálykodás miatt majdnem elvitt egyszer feje felől a bíróság –, néhány mérföldre San Franciscótól, a varázslatosan szép, Csendes-óceán melletti Corte Madeirán egy hónappal a 2003-as fesztivál után kerestem fel.
– Gyönyörű szép volt, és én beleszerettem, ahogy minden férfi beleszeretett körülötte – mondja a biográfus, ám hozzáteszi, soha nem volt szerelmi kapcsolata a lánnyal.

Jan Kerouac 1952-ben született Jack második feleségétől, Joan Havertytől azután, hogy Kerouac már különköltözött az asszonytól. (Az író gyereknevelésről és családról vallott katolikus felfogása, ahogy anynyi idealistát – ilyen volt például Rousseau is –, őt sem akadályozta meg abban, hogy a való életben meggyőződése ellen cselekedjen. Anyjának, akihez szinte betegesen kötődött, soha nem merte bevallani, hogy lánya született.)

Először 1962-ben, tízéves korában látta gyermekét, azon a napon, amikor New Yorkba utazott, hogy egy bírósági határozat szerint Brooklynban vért adjon a még mindig folyó apasági eljárás végső bizonyítékaként. (Joan tartásdíjat követelt, és a vérvizsgálat eldöntötte: Jack az apa.) „Aranyos kislány vagy, de nem vagy az én lányom” – mondta Jannek egy olcsó bisztróban, majd az italboltba mentek, ahol Jack sherryt vásárolt magának. Jan megőrizte a dugót.

Legközelebb öt év múlva látta az apját. Akkor szökött meg az intézetből, és új fiújával, John Lashsel, még mielőtt a törvény elől futva Mexikóba indultak volna, meglátogatták az akkor egy időre ismét Lowellben, édesanyjánál lakó és egyre ismertebbé váló írót, aki szívélyesen fogadta őket. Indulás előtt, már részegen, odabökte Jannek: „Használd a nevem. Írj egy könyvet.”
Soha többé nem látták egymást, a lány a rádióból tudta meg azt is, hogy apja meghalt.

– Amikor először találkoztam Jannel, a Memory Babe-en dolgoztam – mondja Nicosia. – Pocsék állásokat vállalt, mosogatott, takarított. Tudtam, hogy Sampasék cudarul bánnak vele. Mindig is azon tűnődött, miért nem kapott semmit sem az örökségből.
Jan Kerouac könyve sokkal később, nem kis mértékben Nicosia unszolására, megszületett. Gázos baby címmel magyarul is megjelent, és hát a magyar cím sokatmondóbb az eredetinél (Baby Driver).

Nicosia nem is tagadja, túl jó fiú lett volna ehhez a nőhöz.

– Egy ponton azt mondta nekem: „Nézd, Gerry, én nem szeretem a jó fiúkat, a bajkeverőket szeretem.” No igen, én két gyereket nevelek, jó fiú vagyok, de ő mindig is a rossz fiúkba szeretett bele. Később el is magyarázta nekem: „Azt hiszem, Gerry, hogy az apámmal való kapcsolatomat játszom el újra és újra, mert olyan apám volt, aki nem vett rólam tudomást, aki rosszul bánt velem. Egész életemben olyan férfiakat hajszoltam, akik ugyanezt tették.”

Jan már tinédzserként is keményen ivott, kábítószerrel élt, volt Phoenixben prostituált, New Yorkban elmegyógyintézet lakója, tele rázós, papírra kívánkozó történetekkel az élet árnyékos oldaláról, ám ahogy szerencséje a férfiakkal, az irodalmi sikerek is elkerülték.
– Költőnek csapnivaló volt, írónak középszerű – mondta kérdésemre Temesi Ferenc író (lapunk állandó szerzője), aki a nyolcvanas évek második felében egy amszterdami buliban még találkozott vele. Ami megmaradt a találkozásból? „Még mindig szép volt”, és „az apjából élt”.

Az apjából élt, de sokáig nem a könyvek után járó jogdíjakból: az ekkorra már egyre inkább bálvánnyá váló Jack Kerouac alakja köré rendezett események állandó vendége lett világszerte, ahol a dicsfényből és a könnyebb életből, ha csak napokra is, neki is juthatott.
Egy ilyen eseményen ébresztették rá arra is, hogy az örökségből, a végrendelet ellenére, neki is jár.

„… amiért Darwin törvénye a túlélésről a leginkább Kínára illik: ha nem tudod, hogyan kell pálcikával enni, és mégis a legjobbakkal együtt kell a családi fazékba mártanod, éhen halsz.”

Az Úton megjelenésének 25. évfordulójára Allen Ginsberg 1982-ben nagyszabású fesztivált rendezett Coloradóban (Jack halála után Ginsberg itt alapította meg a Jack Kerouac Testetlenné Vált Költészet Iskoláját), ahová mindenkit meg akart hívni, akinek Kerouachoz valaha is köze volt. Jan Kerouac egy pékségben dolgozott néhány állammal arrébb, Oregonban, neve ekkor már ismert Ginsbergék köreiben is, de pénze nem volt arra, hogy Coloradóba utazzon.

– Azt hiszem, Ken Kesey (a Száll a kakukk fészkére szerzője – A szerk.) hozta le kocsival – mondja Nicosia, aki szerint Jan rögtön a fesztivál sztárja lett, egyre-másra kapta a meghívásokat a helyi bulikba.

John Steinbeck, a világhírű író fia is meghívta házába egy partira. Itt Jan elpanaszolta, mennyire kemény az élete. A Steinbeck fiú, aki akkor már tisztes hasznot húzott az apja könyvei után járó jogdíjakból, megjegyezte: „Jan, ugye te törvényes gyereke vagy Jacknek? Hát nem tudod, hogy a család, a végrendelettől függetlenül, a jogdíjból származó bevételek ötven százalékára jogosult?”
Nicosia szerint azonban Jan Kerouacnak még 1982 után is jogi csatát kellett vívnia Sampasék ügyvédjével, hogy jussát megkaphassa, mivel a bírósági határozat ellenére vonakodtak elismerni, hogy törvényes Kerouac leszármazott. Meglehetősen rapszodikusan jutott tehát a pénzéhez, sokszor csak úgy, ha jogi eljárásokkal fenyegetőzött.

A Sampas famíliával folytatott háborúskodásban 1994-ben állt be fordulat. Ebben az évben Nicosia felfedezte és megmutatta Jannek Jack édesanyja – Jan nagyanyja –, Gabrielle Kerouac 1973-as végrendeletének másolatát, mint mondja, hátsó szándék nélkül. (Ebben rendelkezik Gabrielle arról, hogy mindent Stella Sampasra hagy, és a végrendeletében unokáit sem említi.) Jannek feltűnt, hogy nagyanyja, Gabrielle hibásan írta rajta a saját nevét. Miután az aláírás eredetiségével kapcsolatban felmerült kételyeiket egy massachusettsi írásszakértő szakvéleménye is megerősítette, megindult az a per, amely, ha más formában is, de a mai napig tart, és amelynek tárgya tulajdonképpen az egész hagyaték sorsa lett.

Az archívum felett ma Stella testvére, John Sampas diszponál. Ügyvédje, a sztárok ügyeit vállaló George Tobia egy hónappal a fesztivál után fogadott Boston belvárosában lévő irodájában, és arról beszélt, hogy nekik is megvannak a saját írásszakértői véleményeik, amelyek a Sampasok igazát bizonyítják. Legfőképpen arra hívta fel a figyelmet, hogy Gabrielle, amikor a végrendeletet aláírta, már túlesett egy szélütésen, ezért egyáltalán nem meglepő, ha ekkor már az idős asszonynak saját neve leírása is megerőltetést jelentett. Tobia arról is biztosított, hogy az egész ügy „humbug” csupán, és nagyon hamar pontot tesznek a végére. Ez két éve volt. A háború ma is folyik Floridában, a Pinellas megyei bíróságon.

„… miközben a hozzánk hasonló srácok izgatottan olvassák a keletieket, és lepelben járnak, addig az igazi keletiek odaát szürrealizmust és Charles Darwint olvasnak, és élnek-halnak a nyugati öltönyért.”

A tét azért sem kicsi, mert az író kéziratait tartalmazó archívum igen terjedelmes. Jack Kerouac ugyanis egész életén át jegyzetelt, írt és már 12 éves korától naplót vezetett: egész életén át majd mindennap került bejegyzés ezekbe a füzetekbe, amellett pedig külön jegyzettömböket nyitott utazásainak, egyéb élményeinek. A huszonegy nap alatt született regény mítosz csupán: az író megszállottan dolgozott egész életében, mellényzsebében mindig ott volt az elmaradhatatlan jegyzetfüzet, amelyet a legváratlanabb pillanatokban kapott elő. A Kerouac után maradt óriási mennyiségű írott anyag a mai napig nagyrészt feldolgozatlan.

– Az archívum magántulajdon. Mi gondoztuk 20–30 éven át – nyilatkozta John Sampas a Jack Shea által készített dokumentumfilmben. – Ez idő alatt senki hozzá nem nyúlt, senki nem kezdett vele semmit sem. Így amikor irányításom alá került, azt mondtam, rengeteg kiadatlan anyag van itt, amit meg kellene jelentetni.

John Sampas, aki Stella 1990-ben bekövetkezett halála után vette át a hagyaték igazgatását, azzal szembesült, hogy már a hozzáértő katalogizálás is temérdek pénzt emészt fel. Ezzel magyarázza, hogy a hagyatékból bizonyos darabokat értékesített.

Az is tény azonban, hogy eközben a jogdíjakból az örökösök tetemes bevételhez jutnak: annak ellenére, hogy a hetvenes–nyolcvanas években e művek majdhogynem feledésbe merültek, csak az Úton évente 100–150 ezer példányban kel el az Egyesült Államokban, és akkor még nem beszéltünk a többi Kerouac-regényről, valamint a külföldi kiadások jogdíjairól. De nemcsak ebből származik bevétel, hanem a poszterekből, képeslapokból, fotókból, egyszóval mindabból, ami miatt – divatos szóval élve – azt mondhatjuk: Kerouac „franchise” lett, alakja pólókon, reklámokban bukkan fel. A kilencvenes évek közepén a GAP ruházati üzletlánc alakjával hirdette fiatalokat célzó imázsát, ami egyben Kerouac újrafelfedezésével is egybeesett. De 2003-ban például Lowellben megjelent a Kerouac-„bólogatóbaba” is, amelyet a Lowell Spinners, a helyi focicsapat árult korlátozott mennyiségben. A műanyagból öntött Jack Kerouac itt utazótáskájával, elmaradhatatlan jegyzetfüzetével látható. (A baba darabjáért néhány órával a róla szóló hír megjelenése után már 100 dollárt kínáltak az e-bay internetes licitfórumon.)

Ugyanakkor John Sampas kitart amellett: az Úton kéziratán kívül soha nem adtak túl semmi olyan darabon, amely a hagyaték „fontos” elemét képezte volna: a hagyatékot „kincsként őrzi” a görög család, és jelentős összegeket áldoz arra, hogy ezek a dokumentumok a kutatók számára hozzáférhetők legyenek.

Nicosia korábban azt követelte, hogy a Kerouac-hagyatékot közkönyvtárban helyezzék el, hogy mindenki számára kutathatóvá váljék. Ez az óhaja, ha nem is abban a formában, ahogyan szerette volna látni, hamarosan teljesülhet. John Sampas ugyanis 2001-ben szerződést írt alá meg nem nevezett összegért, amelyben azt vállalta, hogy az egész anyagot átadja a New York-i közkönyvtárnak. Ám kikötötte, hogy mindaddig a kezelésében marad az anyag, amíg az általa felkért New Orleans-i életrajzíró, Douglas Brinkley el nem készíti az író új életrajzát. Brinkley nem egészen egy éve már előrukkolt Kerouac 1940 és 1956 között írt naplóinak kiadásával, az életrajzot pedig erre az évre ígérte.

Gerald Nicosia úgy fogalmaz, Brinkley Sampas újabb nagy reménysége, akit azért alkalmaz, hogy kiüthesse a Memory Babe-et, miután egy korábbi hasonló kísérlet – szerinte – olyan rosszul sült el, hogy még a könyvesboltokat is „fertőtleníteni” kellett, ahol a konkurens Kerouac-életrajz megjelent. (Brinkley kérdésemre diplomatikusan elhárította, hogy a hagyaték körüli botrányról nyilatkozzon.)
Sokak szerint a Kerouac-hagyaték ügyében csak annyi történt, hogy Nicosia feltüzelte az elégedetlen Jan Kerouacot a perre, és az asszony egészségi állapotának romlása a perrel járó idegeskedés miatt következett be. Tény, hogy Nicosia nem könnyű ember, hiszen ma már a beatírókra szakosodott kutatók és Kerouac egykori barátainak jó részével hadban áll, és arról beszél, miként fizet hallgatásukért John Sampas, miként nyomoztat utána „vérebeivel” és titkosrendőrökkel. A háborúskodás a két táborra szakadt Kerouac-rajongók között újabban internetes fórumokon lángolt fel, és a harc odáig fajult, hogy egyik on-line vádlóját Nicosia félmillió dollárra perelte be személyiségi jogai megsértéséért. A per azonban számára balul ütött ki, és a felmerülő költségek miatt majdnem elvitték Corte Madeira-i házát a feje fölül.

Nicosia ellene folyó rágalomhadjáratot emleget, amelynek hátterében John Sampast véli felfedezni a szálak mozgatójaként. Mindebből annyi bizonyos, hogy John Sampas, amikor a St. Petersburg Times újságírója nekiszegezte a kérdést, nem cáfolta, hogy megpróbálta megakadályozni a Memory Babe újabb kiadását, és az is tény, hogy a Sampas família sokszor vonakodott kifizetni Jan járandóságát. Így Nicosia állíthatja: nemhogy ő lenne felelős a Kerouac lány haláláért, de inkább ő volt Jan legerősebb támasza a bajban akkor, amikor az író régi barátai is elfordultak tőle, és semmit sem tettek azért, hogy Jan Kerouac legalább a gyógykezelése érdekében hozzájuthasson a jogdíjak őt megillető részéhez.

– 1996-ban Jan már nagyon beteg volt, szörnyű fájdalmak kínozták, járni sem tudott – mondja Nicosia. – Én vásároltam be neki, én hoztam neki gyógyszert is. Az utolsó napokban mondta nekem, gondoskodnia kell arról, hogy valaki továbbvigye a pert.
Hangfelvételt mutat, amelyet egy olasz riporternő készített pár nappal Jan halála előtt, 1996 májusában. Ez az utolsó interjú a Kerouac lánnyal telefonon készült, a súlyosan beteg Jan Kerouac otthonából beszél.

– Sajnos nagyon kevés igazi barátom maradt – szól Jan Kerouac hangja a szalagról –, mert mindannyian átálltak Sampasékhoz. [Lawrence] Ferlinghetti már nem barátom, és Allen Ginsberg sem a barátom már. […] Jack valószínűleg forog a sírjában, hogy mindazok, akik egykor barátai voltak, most a kiárusítók mellé álltak.

Jan kifejti: nem magának, hanem egy San Franciscó-i könyvtárnak szerezné vissza az anyagot. Mikor a riporternő megkérdezi, mi maradt neki apjától, így válaszol: „Semmi, végképp semmi, csak a neve.”

Nem sokkal ezután Jan Kerouac 44 éves korában meghalt. Önpusztító életmódja mellett az az örökletes családi betegség vitte el, amely Jacket is kínozta: visszérgyulladás – a vénában megtapadó vérrögök okozta betegség –, amely ellen Jack Kerouac is anynyit hadakozott egykoron. (Egy hobó tanácsait megfogadva például reggelente fejen állt, hogy lábaiból múljék a kínzó fájdalom.)
Mindenesetre a Boston Globe-nak a felindult John Sampas tavaly októberben már így fogalmazott a családot támadó nyilatkozatok kapcsán: „Csak egy rakás csalóval van dolgunk, akik meg akarják szerezni a Kerouac-hagyatékot.”

Bizonyos, hogy e rakás csaló közé számítja Mr. Sampas a floridai Bill Wagnert, aki ügyvédként immár évek óta viszi a pert a Sampasok ellen Floridában.

Pár hete látogattam meg őt a floridai Tampában, ahol hosszan beszélgettem vele a kusza perről, amelyet ősszel ugyanaz a bíró fog tárgyalni Pinellas megyében, aki nemrég Terri Schiavo ügyében is ítélkezett. (A világszerte nagy port felvert ügy tétje az volt, hogy levehetik Terry Schiavót a lélegeztetőgépről férje kérésére, vagy szülei akarata szerint továbbra is életben tartják az agysérült asszonyt.)

Kérdésemre megerősíti, Nicosia már nem részese ennek a pernek: nem sokkal Jan halála után kénytelen volt „kiszállni” az eljárásból. Akadt azonban egy új felperes: az unokaöcs, akinek Jack Kerouac a halála előtt azt a levelet írta, amelyben említést tesz a végrendeletről.
Ifj. Paul Blake a levelet már régen pénzzé tette. Alkoholista és hajléktalan. Több millió dollárra vár.
(A kiemelt szövegrészek Jack Kerouac Dharma Bums című regényéből vett idézetek.)

 

Kísértet a boltban – Jack Kerouac megtalált öröksége (2.) – Az írás második része

Törzsi számtan a Facebookon

Mark Zuckerberg, a Facebook elnök-vezérigazgatója csütörtökön rövid blogbejegyzésben tudatta a világgal, hogy aznap reggel immár több mint egymilliárd Facebook felhasználó nyomogatta a lájkokat az első számú közösségi hálózaton. (Hogy egészen pontos legyek, arról adott hírt, hogy az elmúlt hónap során ennyien használták aktívan a Facebookot).

Impozáns szám, és egyben félelmetes is: bolygónk jelenlegi népességét figyelembe véve (7,044 milliárd) minden hetedik földlakó a valódi mellett virtuális térben is éli magánéletét. (Most tekintsünk el attól, hogy a valódi Facebook fiókok mellett hány lehet a vállalati vagy álfiók ebből az egymilliárdból.)

Ennek gazdasági, politikai és nemzetbiztonsági vonatkozásai, következményei beláthatatlanok (elég csak arra gondolni, miért ódzkodik a Facebooktól Kína, Oroszország vagy leginkább Irán). Ám ez a poszt most nem foglalkozik azzal, melyik amerikai nemzetbiztonsági szolgálatnak milyen hátsó kapuja lehet az FB-s kapcsolatrendszerek feltérképezéséhez.

Inkább egy másik érdekes számról tennék említést. A Mashable blog a hír apropóján egy sokkal izgalmasabb adatra hívja fel a figyelmet, amelyet Zuckerberg (vagy PR-csapata) a bejelentéshez csatolt statisztikákban közölt. Ez pedig az, hogy az egymilliárd Facebook felhasználónak átlagosan 140,3 kapcsolata van. Miért érdekes ez a szám? Legfőképpen azért, mert ez igen közel esik az ún. Dunbar-számhoz (értéke: 148), amely azt jelöli, hogy egy emberi lény nagy átlagban maximum hány emberrel képes aktív közösségi kapcsolatot fenntartani.

A szám névadója Robin Dunbar antropológus, aki kiterjedt kutatásai alapján adta meg ezt az átlagot (a középérték helyett talán pontosabb 100 és 230 közötti intervallumot említeni): előbb emberszabású majmok csoportbéli viselkedését vizsgálta, majd ezt – antroplógiai és etnográfiai adatok alapján – összevetette különféle vadászó vagy gyűjtögető életformát folytató társadalmak közösségi szerkezetével (amelyek leginkább őrzik a közösségi szerveződés ősibb formáit). Így kapta ezt az állandót, amelyet Dunbar azzal magyaráz, hogy az aktív közösségi kapcsolatok számát az emberi agy tulajdonságai korlátozzák. (A titok nyitja nevezetesen a neocortex. Ez pedig, ahogy a magyar Wikipedia szócikke fogalmaz, az “agykéreg legfejlettebb része […] (magyarul új agykéreg), ami a természetes kiválasztódás folyamatának utolsó szakaszában jelent meg főleg a homloklebenyben.” Ez a neocortex az, amely maximum ennyi társasági, közösségi kapcsolatot képes aktívan működtetni. Tehát mindebbe nem számítanak bele a nem kultivált, régi kapcsolatok vagy az egyéb nem ápolt, felszínes ismeretségek.)

Ez a 150-re kerekített szám sokféle emberi közösségre jellemző. Ez lenne a legkülönfélébb összetartó csoportok ideális és tipikus létszáma, amely sok helyen visszaköszön. Például kisebb települések, falvak, törzsi közösségek létszámában (ez az a határérték amelyen túl már inkább több közösség szerveződik egy településen belül), vagy pl. az ókori római hadsereg ennyi embert számoló katonai alapegységének a létszámában, de a modern vállalatok ideális létszámát is ennyiben határozzák meg.

És úgy tűnik, ez az átlagos érték jelenik meg a Facebook statisztikáiban is. Ez pedig nem csak azért fontos, mert az antropológusok most némi elégtételt érezhetnek,hogy a Dunbar-szám itt is működik, hanem mert ez azt jelenti, a nagy átlag valóban aktív közösségi kapcsolatait térképezi le, vagy működteti a Facebookon. (Illetve, hogy az online közösségépítésben is működik ez a személyes határvonal.)

Azt már csak én teszem hozzá, hogy mindez arra is következtetni enged, mennyi időt töltünk a Facebookon digitális kapcsolatrendszerűnk működtetésével. A Dunbar-számnak ugyanis van egy másik jellegzetessége is: a 150-es érték azokra a közösségekre vonatkozik, amelyek – az antropológus szerint – igen nagy túlélési nyomás alatt működnek (azaz az összetartást igen erős közösségi érdek működteti). Csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy a határértékközeli létszámú közösségek  idejüknek tetemes részét fordítják e közösségi kapcsolatok fenntartására (Dunbar szerint egy ilyen közösségi tag idejének 42 százalékát e kapcsolatok ápolása emészti fel.)

Hogy létezik-e ez a nyomás a facebookos kapcsolati hálónk esetében, azt merészség lenne állítani. (Persze, ha a Facebook a való világ ismeretségeit térképezi le, amely boldogulásunknak is záloga, miért ne létezhetne?). De hogy fenntartása energiaigényes vállalkozás, az Dunbar adatai és a Facebook idevágó statisztikái alapján is látható…

Vivian Maier: Soha, sehol, senkinek

Vegyünk egy nagy dobozt. Benne párezer negatívval. Úgy négyszáz dollárért – egy aukciós házban. Fogjunk gyanút, hogy valami egészen különlegesre bukkantunk. Hajtsuk fel még azokat a dobozokat is, amelyeket ugyanannak az idős hölgynek a tulajdonából árvereztek el. Pakoljuk tele a padlást most már az így megszerzett százezer fotót tartalmazó ládákkal (negatívok, printek és még előhívatlan filmtekercsek). Majd felejtsük el egy időre az egészet.

Majd fogjunk megint gyanút. Tegyünk fel pár képet szerzeményünkből a Flickr fotómegosztó-oldalra. És álmélkodjunk azon, hogy egyre több hozzászóló szerint kincsre bukkantunk.

Indítsuk el az ismeretlen fotóst a világhírnév felé: kiállítások az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban, Dániában és Norvégiában, és most itt Magyarországon, Budapesten, a Mai Manó Ház tárlatán.

Mi ez a kincs?

Szóval, valami hasonló történt John Malooffal Chicagóban, aki 2007-ben épp  készülő, építészeti tárgyú könyvéhez keresgélt archív felvételeket. A szerencsés napon egy helyi aukciós házban.

Vagy inkább, mondjuk így, ez történt Vivian Maierrel. Illetve történt volna, hiszen két évvel azelőtt, hogy a világ megismerte volna nevét, 83 éves korában, 2009-ben meghalt. A kincs, amire a korábban ingatlanügynökként dolgozó Maloof bukkant, Maier kisasszony raktárhelyiségéből került elő. (A Chicago Magazine-nak a tulajdonos életét feldolgozó cikke szerint a megszólításhoz Miss Maier ragaszkodott: “Maier kisasszony. És büszke vagyok rá.” javította ki az őt asszonyomnak szólítókat).

Vivian Maier egyik önarcképe

És hogy mi ez a kincs?

Ami egyedül most Maloof birtokában van, az több mint fél tucatnyi fényképezőgép, több mint száz nyolcmilliméteres filmtekercs, 3000 kinagyított kép, 2000 tekercs előhívatlan film, 100.000 negatív.

Amit eddig John Maloof a nyilvánosság elé tárt, az lélegzetelállító. (Én is Maloof blogján akadtam rá először Maier képeire, pár hónappal ezelőtt, amikor ehhez a poszthoz keresgéltem háttéranyagot.) Az utcai fotográfia gyöngyszemei főként az ötvenes-hatvanas évek Chicagójából. Portrék, zsánerek, valódi mestermunkák. Egyesek Vivian Maier művészetét máris a legnagyobb utcai fotográfusokkal, pl. Henri Cartier-Bressonnal egy lapon említik. (Nem áradozok róluk inkább, lehet nézegetni képeket itt – a Portfolios fülre kattintva – és itt. Én is innen linkelek át képeket ehhez a bejegyzéshez.)

John Maloof – aki korábban semmit sem tudott az utcai fotográfia művészetéről – közlése szerint a hölgy kilétét csak lassan, lépésről lépésre tudta megállapítani. Az első nyom egy fotólabor borítékja volt, amely az egyik doboz mélyén rejtőzött, rajta az előhívást megrendelő neve: Vivian Maier. Maloof 2009 áprilisában akadt rá, beütötte a Google-ba a nevet: a kereső a Chicago Tribune halálhírét dobta ki. A hozzátartozók által elhelyezett közlemény szerint Miss Maier pár nappal korábban elhunyt. A hírben többek között ez állt: “Rendkívüli filmkritikus és fotográfus.”

Kár, hogy haláláig senki sem hallott sem filmkritikáiról, sem felvételeiről.

Vivian Maier rejtélyes élete

Viszont megvolt a nyom, amin el lehetett indulni. Kiderült, Vivian Maier évtizedeken át Chicagóban élt, és különféle családoknál vállalt gyermekfelügyelői állást. És közben fotózott. Szakadatlanul és rengeteget. A családok, ahol egykor alkalmazásban volt, mind magának való, egyedülálló, és különös hölgyként írták le, aki furcsa és elnyűtt ruhákban járt. “Olyan volt, mint Mary Poppins” – emlékezett vissza rá a Chicago Magazine hasábjain a közlés idején már 54 éves Lane Gensburg, akit születésétől kezdve dadusként nevelt.

Vivian Maier – akinek édesanyja francia volt, édesapja osztrák, és aki bár New York-ban született, fiatal korában évekig Franciaországban élt – magát franciának vallotta, és ismerői szerint az angolt is francia akcentussal beszélte. Mindenről, a politikáról is, határozott véleménye volt, olykor túl határozott is: a gyerekekkel mindig kedvesen bánt, de a taxisofőrökkel például durván beszélt (élete végéig nem tanult meg autót vezetni), és a szomszédokat sem kímélte. A családoknál pedig azért vállalt munkát, mert máshoz nemigen értett.

A fotózáson kívül.

Ha felnőttek a gyerekek, átköltözött egy újabb családhoz. Egyre több dobozzal. “El kell mondanom, hogy az [egész] életemmel érkezem, az életem pedig dobozokban van” – figyelmeztette 1987-ben az őt alkalmazni készülő újabb családot. Miután közölték vele, hogy ez nem probléma, kétszáz dobozzal jelent meg. A következő helyen még többel. A visszaemlékezők szerint nem csak a fotóitól nem tudott megválni, de az olvasott újságcikkektől sem: gondosan mappába rendezgette a lapokat, újságkivágatokat, amelyek elolvasására aztán sosem talált időt. (Ez ismerős.)

Ami a legfurcsább: soha egyetlen képet nem adott el, de nem is nagyon mutatta meg ezeket senkinek. Illetve a gyerekekről készült képeket pénzért felkínálta a családoknak. Pedig fotózott majdnem mindig és mindenhol. Főként Chicagóban, de egy családi örökségnek köszönhetően sokat utazott (ilyenkor senkivel nem közölte, hova megy), és eljutott Egyiptomba, Bangkokba, Olaszországba és az Egyesült Államok Chicagótól távolabb eső városaiba is.

Mindeközben magnószalagra interjúkat is készített: a gyerekekkel, szülőkkel, utcai emberekkel. Mert az utcán érezte magát igazán otthon, még inkább a szegények és kiszolgáltatottak között. A visszaemlékezések említik: idősebb korában azért féltették, mert még ekkor is Chicago legveszélyesebb környékeit járta, hajléktalanokkal beszélgetett, útbaigazította őket, hol találhatnak épp meleg szállást, a szívén viselte sorsukat.

Csekkek a dobozban

A róla szóló cikkeket olvasva az embernek az a benyomása támad, mintha George Orwell életfelfogása, az elesettekhez való szinte már szenvedélyes kötődése bukkanna fel Miss Maier életútjában. (A brit író egy időben szükségszállásokon élt, hogy a nincstelenek életét dokumentálhassa, a legszegényebbek szenvedéseit a nyilvánosság elé tárhassa.) Csakhogy Orwell nem csak szenvedélyesen írt, hanem szenvedélyesen publikált, vitatkozott, és küzdött a közéletben is.

De itt van Vivian Maier, itt van egy fotóriporter, akinek munkássága felbecsülhetetlen – és mégis, semmit sem akart közölni. Soha, sehol, senkinek.

Egyébiránt magát is szegény embernek tartotta. Vagyis inkább, úgy tűnik, nemigen érdekelte a pénz. A képeket megtaláló Maloof a dobozokban részvényekre, beváltatlan adóvisszatérítési csekkekre bukkant, olykor ezer dolláros névértékben.

Is itt jön még egy csavar: a fotókat tartalmazó dobozok, Maier kisasszony fizetési hátralékai miatt kerültek a raktárhelységből árverezésre. Talán halála előtt már nem volt beszámítható, nem tudta mi történik körülötte. Talán történt valami, ami miatt a több száz doboz, amelyben egész élete benne volt, számára hirtelen értéktelenné vált.

***

Ebből a titokban tartott, majdnem elveszett kincsből láthatunk most (november 25-ig) ötven nyomatot a Mai Manóban, a Magyar Fotográfusok Házában megrendezett kiállításon.

Spundge, az online szerkesztőségi rendszer

És most lépjünk át az álmok birodalmába, felejtsük el a munkahelyi szerkesztőségi rendszert, amelynek legvadabb szolgáltatásait még 1982-ben találhatták ki egy kaliforniai garázsvállalkozásban. Vagy az otthon használt szövegszerkesztőt, amelynek alapvetése még korábbi.

És üssük be a böngészőbe, hogy spundge.com.

És lőn web 2.0 forradalom – lőn ultramodern szerkesztőségi rendszer. Legyen szó önállóan vagy csapatban dolgozó újságírókról… Tehát, mi is az a Spundge? Röviden: olyan online alkalmazás, amely az újságírói munkát a kor követelményeinek megfelelően támogatja. (Legalábbis a fejlesztők ezt állítják.) Hírolvasó – egyénileg beállítható hírforrásokkal – , online jegyzetfüzet, szövegszerkesztő és a csapatmunkát támogató komplett szerkesztőségi rendszer egyben.

Bárki nyithat rajta saját fiókot: ehhez elég egy email cím, egy felhasználói név és jelszó, és az ember máris a Spundge kezelőfelületén találja magát. Hogy ne nyújtsam a kelleténél hosszabbra ezt a kedvcsinálót, pontokba szedtem, mit is lehet innentől kezdeni  ezzel az alkalmazással (ez a gyors lista természetesen igencsak felszínesen mutatja be a lehetőségeket):

  1. Online jegyzetfüzetek létrehozása. Ezek a jegyzetfüzetek jelentik a munka alapját a Spundge-ban. Egy-egy témához külön-külön jegyzetfüzet dukál. A jegyzetfüzetekhez keresőszavakat adhatunk meg, amelyek alapján a jegyzetfüzet kezelőfelületén a Spundge hírfolyamot jelenít meg a kiválasztott forrásokból.
  2. Ezek a hírforrások a következők: a Spundge saját hírgyűjteménye, az általunk megadott RSS-csatornák (ez a Spundge egyik leghasznosabb szolgáltatása, ehhez talán egy későbbi posztban lesz még érkezésem részletesebb tippeket is írni), Facebook hírfolyam, Twitter hírfolyam, Flickr képek, valamint Youtube videók.
  3. Hírválogatás. A jegyzetfüzet hírfolyamából egyszerű kattintással hozhatjuk a Spundge tudomására, hogy melyik híreket találjuk témánk szempontjából relevánsnak, és melyeket nem. A kiválasztott hírek azonnal be is kerülnek a lementett anyagok közé, amelyeket a hírfolyam mellett, külön oszlopban láthatunk. A választásainkat a program megjegyzi, tanul belőlük, és legközelebb igyekszik a számunkra fontosabb híreket beválogatni az adott jegyzetfüzet hírfolyamába. Azaz – elvileg – minél többet kattintgatunk, annál kevesebb szemét kerül a szemünk elé.
  4. Mentés a webről. Természetesen nem csak a hírfolyamból válogathatunk híreket, hanem a webről, a böngészőnkből is. A Chrome böngészőhöz pl. telepíthetünk egy bővítményt, amelynek segítségével egy gombnyomásra a megadott Spundge jegyzetfüzetbe menthetjük az éppen böngészett oldalt (épp mint az Evernote-ban).
  5. Kommentár. A Facebook és a Twitter integrációja révén (ez ugye azt jelenti, hogy az ismerőseink által megosztott hírek között is keres az általunk, illetve az adott jegyzetfüzetben megadott módon, ami elég hasznos szolgáltatás) a Spundge máris többet nyújt egy egyszerű hírolvasónál. De hogy a kiválogatott hírekhez hozzáfűzhetjük jegyzeteinket is, ez pazar: mindenképpen jó dolog a híranyagokat és a hírekről alkotott saját gondolatainkat (nem feltétlenül csupán kicsillagozott szavakból álló véleményekről van szó) egy helyen, rendszerezve tudni.
  6. Megosztás. A jegyzetfüzeteket és megjegyzéseinket persze megoszthatjuk más Spundge felhasználókkal is, akik aztán szintén jegyzetelgethetnek oda.
  7. Írás – együttműködve. A munka utolsó fázisát sajnos már csak a PRO verzióval lehet elérni, amelyhez a hozzáférést a fejlesztő cég csak előfizetéssel biztosítja. Szóval, más egyéb szolgáltatás mellett, ez az online szövegszerkesztő lenne az, amelyben az összeszedett forrásainkat feldolgozhatjuk, a szövegen pedig természetesen más Spundge felhasználókkal együtt munkálkodhatunk. (A fejlesztő ígérete szerint ezt a szövegszerkesztőt tényleg azoknak fejlesztették, akik kreatív írásra használnának egy ilyen programot.)
  8. Online szerkesztőség. A Spundge eredeti célja egyébként az, hogy ne csak az egyéni felhasználót, hanem egy egész alkotói gárdát vagy közösséget (értsd: szerkesztőséget) ki tudjon szolgálni. A PRO verzíóval egyéni, testre szabott hírforrásokat is lehet integrálni (pl. előfizetéses hírügynökségi szolgáltatások), azaz a Spundge a jövő vagy – szerencsésebb esetben – a ma szerkesztőségi rendszere kíván lenni.

Csak a felhőben?

Mindenesetre a szövegszerkesztő nélkül is igen nagy segítség lehet cikk- vagy könyvíráshoz a Spundge. Ugyanakkor két dolgot nem árt észben tartani, mielőtt anyagainkat ebben a digitális jégszekrényben kezdenénk tárolni (most tekintsünk el a harmadiktól, hogy havonta fizetni kellene ahhoz, ha az integrált szövegszerkesztőt is használni szeretnénk):

  • A Spundge egyelőre teszt (béta) üzemmódban fut.
  • Számomra legalább is gond, hogy helyben nem tudom tárolni az adatbázisaimat, kénytelen vagyok rábízni mindent (legyűjtött anyagok, megírt anyagok) egy most induló vállalkozásra, illetve szervereire. (Az évek óta működő Evernote-ban pl. az a zseniális, hogy létezik desktop verziója is, amely a saját számítógép merevlemezén tárolt adatbázist automatikusan szinkronizálja az Evernote felhőjében csücsülővel – bizalomépítő megoldás, ha a cég csődbe menne, az adataim nálam is megvannak.)

Látjuk a jövőt

Kétségtelen azonban, hogy a jövőt ezek az integrált információkezelő megoldások jelentik. Nálam pl. a Spundge három vagy négy alkalmazást váltana ki egyszerre, integrálna egy felületté, ami szerintem igencsak időszerű vállalkozás:

  • Read it Later (érdekesnek tartott webtartalmak megjegyzése későbbi olvasásra)
  • Evernote (webtartalom lementése, jegyzetek tárolása)
  • Google Reader (RSS-olvasó)
  • OpenOffice vagy Google Docs (szövegszerkesztő)

Erre persze korábban is volt már rengeteg kísérlet, most csak két általam is kipróbált (desktop) szoftvert említenék:

  • Omea Pro. Kiforrott elgondolás (RSS feedek, webjegyzetek, feladatkezelő, fájlkezelő, kapcsolatkezelő, üzenetküldő stb. és kereszthivatkozások, linkelési lehetőség mindezek között), csak sajnos a fejlesztő 2006 tájékán leállt a projekttel. A szoftver ingyen letölthető, de nem tanácsolnám, hogy bárki is egy olyan adatbázisba zárja a legyűjtött anyagait, amelyet a fejlesztő már nem támogat.
  • Zoot XT. Ez az információkezelők között egykoron legendás hírnévre szert tett Zoot mostanában felélesztett és újraírt változata. Csak nehézsúlyú információgyűjtögetőknek! Esetleg olyanoknak, akik épp most látnának neki megírni egy 1200 oldalas szakkönyvet… Mindent tud, és mindent nagyon jól – de külön lelkivilág kell hozzá.

Szóval, a Spundge is valami hasonlóra törekszik a web 2.0-ás világban, kifejezetten az újságírókat tartva szem előtt. Szolgáltatásaiból mindeközben azt is láthatjuk, hogy milyen feladatokat kellene ellátni manapság egy (akár csak virtuálisan működő) szerkesztőség által használt rendszernek. Ez pedig – még ha nem is leszünk Spundge felhasználók – megérhet egy kis nézelődést a weblapon.

Első leütés rádiós reklám

0

Nos, igen, tényleg. Ha minden a terv szerint halad, hamarosan lesz rádiós reklámunk is. A spotot Kálid Artúr színművész mondta fel, én kevergettem ki a végleges változatot, és most az iskolakezdésre élesítjük.

A Lánchíd Rádióban lesz hallható, de mostantól itt is meg lehet hallgatni.

 

 

Akinek esetleg a Soundcloud nem működne, itt az mp3 fájl.

 

 

Batman esete a mémmel

Igen, nekem is van már Batman és Robin-os pofonvágós képregénykockám. Úgy döntöttem, nekem is kell.

Mert tegyük fel, hogy amikor meglátok egy ilyet a Facebookon, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy lájkoljam vagy leszedjem, photshopolgassam és megint csak megosszam.

Tegyük fel, hogy ez majdnem olyan, mint amikor Pavlov kutyájánál megszólal a csengő. Mert van bennem valami rejtetett utasításkészlet, és a denevérember tudja, hogyan kell elindítani a programot.

Richard Dawkins etológus és evolúcióbiológus az ilyen kulturális utasításkészleteket nevezi mémeknek. Mint azt Az ördög káplánja című munkájában írja: “A mémek esetében az önmagát másoló információ fertőző betegségként emberről emberre terjed”.

Dawkins meghatározása szerint a mém lehet bármilyen tanult mozdulat, viselkedés vagy norma információs “alapegysége” vagy éppen az ezek következtében bekövetkező jelenség, kép, alkotás stb.: olyasvalami, amelyet emberek azért adnak át egymásnak, mert nem állják meg, hogy ne adják azt tovább.

Az ilyen kód nagyon ragadós, alapvetően utánzással terjed. Egy bolond százat csinál alapon. (Némiképp hatékonyabbnak tetszik, mint a főemlősök reprodukciós rátája.)

Amikor tehát Dawkins nyomán internetes mémekről beszélünk, ezt a szinte önmagát másoló, vírusszerűen terjedő információt értjük alatta. Ahogy az eddigiekből kiderült, a mém nem csupán az internetes jelenségek magyarázatára szorítkozó teória. (Már akkor divatba jött, amikor a világháló még csak a katonák és tudósok játékszere volt.) Ám a posztmodern digitális térben (jól mondtam?) az elmélet új erőre kapott: sok ilyen mém, meg rengeteg szorgalmas megosztó (lájkoló), és máris kész a popkultúra. A közösségi oldalak tehát épp jókor szökkentek szárba ahhoz, hogy megmentsenek egy egyébként sokak által támadott elméletet.

Ma már az O-zone számra tomboló kövér kisfiú youtube-os videója mém. Persze, Lennon szemüvege is. Andy Warhol és a Campbell paradicsomleves-konzerv? Klasszikus. Batman és Robin. Hú! Minden! Érted? Minden!

Illetve majdnem.

Isten egy vírus

Dawkins a mém fogalmát az 1976-ban megjelent Önző gén című munkájában tisztázta le. Azért csak tisztázta, mert előtte másnak is eszébe jutott már, hogy a darwini evolúcióelméletet az emberi kultúrára alkalmazza.

Ennek értelmében ugye a mémek versengenek is egymással: amelyik ragadósabb, az terjed jobban. Aztán sok ilyen sikeres mém, és máris kész a civilizáció.

Ez persze, valljuk meg, némiképp pesszimista olvasata a kultúrának, de elegánsan nagyvonalú. Van benne valami összekacsintás: a felvilágosult felhasználó mémnek nevezi azokat a jelenségeket, amelyekről megállapítja, hogy azok, és azt mondja: tudom, hogy tudod, hogy én tudom. És úgy kattint. Batman tehát kulturális mém, és ezt mondani menő dolog. A bűnelkövetés egyes módozatait kulturális mémnek tekinteni viszont rasszizmus.

Nem egyszerű ez.

Dawkins például megrögzött ateista, ezért így utólag az is elmondható, hogy az elméletet azért csiszolta tökélyre, azért terjesztette el divatos és népszerű könyvekben, hogy végül leírhassa, hogy “Isten egy vírus”. (Bergman szerint meg egy pók: van ezekben az egzisztencialista kijelentésekben valami heroikus és felemelő.)

Dawkins arra gondolt, hogy a vallások terjedése tökéletes mémjelenség, az önmagát másoló információ tipikus példája, amely megfelelő közegben (emberi kiszolgáltatottság, nyomor, kétségbeesés – tetszés szerint kiegészíthető) igen gyorsan és hatékonyan másolja át magát emberről emberre. Marx újratöltve.

Jól hangzik, de semmire sem jó?

Persze elég öntelt dolog az én tudományos felkészületlenségemmel Dawkinst bírálni. Át is engedem a szót valaki másnak.

Alister McGrath ír teológus és biokémikus (így egy személyben), egy egész könyvet (Dawkins istene) szentelt annak, hogy Dawkins egyre bigottabbá váló ateizmusát darabokra szedje. Ezen belül is egy egész fejezetet a mémelméletnek, amelynek tarthatatlanságát több oldalról is megvilágította. Egyrészt rámutatott, hogy Dawkins rendszerében az ateizmus is mém, és terjedésében – ha komolyan vesszük Dawkins modelljét – pont olyan jellegzetességeket mutat, mint bármely más vallás.

Dawkins szerint persze az ateizmus nem mém, hanem tudományos világkép, amely a mémek beazonosíthatóságát lehetővé teszi. (A lényeg: valakik valamilyen magaslatról megmondhatják, az ateizmus nem mém, a katolikus vallás az pedig az.)

A legnagyobb probléma azonban, hogy a mémelmélet, azon túl hogy jól hangzik és elegáns analógia, híján van minden bizonyítéknak (szemben a genetikával, amely ugye a DNS felfedezése után nem csupán teória). Ráadásul nem magyaráz meg semmit. Semmi olyat, amelyet más kulturális elméletek ne magyaráznának el jobban.

Ennek ellenére a mémelmélet divatos és terjed. (Mint a biciklilopás.) McGrath rámutat arra, a mémelmélet maga is mém.

Én Dawkins korábbi könyveit szerettem. Alister McGrath könyvét is izgalmasnak találtam. Az ember szereti nálánál okosabb emberek vitáját hallgatni, olvasni.

A képregénykocka eredete

Azt is érteni vélem, hogy a Batman és Robin képregénykockát miért nevezhetjük internetes mémnek. Magyarországon is már sokféle változatban terjed, világszerte hódít (bár a Top 40-ben nincsen benne): mindenki saját üzenetét próbálja odatapasztani a gyorsan terjedő mémre. (Igen, én is ezt tettem. Gondolom, reklámszakemberek hadseregei kísérleteznek azon, hogyan tudnák saját információjukat bejuttatni egy-egy gyorsan terjedő mémbe, vagy éppen hogyan tudnának saját mémet alkotni, amely aztán vírusszerűen elterjed a kattintgató internetezők között.)

Az eredeti kocka egyébként egy 1965-ös képregényben szerepel, ahol egy alternatív valóságban Batman megzakkan, és azt gondolja, hogy apja haláláért Superman a felelős. Ez már önmagában is dráma, de a denevérember felzaklatott lelkiállapotában még Robint is felpofozza, amikor a hű barát felhívja figyelmét következtetéseinek logikai hiányosságaira.

Szóval ennek a megváltoztatott valóságnak a megváltoztatott kockái feltartóztathatatlanul terjednek a neten. Vannak éneklős meg macskás videók, amelyek még inkább. Tényleg olyan, mintha az ember nem tudna ellenállni, és azt mondja magában: hát én ezt megosztom.

Szóval kulturális replikátor gépek vagyunk csupán, legyen szó Batman pofonjáról vagy a hülyeség terjesztéséről?

Én nem tehetek róla, bíró úr?

Epilógus

 

FRISSÍTÉS

Ez most futott be, és mivel aktuális is, meg témába is vág, idelinkelem. A hvg.hu írása arról, hogyan lett Varga István képviselő úrból egy éjszaka alatt internetes mém. Tanulságos, több szempontból is…

http://hvg.hu/itthon/20120911_Egy_ejszaka_alatt_mem_lett_a_fideszesbol

Forradalmi márkaépítés Szíriában

Márkanév lesz a szíriai felkelésből – legalábbis erről számol be tegnapi cikkében a Guardian. A brit napilap írása (amelynek címe: Márkát építenek Szíria forradalmából) arról szól, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA), ez az igen sokszínű és egymással is rivalizáló fegyveres csoportokból álló szerveződés, egységes logót terveztet egy török grafikussal.

Az FSA új logója

Logikus lépés (bár a logókészítés komolyságát innen nehéz megítélni) hiszen a kormánycsapatok ellen sikerüket nem csupán fegyverrel kell biztosítaniuk. Sőt, a legkevésbé azzal, hiszen az éppenséggel nincs nagyon nekik. (Ezt látszik alátámasztani az az elkeseredett próbálkozásuk pénteken, hogy egy aleppói katonai bázist megrohamozzanak, és onnan fegyvereket szerezzenek a kormányerőktől.)

Ezt a háborút a felkelőknek elsősorban a televízióban kell megnyerniük. Hiszen nem is annyira forradalomról, mint polgárháborúról van szó, amelynek során a szíriaiak többségével és a világgal is el kell hitetniük, hogy Basar al-Asszad rezsimje nem képes tovább rendet tartani az országban.

Ha az új logót – amelyért háromszáz dolcsit fizetett az egyik Törökország és Szíria között ki-be járkáló FSA parancsnok – elég széles körben használják, akkor, legalábbis a tévéképernyőkön és a sajtófotókon (hiszen a médiafogyasztó számára az utcai harcok jelentik e konfliktus fő látványosságát), ez az egységesség látszatát kölcsönözheti a felkelésnek.

Mondhatnánk persze, nincs új a nap alatt, hiszen a “népi felszabadító mozgalmak” idején, amikor a harmadik világban Amerika és a Szovjetúnió szövetségesei vagy kegyeltjei csaptak össze, mi mindent be lehetett tuszkolni a vörös csillag logója alá…

Csakhogy itt van egy kis változás. Akkor legalább az ideológia többé-kevésbé egységes volt – még ha a gyakorlat igen sokszínű is. A szíriai felkelők mögött azonban a legkevésbé sincs egységes ideológia: dzsihadisták, kisebbségi sorban élő kurdok, törzsi alapon szerveződő ellenállók, politikai szabadságjogokért küzdők vagy épp családtagjaikért vagy az őket ért sérelmekért bosszút állók, és még lehetne folytatni – igen vegyes a kép. Mégis, egy egységes márkanévvel, ha nem is az utcán, hanem az otthonokban és a nemzetközi tárgyalótermekben, szervezett erővé válhat az FSA.

Naomi Klein kanadai újságíró a világ elmárkanevesítéséről írt könyvében (No Logo, a könyv magyarul is megjelent.), így fogalmaz:

“A nagyvállalatok éppenséggel termékeket gyártanak, ám a vásárlók márkákat vesznek meg.”

Ez egyre inkább így van a politikában is. A „termék” a szíriai felkelés esetében  nehezen értékesíthető, hacsak nem lesz belőle márkanév. Emlékeim szerint Naomi Klein könyvében (amely 1999-ben, a globalizációellenes mozgalmak fénykorában, a Seattle-i WTO-csúcs évében jelent meg először) még nem írt forradalmi vagy polgárháborús márkaépítésről.

Pedig abban a helyzetben, amikor az arab tavasz során az Egyesült Államok igazából nem ideológiát, hanem “csupán” forradalmi know-how-t (hogyan használjuk a közösségi portálokat a rendszer bomlasztására, hogyan építsük fel a sajtónkat, hogyan szervezzünk erőszakmentes ellenállást – vagy éppen erőszakosat) exportál, érdemes lehet erről is szót ejteni.

A könyvet ideje frissíteni.

A PR Herald az Első leütésről

A múlt héten a magát az „első magyar public relations szakfolyóirat”-ként meghatározó PR Herald főszerkesztő-helyettese, Bognár Gergely írt terjedelmes és alapos kritikát a könyvről. Az Első Leütést a szerző a leadben így méltatja:

„A mai, kevésbé értékelvű (vagy értéket nélkülöző?!), bulvárosodó újságírás világában mutat értékes irányt Tóth Szabolcs Töhötöm új könyve, az Első leütés. Kezdő, haladó, sőt profi újságíróknak is kötelező!”

A kritika linkje természetesen felkerült a gyűjteménybe, de itt is megadom az elérhetőségét:

http://www.prherald.hu/2012/08/ujsagiras-alfatol-omegaig/

A recenziót megköszönni itt elég idétlen lenne, így csak annyit fűznék hozzá (nem csupán ehhez az íráshoz): jó érzés látni, hogy a szakmában megvan az igény az együttgondolkodásra, és a figyelem az ilyen tárgyú munkák iránt.

Persze külön öröm, ha ez a figyelem éppen az Első leütésre összpontosul. 🙂